Poké… mi…?

július 22, 2016 - 10:01 | IT, játék, Uncategorized kategória | Hozzászólás
Címkék: , , ,

Alattomosan érkezett hozzánk a játék, éppen akkor lett belőle szenzáció, amikor különbejáratú családi szakértőnk egyhetes túlélőtáborban kóstolgatta az élet igazi ízeit. Amikor hazatért, én fertőztem meg a kórral: megkérdeztem, hogy khm, izé, mitől is van ez az őrület?

pokemon

Pokémonvilág Kolozsváron: a Kakasos templomnál is van töltőállomás, a főtéren is röpködnek, szaladgálnak a Pokémonok

Könnyű nekem, hiszen tinédzser van a családban, gyorstalpalóval juthattam bele a Pokémon világába. Merthogy a sajtóhírekről sokszor messziről lerítt, hogy akik írták, azoknak fogalmuk sincsen, hogy mi ez a Pokémon – kivéve például a Szabadság cikkét 🙂 (Vagy épphogy nagyon jól tudják, azért gondolják, hogy olyan, mint a szorzótábla, amit nem kell magyarázni, MINDENKI kívülről fújja. Hát nem olyan. De még könnyen olyan lehet…)

Ez a kérdés részemről már maga volt a felkérés a keringőre, hát egyhetes patakparti, medveközeli sátorlakó életmódból az angol vécé, a villanyáram és a technológia világába visszacsöppent utódunk azonnal letöltötte a játékot. És elkezdődött a kiképzés…

Aki ismeri a geodobozokat, valami affélét képzeljen el, csak míg a geodoboz maga a kőkorszak, a Pokémon a futurisztikus jövő. A geodoboz statikus, térképek alapján egy kicsit nyomozót játszunk, míg megtaláljuk a városban elrejtett finomságot, érdekességet. A Pokémonnal az egész világ mozgalmas, folyton változó, és kihívásokkal teli játszótérré válik. Van egy óriási piros pontja a szokványos számítógépes játékokhoz képest: ahhoz, hogy igazán élvezetes legyen, el kell szakadni az asztaltól, ki kell menni a négy fal közül. Sőt akkor lesz még izgalmasabb a játék, ha csapatban játsszuk – még egy piros pont a játék valódi társas jellege miatt, hiszen ehhez már fizikailag találkozni kell, nemcsak virtuálisan együtt lenni az internet hálózatán belül. Persze, hajba lehet kapni, hogy az utcán éppen megjelenő figurát melyikünk vigye el, de segíteni is lehet egymásnak, és bizonyos feladatokat közösen megoldani. Mint például elfoglalni egy gymet, vagyis edzőtermet, ahol aztán a Pokémonjaink kedvükre tornázhatnak, erősödhetnek…

Hja, igen, alapvetően Pokémonokat – afféle aranyos rajzfilmfigurákat – gyűjtögetünk. De csak akkor tudunk egyet begyűjteni, ha bizonyos közelségbe kerülünk hozzá. Most képzeljük el, hogy gyanútlanul megyünk a boltba tejért, és a sétányon egyszer csak felénk repül egy Pokémon denevérféle – amit az okostelefon kijelzőjén látunk csak, persze, és hangriasztást is kapunk ilyenkor. Nosza, előveszünk egy poké ballt (poké labdát), és célozunk, aztán még egyet, és még kilencvenkilencet, mire valahogy sikerül az elsőt, és a másodikat és a tizediket befognunk. Aztán később már egyre jobban értünk hozzá, és már egyetlen labdával is sikerül. És persze, hogy seperc alatt elfogytak a labdáink. De ez sem megoldhatatlan, mert mikor cekkerünkben a tejjel éppen a villanyszámlát megyünk kifizetni, hát nem pont ott kéklik jobbra a szobor fején az a kockácska, ahol a töltőállomás van? Ezen a pokékúton tölthetjük fel kimerült labdakészleteinket, de nehogy már elég legyen csak a sarokig elmenni a legközelebbi töltőállomásra, egyszerre csak három labdát kaphatunk, ami édeskevés. Vagyis még testedzésnek sem utolsó ez a játék, hiszen mennyivel mókásabb Pokémonokat és pokélabdákat gyűjtögetve szaladni töltőállomástól töltőállomásig, mint csak úgy céltalanul futkározni a parkban.

Pokémonjaink fejleszthetőek, magasabb szintekre léphetnek, ha az egyénre szabott varázsporból és spéci cukorkából adunk nekik, és ahogy lépegetnek, egyre szebbek lesznek: a bumfordi rajzfilmfigura-féle madárka egy nap alatt királynői külsőre tesz szert, a plüssmaci meglett medvévé érik. Közben persze ügyesebben bánnak a tulajdonságaikkal is. Ja, és vannak speciálisan különleges Pokémonok, amelyeket befogni még nehezebb, egyben még nagyobb dicsőség, a sajtó is hírt ad róla. A töltőállomásokon a labdák mellé tojást is kaptunk, abból elegendő sétálgatás mellett egyszer csak Pokémon születik – és így a gyerekek nemcsak azt fogják tudni, hogy a tej a szupermarket polcán terem, hanem azt is, hogy a madárka és a medve, na meg a hernyó és a rák tojásból születik. Néha egy-egy Pokémont elküldhetünk a Professzornak, aki… Nos, erre még nem jöttünk rá, hogy mit csinál velük, reméljük, hogy csupa szép és jó dolgot, mondjuk jutalmazva tanulmányozza őket vagy micsoda.

Hát, körülbelül itt tartunk most, de azt hiszem, még egész sor meglepetést tartogat majd ez a játék, ha időközben rá nem ununk. Mert a sikerért ugyanúgy meg kell küzdeni, mint a mindennapokban. Ha népes Pokémon-tábort akarunk, akkor sok időt kell játékkal töltenünk, sokat kell gyalogolnunk vagy autóznunk, de ehhez üzemanyag kell és pénz. Ha pedig a rövidebb utat választjuk, akkor csak pénz. Mert természetesen pénzért is lehet pokélabdákat vásárolni, és akkor ki sem kell menni a házból, esetleg csak akkor, ha nem elégszünk meg a házunk tájára tévedő figurákkal. Mert el sem képzelnétek, miféle lényecskék mászkálnak az ablakotok alatt a kiskertben.

Nem szívmelengető látvány, amint egy múzeumban a kiállítás figyelése helyett a tisztelt látogató a telefonja képernyőjét böködi a Pokémonokért, nem csoda, hogy több intézmény már tiltakozott kérve, hogy a játékkészítők bizonyos helyekre ne helyezzenek virtuális figurákat. Bár ez a módszer még ingyenreklám is lehet a kastélyok, tárlatok, kávézók, strandok számára, hiszen a játékosnak oda el kell mennie, belépőt kell fizetnie ahhoz, hogy az áhított Pokémont begyűjthesse. Még az is lehet, hogy ha már ott van, meglátogatja azt a helyet igazi turista módjára – főleg ha a játékkészítők odafigyelnének, hogy annak a figurának a befogása után félóráig-óráig arra a helyre több Pokémont ne küldjenek. Még a végén a cégek örömmel fognak fizetni azért, hogy bekerüljenek a játékba, hogy Pokémonokat kapjanak a boltjukba. A játékkészítők pedig, ha a térképeken az adott kalandpark vagy híres szülőház mellé néhány opcionálisan megtekinthető információt is elérhetővé tesznek, kifoghatják a szelet a játékkal szemben megnyilvánuló ellenérzések vitorláiból. Még a lázadó ifjakat is rá lehet majd venni, hogy egy múzeumhoz hasonló szörnyen unalmas helyre látogassanak, ha a jutalom egy speciális Pokémon lesz.

Nem csodálkoznék, ha a vezetés közbeni rágyújtás és a mobilbeszélgetés mellé a törvény tiltólistájára a Pokémon is felkerülne. Valóban beszippanthat, és az arra hajlamosaknál ugyanúgy függőséget okozhat, mint akármilyen más játékszenvedély, sőt különlegessége miatt talán még úgyabbul. Ennél a játéknál már csak az lenne izgalmasabb, ha a megfelelő szemüveget viselve az utcán úgy lépkedhetnénk, hogy a hús-vér emberek mellett a virtuális alakokat is láthatnánk… Mint a Star Trek holodeckjén. Egy ilyenféle világot teremt a bécsi írónő, Ursula Poznanski 2012-ben kiadott, azóta már több mint húsz nyelvre lefordított Erebos című ifjúsági regényében, ahol összefonódik a valóság a virtuális játéktérrel, a game a konkrét világban végrehajtandó feladatokat ad, és mikor legközelebb belépsz a játékba, az pontosan tudja, hogy teljesítetted-e vagy sem. Aztán egy idő után már abban sem lehetünk biztosak, ki kicsoda, melyik a számítógépes álomvilág és melyik az igazi. Számítógépfüggőknek is ajánlott igényes olvasmány, senkit se riasszon el a hozzá kapcsolt thriller jelző.

Gyerekeket, fiatalokat és felnőtteket is magával ragadott a Pokémon-láz. Nálunk már a kutya is tud pokémonozni. Tiszta profi! Egyetlen labdával azonnal befogta azt a különleges Pokémont, amit mi még észre se vettünk. Mert közben szerencsére éppen a kutyát ugrattuk. Még aranyérmet is kaptunk, hogy egyből sikerült!

Egy biztos: ha már semmiféle fenyegetéssel vagy ígérettel rá nem tudjuk venni a gyereket, hogy elmenjen kenyeret vásárolni vagy kivigye a szemetet, a Pokémonnal nyert ügyünk lesz.

Reklámok

Admis, respins, avagy a nulla hatalma

július 20, 2016 - 10:20 | iskola, Uncategorized kategória | 2 hozzászólás
Címkék: , , ,

feljegy

 

 

Soha nem értettem, mi a pláné abban, hogy a vizsgajegyet csak akkor módosítják, ha a fellebbezés előtti és utáni osztályzat között legalább 0,50 pontnyi, azaz fél jegynyi eltérés van. Még csak elképzelésem sincs arról, hogy ez miért lehetne jó szabály. Arról annál inkább, hogy miért rossz.

Tény, hogy valahol határt kell vonni. Valahol meg kell húzni azt a vonalat, és aki fölötte olvashatja a nevét, az sikerrel járt, aki alá kerül, nos, annak nem volt szerencséje. De fél jegyeken sokszor a világ múlhat – az érintett diák számára mindenképpen.

Sok egyetem az érettségi átlag alapján rangsorolja a jelentkezőket, már nincs is felvételi, vagy ahol van, valamilyen arányban ott is számíthat az érettségi. A vizsgajegyek határozzák meg a kilencedik osztályok névsorait is. És ilyenkor akár 0,01 pont is sorsdöntő lehet. Meghatározhatja, hogy valaki bejut-e vagy sem az áhított/neki való szakra, pályára, tandíjmentes vagy tandíjköteles helyet kap-e.

Aki nem tör egyetemi babérokra, annak „csupán” az a kihívás, hogy sikerül-e az érettségi vizsgája. Ehhez mindenből meg kell kapni az ötöst, de az átlagnak legalább hatosnak kell lennie. Nem sokan lennénk most annak a nagyenyedi kollégista maturandusnak a bőrében, aki úgy bukta el az érettségit, hogy a megóvott dolgozatán újrajavításkor csak 0,25 plusz jegyet találtak, a szabály értelmében tehát nem emelték meg az osztályzatot. Pedig ha megteszik, akkor 6,01-es átlaggal oklevelet kaphatna. Vagy ha elsőre beleszámolják azt a 0,25-öt. Így viszont nem sikerült az érettségije. Nekivághat ismét, ha addig el nem kanyarodik az élete teljesen más irányba – megjegyzem, nem feltétlenül rossz, de időnként talán nehezebb irányba. Javító tanárok, éppen jókedvű vagy személyes tragédiáktól sújtott javító tanárok: 0,01 pont így lehet sorsdöntő. Pedig tulajdonképpen semmit sem számít.

Alighanem egyik szeme sír, a másik nevet annak a kolozsvári érettségizőnek, aki 8,58-as vizsgaátlagát minden dolgozatának megóvása által 9,01-re tudta módosítani, pedig ha minden pontot megkapott volna, akkor kijön a 9,16. Mi van, ha nem mer, nem tud, nem akar fellebbezni…?

Sokan nyolcas, kilences fölötti dolgozatokat óvtak meg, és kaptak utólag például tízest, azaz tökéletes dolgozatot írtak – hogyhogy elsőre ezt a tökélyt nem vette észre a két, egymástól független javítótanár? Szintén egy nagyenyedi magyar diák dolgozatán 2,35 jegyet emeltek óvás után, de Kolozsváron is vannak példák 2 jegynyi különbségekre – hogyan tűnhetett el ilyen sok pont az első javításkor? A pontok összeszámolásakor átsuhantak néhány pirossal felírt számjegyen? Nem vettek észre egy-két helyesen megoldott feladatot? Vagy javítókulcs ide vagy oda, az osztályozás igenis szubjektív…? A dolgozatokat még az érintetteknek sem mutatják meg, hogy fény derülhetne e kérdésekre, és a történtekből azt hiszem, senki sem okul a jövőre nézve, legfeljebb az ifjút vághatja pofán ilyen szépen az élet, szokja csak.

Régen az érettségi vizsgák javítókulcsát sem ismertették, még inkább vaktában tapogatózott az egyszeri vizsgázó. Ma a vizsga napján már közzéteszik, így valamelyest alaposabban átgondolható, kiszámolható, hogy érdemes-e fellebbezni. Mégis, talán csak a matematikához hasonló reál tantárgyak esetében lehet valóban igazságos az osztályozás – vagy kijött a négyzetgyök kettő az eredményben vagy nem, nincs sok teketóriázás. Irodalomból viszont minden javítókulcs ellenére előfordulhat, hogy a szabad fogalmazás témája, hangulata nem nyeri el a javító tanár tetszését, esetleg az elemzésre feladott költői kép a diák számára más üzenetet hordoz, mint a javítókulcsban szerepel. Arra gondolni sem merek, hogy az egyenvizsgák egyenválaszai közepette milyen sorsra jutnak a javítókulcsokban sehol sem szereplő eredeti gondolatok…

Kutatás igazolja, hogy a javító pedagógusok hangulata, lelkiállapota milyen nagy mértékben befolyásolja az értékelést. Ugyanaz a tanár ugyanazt a dolgozatot nagyobb jeggyel osztályozta, ha éppen szerelmes volt vagy boldog, és gyengébben pontozta, ha boldogtalan, szomorú, kedvetlen napján kellett javítania. És van szigorúbb tanár, van engedékenyebb, van, aki egy eredeti gondolatért meg tud/mer bocsátani egy-két-tíz kisebb hibát, és van olyan maximalista vagy konformista, akinek az utolsó vitatható vesszőig menően valóságos kihívás kedvére tenni egy dolgozattal. És ezek az emberi tényezőből fakadó természetes különbségek – amelyek kiküszöbölésére nemigen látok esélyt – a javítókulcs keretei között is tudnak pár (fél)jegynyi differenciát szülni.

Addig is, amíg valaki előáll a jelenleginél méltányosabb-igazságosabb megoldással, annak a piros tollnak bizony úgy kellene lépegetnie a dolgozatokon, hogy mindig tudatában legyen olümposzi hatalmának. Mi pedig legyünk javíthatatlan optimisták: higgyük el, hogy a sors keze ilyen nullás pontocskákkal szabadított meg egy jövendőbeli életveszélyes orvostól, egy pokolian rossz színésztől, egy vastagon pirosozó tanártól. A sikertelen diák pedig húsz év múlva hálás lesz ezért a rosszért, amelynek tulajdonképpen boldog és beteljesült életét köszönheti…

Működteti a WordPress.com.
Entries és hozzászólás feeds.