Kalandpark a kispadról

akosHa azt hiszed, hogy unalmas, óriásit tévedsz!! Ott sütkéreztünk a forró tavaszi napon, az asztalon zöld mázas cserépkorsóban aranyeső, szél se fújt, kicsit azért irigykedtem az olykor nyakatekert kínokkal ugyan, mégis rendületlenül mászkálókra, néztük a műsort. Ugyanbiza már csak ez is felért egy edzéssel. A nevetőizmainknak mindenképp.

A feleki körforgalomnál jobbra térve, kővel szórt úton haladunk úgy 2-3 kilométernyit dimbeken-dombokon, elérjük, majd elhagyjuk a mikesi házakat, végül erdőn át is furikázunk még ezer métert az Adrenalin Park zsindelytetős erdei faházikójáig. Átlagosnál alacsonyabb az autónk, mégis baj nélkül kijutunk – igaz, a világ legtehetségesebb sofőrjével! A csomagtartó ablakán már nem lehet ki-belátni a portól, ami olyan finom szemcséjű, hogy hozzáértők bátran gyakorolhatják rajta a homokrajzolást. Nem éppen apró ez a távolság, de az önkormányzat igazán megépíthetné az utat legalább a mikesi házakig, ha már a park vonzerejét nemigen tudja a település javára fordítani.

Jó korán, 15-20 perccel a 10 órai nyitás után érkezünk, de a három „dobogón” már javában „öltöztetnek” valakiket a fiatal „műsorvezetők”. Pedig a kényszerű téli szünet után csak egy napja nyitották meg a kalandparkot, de a jelek szerint egyesek már alig várták. A srácok sisakot kapnak, hámot, majd elmagyarázzák nekik, hogyan kell használni a karabinereket, melyek a szabályok, mit jelent a zöld és a sárga jelzés a fák között kifeszített sodronyköteleken. Egyszerű gyakorlópályát kell teljesíteniük, aztán szabadon válogathatnak a különböző nehézségű pályák közül.

felszereles
Karabiner, csiga, karabiner…

Mi amolyan megfontoltan helyet foglalunk a kis étterem hangulatos teraszán, ahova hétszer hétágra süt a nap. Igazából én is másznék, de az ízületeimet rágcsáló betegség ezt alattomosan megakadályozza – mert egyébként persze, hogy fittyet hányva számítógép mellett edzett izmaimnak csakazértis ott szenvednék valamelyik dróton, megmentendő hősnők módjára segítségért kiáltozva, reménykedve, hogy valaki még megmentésre érdemesnek talál. (Ez csak vicc, hiszen persze, hogy alkalmazottak hada áll rendelkezésére a fennakadóknak.) Így az asztal mellől nézve nem is tűnik olyan ördöngösségnek a faágak közt pókhálószerűen futó huzalrengetegen végighaladni, fentről viszont kicsit más a helyzet.

A gyakorlópálya igen szerény, alig vesz el pár percet az alapjegy biztosította kétórás mászóidőből, de éppen elég ahhoz, hogy a vakmerő delikvens megjegyezze a szabályokat. Aggódó szülőknek: külön gyakorlópálya van kisebbeknek, ahol az ügyetlenebb ujjacskák is ráérősen tanulgathatják a tenyérnyi karabinerek nyitogatásának rejtelmeit.

Srácaink nagy lendülettel vetik bele magukat a szövevényes kihívásba, a még csupasz faágaknak köszönhetően a teraszról mi pedig élő adásként követhetjük a produkcióikat. De ők nem túl érdekesek, életerőtől duzzadó nagykorúságuk küszöbén félvállról veszik az akadályokat, csak a hecc kedvéért nevetgélnek az akadályokon (legalábbis az első másfél-két órában). Elég gyorsan felfedezünk azonban egy bátor férfit, aki tőlünk alig 5-6 méterre látványosan és hangzatosan kínlódik holmi lógó szivarszűrőszerű fadarabokra lépegetve eljutni egyik fától a másikig. Segítséget nem kér (milyen férfi az olyan, ugyebár), de fúj, liheg, sóhajtozik, többé, később már kevésbé diszkréten nyögdicsél, ha nem marad otthon a szemüvegen, még a verejtékcseppeit is láthatnám, mígnem kimerült bicepszei méternyire a céltól feladják. Kimondhatatlanul jó szórakozás a teraszról nézegetni – mígnem már együttérzően szurkolunk neki. Ott pihen két méterre a földtől, dupla karabineres biztonságban – ez egészen élvezetes állapot igazából, helyében én ott lógicsálnék jó ideig, természetesen a táj szemlélgetése céljából. (Hogy valójában erőt gyűjteni? Ugyan, aljas rágalom!) Végül kezeivel a sodronykötélbe kapaszkodva a célba húzkodja magát. Pedig ha segítséget kér, elmagyarázzák neki a szivarcsikken lépkedés titkát, amitől majdhogynem gyerekjáték lesz az akadályt leküzdeni. Ilyen trükkökből van még néhány, úgyhogy nemcsak testtörő, hanem fejtörő is ez a kortól függetlenül mindenkinek való szabadidős játék.

sdr
Lényeges apróság

Amikor már túl kényelmetlenné válik a fapadokon üldögélni (de ha kispadosnak készülsz, hozhatsz otthonról valami székpárnát…), bemegyek a szemeink elől közben távoli és egyesek számára bizonyára már-már aggasztóan magas pályákra eltűnt srácainkat fotózni. Nem tudom, hányas ez a pálya, de a sok-magas-hosszú tiroli csúszda kedvéért feltétlenül kötelező!

Délfelé már egyre több vendég érkezik, a terasz szinte megtelik kísérőkkel, a fiatal alkalmazottak nem győzik ismételgetni a szabályokat – mégis sikerül nekik úgy, mintha először magyaráznák. Iker fiúk és apukájuk vág neki a pályáknak, az anyuka, ha nem mászik és nem is túl aggódós, végre lophat egy kis semmittevős, esetleg olvasós időt. Három bringás srác csak pihenőt tart itt, hűsítőket isznak és pizzát rendelnek… azaz rendelnének, de nemigen van ínyükre, hogy a konyha fagyasztott áruból dolgozik, végül csak egyet kérnek. Jóízűen elmajszolják. Öntudatosság ide vagy oda, abrakolásnak a fagyasztott is megteszi.

maszok
Orsi belevág

Félhosszúra kért első kávénk ultrarövidre, így a hideg csészében langyosra sikerül, de legalább olaszos az adag, leszámítva az erősséget. A második már valamivel jobb, hosszúra kérjük, hogy legalább forró legyen, főleg annak ízlik, aki tejjel fogyasztja, guszta habot is varázsolnak a tetejére. A kávé vásárlása elég időigényes műveletnek bizonyul, látszik, hogy nem ez a fő tevékenységi köre ennek a helynek, de harapnivalót kínálnak, innivalót a mászásban-várakozásban megéhezőknek-szomjazóknak (a limonádét legközelebb kipróbáljuk). Egy biztos: a környéken itt készítik a legeslegfinomabb kávét! 😊

Mi látszik még a kispadról? A magasba épített szerkezetekkel igyekeztek nem sérteni a fák törzsét – köszönettel lopjuk is az ihletet egy lombházikóhoz… –, a tiroli csúszdákon pedig nem a kemény fatörzsbe, hanem egy arra rögzített vastag, puha védőrétegre érkezik a vendég. A pályán dolgozó fiatal edzőcsapat vidám, mosolygós – és a mogorva kiszolgálók hazájában ez egy nagy plusz! A mosdók ultracivilizáltak, és urambocsá’ végre egy hely, ahol nem századmilliméternyi vékony a vécépapír! A terasz minden asztalán zöld cserépedényben aranyeső – ezért hatalmas pirospont! –, itthon nem jellemző, hogy ilyen apróságokra odafigyeljenek. Most különösen jólesik a napsütésben fürdőzni – elfelejtettem, hogy már ez a gyenge tavaszi napocska is égethet… no de legalább kerül egy kis maradandó pír az arcomra. A fullasztó nyárban a teraszra hűs árnyékot vetnek majd az addigra kizöldellő lombok. Főnökasszonyunkat sikerül elkapni, amint úttörőként éppen felfedezi nekünk a fák alatti függőágyakat –, és szemüvege mögött is kiolvasom szeméből a gondolatait: kár, hogy a szerkesztőség udvarán nincsenek fák… Főnökasszony: egyetértünk a sóvárgásban!

ildiko
Történelmi pillanat: a főnökasszony pihen (csak mímeli: valójában a híreket lesi a mobilján)

Lassan három órája másznak a srácaink, megittak három üveg vizet, és már érzik, hogy holnap jaj lesz. Sőt, már most kezd jaj lenni. Vagy két pályát becserkészetlenül hagynak, majd next time. Amikor remélhetően jómagam is vakmerősködhetek – feltéve, hogy addig akad doktor, aki képes kikúrálni, s még marad némi pénz a belépőre. A tiroli csúszdákért még a küszködős részt is bevállalnám (na jó, na, a szivarcsikkeket akkor sem). Emlékszem még arra a 15 évvel ezelőtti budapesti éjszakára, amikor a gyermek játszótereztetése ürügyén alig vártuk, hogy besötétedjen, s mi is lecsusszanhassunk a tirolin…

Közben jut eszembe, az autózásra is létezik alternatíva. Igazán szabadidős, testedző alkalmatosság, s kirándulásnak is beválik. Mikor hazafelé indulunk, akkor érkezik Kolozsvárról kollégánk – biciklin…! Ugyan eléggé elgyötörtnek tűnik, és még csak ezután következik a kalandos mászkálás – de legalább értjük, miért lesz zsémbes holnap… és holnapután…

Reklámok

Életünk Évával

4

Éva kikészült az iskolától. Reggel hatkor alig találtam rá, nem futott elém a sötétben, és nem toporgott türelmetlenül Á. ajtaja előtt, hogy nyissam már, ugorhasson már, ébresszük már…! Csak – szerintem – csodálkozva nézett, hogy mi a frászkarikát keresek ilyenkor ott a sötétben, meghibbantam talán? A szeme fénye csak az előbb lépett ki az ajtón – róla sem tudni, mikor megy, mikor jön, miféle dolog is ez, rendes ember mindig ugyanakkor jön, iszonyatosan fárasztó napról napra, reggeltől estig és estétől reggelig reménykedve figyelni a bejárati ajtó kattanását, hátha most, hátha ma… Szóval a szíve csücske csak az előbb hagyta itt, s ő már a félbeszakadt édes álom folytatásához éppen kényelmesen befészkelte magát a lakásajtó elé hurcolt zöld pizsamablúzba, ami telistele van a távozó isteni illataival. Még a készülő szalámis-hagymás-paprikás mennyei rántotta sem hozta formába, simán sétálhattam a tűzhely, a hűtő és a kagyló között a konyhában, senki nem lábatlankodott körülöttem „rögtön éhenhalok” szemekkel. Á.-t sem követte a zuhanyzóhoz, szokásos rajongásával nem követelt simogatást, figyelmet, nem akart mindenáron játszani. Valami nagy szövegbuborékban tisztán láttam a feje fölött a döbbent üzenetet: „Mi ütött belétek? Sötét van! Korán van!! Hagyjatok aludni!!”

kolyok
Két hónaposan még ennél is barnább volt

Lassan két éve költözött hozzánk Éva. Ő igazából egy életre kelt plüsskutya. Temérdek szőre van, csiklandozóan puha, selymes, egyszerűen nem bírod nem belefúrni kezed-orrod – és tényleg egyáltalán nem hull! Csokibarnából mára fehér-kapucsínó színe lett, a szeme kékből zöldre váltott. Gombszerű orra barna, és vicces látvány, amikor elszalad: olyankor tisztán látszanak a szinte feketéig sötétbarna talpai. Nyírás után elég gyorsan függönyt növeszt a szeme elé, nem is tudom, hogy lát a sűrű hullámos tincsektől. Ha hagynánk, földig növesztené bundáját, amitől kétszer nagyobbnak látszik, félelmetes méreteivel megtévesztve ezzel a nála nagyobb igazi fenevadakat. És lakozna benne fű-fa-virág, bogáncs, ételmaradék és társai. Sose bírtam a piros pántlikával díszített ölebek látványát, de egyszer – kizárólag a házban! – copfot biggyesztettem a feje búbjára, ám attól olyan búbánatos lett, hogy akkor már inkább a loknik, legalább edzi az orrát a tájékozódáshoz.

Első kutyánk szépen helyrebillentette a nemi arányokat a családban. Megrögzött feministát kaptunk a személyében. Mindkét fregolinak morog és vinnyog, aztán harapdálja, míg rá nem szólunk. Legyek bármily elővigyázatos, nem tudom elég óvatosan mozgatni ezeket a mobil ruhaszárítókat, ha három helyiséggel odébb tartózkodik, őnagysága a leghalkabb fémes csörrenésből is meghallja, mi készül, és hogy még időben kifejezésre juttathassa mélységes ellenszenvét, tövig nyomja a gázt – vagyis olyan hirtelen akar elfutni, hogy a parkettán abból eleinte egy helyben csúszós eszeveszett rohanás lesz. Sajnos, nem tereget, és a száraz ruhát sem fogja össze. A vasalódeszkára most már annyira haragszik, hogy egyenesen megugatja. Akkor is, amikor összecsukom, hogy elpakoljam…

Ez a kutya olyan értelmes, csakhogy meg nem szólal!! 🙂 🙂 🙂 Elfogultság ide vagy oda, tényleg nagyon sok mindent megért. Azt például pontosan érti, ha kérdezzük „Éhes Éva?” A kaja szó hallatán még a madzag is kiesik a szájából, amit épp visszahozott, hogy újra eldobjuk neki. De azt is érti, ha megkérdezzük tőle: Megyünk Jegenyébe? És azonnal örvendező-izgatott vinnyogással leül a kamra elé, ahol a pórázát tartjuk. Azaz csak mímeli az ülést, mert már annyira menni akar, hogy időpazarlás lenne tényleg oda érinteni a fenekét a földhöz, hát csak nagyon közelíti. Séta után első útja a zuhanyzóba vezet, majd onnan kukucskál utánam, hogy hol késlekedem már, neki lábat kell mosni. Az öntörvényű gyermekek világában el sem mondhatom, micsoda hihetetlen diadalérzés, amikor a kutya tényleg leül, ha mondjuk (de ha másodszor mondjuk, akkor biztos…), marad, ha mondjuk (legalábbis egy ideig), és (majdnem) azonnal odajön, amikor hívjuk, nem alkudozik, hogy igazán na, csak még egy kicsit. És szempillantás alatt, zokszó nélkül elfogyaszt minden ételt, amit kap. Na jó, a citromról első kóstolás után lemondott, de amúgy végtelenül hálás kosztos. Nem válogatós, egyformán szereti a csirkenyakat, ami csak úgy egészben lecsusszan falánk torkán, és a paprikát, káposztát, barackot, savanyú uborkát, bár nagy kedvence továbbra is a sajt, amit jutalomfalatként kapott kölyökkorától. Ja, és a napraforgómag, héjastól.

Van kutya, akit hidegen hagynak a labdák. Nem így Évát, kölyökkorában ő még az ajtóütközőt is hetekig próbálta a padlóból kiszedni és pattogásra bírni. Ilyen butaságot, egy szép fehér golyót odarögzíteni…! Micsoda értelmetlen pazarlás! A labdára akkor is odafut, ha a tévében látja, pláné, ha kutya is van a képernyőn. Örök optimista, ugyanis ha kutya van a tévében, akkor még ma is előfordul, hogy átszalad a tévé fala mögötti szobába, hátha ott vannak az imént látott potenciális játszópajtások. A játék a mindene. Legszeretettebb gazdájához odahordja csomós madzagját, gumicsontját, labdáját akkor is, ha az éppen alszik. Ráteszi a takarójára, fejére, kezébe, hogy mikor felébred, azonnal kezdődhessen a játék. Egyébként nem szokta zavarni az alvót, csak éppen annak legkisebb mozdulatára azonnal fél centire dugja az orrát az arcához, hogy még magánál az ébredőnél is hamarabb észrevegye, ha kipattan gazdi szeme és végre kezdődhet a játék, simogatás. Az más kérdés, hogy az én szememből ezzel másnap estig kiűzné az álmot, hiszen én már attól is helyrehozhatatlanul felébredek, ha lépeget a padlón, mert tudjátok, khm, úgy izé, finoman koppintanak a körmei… A fiúkat persze nem zavarják az ilyen csekélységek, ők igazán tudják, hogy kell rendesen aludni, és százszor elmondták már nekem, hogy ha egyszer álomra szenderültek, olyankor nem hallgatóznak, hanem alusznak, na.

jegeny3
Az első hó, egy évvel ezelőtt

Éva maga az élő lelkiismeret. Ha érkezésünkkor nagy ritkán nem üdvözöl, hanem a konyhaasztal, szék alá húzódva les ránk farkcsóválva, akkor már kereshetjük, mit követett el. Önzetlen és önfeláldozó, elég csak annyit kérdezni, mit csináltál, és ő azonnal megszégyenülten elsomfordál, felelősséget vállalva akárki más bűnéért. Akkor is, ha semmit el nem követett. Ilyenkor a hazaérkezésünkre kijáró örvendezésből összehúzza magát amilyen kicsire csak lehet, és közben úgy lopakodik tova, mint lassított felvételen a rajzfilmhősök, hogy észrevétlen eltűnhessen a minden bizonnyal jogosan háborgó gazdi szeme elől. Bár ez a hely tabu (kipróbálva!), egyszer áldozatául esett az asztal szélére pakolt Kinder tojás, biztos játéknak látszott. No, akkor senki sem sietett üdvözölni, amikor hazaérkeztünk. A kis műanyag játékot nem rakta össze, de legalább nem nyelte le, biztos gondolta, mégiscsak jó lesz nekünk is hagyni belőle – mondom én, hogy bölcs kutya…

A labdaimádattal alighanem rokon a zokniszenvedély. Mint trófeát, úgy hozza széles farkcsóválások közepette szájában az elejtett zoknit az ajtóhoz, amikor hallja, hogy kulcs fordul a zárban. Jobban szereti a zoknigombócot, de jobb híján egy-egy elárvult zoknival is megelégszik, nagy szükség idején nem átall a szennyesből sem álnok módon halászni. Csak belefúrhassa orrát a puha kelmékbe, amelyek az imádott testeket érintették, s mindez gazdikra emlékeztessen addig, amíg végre hazajönnek. Így költözött a szennyeskosár zárt ajtók mögé, ezért aztán annál édesebb a diadal, amikor mégiscsak kerül egy-egy kósza zokni. Vagy reggel hanyag-sietősen levetett pizsama. Azóta rendre nevelődtünk ugyan általa, de minél hosszabb ideig van egyedül nap közben, annál nagyobb bír lenni a mégis megkaparintható ruhák halma a bejárati ajtó előtt. Mind odahordja, amit talál.

Már csak azt kéne valahogy elérjem, hogy a zoknikat ne lopkodja a szennyeskosárból. Hanem szépen belehordja…

Lehetetlen találkozás*

Untitled-3
Azt hiszem ez életem első karácsonya, én vagyok a bébi 🙂

Egyszer csak ott állunk M.-mel a nagyszoba ajtajában, a blokkban, és nézünk befelé. Bent semmi sem olyan, mint annakidején. Sehol sincs Nagymama nagy rekamiéja az ágyneműtartó ládával, Nagytata keskeny ágya a falnál a könyvespolccal, régi, megsárgult papírlapokkal, feljegyzésekkel, köztük a régi troli-lajstrommal – amikor elindult az első trolibusz a városban, messzelátóval figyelte az ablakból, és felírta, hogy hány órakor követték egymást a csápos csudajáratok. Biztos ott tartotta az időjárás füzetét is, ahova éveken át naponta háromszor feljegyezte hány fok van, és hogy esik, süt vagy fúj-e. Az ágy mögött a fejénél a magasocska kisasztal sincs sehol az örökké letakart fekete-fehér tévével, sose nézték, talán nem is működött már. Az ajtóval szemben a szekrénysort hiába keresném, előtte a finompuha vékony pokróccal letakart asztallal, másnál sose láttam ilyent, mindenki horgolt csipketerítővel vagy vászonnal borította az asztalát, én mindig is szerettem a pokrócterítőket. Most mindennek nyoma sincs. Merthogy minden megváltozott azóta, hogy több mint húsz éve elmentek és a lakásban ki tudná miféle idegenek élnek…

Délutánnak kell lenni, lámpát nem gyújtunk, de a földszinti blokklakás ablaktalan folyosóján sötét van. Az ajtókeretből hátrapillantok a hosszú előszobára, benne a fogassal, polgári esernyőtartóval – e hasznos bútorok jó részét maga Nagytata eszkábálta csinosra –, ahonnan a konyha nyílt. Az előszobában most fiatal férfi és nő, idegenek, csendesen összemosolyogva nyugtázzák a lelkemben dúló döbbent felismerést: a nagyszobából idegen hangok szűrődnek ki.

Ott haltak meg. Mindketten. A nagyszobában.

Untitled-2
Fiatal Nagymama a cugákkal

Hirtelen bent vagyunk a verőfényes szobában, nagyon sok a bútor, mégse nyomasztó, mert aranyszínben ragyog minden, és fehér, és sárga, nem is tudom, hogy bírhatjuk tágra nyitott szemmel. Hát persze, Nagymama fűtő volt a Napnál, mindig ezt mondta huncutkodva, ha kérdeztük, mit dolgozott. Senki sem volt ilyen különleges a családban, mint ő, és olyan sokáig nagy-nagy megilletődöttséggel adóztunk neki e jelentős hivatala miatt. Igazából még most is…

És egyszer csak ott van Nagymama, bár őt csak érzem és hallom, nem látom, és ott van Nagytata is a vastag fehér bajuszával, és fiatalok, ahogy soha nem láthattam őket, persze úgy fiatalok, nagymamásan és nagytatásan, és vidámak, mint akik felhőtlenül boldogok, pedig miután gyermekeikkel együtt sajátkezűleg épített házikójukat a népi demokrácia lerombolta, abban a blokkban eltöltött pár utolsó évük alatt már soha nem voltak egészen úgy.

Most beszélnek, megállás nélkül, és bolondoznak. Nyár van, ahogy a legjobban szeretem: nyár, napsütés és reggel szellővel, az egész hosszú nyárnap ígéretével. Rengeteg bútor a szobában. Nem tudom, mifélék, ismeretlenek, de alig férek köztük. Senkit nem látok, de tudom, hogy ott van M. is valahol, és Á. is ott van, aki soha nem láthatta Nagymamát és Nagytatát, évekkel később született, és tudom, hogy most, most először végre találkozhatnak ők hárman. És ahogy ott érzem mindannyiukat, egyszerre csak megértem, amit eddig soha, hogy mennyire hasonlít rájuk… Beszédes, mesélős, mint Nagymama volt a libabőrösítő hangszínével. Természetszerető gyűjtögető, mint Nagytata volt, aki kilencvenévesen is járta az erdőt, ismerte a gombákat, a gyógynövényeket, sok okos könyve volt virág- és gombarajzokkal tele. Akárcsak Á.-nak, aki már óvodásként is nap mint nap mindenféle leveleket, ágakat hozott haza a játszótérről, és ma is képes könyvvel a kezében mászkálni a jegenyei dombokon füveket-virágokat kutatva. A temérdek bútoron itt is, ott is csokornyi füvek, sárga virág, kék virág, és kérdezzük, és sorolják, hogy mifélék, és már nem emlékszem, mit is mondigálnak. Csak Nagytatát látom. Nem hiszek a fülemnek, hogy annyit beszél, ő volt mindig a testet öltött Hallgatás, és mosolya sem látszott a bajusza alatt. Most látszik, szélesen. Magyaráznak fáradhatatlanul. Á.-nak mesélik el magukat.

Untitled-6.jpg
Ez is egy nagyon régi Nagytata…

Nagyon fontos valamiért, és Nagytata elővesz egy cipőt. Barna, fonott az orra, majdnem szandál, de mégse. Hosszú, hegyes botot szurkál a cipőbe, mintha méricskélné, de valahogy nem sikerül, és ahogy újra és újra próbálkozik, a cipő egyre nagyobb és nagyobb lesz, már a fejem is beleférne, már mind egészen beleférnénk. Még most sem gyanakszom, ez a varázslat teljesen természetes, hiszen Nagytatának olyan érdekes szerkezetei voltak. Mai napig nem tudom, micsodák. Tokokban, fából, fémből, fekete és ezüst simaságok, némelyiken számskála, megvonalkázva. Hosszú rudak, ugyanígy megfejthetetlen számokkal. Mindet ott őrizte, a kis szobában, az ő birodalmában, ahova mindig visszavonult, ha tiltott nagyritka látogatásainkkor már megpusziltuk egymást, és szűkszavúan elmondott vagy két elmés poént, majd a „beszélgetésfelelős” Nagymama gondjaira bízott. A kisszobából aztán rejtelmes kattanásokat, hangocskákat szűrögtetett ki a bezárt ajtón. Nagytata, a titokzatos. Most egyáltalán nem rejtélyes, hanem beszélős és magyarázós. Valamit fabrikál most is, valami kötényen, ruhafélén műszakiskodik, aztán egyszer csak odaszól, és mikor ránézek, magára kapja a fonalkötényt, s mintha sisakot eszkábált volna rá, a fejét is beborítja, csak sápadtkék szeme látszik. És ez olyan vicces, hogy végtelenül kacagunk, úgy kacagunk, olyan hangosan és jóízűen, mint életünkben együtt sohasem…

Nem értem, mi a csudáért csorog szememből a könny, mikor olyan nevetős a kedvünk. A szemem hamarabb megértette. Aztán én is mindent megértek, és azonnal vissza akarok menni, oda hozzájuk, már azt se bánom, hogy nem az örökké áhított csudaházikójukba, hanem abba a régi nagyszobába, még, még, hahotázni, bolondozni, mesélni! Hiába. Hétágra süt a nap, és az ablak alatti fiatal diófa fázós lombja sem tudja úgy elkortyolni a sugarakat, hogy ne törnének át a fekete ablakredőnyök mellett. Hiába csukom be a szemem, és hiába szorítom, és hiába húzom fejemre a takarót, mert már a kutya is megérezte, hogy megérkeztem, hangosan beszuszog az ajtó alá. És másra már nem emlékszem, és tudom, hogy később még kevesebbre fogok emlékezni, nem akarom elfelejteni, és a nevetést hallom, az erős fényt látom a nagyszobában, és mosolygok, kacagok, és csorog, csorog a könnyem.

 

* Örökös hálám Dragomán Györgynek, aki megírta a máglyát, és varázslatos történetével lehetővé tette ezt a lehetetlen találkozást.

Egy zsák só

ujsagkepMegkérdezte kedves bukaresti rádiós kollégám, mit jelent számomra ez a díj. Hirtelen mondtam egysmást, de azóta is keresem, hogy valójában mit is jelent. És ez napról napra bővül. Most éppen valami ilyesmit.

Az újságíró egyetemen két aranybölcsességgel ajándékoztak meg. Az egyik szerint egy újságíróból bármi lehet, feltéve hogy idejében abbahagyja az újságírást. Nos, én ezzel már alaposan elkéstem… A másik azt állítja, hogy akkor lesz egy riport igazán jó és tartalmas, ha megírása előtt a riport szereplőivel elfogyasztunk egy zsák sót. Vagyis annyi időt töltünk együtt, amíg a közösen elköltött reggeli-ebéd-vacsoráinkban elfogy egy zsák só. Ez az, amire a mai száguldó világban és templomegere erdmagyar sajtóban nem futja. Nemhogy egy zsákra, sokszor egy csipetre sincs idő – és mégis van, legalább néha, mert az ellenkezőjébe nem törődöm/törődünk bele.

Nem szokás arról beszélni, hogy főleg az írott sajtóban az erdmagyar újságírók nagy része minimálbérért dolgozik. A lapok csak így tudnak fizetni, és ha napilap, akkor még csak nem is tud elég újságírót foglalkoztatni, hogy a hírversenyt bírja. Így az újságíró tulajdonképpen lót-fut, enyhe túlzással: állandóan dolgozik – néha elfárad, kiábrándul, kiég, elmenekül, vagy megrögzött szenvedélyességgel tovább folytatja. Ráadásul a nyomtatott sajtó a klasszikus értelemben vett hírversenyt úgysem nyerheti meg, hiszen amit ma olvashatunk a lapokban, az tegnap történt és az éjjel nyomtatták. Mindezt már mindenki látta tegnap este a tévékben, hát akkor újságot már minek vásároljanak, ha a kábeltévét úgyis „muszáj”, merthogy az kell – a legtöbben így gondolják, és mivel az emberek többségét amúgy sem veti fel a pénz, inkább megspórolják azt a 30-40-50 lejt havonta, amit az újságbérlet jelentene.

A kábeltévé hozzá tartozik az életünkhöz. A napilap járatása nem. 1989 előtt kötelező volt előfizetni az újságra, pedig mindenki tudta, hogy csak a kommunista hazugságok vannak benne, némi „fertőzetlen” sport, néha egy-egy hangulatos jegyzet, tű fokán átcsúszott életszagú tudósítás, és üzenetek azok számára, akik a sorok között is tudtak olvasni. Valódi híreket, amelyek rólunk szólnak, közvetlen környezetünkről, csak keveset lehetett olvasni a helyi, regionális lapokban. Erről a ránk erőltetett álsajtóról aztán nagyon könnyű volt lemondani a felszabadulás után, egyébként is az üzletek megteltek áruval, annyi mindenre kellett a pénz…! A finnországi svédek átlagosan két lapot járatnak. Pedig ott is vannak tévék, rádiók, hírverseny. Igaz, az erőltetett hazug szakasz kimaradt. És természetesen más az életszínvonal.

A helyi magyar napilap messze nemcsak a hírekről szól. Olvasmányt is kínál. Hol jobbat, hol kevésbé sikerültet. Néha olyan témában, ami téged hidegen hagy, de roppantul érdekli a barátodat, olykor nem értesz egyet a leírtakkal, de természetesként elfogadod (vagy nem), hogy ugyanazt a jelenséget két ember nem látja egyformán, két újságíró sem, még ha egyazon lapnál dolgozik is, akár független az az újság, akár tudvalevő, hogy milyen csoportok mozgatják. De a jó helyi magyar napilap (és mifelénk is van ilyen!) mindig rólad is szól. A szüleidről, a gyerekedről, a színészeidről, a szülőfaludról, a városról, az iskoláidról, a mesterségedről, tanáraidról, könyveidről, a kedvenc boltod pénztárosáról, a közeli játszótérről, a cipészről, akinél te is javíttatod a lábbelidet, a sétatéri öreg fáról, a múltadról-jelenedről és néha a jövődről – hírekben és interjúkban, vezércikkekben, jegyzetekben, visszaemlékezésekben, riportokban.

A cikkeket elég sokan olvassák, látják azok közül is, akik nem járatják, esetleg más formában sem támogatják a napilapjukat (esetleg nem is érzik a magukénak). Olvassák számítógépen, telefonon a honlapokra feltöltött írásokat. Ritkán hozzászólnak, néha vitatkoznak, szidják, dicsérik, esetleg megosztják, tetszikelik, de az olvasók táborát mi, újságírók mindig inkább csak sejthetjük. A díj és a tőletek érkező gratulációk főleg ezt jelenti. Hogy olvastok. Hogy érdekel, hogyan ír az egyik újság és a másik újság, az egyik szerző vagy a másik, akár ugyanarról a témáról. Akkor is érdekel, ha itt éltek, ahol a napilap megjelenik, vagy csak valamikor éltetek itt és a diákévek után hazatértetek, esetleg kivándoroltatok. Mert ha alaposan megnézed, a helyi napilap egy kicsit mindig olyan, mint amikor szembejön veled az életed. Mint a minap az operabemutatón, ahol ott ülsz egy sorban a védőnénivel, aki gyerekkorodban neked és annakidején a ma már szinte nagykorú fiadnak is beadta az injekciókat, a szünetben összefutsz Kukus óvónénivel, aki már nehezen tudna barackot nyomni a fiad fejére, a színpadon felfedezed kedves ismerőseid frissen leszerződött lányát, és amikor a harmadik felvonás előtt elhelyezkedve éppen arról beszélgettek, honnan ismeritek az egyik főszereplőt, megilletődött büszkeséggel fordul oda az előtted ülő idegen kissrác, és azt mondja: „a testvérem”, aztán a közelben ülő rokonsággal együtt kideríted, hogy a Bogáncsban néptáncoltak együtt a „gyerekek”. Mint a könyvbemutatón, ahova együtt érkezel az időtől egyre apróbb tanító néniddel. Mint az utcán, ahol negyedórával előbb kell elindulnod, hogy biztosan időben érkezz, és közben szót válthass a szembejövő ismerősökkel. Néha jó híreket mondanak, néha tragédiákról hallasz, örülsz, bosszankodsz, cipeled a saját fájdalmad, máskor ünnepelsz, dühös vagy, nosztalgiázol.

Mert a helyi napilapot olvasni egy kicsit olyan, mint amikor hazatérsz. Talán most éppen foltos a kályha, összeszid az anyád, mert már megint szertehagytad a szennyest, csenget a villanyórás, senki se vett kenyeret, kiborít a gyereked, megölel a párod, kölcsönadod a befőző fazekat a szomszédnak, verőfényes szombaton kényelmesen letelepedve megkávézol és mesélgettek a cimboráddal. Otthon vagy. Bárhol is lennél.

Untold a kerítésen innen

untold

Ébenfekete bőrű lány, sötét karján és lábszárán diszkréten sejlik a kékkel tetovált minta, aprógöndör haja meggyszínű. Férfi rózsaszín kalapban, egy másik félméteres átmérőjű sombreróban masíroz az Unió utcában. A sétatér felé, természetesen. Mostanság Kolozsváron minden út oda vezet. Negyven fok, de aszfaltszint fölött másfél méterrel is legalább ötvenként kínoz, kell a fejfedő. Minél különlegesebb, annál rebellisebb. Polgárpukkasztó megjelenésű tarkabarka fiatalok, határokat feszegető öltözetben-hajviseletben szokatlan figurák a kincses városban mindenfelé. (Valamikor mindannyian voltunk ilyenek, nem is olyan régen, emlékeztek még…?) Hátizsákosan, térképpel, vagy csak elveszetten téblábolva, netán céltudatos világpolgárként mozognak közöttünk. Vidámak, fesztelenek, oldottak, derűsek, szabadok, és ha a jó szemünkkel nézzük őket, ez még akkor is ragadós lehet, ha nem fesztiválozunk a napokban. És olyan sokan vannak, hogy szinte már úgy érezzük, többen is, mint mi. Nekünk pedig szokatlan a szerep: ugyanúgy fel kell kelnünk minden reggel és munkába kell mennünk, bevásárolnunk és főznünk, mintha nem lepték volna el a városunkat holmi ideiglenes tízezrek. Mintha nem állna százas sorban az ifjúság a Malom utca sarkán az italbolt előtt. Mintha nem füttyögtetne (feleslegesen…) a forgalmi rendőr nyár közepén, hétköznap, szürkületkor a sétatér körüli minden második utcasarkon csuromvizesen. Mintha nem lenne tele két kilométeres köretben minden utca parkoló autókkal, hogy a gyalogosok a bicikliúton masírozzanak életveszélyesen, kivilágítatlanul. Untold van, mondogatjuk mi, hétköznapi városlakók magunknak ha hiába várjuk a buszt, a főnöknek, ha elkésünk reggel, egymásnak, ha végtelen a dugó, mindenkinek, ha ritmusra jönnek az álmaink a nyitott ablakkal is forró éjszakában. Mondjuk boldogan, büszkén, bosszankodva, és nagyon-nagyon bmérgesen.

Vannak az irigyek. Merthogy ők nem fesztiválozhatnak. Akár azért, mert honnan annyi pénz, vagy már „kiöregedtek” az efféle fesztiválozgatásból, esetleg nem csípik ezeket a teljesen ismeretlen (és ezért sokszor kimondhatatlan) nevű „sztárokat”, hogy az „emészthetetlen” zenéről ne is beszéljünk. Vannak a szolgálatos elégedetlenkedők, akik már nem is tudnak nem irigykedni és haragudni mindenért és mindenkire, csak folyton fanyalognak és emberi gyarlóságból irigykednek, hogy bezzeg mások itt tobzódhatnak mindenféle élvezetekben, míg nekünk szenvednünk kell miattuk a Mi Saját Otthonunkban. Vannak az örvendezők, akik elégedetten számolgatják a pár száz eurót, amit a kiadott lakásért/szobáért/sátorhelyért kaptak, a kereskedőkről ne is beszéljünk. Másoknak ugyan nem lesz ettől az egésztől egy banival sem több a zsebükben, mégis fülig érő mosollyal derűsen nyugtázzák a színes tömeget, amely ellepi az utcákat, a buszokat, a sétateret, büszkék is egy kicsit, mintha ez a tengernyi ember minket is választott volna a bulival együtt, büszkék, hogy ez itt történik, velünk, mintha mi lennénk a világ közepe – ez a hangulat amúgy egy kicsit gyakrabban is elkelne tájainkon. Örülnek annak, hogy ilyen sok idegen ismeri meg a mi világviszonylatban mégiscsak kicsi nagyvárosunkat, még akkor is, ha ezekben a napokban gyerekeiket nem vihetik a nagy játszótérre, mert Untold van ott is (hát jó, lehet, hogy ők messze laknak a sétatértől). Mások rég elpucoltak a városból, minél közelebb laknak a tett helyszínéhez, annál nagyobb sebességgel, ők ugyan nem szenvednek tovább a dübörgő decibelektől. A türelmesebbek azzal vigasztalják magukat, hogy gyorsan elmúlik ez a négy nap minden bosszúságával, megint mások panaszkodnak fűnek-fának, és szidják a városvezetést, amiért ránk hozta ezt az átkot, és aztán sokan vannak azok is, akik szidják a „szűklátókörű rosszindulatú szipirtyókat”, akik meg a fesztivált szidják. Egy adott közegben mindegy, hogy a másiknak van-e értelmes érvelése és észrevételei, aki más véleményen van, mint ők, azt azonnal lekutyateremtettézik. Mindenki szid hát mindenkit, körbeszidjuk egymást, míg a bulinak nemsokára vége is van. Általános izgatottság lett úrrá a nem is kicsit fejtetőre borogatott városban, és ettől – ha már nem húztunk el idejében a Riviérára – nem menekülhetünk, akár szeretjük, akár pokolba kívánjuk az Untoldot.

Az utóbbiakból jóval kevesebb lenne, ha valahogy sikerült volna elfelejteni a román modellt, ehelyett azonban sok szempontból megint a lovak elé kötötték a szekeret ezzel a fesztivállal. Nem fogom elsorolni mindazt, amit már annyian kifogásoltak, de pár dolog még eszembe jutott. Akárhogy forgatjuk, kolozsvári infrastruktúránk csak arra elég, hogy csakazértis vakmerő ambícióink legyenek, de arra nem, hogy egy ekkora tömeget vonzó tömegrendezvény mellett a város élhető maradjon, ne adj’ isten esetleg még jól is érezzék benne magukat lakói.

Mint ahogyan Kolozsvár nem Budapest, az Untold sem Sziget fesztivál, ez a hasonlat, amit egyesek felhoztak, erősen sántít. A budapestiek ha pont a Sziget idején vágynak árnyas parkra, Budától a Városligetig számtalan belvárosi helyre mehetnek, és szigetekből is van némi választék, a kolozsváriaknak a sétatér híján esetleg a Csikós-kert (Babes) marad, slussz. (A Fellegvár a szintkülönbség miatt sokaknak önhibájukon kívül kizárt.) A villamos és az „eltérített” buszjáratok nem holmi szeszélyből igénybe vett járművek, a városlakók közül legtöbben naponta dolgozni mennek, a forgalmi viszonyok miatt jókora kerülővel, időpocsékolással. Ha pedig gyalogosan járnák kötelező napi útvonalukat, amely pont a sétatéren keresztül a legrövidebb, akkor is kénytelenek jócskán kerülni és persze nem lombok árnyékában, hanem forró betonon, ami azért mégsem ugyanaz.

Kolozsvár a hétköznapokban is fulladozik az autóforgalomtól, és ez valahogy a nyáron is csak kevéssé enyhült, hiába ment haza több tízezer egyetemista. (Budapest és Kolozsvár közúti szerkezete között olyan égbekiáltó a különbség, hogy magyarázni sem kell, miért badarság a kettő közé egyenlőségjelet tenni.) Erre jön az Untold, és már napokkal a fesztivál előtt (és után) korlátozzák a forgalmat, gyakorlatilag a belváros 4-5 kvázi-párhuzamosan futó útvonala közül kettőt lezárnak legalább egy bő hétig. Esetleg előbb az Untold nélkül is véresen esedékes közúti helyzetet kellene megoldani, és csak azután ide invitálni ennyi embert. Vagy ha már fordítva csinálják, az Untold (és a bent árusító cégek) bevételéből látványos összeget arra szánni, hogy ezek a kedvezőtlen hatások megszűnjenek. Épüljön egy alternatíva – villamos a Szamos felett, híd az egész belváros felett, libegő a levegőben, bármi –, amitől a hétköznapi kolozsvári látja és konkrétan érzi majd, hogy az Untoldhoz hasonló hiperrendezvényekből haszna van, mert egyébként hiába szajkózzák gazdasági szakemberek, az Untold nem a jóisten és nem matematikai axióma, hogy az istenadta nép csak úgy elhiggye, „me’ monnyák”: Pistának és Juonnak is hasznos, és kész. Ráadásul ha jobban megnézzük, akkor gyorsan kiderül, hogy az a soktízezer fesztiválozó hiába költi el a temérdek pénzét Kolozsváron, ha a helyi cégek profitadójából Bukarest jó esetben csak a harmadát küldi vissza nekünk (még akkor is megrövidítenek, ha kétségtelen, hogy a több pénznek a harmada is több, mint a kevesebbnek).

Így csak az látszik, hogy tetemes haszon ez a buli azoknak, akik a sok pénzt zsebrevágják, a belépők árát, a karkötős fizetési rendszerben bent rekedt és ott pofátlanul fogva tartott százezreket. Az elmúlt évek ködös kommunikációja nem tudott meggyőzni arról, hogy a fesztivál pénzügyei tiszták. Pedig érzik már, hogy jobb lesz valamivel kiengesztelni az egyre bosszúsabb közvéleményt, hát kommunikációs szempontból zseniális ötlettel álltak elő: rákos gyerekeknek akarnak sterilszobát építeni. Na az hogy néz ki, ha erre húzza az orrát valaki!

A kétkulacsosság bűnébe számtalanszor beleesnek a hatóságok az Untold kapcsán, hogy csak egyet említsek: minden éjjel több troli és buszjárat közlekedik a város több lakótelepe irányába, még Szászfenesre is. Értelmes, vendégszerető, logikus, udvarias intézkedés, amely megilletné azokat is, akik a városnapokon vagy a nemsokára kezdődő Kolozsvári Magyar Napokon az utolsó koncertet is megnéznék esténként. Még csak nem is kellene hajnalig haptákba állítani a buszokat, sofőröket, ellenőröket, hiszen ezek a „helyi” bulik éjfél előtt véget érnek. Ez valamiért mégsem fontos.

Akármennyi bűne legyen is az Untoldnak és a hatóságoknak, és bármilyen jogosan vívta ki haragunkat, azt nem kéne elfelejteni, hogy maguk a fesztiválozók mindezekért nem hibásak. Még ha elérhető távolságban is vannak, hús-vér emberek, akikkel lépten-nyomon összefuthatunk, nem az Olümposz ködébe burkolózó „istenségek”, mint a hatóságok vagy a fesztiválszervezők, akkor se rajtuk álljunk kicsinyes bosszút. Ne legyünk olyanok, mint a jegyellenőr a buszon, aki a mobilos jegyvásárlással bajlódó idegeneket másodpercekkel indulás után bírsággal fenyegette. Legyünk inkább olyanok, mint a többi utas, akik megvédték a fiatalokat, és megleckéztették az ellenőröket. Vagy legyünk olyanok, mint a nyugdíjhoz közelebb álló jegyárus néni, aki a tájékozottságából fakadó fontosságának megmosolyogtatóan teljes tudatában, azzal a bizonyos jóféle fesztiválizgatottsági-büszkeségi szindrómával fertőzötten ugyan, de kifogástalan részletességgel elsorolta az összes extra-buszjáratot, még levegőt sem vett közben, és akkor is kiabálta, amikor a kérdező már elfutott az induló busz után. Az Untoldot pedig ne felejtsük el majd számonkérni – az elkövetőkön. Ha elég gyakran, elég sokan, elég ésszerűen mondjuk, akkor talán előbb-utóbb ebben is lesz haszon. Akkor talán azt is könnyebben viselnénk, ha Untold idején tűzijátékropogás ébreszt hajnalban a város szélén.

Zrínyi, Harry Potter és a kilencedikesek a fűszerkertben

SONY DSC

Itt éppen a tizenegyedikes „gyógynövényekkel” kapta le Vremir Magdolna

Olyan fűszerkert van Tordán, hogy majoránnától ánizsig és bojtorjántól kakukkfűig mindenféle ínyencség terem benne. Bárkinek juthat belőle, és egyike-másika még nevetős hatással is bír fogyasztójára. Mégsem tapinthat senki egyetlen szál bazsalikomot sem. Annál inkább megérinthetnek bennünket azok a friss, csiklandozóan mulatságos, pazar illatok, ízek, amelyeket a tordai Jósika-líceum kilencedikesei teremnek saját virtuális fűszerkertjükben.

Az egész egy megszállott Kertésszel kezdődött. Aki egy napon gondolt egy nagyot, és miután megjárta az élet sokféle pályáját, volt újságíró és cégvezető és marketinges is, egy reggelen arra ébredt, hogy egyre inkább foglalkoztatja egy nyugtalanító dilemma: jó helyen van-e? Megesik ez az emberrel néhanapján. És kertészünk úgy találta, mégiscsak az első szerelem volt számára az igazi, így aztán visszatért oda, ahonnan sok-sok évvel ezelőtt elindult: kisembereknek irodalomtanára lett. A véletlen úgy hozta, hogy éppen az alig tízéves tordai magyar iskolában, a Jósika Miklós Elméleti Líceumban lett tavaly ősztől magyartanár Lukács János. A Kertész.

kakukkfu

Keze alatt fűszer minden kilencedikes diák. Egyik finomabb, mint a másik, egyik különlegesebben egyedi, mint a másik. Pont, mint a gyermekek, ha sikerül a látszaton túl is megérezni őket. Az irodalomóra, a kilencedik osztály, a fűszerkert, az iskola, a közösség mind másképpen lesz ízes és gazdagabb annak minden egyes fűszerétől. És az egyik fűszer a másiktól, ha bölcsen tudja őket egymás mellé plántálni a Kertész. Hogy Erika-e a petrezselyem vagy Dávid, hogy Mónikát rejti az ánizs vagy Tamást, arról csak a kertész tud és maga az érintett. Nagy-nagy titok övezi a kertet, és éppen ettől lehet mindenki akár annyira leplezetlenül önmaga, ahogyan a hétköznapi farmerben és félretaposott sportcipőben talán soha nem merne.

A fűszerkert pompás tanári ötlet ahhoz, hogy a magyar irodalomóra érdekesebb legyen, játékosabb, élményszerűbb. Hogy a házi feladat ne is legyen annyira házi feladat ízű. Hogy már-már alig várják a nebulók az újabb kihívást. Azokból volt bőven szeptember óta a fűszerkertben. Átlagosan hetente érkezik újabb feladat. A megoldások elolvasásánál már csak az lehet szórakoztatóbb kihívás, ha elkezdünk mi is megoldást gyártani a változatos feladványokra.

kurkuma

A tordai kilencedikesek például kitaláltak maguknak egy szereplőt, Doboz lett a nyertes kiválasztott, akinek a történetét a Kertész elkezdte, aztán a diákok folytatták. A Doboz sok mindent megbír, lehet üres, és lehet csordultig tele jó vagy negatív dolgokkal, és még titkot is rejthet. A diákok mindenféle viszontagságba belevitték, érzelmeket és tulajdonságokat aggattak rá. Máskor angyalt játszottak, vagy kedvenc hősük szerepébe bújtak, vagy Zrínyi lelkesítő beszédét írták meg, a kitörés előtt. Az idézetkvízben a kihívás úgy átírni egy versszak mássalhangzóit, hogy a magánhangzók megmaradjanak, és értelmes, összefüggő szöveg szülessen. Egy példaszülemény ez: „Egy gyorsvonat száll hegymenet, / Vágtat, sárkányt öl, falni megy. / Halkan felhangzik egy imagitár, / A hegy lejt: síp, dob, ének tovaszáll.” Az eredeti pedig, íme: „Egy gondolat bánt engemet: / Ágyban, párnák közt halni meg! / Lassan hervadni el, mint a virág, / Amelyen titkos féreg foga rág.”

fahej

Nagy sikert aratott az a feladat, amikor egyszer azzal kellett kezdeniük valamit, hogy Harry Potter az osztálytársuk lett. Egyik szöveg ötletesebb a másiknál, bizony a szerelem is utolérte a varázslófiút éppen egy jósikás diáklány által, de elvitték Harry Pottert a padlásra is olyan könyvet keresni, amelyből a szörnyszereplők kiszabadulnak, kviddicsezni taníttatják vele a jósikásokat, akik aztán csuda módot találtak arra is, hogy a háromnegyed kilences (kötelezően keskeny nyomtávú!) vágányról éppen Tordára megérkezett Harry hazajuthasson abból a városból, ahol amúgy nem is jár vonat. A sok diákszövegből kiderül, hogy bizony azért tudnak egyet s mást a városukról ezek a sokszor „mihasznának” bélyegzett ifjak. Az is leszűrődik, ha odafigyelünk, hogy a tanárokat a fiatalok folyton sietőseknek látják, s bár dehogy kérik ők a nagyobb odafigyelést, hiszen éppen hogy önállóak mindannyian, titkon azért talán mégis arra vágynak, hogy meglássák őket, úgy igazán, és ehhez, tanárok, tényleg idő kell. Kibújik aztán belőlük a „kenjük meg az iskola oldalát szalonnával” jelenség, mert azért valljuk be, mindenki, aki volt diák, vágyott már legalább egyszer arra, hogy ugyanbiza bonyolult krikszkrakszos képletek helyett folyton csak vicceket mondjon a matektanár, énekelve magyarázzon a történelemtanárnő és táncoljon földrajzórán a térkép. No, Harry Potter ezt is megoldotta.

A tordai fűszerkert alig múlt féléves, de ma már a közösségi hálón is van saját oldala. Ebben az a szép, hogy a Fűszerkert Blog oldalon bárki, aki Facebook fiókkal rendelkezik, és kedve tartja, csatlakozhat a játékhoz. Osztálytársává fogadhatja a varázslófiút, angyalt játszhat, verset költhet, s így valami újdonatúj fűszerrel gazdagítaná a kertet. És ki tudja? Talán még másnak is örömére, szórakoztatására válna. Ránkfér.

A Tél, amikor két hónapig tartott a vakáció

Emlékeztek arra a télre, a nyolcvanas évek derekán, amikor hetekkel meghosszabbították a téli vakációt a hó és fagy miatt? Nem két-három hétig, hanem több mint két hónapig tartott a téli vakáció. A legkedvesebb iskolai emlékem! 🙂

Emlékeztek arra a télre, a nyolcvanas évek derekán, amikor hetekkel meghosszabbították a téli vakációt a hó és fagy miatt? Nem két-három hétig, hanem több mint két hónapig tartott a téli vakáció. A legkedvesebb iskolai emlékem! 🙂

tel-1984Nézegetem az előrejelzéseket most, és azoknak a megyéknek a listáját, ahol ma sem nyitnak az iskolák, vagy egész héten zárva maradnak. Mínusz 15, mínusz 18 fokra jósolják a legalacsonyabb hőmérsékletet. Reggel hétkor Bukarestben –17 fokot mértek, de más tilalmas megyékben alig –12-t, míg Kolozsváron meglepetésemre –20-at. Itt mégsem maradnak otthon a kölkök, tanárok. Nyereg alatt puhul a hús, vagy mi. Konccá fagy.

Szerencsére azon a harminc évvel ezelőtti nagy télen hetekkel megnőtt az év elején a vakáció, úgy emlékszem, csak február legvégén mentünk újra iskolába. Szerencsére, mert akkoriban szinte egyáltalán nem fűtöttek az iskolában. Negyvennyolcan ültünk a tágas légterű tanteremben, mindenféle individualista kreativitást magáról levető rideg falak között, hideg neonfényben, az egyik ablakszemből hiányzott egy csíkocska, kabátban, sállal-sapkával, kesztyűs kézzel. Az volt a legkevesebb, hogy látszott a lehelet. Hiába voltunk annyian, nem tudtuk meleggel teleszuszogni a tantermet. Hátsónk is odafagyott a lehajtható fa ülésre. Merészebb tanárainkkal hatodikban már zúgolódtunk is, közösen lázadoztunk, olyasféléket beszéltünk, hogy negyedéért is elvittek annakidején embereket.

Szerencsénk volt a hatalmas hóval, hiszen így sokaknak lehetetlen volt eljutniuk az iskoláig, bár mi még valahogy elküszködtük volna azt a semmi kis távolságot a szügyig érő hóban. Ha nem lett volna akkora hó, akkor csupán a hideg miatt aligha rendeltek volna el iskolazárt, hiszen az egyet jelentett volna azzal, hogy beismerik: a sokoldalúan fejlett szocialista társadalom képtelen megbirkózni holmi téli fagyokkal. Márpedig a rendszer ennél nagyobb csodákra is képes volt, ugyebár. Így legalább otthon, paplanokba bújva vészelhettük át a nagy mínuszokat.

Minket gyerekeket a hó bőségesen kárpótolt a fagyért. Ott volt nekünk a Kör, ahol a buszok a monostori végállomáson megfordultak, nyaranta focipályaként funkcionált, és ahova még lekopott festékű átjáró se vitt, úgy kellett átlógni a buszok között – még jó, hogy csak hébe-hóba jártak. A Körön fű volt, néhány tuja és bokor. Ott mindig érintetlen maradt a hótakaró. Körülötte az úttesten lenyomták, elkoptatták a buszok, de a Kör szélén méteresen állott. Hetekig foteleket ültünk bele a hóba, köröskörül a hatalmas Körön, még könyöklőre is jutott a hóból, s a fejünk alig látszott ki, ha leültünk.

A hidegre emlékszem, pedig a gyerekek sose fáznak, hiszen játékban mérik a hideget is, ha pedig fáznának, akkor ugye rögtön haza kellene menni, vége a hógolyózásnak-szánkózásnak. Emlékszem a hidegre, mert otthon is az volt. A kaloriferek fűtéskor is inkább csak langyosra melegedtek, a kis lakást az aragázzal fűtöttük telente, de a tömbház falunyi lakója közül mindenki begyújtotta, hát alig pislákolt a büdös láng, örökké fázott kezünk-lábunk. A lerbe is begyújtottunk, nyáron bontásból kidobott téglát hoztunk bele abban a rusnyabarna rég kinőtt gyerekkocsiban a közeli szemétdombról, amelynek töltésén ma házak és blokkok állnak rendszerváltás utáni gyors összevisszaságban, ahányszor arra járok, nem tudok nem gondolni rá, hogy egyszer még völgynek ered az a sok hulladék, amire építkeztek. A lerben nyitott ajtóval égett a kék gázláng, valahogy megmelegedtek a téglák is, már szinte belemásztunk, a jobb felem mégis fázott, aztán felváltva melegedtünk a húgommal, a szüleink, na ők meg be kellett érjék a gyönyörködéssel, hogy mi nem fázunk éppen annyira. A villanykalorifer és rezsó sem volt megbízhatóbb, naponta elvették az áramot. A három négyzetméteres konyhacsíkban az asztal úgysem nagyon fért volna máshova, hát nekitoltunk a kályhának, ott körmöltük a leckét. Az áramszünetek miatt sokszor aztán órákon át petróleumlámpánál – akkor egyáltalán nem volt romantikus.

Ha legalább forró fürdőt vehettünk volna! Kisgyerekként csak este fürödhettünk, sokszor langyos vízben vacogva, és a szocializmus dicsőségére emelt komfortos tömbházakkal teletömött városon is falusiasan, hiszen melegíteni sem győztünk volna annyit, hogy megteljen a kád mielőtt még kihűlne a víz. Hajszárítónk nem volt, de a gáznál is csak kicsit szárogathattuk loboncunkat, hát valami gyűlölt régi pelenkamaradékokból keszkenőt kaptunk fejünkre, nehogy meghűljünk a hideg lakásban, úgy kellett aludni egész éjjel. Az idővel egyre szűkebbé váló pelenkakendő szorította a nyakamat, bogja addig nyomta a torkomat, amíg már belül is éreztem a gombócot, de hát hiába minden ellenkezés, még kisiskolás korunkban is tele volt a fisánk náthákkal, hörghurutokkal, torokgyulladásokkal, nyomták belénk a penicillin injekciót, hát azt még jobban utáltuk.

Ha már napokig, hetekig nem fogtunk este meleg vizet, hajnalban keltünk – az iskola öt perc gyaloglásra volt tőlünk, hát öt órakor kelni felért egy életre szóló kihívással –, hátha több szerencsénk lesz, akkor csak az igazán elszántak fogyasztották, hát valamiért éppen akkor adták. Hosszasan kellett folyatni, míg felért a harmadikra (szegény Andiék a tizediken!), s nagy volt az öröm, ha langyosodni kezdett, kapkodva dobáltuk le magunkról a ruhát, s nagy sietve mosakodtunk, hátha-hátha jut a következőnek is, s nem kell egymás levetett fürdővizében tisztálkodni. Ennyi fázásban hasznos volt, hogy a vállalati Mikulás minden évben sapkát és sálat hozott, még ha egyenfejfedőben parádézott is a fél város. És akkor még nem is mondtam semmit, mert legalább volt cipőnk, kabátunk, nem úgy, mint a 25-40 évvel előttünk telelőknek.

Na de az a tél, amikor a hatalmas hó miatt sokan el sem juthattak volna az iskoláig, mégsem a fázásairól maradt emlékezetes. Olyan volt, mint egy kései karácsonyi ajándék. El is búcsúztattuk rendesen. Akkoriban még alig voltak autók, szabadok voltak a tömbházak közötti utcák, volt helyünk. A lépcsőházunk sarkán utcai lámpa állt – fényt már ritkábban adott, mert gyakran kiégett, és ritkán cserélték benne az égőt, de akkor éppen világított. Hosszúkás, fordított csonka kúp formájú lámpa, a tetején kalappal. Nekem tetszett. Olyan képeslapi csendéletre illő. Vagy drámai történetek lapjaira.

Rengeteg volt a gyerek mifelénk – amikor az elsőt kezdtük 80-ban, hét osztály indult csak a mi sulinkban, és fél buszmegállónként volt egy-egy iskola –, hát erőst sokan összegyűltünk azon a vasárnapon, amikor látszott, hogy most már aztán nincs menekvés, másnap tényleg kezdődik a tanítás. Korcsolyapálya csak egy volt az egész városban, jó messze, sőt az otthontól az iskoláig és haza vezető ötperces útra szűkült világunkban, ahol a huszonötös és a huszonhatos troli is csak nagyritkán járt, irgalmatlanul messze, a Györgyfalvi negyedben, és hol nyitva volt, hol nem, hát mi többnyire a hóban korcsolyáztunk. Az utcákat úgysem takarították, és csak önszorgalomból sózogatták a lakók, így az emberek keményre taposták a havat. Jég- és hópálya volt az egész város. Nyugodtan elkorcsolyázhattunk akár az alimentáráig mustárért vagy Hebe ásványvízért, esetleg kilenclejes orosz halkonzervért (az mennyei volt hagymával kikavarva!) – egyebet ugyanis nemigen lehetett kapni –, épp csak bent a boltban nem csúszott a korcsolya, és nem is néztek ferdén, a fehér-szürkére priccolt mozaikos betonpadlónak nem ártottak a korcsolya élei.

A sarki lámpa körül lejtős volt az út, és ott kanyarodtunk be a lépcsőházak felé, lejtő és kanyar, így hát ott mindig még jobban csúszott. Annyi hétnyi csicsonkázás után pedig a cipőtalpak törésveszélyesen jegesre csiszolták. Akkor este még rá is segítettünk. A tömbházak közötti rengeteg fenyőről letört lombos ágakkal elsepertük a maradék havat, csizmáink talpával még szélesebbre csiszoltuk a luxuspályánkat (a szülők ezt persze nem látták…). Aztán órákon át magyarul, románul, bikkfaangolul énekelve korcsolyáztuk össze a hatalmas jégtakarót. Olyan 80 négyzetméter lehetett, tehát óriási. Úgy emlékszem, késő éjszakáig állt a bál, míg haza nem parancsoltak. Biztos volt már vagy kilenc óra, akkoriban tényleg nagyon késő 8-12 éveseknek. Abban a pár órában egyenesen melegünk volt. És legalább azzal sem hívhattak bennünket korábban a házba, hogy megfázunk, hiszen bent sem melegedhettünk meg. Jöttek-mentek a felnőttek, magukban biztos még duzzogtak is, hogy most már biztos összetörik magukat a jégpályánkon, de szólni senki sem szólt. József Attilai őszinte gyermeki tudatlanságunk fittyet hányt a felnőttek világa mindennapos megalkuvásainak, titokban hallgatott Szabad Európájának, örökös rettegésének, egy olyan országban, ahol veszélyes volt hangoskodni, pofázni, egyénieskedni, a felszabadultan hangoskodó örömünktől alighanem beléjük szorult a szidás. Olimpikonok voltunk, a monostori tömbház egyszem lámpája alatt. Fűtés, étel és szabadság nélkül igazibb korcsolyabajnokok akkor sem lehettünk volna, ha valamely nagyvilági verseny dobogóján állunk.