Legendás apáczais dzsungel a sétatéri színpadon

augusztus 23, 2014 - 08:30 | Uncategorized kategória | Hozzászólás
Címkék: , ,

taps

Profiknak is dicsőségükre váló Dzsungel könyvét láthattunk csütörtökön a kolozsvári Apáczai-líceum tinédzserkorúakból álló vegyeskarának előadásában a Kolozsvári Magyar Operában. Színpadon, több mint ezer ember előtt megszólalni, megjelenni is emberpróbáló feladat, nemhogy énekelni, elcsukló és hamis hangok nélkül, tisztán. Ráadásul teljesen amatőröknek, akik még csak nem is egészen emberek, hiszen félig még gyerekek. Bár a nagyszínpadi előadást megelőző tíznapos tömény próbaidőszak ennek az ellenkezőjét igazolta.

Megragadó világ ez, a színpadé. Fények, koreográfia, rendezői utasítások, de hatalmas játék is, ahol helye van mindenki saját személyiségének, képességeinek, tehetségeinek, kreativitásának. És valamiféle kötelességtudatot is szül: mindenki felelős az előadás sikeréért. Van, aki ötven kilométerről ingázott, ha kellett, naponta kétszer, más lázasan is elment a próbákra. Családi kufferekben, bolhapiacon, falusi porták csűrjeiben kutatták a kellékeket. A csillogás mögött temérdek munka, egy felnőttnek is sok. Reggel kilenctől, tíztől, aztán fél nyolctól kettőig, este újra, majdnem másnapig, s reggel ismét fél nyolckor mindenki az operában, a nagy napon. Pedig egy jó hónappal ezelőtt még az is kétségessé vált, hogy sikerül-e végül megtartani a tervezett-várt előadást.

_DSC0179

Fotó: Szabadi Péter

Minden valamirevaló darabban felkészülnek a váratlan helyzetekre, kettős szereposztással például. Szabadi Ildikó zenetanár-karvezető is így járt el, az előadásnak az idei Hunyad megyei magyar napokon, majd Apáczai-napokon történt bemutatóján Bagira szerepét is ketten alakították felváltva. Most azonban egyiküket az elnyert külföldi ösztöndíj, másikukat rangos Kárpát-medencei anyanyelvi vetélkedő országos döntője tartotta távol. Itt álltak hát, egyszem Bagira nélkül, a csalódás határán. És nem sok tehetséges fekete párduc szaladgál ám errefelé. Mígnem megtalálták az egykori apáczais diáklányt (Csüdöm Tímea), aki pár éve kikerült az iskolapadból, és aki a musical egyik kiemelkedően jó hangját adta – tíz nap alatt. Bagira már megvolna, csak az a párezer lej hiányzott még, elemekre, terembérre, egyebekre. De ahogy az már lenni szokott, ilyenkor mozgásba lendültek a felnőttek, imitt-amott kopogtattak segítségért, támogatásért, s szerencsére érző fülekre találtak.

_DSC0424Amúgy: szinte lemaradtunk A dzsungel könyvéről. Már egy órával a lehetetlen déli időpont előtt sor kígyózott az opera bejáratánál. A társaságunk fele beállt a sorba, mi parkolót próbáltunk találni egy zsúfoltnál is zsúfoltabb csütörtöki kolozsvári hétköznapon a belvárosban… Mire a hosszas keresgélés után az operához értünk, becsukták az orrunk előtt az ajtókat, s nagy lendülettel összehúzták a függönyöket – bent ugyanis már csordultig telt ház volt. Kezdés előtt 10 perccel. Ritka jelenség. Anekdotába illő. A nénik felsőbb utasításra zártak tehetetlenül ajtókat, kicsit hihetetlen, kicsit megszeppentő, kicsit vicces helyzet volt. Nagymamák és gyerekek kopogtattak az ajtón, ablakon, az iskola tanárai magyarázták, hogy nekik muszáj bejutniuk. A család szerencsésen bejutott fele végül a művészbejárón át könyörögte be a majdnem kint rekedteket, állítólag később aztán mégis kinyitották a bejáratot. Nem tudom, kénytelen volt-e valaki keserű szájízzel távozni, az szomorú lenne. Az sem sokkal kellemesebb, hogy a földszinten, a sorok közötti bejárón ülve-állva nézz végig egy kétórás előadást. Nemes gesztus, hogy nem árultak jegyeket, bárki elmehetett az előadásra, amit ajándékba adtak a nézőknek, de talán civilizáltabb, ha mégis létezik egy jelképes összeg, amivel biztosítani lehet, hogy nem kerül ostrom alá a véges befogadóképességű színházterem, a nézőknek nem kell órákkal a kezdés előtt sorba állniuk a biztos bejutásért – persze, az állam, a törvények, a szabályok, a finánc, nem lehet ám bárkinek csak úgy jegyeket árulni! És mégis… Esetleg, szintén nem túl borsos áron, akár előfoglalást is lehessen kérni egy újabb előadásra, a fokozott érdeklődésre való tekintettel. A jelenség nem volt egyedülálló, a Kolozsvári Magyar Napok filmvetítéseiről is sokan maradtak le a tömeg miatt, és még talán ők jártak jobban, mint azok, akik félig állva, félig a földön ülve, fullasztó levegőtlenségben nyűgössé vált gyerekekkel szenvedték végig mondjuk a kisebbeknek szánt mesefilmet.

_DSC0197Pontosan el is kezdődött az előadás, rengeteg új szereplővel, új jelenetekkel, amelyeket a megelőző másfél hét alatt gyakoroltak be. Ká (Cserei Márton) ezúttal is pompás alakítást nyújtott, öröm volt dúdolgatva hallgatni lassan tekergőző, sziszegő strófáit, Akela (Halász Csaba Attila) trónvesztése borzongató szívbe markoló, a nevelő-bolondos Balu (Kulcsár Kálmán) igazán medvés, Sir Kán (Török-Gazsi Zoltán) jól berekedhetett félelmetes tigrisétől, sötét rockerek lettek a túlélésre hajtó farkasok (nota bene: azért léteznek ám jó rockerek is, na!), bájosan kacérak a keselyűlányok, a falubeli asszonyok valahogy karakteresebbek, jól pontra tették izomagyú „uraikat”, szeretgetősebben őszintébb lett Maugli (Albert Ferenc) és Túna (Madru-Krakkai Brigitta) nagyjelenete. Sokat lendítettek a vizuális élményen és az előadás hangulatán a hatalmas háttérfüggönyre vetített képek, a puritánul kifejező koreográfiát fokozták a pontosan érkező és elhelyezett színpadi fények, amelyekről sosem kellett éreznünk, hogy sok vagy kevés lenne – nem hiába „vezényelt” a nézőtér mögötti keverőpulton végedetes végig Gombár Annamária rendező. Aki amatőrségekre várt, alaposan meglepődhetett: nem voltak túlzások, botladozások, csöpögősség, és még az előadást záró tapsrend is alaposan kidolgozott, nem fulladt tömeges felfordulásba. Szívesen hallgattam volna némi ráadást, ahol talán a közönség is együtt énekelhetett volna a dzsungellakókkal. Hátha lesz még rá alkalom. A közönség kitartott, szünet után is, és a végén ismét sorban álltak az adományos doboznál – pedig nem oroszlán őrizte a kijáratot…

_DSC0311 A szereplők közül néhány az idén érettségizett, ketten műszaki egyetemen tanulnak ősztől, egyikük bölcsészkaron. Nem színészek, nem énekesi pályára mentek, és talán a többi hatvanvalahány fiatalból-gyerekből sem lesz színpadi ember. Elsősorban nem is ez a lényege egy ilyen ambíciós elképzelésnek, mint az apáczaisok Dzsungel könyve. Az iskola sok diákja ült a nézőtéren, kisebbek és nagyobbak, jogos örömmel hangsúlyozták, hogy ők is apáczaisok: „a szereplők, a színpadon, a mieink!”. A megérdemelt siker egy kicsit az övék is volt és lesz, marad. Az iskolaigazgató bácsi szavai, az operaigazgató bácsi köszöntője, az örömrivalgás, ami a függöny legördülése után a színpadról leszűrődött a már zajosan szedelőzködő nézőtérre – mindez egy kicsit az egész nagy apáczais közösségé lett. Tulajdonképpen ilyen percekből, érzésekből állnak össze lassan a lapjai annak a lelki emlékkönyvnek, amelyet majd mindenki egy életen át őriz magában. Jó annak a fiatalnak, annak a közösségnek, akinek az életében akadnak olyan felnőttek, tanárok, akik ezt cselekvően felismerik!

_DSC0321_DSC0179_DSC0245_DSC0285 _DSC0097

Reklámok

WordPress.com ingyenes honlap vagy saját honlap létrehozása.
Entries és hozzászólás feeds.