A Tél, amikor két hónapig tartott a vakáció

január 10, 2017 - 07:24 | Jegyzet, Kolozsvár, Uncategorized kategória | Hozzászólás
Címkék: , , , , , , ,

Emlékeztek arra a télre, a nyolcvanas évek derekán, amikor hetekkel meghosszabbították a téli vakációt a hó és fagy miatt? Nem két-három hétig, hanem több mint két hónapig tartott a téli vakáció. A legkedvesebb iskolai emlékem! 🙂

tel-1984Nézegetem az előrejelzéseket most, és azoknak a megyéknek a listáját, ahol ma sem nyitnak az iskolák, vagy egész héten zárva maradnak. Mínusz 15, mínusz 18 fokra jósolják a legalacsonyabb hőmérsékletet. Reggel hétkor Bukarestben –17 fokot mértek, de más tilalmas megyékben alig –12-t, míg Kolozsváron meglepetésemre –20-at. Itt mégsem maradnak otthon a kölkök, tanárok. Nyereg alatt puhul a hús, vagy mi. Konccá fagy.

Szerencsére azon a harminc évvel ezelőtti nagy télen hetekkel megnőtt az év elején a vakáció, úgy emlékszem, csak február legvégén mentünk újra iskolába. Szerencsére, mert akkoriban szinte egyáltalán nem fűtöttek az iskolában. Negyvennyolcan ültünk a tágas légterű tanteremben, mindenféle individualista kreativitást magáról levető rideg falak között, hideg neonfényben, az egyik ablakszemből hiányzott egy csíkocska, kabátban, sállal-sapkával, kesztyűs kézzel. Az volt a legkevesebb, hogy látszott a lehelet. Hiába voltunk annyian, nem tudtuk meleggel teleszuszogni a tantermet. Hátsónk is odafagyott a lehajtható fa ülésre. Merészebb tanárainkkal hatodikban már zúgolódtunk is, közösen lázadoztunk, olyasféléket beszéltünk, hogy negyedéért is elvittek annakidején embereket.

Szerencsénk volt a hatalmas hóval, hiszen így sokaknak lehetetlen volt eljutniuk az iskoláig, bár mi még valahogy elküszködtük volna azt a semmi kis távolságot a szügyig érő hóban. Ha nem lett volna akkora hó, akkor csupán a hideg miatt aligha rendeltek volna el iskolazárt, hiszen az egyet jelentett volna azzal, hogy beismerik: a sokoldalúan fejlett szocialista társadalom képtelen megbirkózni holmi téli fagyokkal. Márpedig a rendszer ennél nagyobb csodákra is képes volt, ugyebár. Így legalább otthon, paplanokba bújva vészelhettük át a nagy mínuszokat.

Minket gyerekeket a hó bőségesen kárpótolt a fagyért. Ott volt nekünk a Kör, ahol a buszok a monostori végállomáson megfordultak, nyaranta focipályaként funkcionált, és ahova még lekopott festékű átjáró se vitt, úgy kellett átlógni a buszok között – még jó, hogy csak hébe-hóba jártak. A Körön fű volt, néhány tuja és bokor. Ott mindig érintetlen maradt a hótakaró. Körülötte az úttesten lenyomták, elkoptatták a buszok, de a Kör szélén méteresen állott. Hetekig foteleket ültünk bele a hóba, köröskörül a hatalmas Körön, még könyöklőre is jutott a hóból, s a fejünk alig látszott ki, ha leültünk.

A hidegre emlékszem, pedig a gyerekek sose fáznak, hiszen játékban mérik a hideget is, ha pedig fáznának, akkor ugye rögtön haza kellene menni, vége a hógolyózásnak-szánkózásnak. Emlékszem a hidegre, mert otthon is az volt. A kaloriferek fűtéskor is inkább csak langyosra melegedtek, a kis lakást az aragázzal fűtöttük telente, de a tömbház falunyi lakója közül mindenki begyújtotta, hát alig pislákolt a büdös láng, örökké fázott kezünk-lábunk. A lerbe is begyújtottunk, nyáron bontásból kidobott téglát hoztunk bele abban a rusnyabarna rég kinőtt gyerekkocsiban a közeli szemétdombról, amelynek töltésén ma házak és blokkok állnak rendszerváltás utáni gyors összevisszaságban, ahányszor arra járok, nem tudok nem gondolni rá, hogy egyszer még völgynek ered az a sok hulladék, amire építkeztek. A lerben nyitott ajtóval égett a kék gázláng, valahogy megmelegedtek a téglák is, már szinte belemásztunk, a jobb felem mégis fázott, aztán felváltva melegedtünk a húgommal, a szüleink, na ők meg be kellett érjék a gyönyörködéssel, hogy mi nem fázunk éppen annyira. A villanykalorifer és rezsó sem volt megbízhatóbb, naponta elvették az áramot. A három négyzetméteres konyhacsíkban az asztal úgysem nagyon fért volna máshova, hát nekitoltunk a kályhának, ott körmöltük a leckét. Az áramszünetek miatt sokszor aztán órákon át petróleumlámpánál – akkor egyáltalán nem volt romantikus.

Ha legalább forró fürdőt vehettünk volna! Kisgyerekként csak este fürödhettünk, sokszor langyos vízben vacogva, és a szocializmus dicsőségére emelt komfortos tömbházakkal teletömött városon is falusiasan, hiszen melegíteni sem győztünk volna annyit, hogy megteljen a kád mielőtt még kihűlne a víz. Hajszárítónk nem volt, de a gáznál is csak kicsit szárogathattuk loboncunkat, hát valami gyűlölt régi pelenkamaradékokból keszkenőt kaptunk fejünkre, nehogy meghűljünk a hideg lakásban, úgy kellett aludni egész éjjel. Az idővel egyre szűkebbé váló pelenkakendő szorította a nyakamat, bogja addig nyomta a torkomat, amíg már belül is éreztem a gombócot, de hát hiába minden ellenkezés, még kisiskolás korunkban is tele volt a fisánk náthákkal, hörghurutokkal, torokgyulladásokkal, nyomták belénk a penicillin injekciót, hát azt még jobban utáltuk.

Ha már napokig, hetekig nem fogtunk este meleg vizet, hajnalban keltünk – az iskola öt perc gyaloglásra volt tőlünk, hát öt órakor kelni felért egy életre szóló kihívással –, hátha több szerencsénk lesz, akkor csak az igazán elszántak fogyasztották, hát valamiért éppen akkor adták. Hosszasan kellett folyatni, míg felért a harmadikra (szegény Andiék a tizediken!), s nagy volt az öröm, ha langyosodni kezdett, kapkodva dobáltuk le magunkról a ruhát, s nagy sietve mosakodtunk, hátha-hátha jut a következőnek is, s nem kell egymás levetett fürdővizében tisztálkodni. Ennyi fázásban hasznos volt, hogy a vállalati Mikulás minden évben sapkát és sálat hozott, még ha egyenfejfedőben parádézott is a fél város. És akkor még nem is mondtam semmit, mert legalább volt cipőnk, kabátunk, nem úgy, mint a 25-40 évvel előttünk telelőknek.

Na de az a tél, amikor a hatalmas hó miatt sokan el sem juthattak volna az iskoláig, mégsem a fázásairól maradt emlékezetes. Olyan volt, mint egy kései karácsonyi ajándék. El is búcsúztattuk rendesen. Akkoriban még alig voltak autók, szabadok voltak a tömbházak közötti utcák, volt helyünk. A lépcsőházunk sarkán utcai lámpa állt – fényt már ritkábban adott, mert gyakran kiégett, és ritkán cserélték benne az égőt, de akkor éppen világított. Hosszúkás, fordított csonka kúp formájú lámpa, a tetején kalappal. Nekem tetszett. Olyan képeslapi csendéletre illő. Vagy drámai történetek lapjaira.

Rengeteg volt a gyerek mifelénk – amikor az elsőt kezdtük 80-ban, hét osztály indult csak a mi sulinkban, és fél buszmegállónként volt egy-egy iskola –, hát erőst sokan összegyűltünk azon a vasárnapon, amikor látszott, hogy most már aztán nincs menekvés, másnap tényleg kezdődik a tanítás. Korcsolyapálya csak egy volt az egész városban, jó messze, sőt az otthontól az iskoláig és haza vezető ötperces útra szűkült világunkban, ahol a huszonötös és a huszonhatos troli is csak nagyritkán járt, irgalmatlanul messze, a Györgyfalvi negyedben, és hol nyitva volt, hol nem, hát mi többnyire a hóban korcsolyáztunk. Az utcákat úgysem takarították, és csak önszorgalomból sózogatták a lakók, így az emberek keményre taposták a havat. Jég- és hópálya volt az egész város. Nyugodtan elkorcsolyázhattunk akár az alimentáráig mustárért vagy Hebe ásványvízért, esetleg kilenclejes orosz halkonzervért (az mennyei volt hagymával kikavarva!) – egyebet ugyanis nemigen lehetett kapni –, épp csak bent a boltban nem csúszott a korcsolya, és nem is néztek ferdén, a fehér-szürkére priccolt mozaikos betonpadlónak nem ártottak a korcsolya élei.

A sarki lámpa körül lejtős volt az út, és ott kanyarodtunk be a lépcsőházak felé, lejtő és kanyar, így hát ott mindig még jobban csúszott. Annyi hétnyi csicsonkázás után pedig a cipőtalpak törésveszélyesen jegesre csiszolták. Akkor este még rá is segítettünk. A tömbházak közötti rengeteg fenyőről letört lombos ágakkal elsepertük a maradék havat, csizmáink talpával még szélesebbre csiszoltuk a luxuspályánkat (a szülők ezt persze nem látták…). Aztán órákon át magyarul, románul, bikkfaangolul énekelve korcsolyáztuk össze a hatalmas jégtakarót. Olyan 80 négyzetméter lehetett, tehát óriási. Úgy emlékszem, késő éjszakáig állt a bál, míg haza nem parancsoltak. Biztos volt már vagy kilenc óra, akkoriban tényleg nagyon késő 8-12 éveseknek. Abban a pár órában egyenesen melegünk volt. És legalább azzal sem hívhattak bennünket korábban a házba, hogy megfázunk, hiszen bent sem melegedhettünk meg. Jöttek-mentek a felnőttek, magukban biztos még duzzogtak is, hogy most már biztos összetörik magukat a jégpályánkon, de szólni senki sem szólt. József Attilai őszinte gyermeki tudatlanságunk fittyet hányt a felnőttek világa mindennapos megalkuvásainak, titokban hallgatott Szabad Európájának, örökös rettegésének, egy olyan országban, ahol veszélyes volt hangoskodni, pofázni, egyénieskedni, a felszabadultan hangoskodó örömünktől alighanem beléjük szorult a szidás. Olimpikonok voltunk, a monostori tömbház egyszem lámpája alatt. Fűtés, étel és szabadság nélkül igazibb korcsolyabajnokok akkor sem lehettünk volna, ha valamely nagyvilági verseny dobogóján állunk.

Sajt lekvárral – A Villa Negra titka

január 9, 2017 - 12:27 | színpad, Vélemény kategória | Hozzászólás
Címkék: , , ,

villanegravagottAmikor először jöttél haza azzal, hogy a dánok áfonyalekvárt kennek a sajtra (ami minél büdösebb, annál jobb), nevettem hitetlenkedve. Áfonyalekvárt. Sajtra. És te kipróbáltad? És még szereted is??! Valahogy ilyen A Villa Negra titka.

Van aki rajong érte, van aki utálja. És mindenkinek igaza van. Van, aki meg nem kóstolná a világért sem, más megkóstolja, és meg is bánja, netán köszöni, örökre elég volt, s van, aki újra és újra fogyasztaná. Ugyan, kérem? Ezt az összevisszaságot? Ezt az oltári baromságot? A sajtot hagymával kell enni vagy paradicsommal és sóval, nem cukorral, punktum! Miért nem eszik egyenesen tejszínhabos csokitortával? Méghogy rock és lakodalmas, Guns N’ Roses és csárdáskirálynő egyszerre? Pedig a magyar opera villa negrájában még olyanabbak is vannak.

Rizikós vállalkozás: minden, tényleg MINDEN korosztály kedvenc zenéjéből találunk benne, rajzfilmtől a filmig és a kávéházi romantikusig. Pedig a mai néző(k jórésze) eléggé egoista – minden előadásban csakis azt akarja látni, hallani, amivel egyetért, ami megegyezik a véleményével, az ízlésével, a világfelfogásával (a „milyével”…?). Nincs tolerancia, nincs kíváncsiság (a kivételek persze erősítik a szabályt).

Fúúj, ha nem pont olyan a szilveszteri kabaré, mint amilyenre vártunk. Mit? Hogy honnan veszem, hogy kabaré? Hát a plakáton írta. Hogy ott nem azt írja, hanem: szilveszteri előadás? Ja, persze, tehát kabaré, jól mondom. Talán nem is a figyelmetlen nézővel van a gond, csak a vágyait vélte leolvasni a plakátról, hiszen már úgy kiéhezett egy igazi könnycsordulós, arc- és rekeszizom görcsöltető kabaréra, vígjátékra – de nem is feltétlenül az operával, aki hozta a magáét, sok énekkel, dallal, nótával.

No, azért nem kell megijedni, poénok vannak, még ha nem is csattan(hat)nak akkorát, mint Hofi sziporkái az áthallásos átkosban, újév-hangulatnak pezsgő is van, koccintás, karakterek, néhol már-már önmaguk paródiáit hozzák a színpadon. Farkas Lorándot nagyon szerettem (mint amúgy a jó színészeket szoktam az énekes szerepekben is), Peti Tamás Ottó „akcjentusa nyjemcsak” Mányoki Máriát hódította meg, akinek nagy pirospont a szerelmes daláért (ráadásul egyik kedvencemet énekelte), és akadtak még libabőrhangok. A dalokat, na azokat aztán jól meg- és összevisszaválogatták :), de tényleg, tiszta őrület 🙂 :), szív- és könnyfacsaróak vagy talpcsiklandozóan pörgősek – a környékünkön valaki(k)nek igencsak dobogott a lába. Az már igaz, jobb, ha a villa negra után buliba megy az ember. Éppen csak annyit kapunk a kedvenc slágerekből, hogy alig várjuk, később a pont nekünk való társasággal már kizárólag a kedvenceinkre rophassuk a szilveszteri mulatságban. A villa negrában éppen ott tart a buli, amikor tudod, csak cseppet spicces a társaság, a gátlások már kezdenek szertefoszlani, a táncparketten előtünedeznek a hamisítatlan bolondozók, akiktől olyan jó fűszeres lesz az az éjszaka, s ha nem vigyázol, csak még húsz perc és egy túl gyorsan repetázott sör, s másnap foghatod a fejed visszanézve a videókat…

Abban az évben tíz kiló áfonyából főztem lekvárt. És tényleg ínycsiklandozó sajttal. Minél csípősebb és orrfacsaróbb. Még ha nem is kérek belőle napi háromszor.

Urnazárás előtt és után a 65-ösben

december 13, 2016 - 11:33 | Közügy kategória | Hozzászólás
Címkék: , , , , , , ,

Tízen találkoztunk szombaton este, életünkben először, az egykori református fiúkollégiumban. Mi voltunk a 65-ös kolozsvári választókörzet. Művész megmondó nagyival és bimbózó szerelemmel, a hazai lezser, „majd lesz valahogy” balkanizmus talaján szertecsúszó számokkal és megoldásokkal. Másnap reggel összezártak. 24 órára.

votat13Mindig későn szoktunk szavazni – legalább hétvégén ne kelljen olyan korán kelni… Így aztán több mint két évtized alatt csak egyszer volt szerencsém vidám szavazóbiztossal találkozni. Estére biztos már mindenki kimerült. Ennek ellenére sosem értettem, miért kell olyan hivatalos arcot vágniuk a szavazócetlikkel és választói listákkal telepakolt szavazópult mögötti őfontosságáknak. Eldöntöttem: én mosolygós leszek, kedves, mindenkihez lesz egy jó szavam, akihez csak lehet, és a humoromat sem felejtem itthon.

No, erre már vasárnap hajnali fél hatkor szükség is lett, hiszen a második taxis számon sem tudtak autót küldeni… Lassan hat óra, én meg félvárosnyira a 65-östől. Ez jól kezdődik. Már kezdtem képtelenebbnél képtelenebb alternatívákon gondolkodni, de mielőtt még a szomszéd biciklije is eszembe jutott volna, amit akár el is köthetnék az ajtaja elől – csakis kölcsönbe! –, tárcsáztam a netről sebtében kikeresett harmadik taxiscéget. Legalább öt percig könyörögtek számomra fuvarért, mire megesett rajtam az egyik becsületes honpolgár szíve, aki tudva tudta, miféle járatban lehetek én a parlamenti választások hajnalán.

Mire befutottam, a 65-ösben már magasra hágott a lámpaláz. Ahogy a mutatók közeledtek a 7 órához, úgy lettek kicsit kapkodósabbak a szavazóbiztosok, barátkoztak az idegenebbnél idegenebb űrlapokkal, amelyeket a nap folyamán valamikor valamiért ki kell majd tölteni, aztán 7 előtt öt perccel teljes nyugalom, lesz, ami lesz. A 65-ösben. Vagy ez a 64-es? A két szavazókörzetet az évek során folyton csereberélték a szomszédos tantermekben, hol az egyikben volt a 64-es, hol a másikban a 65-ös. Aki megszokásból már csak az orra után jött szavazni, az szépen sétálhatott át a következő sorba. Pedig ő még az ajtón is megnézte az utcaneveket, és bizisten hozzánk tartozik!

Mire észbekaptunk, 9 óra is elmúlt. Nagyjából folyamatosan érkeztek az emberek, pedig mindenki azt jósolta: alacsony lesz a részvételi arány. Nem úgy nálunk: a jegyzékben szereplők számához képest stílusosan mintegy 65% adta le a voksát. Legfeljebb 3–5 perc telt el két szavazó között, aztán úgy 11 órától fél 3-ig sorban álltak az emberek! A számítógépes rendszer természetesen kétpercenként akadozott, a személyi igazolványok jelentős részét csak kétszeri, négyszeri leolvasás után sikerült regisztráltatni. Tiszta szerencse, hogy nem jött el mindenki…

Jöttek kiábrándultak. Nekik megvolt a lesújtó véleményük erről a felemás digitalizációról, ami továbbfejlesztve, kiterjesztve egyszer csak majd tényleg abban is segítene, hogy ne kelljen hosszasan várakozniuk a voksolni vágyóknak. Egyelőre annyiban tényleg jó, hogy – már amikor éppen sikerül kapcsolódnia a központi adatbázishoz – a kettős szavazás, jogtalan szavazás lehetőségét kizárja. De most még túl bonyolult. A személyi igazolvány beolvasása után a gép minden személynek kiadja a sorszámát, és innen papíron folytatódik az egész, hát kezdődik a kiskakas meséje. Azt a számot ugyanis a táblagép kezelő megmondja egy szavazóbiztosnak, aki aztán elkíséri a szavazót egy másik asztalhoz, és még mielőtt elfelejtené, az ott ülő másik biztosnak megmondja a bűvös számot. Majd mielőbb sarkonfordul és visszatér a táblagéphez, mert jó esetben ott várakozik a következő „számjegy”. A csúcsidőben aztán még a rendszer akadozása ellenére is előfordult, hogy már hárman szaladgáltak a szavazópolgárokkal és számjegyeikkel a két asztal között, és keresztbe-kasul ismételték a számokat… Vagyis a hibalehetőség sokszoros.

Jöttek boldog emberek. Ők vicceltek, csodálták a szebbnél szebb szavazóbiztosokat, kicsit még bókoltak is, örömmel követték a kijelölt kisasszonyt a táblagéptől a másik asztalig, és ennek kedves-megmosolyogtatóan hangot is adtak.

Jöttek magányosak vagy csak nagy emberszeretők, akik beszélgetni akartak. Elmondták véleményüket a szavazásról, a jelöltekről, a politikáról, a világ rendjéről vagy inkább rendetlenségéről. Elmondták, hogy csak azért jöttek el szavazni, mert látták a tévében Iohannist, és megesett a szívük („mi s-a facut mila”).

Jöttek mogorva bánatosak, akikről minden mosolyüzenet és kedvességnyíl lepergett. Gondterhelt vonásokkal, elhúzott szájjal nyugtázták az ellenükre való folyamatrendszert. Lerítt róluk: csak legyünk túl rajta minél hamarabb… Még köztük is akadt, aki felderült a „Boldog születésnapot!” hallatán. Mert akinek éppen mostanság volt a születésnapja, azt megköszöntöttem.

Jöttek járni alig tudók, bottal közlekedők, beszélni képtelenek, betegek, akiknek háromszor kellett elmondani, hova menjenek, mit csináljanak, és akkor is csak néztek hosszasan és mozdulatlanul, jöttek világtalanok és gyengén látók. Jöttek kilencven esztendősek, akik kézzel tapogatták ki az átlátszó szavazóurna tetején a rést, ahol a szavazócédulájukat be kellett dobniuk.

Jöttek kisgyerekek. Egyikük népviseletben az ünnepélyről, boldogan mesélve, hogy énekelt a színpadon. Egy kislány nagy csengettyűvel a kezében mesélte, hogy a folyosón énekelt, ott szépen hangzik. Öröm volt látni, micsoda különleges élmény számukra a szavazás, hogy bemehetnek anyával-apával-nagyival a szavazófülkébe, hogy ők dobhatják be az urnába a lapokat, hát még az a kissrác, aki megnézhette, mit csinál a táblagép!

Jöttek elsőszavazók. Reménységgel. Boldogan. Két fiatalember, családostól. Udvariasan, büszkén mondták a szülők, hogy elsőszavazójuk van, még mielőtt a számítógép jelezte volna. Fényképezni szeretnének. Nem szabad. A másik ifjú apukája a gratuláció után rezignáltan mondta, úgyis osztrák állampolgár lesz a srác, ebben az országban meg egyébként is… és nemcsak a kezével, hanem minden hajszálával legyintett.

Jöttek egyetemisták. Akik éppen csak hogy megkapták a flotántjukat (ideiglenes kolozsvári lakcím), és mi voltunk a legközelebb az azt kibocsátó hivatalhoz. Este jöttek, csapatban, már zárás előtt. Nagyon akartak szavazni. Annyira, hogy az elhibázott igazolásuk miatt képesek voltak visszamenni a hivatalba javításért. Annyira, hogy sorban kivárták, amíg mindegyikük felkerült a két papirosra is. Annyira, hogy nevettek, huncutkodtak, ugratták egymást, és szerencsére senki sem szólt rájuk. Mint ahogyan rám sem, amikor magyarul beszéltem a szavazókkal.

votat12Maga a szavazási rendszer közelről is csak olyan, mint az egész társadalom. A korrupció, csalási lehetőség minimálisra csökkentése érdekében a bürokrácia teljesen átszövi. Ha valaki nem a saját körzetében szavazott, akkor két külön papirosba kellett őt bejegyezni minden adatával együtt. Ha kiakadt a központi adatbázis – ami a túlterhelés miatt nagyjából percenként előfordult –, akkor másik két papirost kellett (volna…) kitölteni és egy-két-három telefonhívást kezdeményezni örökösen foglalt számokra.

Urnazárás után a táblagép mindent lefilmezett – persze lehetetlen úgy beállítani, hogy a terem minden szeglete látszódjon a felvételen. A sarokban álló szekrény tetejére, könyvekkel fel- és kipolcolva, lepotyogás ellen körbetámasztgatva rögzítette a következő pár órát. Az összeadások, kivonások poklát.

A legalább 17 órája talpon levő biztosok megszámolták listáikon az aláírások számát, a kibontott, de fel nem használt szavazócédulákat, ezt ki tudja hány papírba beleírták, aztán sorra az urnákat is kibontották. Minden szavazócédulát legalább két biztos végiglapozott, az elnök felmutatta, majd pártok szerint kiválogatták, meg- és újraszámolták. Persze a ránézésre teljesen egyforma szenátusi és képviselőházi szavazócédulát sokan nem a megfelelő urnába dobták, hiába volt mindig résen az egyik biztos. Vajon miért nem lehet az egyiket mondjuk halványzöld papírra nyomni? Legalább a borítóját. Vagy nyomtassanak az egyikre egy virágot. Buborékokat. Na jó, egy szürke csík is megtenné. Valamit, amibe a szem egyszerűbben belekapaszkodhat.

Az érvénytelennek tűnő szavazatokat tüzetesen megvizsgálták, konzíliumot tartottak felette a biztosok. A nagyi nyakába akasztotta kéttenyérnyi nagyítóüvegét – ami csak véletlenül volt nála, anyagvásárláskor szokta használni, egyébként pedig tiszta szerencse, hogy ő festőművész, ezért pontosan tisztában van a tinta fölöttébb titokzatos természetével, például azzal, hogyan ivódik bele a papírba, vagyis e tekintélyes nagyítóüveggel vizsgálta a rakoncátlan pecséteket, hogy melyiknek hogyan futnak a tintaszálai az itatóson, hogyan vannak tükörben vagy rendesen a betűk, és akkor melyik pártra is szavazott az a cédula, és melyik pecsétnyom csak átütött a lapon, merthogy természetesen a tus és a pecsétnyomó is silány hazai gyártmány, volt is rájuk elég panasz.

Közel ezer szavazatot számoltak meg azon az éjszakán a 65-ösben. A végén pedig a képleteknek találniuk kellett, ha nem, az baj, bár persze előbb-utóbb úgy is le lehet zárni a számolást. Reggel három óra körül, 22 órányi ébrenlét és folyamatos odafigyelés után az ember már nem bánja hogyan, csak legyen végre vége az egész szavazósdinak. A bulizós, hosszú fehér éjszakákat elvileg elbíró fiatalok is feladták, a hosszú vöröshajú műszakis diáklány és a fiatal jogtanhallgató srác hátukat a falnak támasztva, a padlón suttogva bontogatták egymás szirmait, akár még szerelem is lehet ebből, vagy valami cimboraság, mígnem egy huszárvágással megfejtődött annak az egyetlen egy érthetetlen szavazatnak a titka. Innen még legalább egy órányi munka, míg majdnem mindenki hazamehet. Egyesek számára a bürokrácia azután is folytatódik.

Az elnök és a helyettese, a táblagépkezelővel és a kiosztott rendőrrel együtt – nálunk mind nők – egyetlen járműbe bepakolja a felbontatlan, érvényes és érvénytelenített szavazatokat… Négy zsákot húztunk-rángattunk magunk után. Kolozsváron a diákművelődési házban kellett gyülekezni. Tele volt rendőrautókkal a tér, tucatnyi egyenruhás igazgatta a hullafáradt népet. Egész Kolozs megyéből ide érkeztek a szavazatok. Százával a fehér zsákok, bent a nézőtéren összezsúfolva. A sorok közé nem fértek, hát mindenki a széksorok mellett alakított ki kupacokat, aztán amikor a számát szólították – reggel fél öt előtt, amikor odaértünk, még száz szám volt előttünk… –, akkor az elnök és a helyettese megragadta a zsákjait, és a többi kupac közötti keskeny résen át valahogy visszavonszolta az előcsarnokba. Ezt már nem vártam meg…

Lenne néhány ötletem, mi nem működik a gyakorlatban, mit kellene változtatni, de azt hiszem, nem fognak erről megkérdezni sem engem, sem a biztosokat. Úgyhogy csak néhány apró észrevétel. A hibalehetőség minden jóhiszeműség és igyekezet – és felturbózott bürokrácia – ellenére fokozott. Én soha többé nem tudok csalást kiabálni, ha egy szavazókörzetnél egy-két szavazatot félreszámolnak. Pedig ez az egy országos szinten tízezreket is jelenthet, ugye. Az első szavazóknak megengedném, hogy fényképet készítsenek magukról – mindig ott lehetne a fotóemlékek között az elsőszavazás! –, sőt még valamiféle jelképes ajándékot is adnék nekik – jobb híján csak gratuláltam és szavakat adtam. Egy egészen kicsikét talán ez is segíthet abban, hogy a kíváncsi-hangoskodó kisgyerekből, megilletődött büszkeséggel érkező elsőszavazóból, flotántjával hangosan lelkendező-örvendező tüsihajú diáklányból húsz év alatt mégse váljon mogorva elégedetlenkedő, aki jó messzire elkerüli a szavazókörzetet.

Poké… mi…?

július 22, 2016 - 10:01 | IT, játék, Uncategorized kategória | Hozzászólás
Címkék: , , ,

Alattomosan érkezett hozzánk a játék, éppen akkor lett belőle szenzáció, amikor különbejáratú családi szakértőnk egyhetes túlélőtáborban kóstolgatta az élet igazi ízeit. Amikor hazatért, én fertőztem meg a kórral: megkérdeztem, hogy khm, izé, mitől is van ez az őrület?

pokemon

Pokémonvilág Kolozsváron: a Kakasos templomnál is van töltőállomás, a főtéren is röpködnek, szaladgálnak a Pokémonok

Könnyű nekem, hiszen tinédzser van a családban, gyorstalpalóval juthattam bele a Pokémon világába. Merthogy a sajtóhírekről sokszor messziről lerítt, hogy akik írták, azoknak fogalmuk sincsen, hogy mi ez a Pokémon – kivéve például a Szabadság cikkét 🙂 (Vagy épphogy nagyon jól tudják, azért gondolják, hogy olyan, mint a szorzótábla, amit nem kell magyarázni, MINDENKI kívülről fújja. Hát nem olyan. De még könnyen olyan lehet…)

Ez a kérdés részemről már maga volt a felkérés a keringőre, hát egyhetes patakparti, medveközeli sátorlakó életmódból az angol vécé, a villanyáram és a technológia világába visszacsöppent utódunk azonnal letöltötte a játékot. És elkezdődött a kiképzés…

Aki ismeri a geodobozokat, valami affélét képzeljen el, csak míg a geodoboz maga a kőkorszak, a Pokémon a futurisztikus jövő. A geodoboz statikus, térképek alapján egy kicsit nyomozót játszunk, míg megtaláljuk a városban elrejtett finomságot, érdekességet. A Pokémonnal az egész világ mozgalmas, folyton változó, és kihívásokkal teli játszótérré válik. Van egy óriási piros pontja a szokványos számítógépes játékokhoz képest: ahhoz, hogy igazán élvezetes legyen, el kell szakadni az asztaltól, ki kell menni a négy fal közül. Sőt akkor lesz még izgalmasabb a játék, ha csapatban játsszuk – még egy piros pont a játék valódi társas jellege miatt, hiszen ehhez már fizikailag találkozni kell, nemcsak virtuálisan együtt lenni az internet hálózatán belül. Persze, hajba lehet kapni, hogy az utcán éppen megjelenő figurát melyikünk vigye el, de segíteni is lehet egymásnak, és bizonyos feladatokat közösen megoldani. Mint például elfoglalni egy gymet, vagyis edzőtermet, ahol aztán a Pokémonjaink kedvükre tornázhatnak, erősödhetnek…

Hja, igen, alapvetően Pokémonokat – afféle aranyos rajzfilmfigurákat – gyűjtögetünk. De csak akkor tudunk egyet begyűjteni, ha bizonyos közelségbe kerülünk hozzá. Most képzeljük el, hogy gyanútlanul megyünk a boltba tejért, és a sétányon egyszer csak felénk repül egy Pokémon denevérféle – amit az okostelefon kijelzőjén látunk csak, persze, és hangriasztást is kapunk ilyenkor. Nosza, előveszünk egy poké ballt (poké labdát), és célozunk, aztán még egyet, és még kilencvenkilencet, mire valahogy sikerül az elsőt, és a másodikat és a tizediket befognunk. Aztán később már egyre jobban értünk hozzá, és már egyetlen labdával is sikerül. És persze, hogy seperc alatt elfogytak a labdáink. De ez sem megoldhatatlan, mert mikor cekkerünkben a tejjel éppen a villanyszámlát megyünk kifizetni, hát nem pont ott kéklik jobbra a szobor fején az a kockácska, ahol a töltőállomás van? Ezen a pokékúton tölthetjük fel kimerült labdakészleteinket, de nehogy már elég legyen csak a sarokig elmenni a legközelebbi töltőállomásra, egyszerre csak három labdát kaphatunk, ami édeskevés. Vagyis még testedzésnek sem utolsó ez a játék, hiszen mennyivel mókásabb Pokémonokat és pokélabdákat gyűjtögetve szaladni töltőállomástól töltőállomásig, mint csak úgy céltalanul futkározni a parkban.

Pokémonjaink fejleszthetőek, magasabb szintekre léphetnek, ha az egyénre szabott varázsporból és spéci cukorkából adunk nekik, és ahogy lépegetnek, egyre szebbek lesznek: a bumfordi rajzfilmfigura-féle madárka egy nap alatt királynői külsőre tesz szert, a plüssmaci meglett medvévé érik. Közben persze ügyesebben bánnak a tulajdonságaikkal is. Ja, és vannak speciálisan különleges Pokémonok, amelyeket befogni még nehezebb, egyben még nagyobb dicsőség, a sajtó is hírt ad róla. A töltőállomásokon a labdák mellé tojást is kaptunk, abból elegendő sétálgatás mellett egyszer csak Pokémon születik – és így a gyerekek nemcsak azt fogják tudni, hogy a tej a szupermarket polcán terem, hanem azt is, hogy a madárka és a medve, na meg a hernyó és a rák tojásból születik. Néha egy-egy Pokémont elküldhetünk a Professzornak, aki… Nos, erre még nem jöttünk rá, hogy mit csinál velük, reméljük, hogy csupa szép és jó dolgot, mondjuk jutalmazva tanulmányozza őket vagy micsoda.

Hát, körülbelül itt tartunk most, de azt hiszem, még egész sor meglepetést tartogat majd ez a játék, ha időközben rá nem ununk. Mert a sikerért ugyanúgy meg kell küzdeni, mint a mindennapokban. Ha népes Pokémon-tábort akarunk, akkor sok időt kell játékkal töltenünk, sokat kell gyalogolnunk vagy autóznunk, de ehhez üzemanyag kell és pénz. Ha pedig a rövidebb utat választjuk, akkor csak pénz. Mert természetesen pénzért is lehet pokélabdákat vásárolni, és akkor ki sem kell menni a házból, esetleg csak akkor, ha nem elégszünk meg a házunk tájára tévedő figurákkal. Mert el sem képzelnétek, miféle lényecskék mászkálnak az ablakotok alatt a kiskertben.

Nem szívmelengető látvány, amint egy múzeumban a kiállítás figyelése helyett a tisztelt látogató a telefonja képernyőjét böködi a Pokémonokért, nem csoda, hogy több intézmény már tiltakozott kérve, hogy a játékkészítők bizonyos helyekre ne helyezzenek virtuális figurákat. Bár ez a módszer még ingyenreklám is lehet a kastélyok, tárlatok, kávézók, strandok számára, hiszen a játékosnak oda el kell mennie, belépőt kell fizetnie ahhoz, hogy az áhított Pokémont begyűjthesse. Még az is lehet, hogy ha már ott van, meglátogatja azt a helyet igazi turista módjára – főleg ha a játékkészítők odafigyelnének, hogy annak a figurának a befogása után félóráig-óráig arra a helyre több Pokémont ne küldjenek. Még a végén a cégek örömmel fognak fizetni azért, hogy bekerüljenek a játékba, hogy Pokémonokat kapjanak a boltjukba. A játékkészítők pedig, ha a térképeken az adott kalandpark vagy híres szülőház mellé néhány opcionálisan megtekinthető információt is elérhetővé tesznek, kifoghatják a szelet a játékkal szemben megnyilvánuló ellenérzések vitorláiból. Még a lázadó ifjakat is rá lehet majd venni, hogy egy múzeumhoz hasonló szörnyen unalmas helyre látogassanak, ha a jutalom egy speciális Pokémon lesz.

Nem csodálkoznék, ha a vezetés közbeni rágyújtás és a mobilbeszélgetés mellé a törvény tiltólistájára a Pokémon is felkerülne. Valóban beszippanthat, és az arra hajlamosaknál ugyanúgy függőséget okozhat, mint akármilyen más játékszenvedély, sőt különlegessége miatt talán még úgyabbul. Ennél a játéknál már csak az lenne izgalmasabb, ha a megfelelő szemüveget viselve az utcán úgy lépkedhetnénk, hogy a hús-vér emberek mellett a virtuális alakokat is láthatnánk… Mint a Star Trek holodeckjén. Egy ilyenféle világot teremt a bécsi írónő, Ursula Poznanski 2012-ben kiadott, azóta már több mint húsz nyelvre lefordított Erebos című ifjúsági regényében, ahol összefonódik a valóság a virtuális játéktérrel, a game a konkrét világban végrehajtandó feladatokat ad, és mikor legközelebb belépsz a játékba, az pontosan tudja, hogy teljesítetted-e vagy sem. Aztán egy idő után már abban sem lehetünk biztosak, ki kicsoda, melyik a számítógépes álomvilág és melyik az igazi. Számítógépfüggőknek is ajánlott igényes olvasmány, senkit se riasszon el a hozzá kapcsolt thriller jelző.

Gyerekeket, fiatalokat és felnőtteket is magával ragadott a Pokémon-láz. Nálunk már a kutya is tud pokémonozni. Tiszta profi! Egyetlen labdával azonnal befogta azt a különleges Pokémont, amit mi még észre se vettünk. Mert közben szerencsére éppen a kutyát ugrattuk. Még aranyérmet is kaptunk, hogy egyből sikerült!

Egy biztos: ha már semmiféle fenyegetéssel vagy ígérettel rá nem tudjuk venni a gyereket, hogy elmenjen kenyeret vásárolni vagy kivigye a szemetet, a Pokémonnal nyert ügyünk lesz.

Admis, respins, avagy a nulla hatalma

július 20, 2016 - 10:20 | iskola, Uncategorized kategória | 2 hozzászólás
Címkék: , , ,

feljegy

 

 

Soha nem értettem, mi a pláné abban, hogy a vizsgajegyet csak akkor módosítják, ha a fellebbezés előtti és utáni osztályzat között legalább 0,50 pontnyi, azaz fél jegynyi eltérés van. Még csak elképzelésem sincs arról, hogy ez miért lehetne jó szabály. Arról annál inkább, hogy miért rossz.

Tény, hogy valahol határt kell vonni. Valahol meg kell húzni azt a vonalat, és aki fölötte olvashatja a nevét, az sikerrel járt, aki alá kerül, nos, annak nem volt szerencséje. De fél jegyeken sokszor a világ múlhat – az érintett diák számára mindenképpen.

Sok egyetem az érettségi átlag alapján rangsorolja a jelentkezőket, már nincs is felvételi, vagy ahol van, valamilyen arányban ott is számíthat az érettségi. A vizsgajegyek határozzák meg a kilencedik osztályok névsorait is. És ilyenkor akár 0,01 pont is sorsdöntő lehet. Meghatározhatja, hogy valaki bejut-e vagy sem az áhított/neki való szakra, pályára, tandíjmentes vagy tandíjköteles helyet kap-e.

Aki nem tör egyetemi babérokra, annak „csupán” az a kihívás, hogy sikerül-e az érettségi vizsgája. Ehhez mindenből meg kell kapni az ötöst, de az átlagnak legalább hatosnak kell lennie. Nem sokan lennénk most annak a nagyenyedi kollégista maturandusnak a bőrében, aki úgy bukta el az érettségit, hogy a megóvott dolgozatán újrajavításkor csak 0,25 plusz jegyet találtak, a szabály értelmében tehát nem emelték meg az osztályzatot. Pedig ha megteszik, akkor 6,01-es átlaggal oklevelet kaphatna. Vagy ha elsőre beleszámolják azt a 0,25-öt. Így viszont nem sikerült az érettségije. Nekivághat ismét, ha addig el nem kanyarodik az élete teljesen más irányba – megjegyzem, nem feltétlenül rossz, de időnként talán nehezebb irányba. Javító tanárok, éppen jókedvű vagy személyes tragédiáktól sújtott javító tanárok: 0,01 pont így lehet sorsdöntő. Pedig tulajdonképpen semmit sem számít.

Alighanem egyik szeme sír, a másik nevet annak a kolozsvári érettségizőnek, aki 8,58-as vizsgaátlagát minden dolgozatának megóvása által 9,01-re tudta módosítani, pedig ha minden pontot megkapott volna, akkor kijön a 9,16. Mi van, ha nem mer, nem tud, nem akar fellebbezni…?

Sokan nyolcas, kilences fölötti dolgozatokat óvtak meg, és kaptak utólag például tízest, azaz tökéletes dolgozatot írtak – hogyhogy elsőre ezt a tökélyt nem vette észre a két, egymástól független javítótanár? Szintén egy nagyenyedi magyar diák dolgozatán 2,35 jegyet emeltek óvás után, de Kolozsváron is vannak példák 2 jegynyi különbségekre – hogyan tűnhetett el ilyen sok pont az első javításkor? A pontok összeszámolásakor átsuhantak néhány pirossal felírt számjegyen? Nem vettek észre egy-két helyesen megoldott feladatot? Vagy javítókulcs ide vagy oda, az osztályozás igenis szubjektív…? A dolgozatokat még az érintetteknek sem mutatják meg, hogy fény derülhetne e kérdésekre, és a történtekből azt hiszem, senki sem okul a jövőre nézve, legfeljebb az ifjút vághatja pofán ilyen szépen az élet, szokja csak.

Régen az érettségi vizsgák javítókulcsát sem ismertették, még inkább vaktában tapogatózott az egyszeri vizsgázó. Ma a vizsga napján már közzéteszik, így valamelyest alaposabban átgondolható, kiszámolható, hogy érdemes-e fellebbezni. Mégis, talán csak a matematikához hasonló reál tantárgyak esetében lehet valóban igazságos az osztályozás – vagy kijött a négyzetgyök kettő az eredményben vagy nem, nincs sok teketóriázás. Irodalomból viszont minden javítókulcs ellenére előfordulhat, hogy a szabad fogalmazás témája, hangulata nem nyeri el a javító tanár tetszését, esetleg az elemzésre feladott költői kép a diák számára más üzenetet hordoz, mint a javítókulcsban szerepel. Arra gondolni sem merek, hogy az egyenvizsgák egyenválaszai közepette milyen sorsra jutnak a javítókulcsokban sehol sem szereplő eredeti gondolatok…

Kutatás igazolja, hogy a javító pedagógusok hangulata, lelkiállapota milyen nagy mértékben befolyásolja az értékelést. Ugyanaz a tanár ugyanazt a dolgozatot nagyobb jeggyel osztályozta, ha éppen szerelmes volt vagy boldog, és gyengébben pontozta, ha boldogtalan, szomorú, kedvetlen napján kellett javítania. És van szigorúbb tanár, van engedékenyebb, van, aki egy eredeti gondolatért meg tud/mer bocsátani egy-két-tíz kisebb hibát, és van olyan maximalista vagy konformista, akinek az utolsó vitatható vesszőig menően valóságos kihívás kedvére tenni egy dolgozattal. És ezek az emberi tényezőből fakadó természetes különbségek – amelyek kiküszöbölésére nemigen látok esélyt – a javítókulcs keretei között is tudnak pár (fél)jegynyi differenciát szülni.

Addig is, amíg valaki előáll a jelenleginél méltányosabb-igazságosabb megoldással, annak a piros tollnak bizony úgy kellene lépegetnie a dolgozatokon, hogy mindig tudatában legyen olümposzi hatalmának. Mi pedig legyünk javíthatatlan optimisták: higgyük el, hogy a sors keze ilyen nullás pontocskákkal szabadított meg egy jövendőbeli életveszélyes orvostól, egy pokolian rossz színésztől, egy vastagon pirosozó tanártól. A sikertelen diák pedig húsz év múlva hálás lesz ezért a rosszért, amelynek tulajdonképpen boldog és beteljesült életét köszönheti…

Good Friday, bad Friday

június 24, 2016 - 12:34 | EU, Uncategorized kategória | Hozzászólás
Címkék: , , , ,

brexitRégóta okozott egy esemény akkora általános izgatottságot világszerte, mint a Brexit. Utolsó percig úgy tűnt, mégis a bennmaradás fog győzedelmeskedni, erre ráerősített az EU-párti fiatal képviselőnő, Jo Cox meggyilkolásához kapcsolódó erős érzelmi háttér is. Mégis kiléptek a britek. Rögtön zuhanni kezdett a font, pánikba esett a japán tőzsde, jubiláltak a függetlenségpárti britek, más országokban is felerősödni kezd a kilépésről való suttogás, zárni próbálja sorait az Európai Unió. Röpködnek a jelszavak, hangzatos szónoklatok, „ami nem öl meg, az megerősít”, „az EU haldoklik, és mi húztuk ki az első téglát a falból”, hangsúlyozottabban körvonalazódnak a korábban vázolt forgatókönyvek a hogyan továbbra, de igazság szerint senki nem tud(hat)ja pontosan, hogy mi fog történni ezen a járatlan úton. A britek kilépése ugyanis páratlan, precedens nélküli esemény.

Hogy Brüsszelben mennyire nem gondolták komolyan a péntek reggelre valóra vált Brexitet, azt jelzi az is, hogy csak igen csökevényes szabályok rendelkeznek az EU-ból való kilépés procedúrájáról. Egy kicsit úgy, mint a román törvények, vannak ugyan, de amikor alkalmazni kell őket, akkor senki sem tudja, hogyan is fogjon hozzá, és minden lépéssel csak egyre több a megválaszolatlan kérdés. Londonnak most jeleznie kell kilépési szándékát az Európai Tanácsban. Azt viszont már nem tudni, hogy a kilépési szándéknyilatkozat elfogadásáról a britek is szavazhatnak-e vagy sem. Ilyen „apróságokból” pedig már most, a népszavazás másnapján tucatnyi van.

Szakértők szerint a Brexit elsősorban a menekültválságon múlt, amely egész Európában felerősítette a nemzeti érzést, ezzel együtt a jobboldali politikai erőket, és amelynek összehangolt kezelése meghaladta a laza együttműködés szálaival szövődött, a tagországoknak tág mozgásteret kínáló uniós demokrácia képességeit. A brit kilépés gyökerei legalább a lengyel szerelők 2004-es, majd a román és bolgár vendégmunkások 2007-es Angliában kreált rémképéig nyúlnak vissza. London a fenti EU-bővítési dátumok után mintegy évtizedig fenntartotta a munkaerőpiaci korlátozásokat az új tagországokkal szemben, de más előjogai is voltak az unióban: nem lépett be a Schengen-övezetbe sem, és nem kellett lemondania a fontról az euró kedvéért. Továbbá miután a pártján belüli békesség kedvéért meggondolatlanul népszavazásra adta a fejét, a ma már lemondását is bejelentő David Cameron kormányfő egész sor további előjogot harcolt ki arra az esetre, ha a britek mégis bent maradnának. Mindent felülírt viszont a menekültválságtól és az azzal együtt járó terrorveszélytől való félelem. Azok bosszúsága, akik úgy érezték, az idegenek miatt állástalanok és élnek rosszabbul, erősebbnek bizonyult a kérdésben árnyaltabban gondolkodó tanultabbak, fiatalabbak, az üzleteiket, vállalataikat féltő jobb módúak kozmopolita álláspontjánál. És ezt igen nagy arányban ki is fejezték, a szavazópolgárok mintegy 85 százaléka voksolt csütörtökön, azaz elég nehéz lesz esetleg mégis figyelmen kívül hagyni ezt a referendumot – mert a brit kormány akár még így is dönthet. Az óceán és tengerek képezte természetes kerítésen túl a Brexit most újabb kerítést emel a szigetország köré, csak kifinomultabban, mint tették a sokat bírált közép-kelet-európai országok közül többen is, ahol amolyan egyszerű földhözragadt módon vasból és fából építettek kerítést a migránsáradat kezelésére.

Hogy lesz-e dominóhatás, azt sem tudni még. Az euróért szintén nem rajongó svédek, a hol halkabban, hol hangosabban elégedetlenkedő franciák, dánok nem fogják már holnapután népszavazásra adni a fejüket. A bölcsek alighanem kivárják majd, hogy hosszabb távon milyen hatása lesz a Brexitnek.

Hiába reménykedett a csodában jobban, mint bármikor a Harry Potter skót szerzője, J. K. Rowling, a varázslat ezúttal elmaradt. Az innen nézve bőkezűnek látszó autonómiát élvező Skóciában alig másfél évvel a királyságtól való elszakadást elutasító népszavazás után (amely szintén hatalmas részvételi aránnyal zajlott) most újfent elkezdtek a függetlenségről beszélni, maga a miniszterelnök is, hiszen a skótföld szavazói a bennmaradásra voksoltak, de jelen felállásban a britekkel együtt nekik is ki kellene lépniük az unióból. Írország kormányzatának egyesüléspárti politikusai pedig máris az Egyesült Királyság részét képező Észak-Írország és a független Ír Köztársaság egyesülését hangoztatják, ellenkező esetben a két ír terület között non-EU határnak kellene létrejönnie 18 évvel a jelenlegi status quo-t eredményező Good Friday (nagypénteki egyezmény) után, amely véres időszaknak vetett véget az írek történelmében. És máris ott vagyunk a Földközi tenger bejáratának számító Gibraltáron, amelynek szavazói szinte kivétel nélkül a bennmaradást választották. Vagyis, míg egyik brit sír, a másik ünnepel, addig nemcsak az Európai Unió küzd a széthullás rémképével, de alighanem a brit királyság is szembesül a saját egységét fenyegető tényezőkkel.

A jelenlegi szabályféleségek értelmében két év alatt le kell bonyolítani a kilépési folyamatot. Kevés idő, Londonnak viszont ennyi ideje sincs elindulni a „függetlenség” útján. Szerencsére a font zuhanását és a tőzsdék szenvedését, ezzel együtt a brit gazdaság várható (átmeneti?) válsághelyzetét nem fogja tétlenül nézni a kontinens egyik legerősebb gazdaságának számító királyság, akit pénzügyi érdekei továbbra is ezer és ezer szállal az európai közösséget alkotó államokhoz kötnek. És még az is lehet, hogy a mostani felfordulás és válság után előbb-utóbb Európának is, a szigetországnak is valahol javára válik a 41 évnyi házasság utáni válás. Ha már az sem hatotta meg a briteket, hogy humoros összeállításában a német bulvársajtó habtalanságot garantáló sörtörvényt ígért cserébe a bennmaradásért, és azt is kész volt megfogadni, hogy a németek többé nem faragnak viccet a brit trónörökös füleiből.

Semmi

április 29, 2016 - 15:10 | könyv, színház, Uncategorized kategória | 1 hozzászólás
Címkék: ,

felkep

Színpadon láttam a Semmit múlt nyáron. Amatőröktől. Kamaszoktól. Akikről szól. Akik talán a legjobban érzik, hogy tulajdonképpen miről szól. És nem értik, hogy miért tiltották be a könyvet Dániában – amitől aztán persze még inkább kíváncsi lett rá mindenki. Addig soha nem hallottam a Semmiről. Azóta egyre gyakrabban. (Most éppen a facebookon kínálja Hegyi Réka a könyvet kölcsön.) Múlt nyáron írtam róla az újságban. És megnéztem az előadást újra. Másodszor már nem csorgott a könny a szememből…

semmi ujsag

 

 

Egyáltalán Semmi* sem történt

Na. Megy az ember gyanútlanul bele a magyar napokba, végigszalad az első napjára taknyosesősen ébredező fesztiválutcán, egészen a végéig, ahol a templom világít, ott a közelben médiasátrazik, csákót hajtogat, asztalokat tologat, áramot keres, fesztiválozókkal találkozik, személyre szabott címlapot készít kicsinek és nagynak, hű, már szinte 1 óra, szedjük a lábunkat a Báthoryba, szerencsére csak itt van az utca másik végén, most akkor kényelmesen hátradőlve és megszusszanva beülünk megnézni a Semmit így szürkefelleges délben, hol is van a díszterem? a másodikon, hát persze, bejelentkeztek? nem… sebaj, biztos marad még hely, pár perc és tényleg maradt néhány, bebocsáttatunk az ajtón, hatalmas mészfoltos zacskófal vakító reflektorral megvilágítva, nem is látszik a színpad, itt éppen festenek, villan át az agyadon, hja, hiszen vakáció van, hát mikor tatarozzanak az iskolában, ha nem most, a nyíláson átbújunk a sötétre ablaktáblázott nézőtérre, az első sorokban székre huppanunk, ismerősök jobbra-balra, oldott csevegés, gyors egyeztetés, ha már ilyen szerencsésen összefutottunk, nicsak, a színpadon is székek, most még csak hatan üldögélnek a sötétben, később kiderül, hogy ez egy osztály egy dán (de igazából akármilyen) iskolában, 17-18-19-20 évesek, és a Szabadságot olvassák, mosolygok; nahát, a színpadot is tatarozzák!, de aztán már gyorsan leesik, hogy ez a díszlet, a székek is gondosan befóliázva, a játékszín is köröskörül, remek fényjátékok teremnek, akkor alighanem két térben zajlik majd a Semmi, s hogy dán (ifjúsági) regényből született, ez már sejtet valamit abból, hogy mi történik majd a következő egy órában, nekem így mondták, de aztán kettő lett, és nem tudom, mikor telt el az a két óra, miközben néztem és éreztem, hogyan sorolják arcunkba, amit felnőttként elkövetünk a gyerekekkel akkor, amikor elhisszük és arra idomítjuk őket is, hogy amivel nem foglalkozunk, az nem is létezik, ezért hát nem foglalkozunk azzal, amit jól látunk, mert akkor ugyebár az nincs is, az semmi, Semmi, és nem zavarja meg az elképzelt áléletidillt, és ebben mindenki cinkos, a társadalom intézményei, azok is, amelyek az erkölcsösség és bűntelenség zászlaja alatt működnek, a média is, amely a félrehallásokból, intrikaszövésből jereváni rádiószerű „ártatlansággal” megtoldott utcai pletykákat véresen komoly tényekké rangosítja a válogatatlan publikálás által, és ezzel mindenkit továbbra is belekényszerít a játékba, mert ezek után pláné senki sem meri azt kiáltani, hogy a király meztelen, a hamisan tökéletes életképbe szuszakolt, valójában zárójelbe tett gyerekek öngerjesztő folyamata ki tudja meddig feszíti a húrt, hiába ott a fesztiválszínpad az ablak alatt, ez a tucatnyi színész-rendező ifjú teljesen kizárta e színtermi világból, főleg amikor időnként énekelni kezd Vinte Timi a hátunk mögé került másik játéktérben, ki ez a tüneményes hang?, mintha nem lenne így is túl sok mindez, és legalább a harmadik betétdalnál tart, amikor rádöbbenek, hogy ez nem gépzene, hanem élő, nagyon is élő, szóval megy az ember leánya a felhősen is felhőtlen fesztiválutcán és akkor egy szürke szerda délben így mellbevágják és fejbekólintják és földbe döngölik, és marokra gyúrják a lelkét, hogy aztán napokig nem győzi simítgatni… (Szabadság, 2015. augusztus 21.)

 

* Janne Teller: Semmi. Egy szűk baráti társaság második produkciója. Rendező: Darvay Botond, Zágoni Melinda, szereplők: Hegedüs Emma, Varga Boglárka, Bács Timea, Jakab Tamás, Varga Péter, Soos Ádám, Kari Tamás, Makkai Hanna, Mostis Balázs, Vinte Tímea.

Okosvilág, buta módszerek: iskolát, másképp!!

április 22, 2016 - 12:31 | iskola, Uncategorized kategória | Hozzászólás
Címkék: , , , ,

noveny

Pokoli hét volt ez mindazoknak, akik ki nem állhatják a gyerekeket: úton-útfélen a másképp iskola mámorító szabadságérzetétől még a szokásosnál is hangoskodóbb és bolondosabb kedvű ifjoncokba botlott. Aki szereti a csibészeket, annak mámorító napok ezek: gyerekcsivitelés tölti be a város utcáit, tereit, buszait, zárt ablakokon át is beszűrődik, lehet gyönyörködni kedvünkre, és töltekezni a belőlük áradó sok huncut vidámságból.

Határozottan úgy érzem, hogy a hazai magyar iskolák valahogy mindig egykéthá-ötven lépéssel előbbre jártak román társaiknál a pedagógia, nevelési módszerek, nyitottság terén. Már 89 előtt is mindig mocorgott ott valami rendszerellenesség, mindenféle gyanús gyülekezésre alkalmat adó köröket (és táncházakat, és sporteseményeket stb.) találtak ki, igazi szellemi műhelyeket, bár a gondolkodás ugye a népi demokrácia legnagyobb ellensége. A román iskolák valahogy jobban idomultak a mindenkori keretekhez. Talán éppen a kisebbségi létből fakadóan a magyarokban mindig ott szikrázott valamiféle lázadás nyugtalansága. Ami sokszor ugyan lélekölő fülemüle-pereket szül, ám többször előrevisz. Az oktatási folyamat változtatásának szükségességét is leghamarabb a magyarok ismerték fel idehaza, a Waldorf, a Montessori, a step by step alternatív oktatási módszerek mind magyar közösségeken keresztül szivárogtak be. Aztán Kolozsváron a Waldorf például a románok körében is igen népszerű lett, mára vadonatúj iskolát építettek.

Mondhatnánk akár, hogy az Iskola másképp is a magyar iskoláktól ered, hiszen mire ezt a spanyolviaszt Bukarestben felfedezték, Erdély számtalan magyar iskolája már a huszonakárhányadik iskolaheteket, iskolanapokat szervezte. De hadd ne mondjuk. Inkább örüljünk a másképp iskolával együtt járó változásoknak.

A családi pénztárt egy kicsit lecsapolja ugyan, de ez a program végső soron jót tesz a gazdaságnak. Karácsony előtt már hasznos lefoglalni a társasbuszt, hiszen ezekből még Kolozsváron sincs annyi, mint ahány osztály utazna ezen a héten (az éjjel a magyar határon olyan torlódás volt, hogy órákat vesztegeltek). Aki későn ébred, hoppon marad. A helyi közszállítás sem jár rosszul, a néhány tízezer diák, aki iskolába ingyen bérlettel jár, most jegyet vásárol, amikor az osztállyal más útvonalon közlekednek a városban. Még a perecesek, szendvicsesek is örvendezhetnek a megszaporodott vásárlópopulációnak, a kalandparkokról, paintball terepekről stb. nem is szólva. Iskolaidőben a szűk tízpercesekben nincs idő elfutni a sarki gyorskajáldáig, meg ha a szigorú portást ki is lehetne cselezni, a még szigorúbb szolgálatos tanárnak már naplóig ér a keze, és annak fele sem tréfa. Az olykor késő délutánba nyúló másképpnapokon ez is másképpen van.

Az Iskola másképpen egy kicsit felrázta az élet kötelező dolgaiba olykor belerobotosodott felnőtt társadalmat. Létrehozott egy olyan piaci keresletet, amelyre bizony elég szégyellnivaló kínálatunk volt. Poros múzeumok, zárt kapus és ami még nagyobb baj, zárt elméjű intézmények. Unott felnőttek, akiknek már nincsenek álmaik, csak elégedetlenkedéseik, nincsenek friss ötleteik, csak kifizetni való számláik, akikből rég kihalt a kreativitás igénye is, már nem akarják megváltani a világot, csak eltartani a családot. Ezt kínáltuk. A múzeumok gyerekprogramjai sok helyen még ma is többnyire árgus szemekkel leskelődő termes nénik intelmeiben merülnek ki: Vigyázz! Ne nyúlj hozzá! Ne menj olyan közel! És természetesen a mai fiatalság fölöttébb neveletlen volta miatt kötelező ciccegető fejcsóválásokban. A múzeumpedagógia ugyan még ma is gyerekcipőben jár, de az Iskola másképp nem jutott sok hazai reform, ötlet sorsára, nem akar megszűnni, és az évről évre egyre erőteljesebben megnyilvánuló piaci igény végül csak kimozdította a mamutokat az évtizedekig betokosodottnak látszó semmittevésből. Talán már restellték mindig elutasítani a programok iránt érdeklődő tanárokat, talán meglátták ebben az érdeklődésben a lehetőséget, a pár lejes belépődíjakból összegyűlő bevételen túl rájöhettek: amit ma kínálni tudnak, az azt is nagyban meghatározhatja, hogy az idelátogató gyermek felnőttként majd idehozza-e vagy sem a családját múzeumba, vásárol-e színházjegyet. A kielégítetlen igények tavaly egy másképp fesztivált is létrehoztak, de az idén már különösen gazdag és ötletes programokat kínáltak a kolozsvári színházak, múzeumok, és az évek során lassanként a komoran fontos intézmények is kitárták kapuikat, a repülőtér, a városháza is fogad diákcsoportokat. A társadalom észrevette a gyerekeket.

kemia

Ha közvetlenül a családjában még/már nincsenek is nebulók, azt azért úgy mindenki tudja, hogy gyermekek léteznek. Ha másért nem, hát azért, mert nem adják át a helyüket a buszon, hangoskodnak-lökdösődnek-szertelenkednek az utcán, csakazértis verik a labdát az ablak alatt, megkergetik a szegény macskát és lelopkodják a fáról a cseresznyét. Szóval amolyan bosszantó tényezőkként úgy léteznek valahol, néha látni őket nagy táskával a hátukon, esetleg még egy hangszert is cipelve. De tömegként a diákság népes táborával a felnőttek társadalma nem számol. Hiába vannak lassan többen, mint a dolgozók, ez a népességrész erőtlen, nincs szakszervezete, „nem számít”, sőt félkész emberkékből áll, akiket nevelni kell, vagyis amolyan folyamatos javítóintézetszerű bánásmód való neki, szabályokkal, korlátokkal, tilalomfákkal, nyesegetésekkel, sablonkérdésekre bebiflázandó sablonválaszokkal. Reggel elnyeli őket az iskolarendszer, délután a különórák, sport, tánc, majd a leckeírás otthon. Nem zúgolódnak gyermekkoruk buta megnyomorítása ellen, nem kérik számon, amikor a rendszer lassanként kiöli belőlük a természetes kíváncsiságot, nem hagy időt játszani, felesleges mennyiségű lexikális tudást halmoztatna fel velük, közben éppen a miértekre nem ad választ, pedig az lenne a legérdekesebb és leghasznosabb. Jól-rosszul tudják a koszinuszt és a cserebomlási reakciót, de nem értik, mitől működhet egy vállalkozás, hogyan kellene viselkedni egy állásinterjún. Megszokják, idomulnak vagy kamaszként lázadnak (kevés sikerrel, gyakran önpusztító hatással), a szorgalmasabbaknak-kitartóbbaknak megy a magolás, a szerencsésebbje kidolgoz valamiféle túlélési stratégiát, és túl sokan vannak azok, akik valahol 11–14 éves koruk körül eltűnnek, feladják a szélmalomharcot, menekülnének, és úgy írják le végleg eldobnivaló pokoli rosszként az iskolát, a tanulást és ezzel együtt a tudást, ahogy a rendszer leírta őket. Pedig sokszor köztük vannak az Einsteinok. Azt reméltem, mire az én gyermekem iskolába kerül, másképp lesz. Nem lett. Eltelt két évtized, és a tanterv még zsúfoltabb, mint a mi időnkben, amikor nagyon sok mindent tehetetlenül a kommunista rendszerre lehetett fogni. Néhány hete reform címén még megtoldották néhány órával a heti penzumot. Folyamatos rohanásra kényszerítik a tanárokat, főleg a vizsgatárgyakból, ahol megint nincs helye magánvéleménynek, irodalomból sem. A tanulás-tudás-felfedezés élvezetességének csodálatossága gyakorlatilag ismeretlen marad. Arra végképp nincs idő.

Az idő egyébként mintha megállt volna, az iskola nem tartott lépést a technológiai fejlődésekkel. A tanárokat nem segítik hatékonyan abban, hogy például a majd minden diák zsebében úgyis ott lapuló okostelefon ne tiltólistán legyen, hanem tehessék a tanóra élvezetes és hasznos részévé. Pedig a digitális bennszülötteknek eleve a vérében van az ehhez szükséges tudás, érdeklődésüket biztosan felkeltené a módszer, és rengeteg módszertani lehetőség van erre, a világháló is tele ilyen formában használható tartalmakkal, de nem élnek vele, nem értenek hozzá a pedagógusok. Az interaktív táblát is sokszor hiába sikerült beszerezni, sajátságos használatára senki nem tanítja meg a tanárokat. Pedig mindenkinek megkönnyítené a dolgát, diáknak is, tanárnak is. Marad hát a füzet, ceruza, tábla és kréta. A fejekben is…

tablak

Ha a gyárban dolgozol nyolc órát, és hiába van esztergapad, egy kézi reszelővel kell dolgoznod, nincs cigiszünet, nincs pisiszünet, nincs kávészünet, nincs ebédszünet, a nap végén a főnök még haza is küld néhány órára való munkát, majd másnap lehord, mert nem helyes az eredmény, és hónap végén megkapod a minimálbért, nos ott már alighanem rég lázadás tört volna ki. Sztrájk. A diákok nem sztrájkolnak. Ha el is jutnának az önszerveződésnek erre a szintjére, nem sztrájkolhatnak; amikor néhány évvel ezelőtt felvonultak, gyorsan törvénnyel tiltották meg, hogy iskolaidőben az intézményen kívül tömegrendezvényeken vegyenek részt. Befogtuk a szemtelen diákok száját, ugye. A változás igényének szervezett jelzése tehát aligha várható az iskolapadból. A felnőtt társadalomnak kell ezt a harcot megküzdenie helyettük, értük. És nemcsak az apáknak, anyáknak, akik lélekközelből látják az egész folyamatot, hanem mindenkinek. A tanároknak is. És azoknak is, akik csak a bosszantó csínytevőt látják a kölkökben. Ha egyáltalán észreveszik.

Az Iskola másképp ezért is jó: láttatja a diákokat. Talán elég erőteljesen ahhoz, hogy idővel a problémáik is látszódjanak, és a hangjukat is meghalljuk. Hogy a bölcs felnőttek megértsék, a mindennapi tanulási folyamatnak a hatékonyság érdekében sokkal közelebb kellene állnia a mindennapjaink valóságához, az életünkhöz, ahhoz az élményszerűséghez, amit ez az egyetlen hét nyújt – és hogy ezt ők maguk szorgalmazzák, a hatalmas felnőttek, akikre a gyerekek mindenhatóként tekintenek (egy ideig). És ha kell, tanárok-szülők-állampolgárok sztrájkoljanak, tüntessenek, követelőzzenek, hogy dobjuk ki már végre a régiből a kacatot, és adjuk meg gyermekeinknek azt az ajándékot, hogy boldogan kibontakozó életrevaló felnőttek lehessenek.

happy children

Örökségünk szép diákőrei, Brüsszeltől Brüsszelig

március 22, 2016 - 13:46 | iskola, játék, Kolozsvár, Műemlékvédelem, Uncategorized kategória | Hozzászólás
Címkék: , , , , , , , , , , , , , ,

Brüsszel. Mást jelentett szombaton a kolozsvári diákoknak. Mást jelent ma.

DSC_1753_kissgabor

Annyi őszinte lelkesedést és örömöt közösségi rendezvényen ritkán látni, mint azon a pompás előadáson, amelyet a kolozsvári magyar iskolák diákjai adtak az általuk örökbefogadott műemlék épületekről. Úgy látszott, tényleg őszintén örül Horváth Anna is, hogy a közfelfogásban a lehurrogott, csömöröltető politikával egyenlőségjellel összekapcsolt RMDSZ most egy ilyen telitalálat kezdeményezést mondhat magáénak, mint az Örökségünk őrei – Fogadj örökbe egy műemléket program, amelyen talán még a legelszántabb ellenzéki sem találhat kivetnivalót. Hegedüs Csilla szerelmeket, csókokat, gyermekkori habos süteményeket emlegető és Winkler Gyula „szeretem Erdélyt, szeretem Európát” vallomásának révült elragadtatottságán nem is csodálkozom, a zsűri tagjaiként ők már tudták, hogy a diákcsapatok mekkorát alkottak az utóbbi félévben. Mert alkottak. Az elfuserált, tessék-lássék munkák országában ragyogóan megmutatták, hogyan is kell(ene) dolgozni. És milyen Európában, milyen Kolozsváron szeretnének élni.

Mi is ez a kétkarikás játék, az Örökségünk őrei? Hegedüs Csilla és Winkler Gyula kezdeményezésére született, a lényege: osztálytársakból vagy baráti társaságokból álló diákcsapatok ősszel kiválasztanak egy műemlék épületet, és fél éven keresztül azon dolgoznak, hogy azt minél szélesebb körben megismertessék, belföldön és külföldön egyaránt. A cél akár a turisztikai körforgásba bevinni a műemléket, vagy a huszonnegyedik órában figyelmeztetni annak pusztulására, mely folyamatba a közösséget is bekapcsolják, ami elsősorban a szórványban gyakorol igen értékes közösségépítő tényezőt. A féléves kampányt megyei, helyi döntők követik, nincs országos megmérettetés, hanem sok a nyeremény, főleg táborok. Bár az igazi nyeremény az út, amit a csapatok az örökbefogadás pillanatától a döntőig megtettek, és mindaz, ami a reflektorfények kihunyása után hétköznapjaikban következik.

A kampány és az előadás minden eszközt engedélyezett. Általában mindenki szórólapokon népszerűsítette műemlékét, látogatásokat vezetett csoportoknak, rajz és fogalmazásversenyeket hirdettek, filmeket forgattak, a szelfizés is divatos fogás volt, és persze a közösségi háló.

Farkas utcai templom almáspitével, himnusszal

pite

Készül Bornemissza Anna almáspitéje

A legalternatívabb bemutatót kétségtelenül az Apáczai-líceum tartotta. A kreativitás díjat is nekik adnám, no nem mintha a többi csapat ennek híján lett volna, hanem hát a semmiből mégiscsak látványosabb valamit kihozni, ráadásul hatásosan. Még nem telt el olyan túl nagyon sok idő, mióta Ruzsa Magdi mezítláb ment Európa elé, így hát még mindig szeretjük, ha így hozzák elénk az egyszerű alázatot, mint tették most a rövid fehér ruhás-inges apáczaisok: mezítlábasan a Farkas utcai templom „előtt”. Szinte nulla költségvetésből, egymásra helyezett, itt-ott festett kartondobozokból építették fel a templomot, kétméteresnél is magasabbra, ügyesen mozgatták azokat a színpadi koreográfiában. Négy gitárral énekeltek duettet, figyelemreméltó hanggal. Közösségépítésnek, de mókának sem lehetett utolsó megsütni Bornemissza DSC_1486_kissgaborAnna híres szakácskönyve alapján az almás pitét, annak rendje és módja szerint öreg almából, és filmre rögzíteni, mit mondanak a diákok a templomról (videók a Facebook oldalon). Beszélgettek érdekes emberekkel, például azzal, aki „olyan a papok között, mint a boncolóorvos az orvosok között”, de a templom restaurálásának részvevőjével is. A bemutató utáni kvízversenyen az apáczaisok lettek a legjobbak, ilyeneket tudtak Kolozsvárról, hogy mi az ájváj, hol van a Hóhérok hídja, mi a lábasház babonája, ki volt Biasini stb.

DSC_1504_kissgaborA Báthorysok nagy csapattal érkeztek, kisebbek és nagyobbak is jöttek, sőt a Kozmutza Flórából hallássérült diáktársaikat is elhívták, akik fekete pólóban, fehér kesztyűs kézzel jeleltek az előadás alatt. A jelbeszédhez a báthorysták is csatlakoztak, vagyis a közös munkának köszönhetően most már nekik is több fogalmuk van egy hallássérült mindennapjairól. Egészen élethűre sikerült embernagyságú Farkas utcai templomuk, egyik társuk élőben zongorázott a templomról költött himnuszukhoz, amelynek verselésében ugyan itt-ott a rím követelménye felülírta a ritmusét, de a szöveg igazán kedvesre sikerült. Egyedi ötlettel megrajzolták-mesélték a templom történetét, ezt a Draw my church videót is láthatjuk Facebook oldalukon. Ja, és androidra alkalmazást is készítettek örökbefogadottukról, itt letölthető. Na és ne feledjük, hogy ők voltak a verseny legkisebbjei, nyolcadikosok.

Elfuserált vasrudak a Román Színházban

DSC_1531_kissgabor.jpgA Református Kollégium csapata a Nemzeti (értsd kolozsvári román) Színházat fogadta örökbe. Na ehhez kellett egy jókora adag vakmerőség. Hiszen egy „magyar” intézménybe már a bejárás kieszközlése is egyszerűbb, több a belső ember, magyar ismerős, aki segítséget nyújthat. Az előcsarnokig így is sikerült eljutniuk, a pompás lépcsőkön Rómeó és Júlia paródiát (volt ám benne Petőfi és Arany János is meg egy túl igényes Rómeó) és hasonlóan ínyenc Hamletet adtak elő. Egész sor hazai és külföldi tévében és rádióban beszéltek a Nemzeti Színházról, Szabadkától Debrecenig és Kiskunhalastól Déváig vitték hírét, de még hollandoknak is meséltek az épületről. Facebook oldalukon előkerültek százéves előadások plakátjai, és Janovics Jenőről is beszélgettek a színház szakemberével. Humoros bemutatójukkal belakták a nézőteret is szombaton, egyszeribe „mindenféle jöttment népek” közé csöppentünk, akik leplezetlen őszinteséggel kiabálták be csípős kritikáikat az „elfuserált vasrudaknak” és „rossz fuszulykakarónak” titulált színésznőknek, de megismerkedtünk a színházigazgató Janovics Jenővel, aki fennköltet szólt hozzánk, és a szépen felépített rövid jelenetnek a csattanója is az egyik legsikerültebb volt: „A színház az mindenkié!”

Save Hotel New York

film

Villámcsődület

Azt hiszem, a leghatékonyabb médiakampányt a János Zsigmond Unitárius Kollégium folytatta. „Nagyon lehetett tudni róluk” Kolozsváron az utóbbi hónapokban, még a román sajtó is felfigyelt rájuk, egy csoportnyi magyar diákra – nem semmi (igaz, a Contit a román lakosság is sokkal inkább a magáénak érzi, mint mondjuk a főtéri katolikus templomot). Alighanem övék volt a legprofibb kivitelezés is, nem hiába vontak be szakembereket is a munkába (filmeseket, színis diákokat stb.). Azt a nyolc órányi filmanyagot, amelyből a 20 perces dokumentumfilm készült, mégiscsak nekik kellett leforgatniuk, a New York szállóhoz kapcsolódó lakossági emlékeket felkutatniuk. Fényképek és történetek, érzések és hangulatok kerültek elő. Facebook oldaluk igazi helytörténeti csemege, Save Hotel New York matricájukat hordozzák autók New Yorktól Kínáig, Afrikától Norvégiáig, de még indiai riksák is. Kampányuk csúcsa a villámcsődületük, amikor a Főtér sarkán sztárzenész megjelenésével Ercsey Feri zongorázni kezdte a New York, New Yorkot, majd harsona, trombiták, dob és énekes is csatlakozott hozzá, a könyvesbolt előtt kurtizánok legyeskedtek, miközben a pincérek egy kellemetlen vendéget alsógatyában kidobtak a szállóból az utcára, utána a nadrágját, cipőjét, bőröndjét… A járókelők fülig érő szájjal bámulták. Aki lemaradt, itt megnézhet erről egy videót.

DSC_1573_kissgaborHát körülbelül ugyanezt a hangulatot hozták az opera színpadán is. Zongorán a Szép város Kolozsvár, zöld pad, hangulatos utcalámpa, jelmezek. Bogdán Farkas az eredetinél is hitelesebb, lehengerlően őszinte rikkancsként nagyon megadta az alaphangot, és csak úgy röpködtek az elmés poénok. A látványos időutazás fokozódott: végzetes párbajt láttunk, a kontrasztoktól csak még hatásosabb deportálás-jelenetet, aranykorszakot kommunista lobogóval és egyenesen három román zászlóval a pionírindulóra táncikáló piros nyakkendősök kezében, aztán a Szabadság-cikket idézték a szálló eladásáról (nyomtatott sajtót temetők, agyonhajszolt újságírók: a csapatok gyakran idézték a korabeli napilapokat, és sokszor a DSC_1550_kissgaborSzabadságot 🙂 ), majd a háttérfüggönyön az utolsó filmkockák arról szóltak, ahogyan az angol nyelvű segítségkérő szlogent összerakják a Nyehó széteső szobáiból előkerült feliratokból. Csak jó pár perc után vettem észre, hogy a hang playbackről ment, élőben talán csak a rikkancs beszélt, és ez is előnyükre vált, nem rondított bele az előadásba a technika mikrofonokat megnyomorító ördöge.

Némafilm az Urániában

DSC_1595_kissgaborNa, utánuk lépjen színpadra valaki. A Brassai csapata az Uránia palotával csodákat művelt. A városközponttól félreesőbb, egykor botrányosan modern épületről és a kolozsvári mozizásról számtalan érdekes adatot bányásztak elő. Korabeli újságcikkeket arról, hogy felháborodtak a kolozsváriak az erkölcstelen szobrokon, így a kényes helyekre falevél került, arról, hogy a mozi hajnalán a kolozsvári közönség nem ismerte az etikettet, így nem vette le a kalapját a vetítések alatt. Megtudhattuk, hogy a palota tulajdonképpen a bevásárlóközpontok ősének tekinthető, hiszen bútorüzlet, cukrászda, húscsarnok stb. is volt a mozi mellett, az emeleten pedig luxuslakások, ráadásul sokak szerint a város első liftjét is az Urániában szerelték fel, az a lépcsőházzal együtt ma is páratlan látnivaló. A bemutatójuk sikerét bosszantóan csorbította a technika, úgyhogy az Urániában forgatott kétperces némafilmjüknek első 10 percét (mert színpadon ennyire kínos…) nem láthattuk, a Facebook oldalukon viszont megnézhetjük a teljes filmet. Senki se mondaná meg, hogy nem száz évvel ezelőtt forgatták!nema

Visszavonatozás 2070-ből

DSC_1617_kissgaborJól megmutatták nekünk az utolsóként színpadra lépők, hogy bizony sutba dobhatjuk a magyar tagozatos iskolákkal szembeni előítéleteinket (mert vannak, és még lesznek). A Ghibu magyar tagozatos diákjainak csoportja alighanem szoros versenyben lett második a JZSUK-val szemben. A kolozsvári vasútállomás várótermének falára az épület különleges történetét vetítették, máskor táncoltak a csarnokban. Üzenőfalukra ezt írta az egyik utas: „A kolozsvári vasútállomás több őszinte csókot látott, mint bármilyen anyakönyvvezető.” Színes kiadványt állítottak össze a vasútállomásról (innen letölthető), és a vonatozás illemtanát is megosztották velünk a Facebookon, így most már azt is tudjuk, hogy a vonaton nyugodtan megtarthatjuk a nyalánkságainkat, hiszen „Ha gyümölcsöt vagy bonbonokat eszünk, csak akkor kínáljuk meg útitársainkat, ha már beszédbe ereszkedtünk velük”. Pap Beáta 700 fagyispálcikából megépítette az állomás pontos mását, ezt láthattuk a színpadon is. 2070-ben vagyunk, négyfős diákcsapat utazna Nagyváradra. De véletlenül az idővonatra ültek, és éppen kétszáz évet utaznak vissza a múltba, amikor az első gőzös indult Kolozsvárról Nagyváradra, majd 1902-be, ahol éppen teljes pompájával zajlik az állomásépület avatóünnepsége. Ízletes beszédű „parasztok” kapaszkodnak fel a vonatra, nem is átallják ugyanbiza megmondani a 2070-ből érkezett leányzónak, hogy vegyen rendes ruhát magára. Csattanó párbeszédek, poénok, egy kis zónapörkölt a vasúti restiben, majd vissza a jelenbe, izé, jövőbe.

Függöny legördül, feladat elvégezve. Helyesebben, ahogyan innen látszik: feladat elkezdve. Mert ez a lendület, ez a hozzáállás és az utóbbi hónapok munkája gyökeret eresztett, energiákat mozgatott meg, lelki húrokat pendített, nem fog véget érni, nem érhet véget. Ez az intenzív élmény valamennyire mindenkit megváltoztatott, barátságokat, emberi kapcsolatokat teremtett, elindított egy fiatalt egy szakma irányába, unalmas felnőtti hegyi beszédeken túl a megtapasztalás erejével életre keltette, táplálta bennük a közös értékeinkért érzett felelősséget. És elég erős ahhoz, hogy függőséget teremtsen. Jó látni, hogy az annyiféleképpen végzetesen megnyomorított oktatási rendszerünkben mégis teremnek, megmaradnak ilyen kiváló fiatalok tucatjával, százával, és akadnak még nevelők, akik ebben mentoraik tudnak lenni.

A legjobbak díja: brüsszeli kirándulás. Teljesen mást jelentett szombaton. És teljesen másképp gondolunk rá ma. Nem ezt akarjuk. Hanem azt, ami jelen írás első és utolsó bekezdése közötti részben szerepel.

kocka

Énekelni, a holdnak, a napnak, az Istennek

február 28, 2016 - 17:03 | iskola, oktatás, rendezvény, Zene kategória | Hozzászólás

Ez több mint egy éve született. Most egymásba botlottunk. És jó volt nosztalgiázni…

_DSC0179Tavaszt idéző melegséggel hétágra sütött a nap december 23-án délben. Sapka, sál, dzseki szinte csak díszlet a tizenévesek fején-vállán, amint sorra érkeznek a sétatéri színház elé. Egy visszafogott fiatalemberben Sír Kánra ismerek, majmokkal, farkasokkal együtt megyünk a balett-terembe. Maratoni próba van: másnap a karácsonyi előadást a Kolozsvári Magyar Opera meghívására az Apáczai-líceum vegyeskara adja – A dzsungel könyvét.

Folytatás itt.
Következő oldal »

Működteti a WordPress.com.
Entries és hozzászólás feeds.