A Tél, amikor két hónapig tartott a vakáció

január 10, 2017 - 07:24 | Jegyzet, Kolozsvár, Uncategorized kategória | Hozzászólás
Címkék: , , , , , , ,

Emlékeztek arra a télre, a nyolcvanas évek derekán, amikor hetekkel meghosszabbították a téli vakációt a hó és fagy miatt? Nem két-három hétig, hanem több mint két hónapig tartott a téli vakáció. A legkedvesebb iskolai emlékem! 🙂

tel-1984Nézegetem az előrejelzéseket most, és azoknak a megyéknek a listáját, ahol ma sem nyitnak az iskolák, vagy egész héten zárva maradnak. Mínusz 15, mínusz 18 fokra jósolják a legalacsonyabb hőmérsékletet. Reggel hétkor Bukarestben –17 fokot mértek, de más tilalmas megyékben alig –12-t, míg Kolozsváron meglepetésemre –20-at. Itt mégsem maradnak otthon a kölkök, tanárok. Nyereg alatt puhul a hús, vagy mi. Konccá fagy.

Szerencsére azon a harminc évvel ezelőtti nagy télen hetekkel megnőtt az év elején a vakáció, úgy emlékszem, csak február legvégén mentünk újra iskolába. Szerencsére, mert akkoriban szinte egyáltalán nem fűtöttek az iskolában. Negyvennyolcan ültünk a tágas légterű tanteremben, mindenféle individualista kreativitást magáról levető rideg falak között, hideg neonfényben, az egyik ablakszemből hiányzott egy csíkocska, kabátban, sállal-sapkával, kesztyűs kézzel. Az volt a legkevesebb, hogy látszott a lehelet. Hiába voltunk annyian, nem tudtuk meleggel teleszuszogni a tantermet. Hátsónk is odafagyott a lehajtható fa ülésre. Merészebb tanárainkkal hatodikban már zúgolódtunk is, közösen lázadoztunk, olyasféléket beszéltünk, hogy negyedéért is elvittek annakidején embereket.

Szerencsénk volt a hatalmas hóval, hiszen így sokaknak lehetetlen volt eljutniuk az iskoláig, bár mi még valahogy elküszködtük volna azt a semmi kis távolságot a szügyig érő hóban. Ha nem lett volna akkora hó, akkor csupán a hideg miatt aligha rendeltek volna el iskolazárt, hiszen az egyet jelentett volna azzal, hogy beismerik: a sokoldalúan fejlett szocialista társadalom képtelen megbirkózni holmi téli fagyokkal. Márpedig a rendszer ennél nagyobb csodákra is képes volt, ugyebár. Így legalább otthon, paplanokba bújva vészelhettük át a nagy mínuszokat.

Minket gyerekeket a hó bőségesen kárpótolt a fagyért. Ott volt nekünk a Kör, ahol a buszok a monostori végállomáson megfordultak, nyaranta focipályaként funkcionált, és ahova még lekopott festékű átjáró se vitt, úgy kellett átlógni a buszok között – még jó, hogy csak hébe-hóba jártak. A Körön fű volt, néhány tuja és bokor. Ott mindig érintetlen maradt a hótakaró. Körülötte az úttesten lenyomták, elkoptatták a buszok, de a Kör szélén méteresen állott. Hetekig foteleket ültünk bele a hóba, köröskörül a hatalmas Körön, még könyöklőre is jutott a hóból, s a fejünk alig látszott ki, ha leültünk.

A hidegre emlékszem, pedig a gyerekek sose fáznak, hiszen játékban mérik a hideget is, ha pedig fáznának, akkor ugye rögtön haza kellene menni, vége a hógolyózásnak-szánkózásnak. Emlékszem a hidegre, mert otthon is az volt. A kaloriferek fűtéskor is inkább csak langyosra melegedtek, a kis lakást az aragázzal fűtöttük telente, de a tömbház falunyi lakója közül mindenki begyújtotta, hát alig pislákolt a büdös láng, örökké fázott kezünk-lábunk. A lerbe is begyújtottunk, nyáron bontásból kidobott téglát hoztunk bele abban a rusnyabarna rég kinőtt gyerekkocsiban a közeli szemétdombról, amelynek töltésén ma házak és blokkok állnak rendszerváltás utáni gyors összevisszaságban, ahányszor arra járok, nem tudok nem gondolni rá, hogy egyszer még völgynek ered az a sok hulladék, amire építkeztek. A lerben nyitott ajtóval égett a kék gázláng, valahogy megmelegedtek a téglák is, már szinte belemásztunk, a jobb felem mégis fázott, aztán felváltva melegedtünk a húgommal, a szüleink, na ők meg be kellett érjék a gyönyörködéssel, hogy mi nem fázunk éppen annyira. A villanykalorifer és rezsó sem volt megbízhatóbb, naponta elvették az áramot. A három négyzetméteres konyhacsíkban az asztal úgysem nagyon fért volna máshova, hát nekitoltunk a kályhának, ott körmöltük a leckét. Az áramszünetek miatt sokszor aztán órákon át petróleumlámpánál – akkor egyáltalán nem volt romantikus.

Ha legalább forró fürdőt vehettünk volna! Kisgyerekként csak este fürödhettünk, sokszor langyos vízben vacogva, és a szocializmus dicsőségére emelt komfortos tömbházakkal teletömött városon is falusiasan, hiszen melegíteni sem győztünk volna annyit, hogy megteljen a kád mielőtt még kihűlne a víz. Hajszárítónk nem volt, de a gáznál is csak kicsit szárogathattuk loboncunkat, hát valami gyűlölt régi pelenkamaradékokból keszkenőt kaptunk fejünkre, nehogy meghűljünk a hideg lakásban, úgy kellett aludni egész éjjel. Az idővel egyre szűkebbé váló pelenkakendő szorította a nyakamat, bogja addig nyomta a torkomat, amíg már belül is éreztem a gombócot, de hát hiába minden ellenkezés, még kisiskolás korunkban is tele volt a fisánk náthákkal, hörghurutokkal, torokgyulladásokkal, nyomták belénk a penicillin injekciót, hát azt még jobban utáltuk.

Ha már napokig, hetekig nem fogtunk este meleg vizet, hajnalban keltünk – az iskola öt perc gyaloglásra volt tőlünk, hát öt órakor kelni felért egy életre szóló kihívással –, hátha több szerencsénk lesz, akkor csak az igazán elszántak fogyasztották, hát valamiért éppen akkor adták. Hosszasan kellett folyatni, míg felért a harmadikra (szegény Andiék a tizediken!), s nagy volt az öröm, ha langyosodni kezdett, kapkodva dobáltuk le magunkról a ruhát, s nagy sietve mosakodtunk, hátha-hátha jut a következőnek is, s nem kell egymás levetett fürdővizében tisztálkodni. Ennyi fázásban hasznos volt, hogy a vállalati Mikulás minden évben sapkát és sálat hozott, még ha egyenfejfedőben parádézott is a fél város. És akkor még nem is mondtam semmit, mert legalább volt cipőnk, kabátunk, nem úgy, mint a 25-40 évvel előttünk telelőknek.

Na de az a tél, amikor a hatalmas hó miatt sokan el sem juthattak volna az iskoláig, mégsem a fázásairól maradt emlékezetes. Olyan volt, mint egy kései karácsonyi ajándék. El is búcsúztattuk rendesen. Akkoriban még alig voltak autók, szabadok voltak a tömbházak közötti utcák, volt helyünk. A lépcsőházunk sarkán utcai lámpa állt – fényt már ritkábban adott, mert gyakran kiégett, és ritkán cserélték benne az égőt, de akkor éppen világított. Hosszúkás, fordított csonka kúp formájú lámpa, a tetején kalappal. Nekem tetszett. Olyan képeslapi csendéletre illő. Vagy drámai történetek lapjaira.

Rengeteg volt a gyerek mifelénk – amikor az elsőt kezdtük 80-ban, hét osztály indult csak a mi sulinkban, és fél buszmegállónként volt egy-egy iskola –, hát erőst sokan összegyűltünk azon a vasárnapon, amikor látszott, hogy most már aztán nincs menekvés, másnap tényleg kezdődik a tanítás. Korcsolyapálya csak egy volt az egész városban, jó messze, sőt az otthontól az iskoláig és haza vezető ötperces útra szűkült világunkban, ahol a huszonötös és a huszonhatos troli is csak nagyritkán járt, irgalmatlanul messze, a Györgyfalvi negyedben, és hol nyitva volt, hol nem, hát mi többnyire a hóban korcsolyáztunk. Az utcákat úgysem takarították, és csak önszorgalomból sózogatták a lakók, így az emberek keményre taposták a havat. Jég- és hópálya volt az egész város. Nyugodtan elkorcsolyázhattunk akár az alimentáráig mustárért vagy Hebe ásványvízért, esetleg kilenclejes orosz halkonzervért (az mennyei volt hagymával kikavarva!) – egyebet ugyanis nemigen lehetett kapni –, épp csak bent a boltban nem csúszott a korcsolya, és nem is néztek ferdén, a fehér-szürkére priccolt mozaikos betonpadlónak nem ártottak a korcsolya élei.

A sarki lámpa körül lejtős volt az út, és ott kanyarodtunk be a lépcsőházak felé, lejtő és kanyar, így hát ott mindig még jobban csúszott. Annyi hétnyi csicsonkázás után pedig a cipőtalpak törésveszélyesen jegesre csiszolták. Akkor este még rá is segítettünk. A tömbházak közötti rengeteg fenyőről letört lombos ágakkal elsepertük a maradék havat, csizmáink talpával még szélesebbre csiszoltuk a luxuspályánkat (a szülők ezt persze nem látták…). Aztán órákon át magyarul, románul, bikkfaangolul énekelve korcsolyáztuk össze a hatalmas jégtakarót. Olyan 80 négyzetméter lehetett, tehát óriási. Úgy emlékszem, késő éjszakáig állt a bál, míg haza nem parancsoltak. Biztos volt már vagy kilenc óra, akkoriban tényleg nagyon késő 8-12 éveseknek. Abban a pár órában egyenesen melegünk volt. És legalább azzal sem hívhattak bennünket korábban a házba, hogy megfázunk, hiszen bent sem melegedhettünk meg. Jöttek-mentek a felnőttek, magukban biztos még duzzogtak is, hogy most már biztos összetörik magukat a jégpályánkon, de szólni senki sem szólt. József Attilai őszinte gyermeki tudatlanságunk fittyet hányt a felnőttek világa mindennapos megalkuvásainak, titokban hallgatott Szabad Európájának, örökös rettegésének, egy olyan országban, ahol veszélyes volt hangoskodni, pofázni, egyénieskedni, a felszabadultan hangoskodó örömünktől alighanem beléjük szorult a szidás. Olimpikonok voltunk, a monostori tömbház egyszem lámpája alatt. Fűtés, étel és szabadság nélkül igazibb korcsolyabajnokok akkor sem lehettünk volna, ha valamely nagyvilági verseny dobogóján állunk.

Örökségünk szép diákőrei, Brüsszeltől Brüsszelig

március 22, 2016 - 13:46 | iskola, játék, Kolozsvár, Műemlékvédelem, Uncategorized kategória | Hozzászólás
Címkék: , , , , , , , , , , , , , ,

Brüsszel. Mást jelentett szombaton a kolozsvári diákoknak. Mást jelent ma.

DSC_1753_kissgabor

Annyi őszinte lelkesedést és örömöt közösségi rendezvényen ritkán látni, mint azon a pompás előadáson, amelyet a kolozsvári magyar iskolák diákjai adtak az általuk örökbefogadott műemlék épületekről. Úgy látszott, tényleg őszintén örül Horváth Anna is, hogy a közfelfogásban a lehurrogott, csömöröltető politikával egyenlőségjellel összekapcsolt RMDSZ most egy ilyen telitalálat kezdeményezést mondhat magáénak, mint az Örökségünk őrei – Fogadj örökbe egy műemléket program, amelyen talán még a legelszántabb ellenzéki sem találhat kivetnivalót. Hegedüs Csilla szerelmeket, csókokat, gyermekkori habos süteményeket emlegető és Winkler Gyula „szeretem Erdélyt, szeretem Európát” vallomásának révült elragadtatottságán nem is csodálkozom, a zsűri tagjaiként ők már tudták, hogy a diákcsapatok mekkorát alkottak az utóbbi félévben. Mert alkottak. Az elfuserált, tessék-lássék munkák országában ragyogóan megmutatták, hogyan is kell(ene) dolgozni. És milyen Európában, milyen Kolozsváron szeretnének élni.

Mi is ez a kétkarikás játék, az Örökségünk őrei? Hegedüs Csilla és Winkler Gyula kezdeményezésére született, a lényege: osztálytársakból vagy baráti társaságokból álló diákcsapatok ősszel kiválasztanak egy műemlék épületet, és fél éven keresztül azon dolgoznak, hogy azt minél szélesebb körben megismertessék, belföldön és külföldön egyaránt. A cél akár a turisztikai körforgásba bevinni a műemléket, vagy a huszonnegyedik órában figyelmeztetni annak pusztulására, mely folyamatba a közösséget is bekapcsolják, ami elsősorban a szórványban gyakorol igen értékes közösségépítő tényezőt. A féléves kampányt megyei, helyi döntők követik, nincs országos megmérettetés, hanem sok a nyeremény, főleg táborok. Bár az igazi nyeremény az út, amit a csapatok az örökbefogadás pillanatától a döntőig megtettek, és mindaz, ami a reflektorfények kihunyása után hétköznapjaikban következik.

A kampány és az előadás minden eszközt engedélyezett. Általában mindenki szórólapokon népszerűsítette műemlékét, látogatásokat vezetett csoportoknak, rajz és fogalmazásversenyeket hirdettek, filmeket forgattak, a szelfizés is divatos fogás volt, és persze a közösségi háló.

Farkas utcai templom almáspitével, himnusszal

pite

Készül Bornemissza Anna almáspitéje

A legalternatívabb bemutatót kétségtelenül az Apáczai-líceum tartotta. A kreativitás díjat is nekik adnám, no nem mintha a többi csapat ennek híján lett volna, hanem hát a semmiből mégiscsak látványosabb valamit kihozni, ráadásul hatásosan. Még nem telt el olyan túl nagyon sok idő, mióta Ruzsa Magdi mezítláb ment Európa elé, így hát még mindig szeretjük, ha így hozzák elénk az egyszerű alázatot, mint tették most a rövid fehér ruhás-inges apáczaisok: mezítlábasan a Farkas utcai templom „előtt”. Szinte nulla költségvetésből, egymásra helyezett, itt-ott festett kartondobozokból építették fel a templomot, kétméteresnél is magasabbra, ügyesen mozgatták azokat a színpadi koreográfiában. Négy gitárral énekeltek duettet, figyelemreméltó hanggal. Közösségépítésnek, de mókának sem lehetett utolsó megsütni Bornemissza DSC_1486_kissgaborAnna híres szakácskönyve alapján az almás pitét, annak rendje és módja szerint öreg almából, és filmre rögzíteni, mit mondanak a diákok a templomról (videók a Facebook oldalon). Beszélgettek érdekes emberekkel, például azzal, aki „olyan a papok között, mint a boncolóorvos az orvosok között”, de a templom restaurálásának részvevőjével is. A bemutató utáni kvízversenyen az apáczaisok lettek a legjobbak, ilyeneket tudtak Kolozsvárról, hogy mi az ájváj, hol van a Hóhérok hídja, mi a lábasház babonája, ki volt Biasini stb.

DSC_1504_kissgaborA Báthorysok nagy csapattal érkeztek, kisebbek és nagyobbak is jöttek, sőt a Kozmutza Flórából hallássérült diáktársaikat is elhívták, akik fekete pólóban, fehér kesztyűs kézzel jeleltek az előadás alatt. A jelbeszédhez a báthorysták is csatlakoztak, vagyis a közös munkának köszönhetően most már nekik is több fogalmuk van egy hallássérült mindennapjairól. Egészen élethűre sikerült embernagyságú Farkas utcai templomuk, egyik társuk élőben zongorázott a templomról költött himnuszukhoz, amelynek verselésében ugyan itt-ott a rím követelménye felülírta a ritmusét, de a szöveg igazán kedvesre sikerült. Egyedi ötlettel megrajzolták-mesélték a templom történetét, ezt a Draw my church videót is láthatjuk Facebook oldalukon. Ja, és androidra alkalmazást is készítettek örökbefogadottukról, itt letölthető. Na és ne feledjük, hogy ők voltak a verseny legkisebbjei, nyolcadikosok.

Elfuserált vasrudak a Román Színházban

DSC_1531_kissgabor.jpgA Református Kollégium csapata a Nemzeti (értsd kolozsvári román) Színházat fogadta örökbe. Na ehhez kellett egy jókora adag vakmerőség. Hiszen egy „magyar” intézménybe már a bejárás kieszközlése is egyszerűbb, több a belső ember, magyar ismerős, aki segítséget nyújthat. Az előcsarnokig így is sikerült eljutniuk, a pompás lépcsőkön Rómeó és Júlia paródiát (volt ám benne Petőfi és Arany János is meg egy túl igényes Rómeó) és hasonlóan ínyenc Hamletet adtak elő. Egész sor hazai és külföldi tévében és rádióban beszéltek a Nemzeti Színházról, Szabadkától Debrecenig és Kiskunhalastól Déváig vitték hírét, de még hollandoknak is meséltek az épületről. Facebook oldalukon előkerültek százéves előadások plakátjai, és Janovics Jenőről is beszélgettek a színház szakemberével. Humoros bemutatójukkal belakták a nézőteret is szombaton, egyszeribe „mindenféle jöttment népek” közé csöppentünk, akik leplezetlen őszinteséggel kiabálták be csípős kritikáikat az „elfuserált vasrudaknak” és „rossz fuszulykakarónak” titulált színésznőknek, de megismerkedtünk a színházigazgató Janovics Jenővel, aki fennköltet szólt hozzánk, és a szépen felépített rövid jelenetnek a csattanója is az egyik legsikerültebb volt: „A színház az mindenkié!”

Save Hotel New York

film

Villámcsődület

Azt hiszem, a leghatékonyabb médiakampányt a János Zsigmond Unitárius Kollégium folytatta. „Nagyon lehetett tudni róluk” Kolozsváron az utóbbi hónapokban, még a román sajtó is felfigyelt rájuk, egy csoportnyi magyar diákra – nem semmi (igaz, a Contit a román lakosság is sokkal inkább a magáénak érzi, mint mondjuk a főtéri katolikus templomot). Alighanem övék volt a legprofibb kivitelezés is, nem hiába vontak be szakembereket is a munkába (filmeseket, színis diákokat stb.). Azt a nyolc órányi filmanyagot, amelyből a 20 perces dokumentumfilm készült, mégiscsak nekik kellett leforgatniuk, a New York szállóhoz kapcsolódó lakossági emlékeket felkutatniuk. Fényképek és történetek, érzések és hangulatok kerültek elő. Facebook oldaluk igazi helytörténeti csemege, Save Hotel New York matricájukat hordozzák autók New Yorktól Kínáig, Afrikától Norvégiáig, de még indiai riksák is. Kampányuk csúcsa a villámcsődületük, amikor a Főtér sarkán sztárzenész megjelenésével Ercsey Feri zongorázni kezdte a New York, New Yorkot, majd harsona, trombiták, dob és énekes is csatlakozott hozzá, a könyvesbolt előtt kurtizánok legyeskedtek, miközben a pincérek egy kellemetlen vendéget alsógatyában kidobtak a szállóból az utcára, utána a nadrágját, cipőjét, bőröndjét… A járókelők fülig érő szájjal bámulták. Aki lemaradt, itt megnézhet erről egy videót.

DSC_1573_kissgaborHát körülbelül ugyanezt a hangulatot hozták az opera színpadán is. Zongorán a Szép város Kolozsvár, zöld pad, hangulatos utcalámpa, jelmezek. Bogdán Farkas az eredetinél is hitelesebb, lehengerlően őszinte rikkancsként nagyon megadta az alaphangot, és csak úgy röpködtek az elmés poénok. A látványos időutazás fokozódott: végzetes párbajt láttunk, a kontrasztoktól csak még hatásosabb deportálás-jelenetet, aranykorszakot kommunista lobogóval és egyenesen három román zászlóval a pionírindulóra táncikáló piros nyakkendősök kezében, aztán a Szabadság-cikket idézték a szálló eladásáról (nyomtatott sajtót temetők, agyonhajszolt újságírók: a csapatok gyakran idézték a korabeli napilapokat, és sokszor a DSC_1550_kissgaborSzabadságot 🙂 ), majd a háttérfüggönyön az utolsó filmkockák arról szóltak, ahogyan az angol nyelvű segítségkérő szlogent összerakják a Nyehó széteső szobáiból előkerült feliratokból. Csak jó pár perc után vettem észre, hogy a hang playbackről ment, élőben talán csak a rikkancs beszélt, és ez is előnyükre vált, nem rondított bele az előadásba a technika mikrofonokat megnyomorító ördöge.

Némafilm az Urániában

DSC_1595_kissgaborNa, utánuk lépjen színpadra valaki. A Brassai csapata az Uránia palotával csodákat művelt. A városközponttól félreesőbb, egykor botrányosan modern épületről és a kolozsvári mozizásról számtalan érdekes adatot bányásztak elő. Korabeli újságcikkeket arról, hogy felháborodtak a kolozsváriak az erkölcstelen szobrokon, így a kényes helyekre falevél került, arról, hogy a mozi hajnalán a kolozsvári közönség nem ismerte az etikettet, így nem vette le a kalapját a vetítések alatt. Megtudhattuk, hogy a palota tulajdonképpen a bevásárlóközpontok ősének tekinthető, hiszen bútorüzlet, cukrászda, húscsarnok stb. is volt a mozi mellett, az emeleten pedig luxuslakások, ráadásul sokak szerint a város első liftjét is az Urániában szerelték fel, az a lépcsőházzal együtt ma is páratlan látnivaló. A bemutatójuk sikerét bosszantóan csorbította a technika, úgyhogy az Urániában forgatott kétperces némafilmjüknek első 10 percét (mert színpadon ennyire kínos…) nem láthattuk, a Facebook oldalukon viszont megnézhetjük a teljes filmet. Senki se mondaná meg, hogy nem száz évvel ezelőtt forgatták!nema

Visszavonatozás 2070-ből

DSC_1617_kissgaborJól megmutatták nekünk az utolsóként színpadra lépők, hogy bizony sutba dobhatjuk a magyar tagozatos iskolákkal szembeni előítéleteinket (mert vannak, és még lesznek). A Ghibu magyar tagozatos diákjainak csoportja alighanem szoros versenyben lett második a JZSUK-val szemben. A kolozsvári vasútállomás várótermének falára az épület különleges történetét vetítették, máskor táncoltak a csarnokban. Üzenőfalukra ezt írta az egyik utas: „A kolozsvári vasútállomás több őszinte csókot látott, mint bármilyen anyakönyvvezető.” Színes kiadványt állítottak össze a vasútállomásról (innen letölthető), és a vonatozás illemtanát is megosztották velünk a Facebookon, így most már azt is tudjuk, hogy a vonaton nyugodtan megtarthatjuk a nyalánkságainkat, hiszen „Ha gyümölcsöt vagy bonbonokat eszünk, csak akkor kínáljuk meg útitársainkat, ha már beszédbe ereszkedtünk velük”. Pap Beáta 700 fagyispálcikából megépítette az állomás pontos mását, ezt láthattuk a színpadon is. 2070-ben vagyunk, négyfős diákcsapat utazna Nagyváradra. De véletlenül az idővonatra ültek, és éppen kétszáz évet utaznak vissza a múltba, amikor az első gőzös indult Kolozsvárról Nagyváradra, majd 1902-be, ahol éppen teljes pompájával zajlik az állomásépület avatóünnepsége. Ízletes beszédű „parasztok” kapaszkodnak fel a vonatra, nem is átallják ugyanbiza megmondani a 2070-ből érkezett leányzónak, hogy vegyen rendes ruhát magára. Csattanó párbeszédek, poénok, egy kis zónapörkölt a vasúti restiben, majd vissza a jelenbe, izé, jövőbe.

Függöny legördül, feladat elvégezve. Helyesebben, ahogyan innen látszik: feladat elkezdve. Mert ez a lendület, ez a hozzáállás és az utóbbi hónapok munkája gyökeret eresztett, energiákat mozgatott meg, lelki húrokat pendített, nem fog véget érni, nem érhet véget. Ez az intenzív élmény valamennyire mindenkit megváltoztatott, barátságokat, emberi kapcsolatokat teremtett, elindított egy fiatalt egy szakma irányába, unalmas felnőtti hegyi beszédeken túl a megtapasztalás erejével életre keltette, táplálta bennük a közös értékeinkért érzett felelősséget. És elég erős ahhoz, hogy függőséget teremtsen. Jó látni, hogy az annyiféleképpen végzetesen megnyomorított oktatási rendszerünkben mégis teremnek, megmaradnak ilyen kiváló fiatalok tucatjával, százával, és akadnak még nevelők, akik ebben mentoraik tudnak lenni.

A legjobbak díja: brüsszeli kirándulás. Teljesen mást jelentett szombaton. És teljesen másképp gondolunk rá ma. Nem ezt akarjuk. Hanem azt, ami jelen írás első és utolsó bekezdése közötti részben szerepel.

kocka

Kolozsvár szupertitkos vakolathadjárata

január 12, 2016 - 10:58 | Kolozsvár, Műemlékvédelem, Uncategorized kategória | 3 hozzászólás
Címkék: , , , , , ,
nyeho3

Egy ilyen fotó alapján rekonstruálni? (New York/Continental Szálló)

Az emberélet fontosabb. Első helyen áll. Téged is aggasztana, ha tudnád: a városban sétálgatva vagy sietve, a járdán lépten-nyomon fejedbe eshet egy tégla. Egy gipszszobor. Egy gyámkő. Legyen akármilyen díszes. Akármilyen régi. Bármily értékes. Akármennyire történelem. Bármennyire egyedi. Pótolhatatlan. Sorsokat, történeteket, titkokat hordozó. Hiszen minden emberélet is pótolhatatlan. Megismételhetetlen lehetőségeket, ígéreteket, megváltásokat hordoz.

A megfelelő törődés hiánya áldozatokat szed. A virág elpusztul, ha nem öntözöd. A gyermek elsorvad, ha nem szereted. A kapcsolatok megbomlanak, ha nem figyelsz a másikra. Ha soha nem keresik egymást, szétsodródnak az egykori barátok. A kopjafák eltűnnek, ha soha nem mész a temetőbe, és idegen fejfák nőnek a helyükbe. A házak elromosodnak, ha nem javítgatjuk.

Van visszaút. Van utolsó pillanat. Amikor éppen még minden visszafordítható. Megmenthető. Ha fontos neked. Nekünk. És nekik is.

Európa, a vén kontinens, tele van nagyvárosokkal, nem száz, nem ötszáz, de sokszor ezer, kétezer éves kövekkel, díszes épületekkel, emlékekkel, amelyeknek sok romboló viszontagságot kellett túlélniük, s lyukasra rágta őket az idő. Mégsem bontották el tömegesen egy öreg település díszeit. Nem tették tucatjával feketelistára Európa épített örökségét egy angol, német, olasz városban. Nem kezdték el a sérült épületeket helyrehozhatatlanul lecsupaszítani a veszélyesen meglazult „felesleges sallangoktól”. Nem. Bécs, Berlin, London, Róma tatarozott. Megmentett. Kijavított. Akár a sajátjaik voltak azok, akár a háborús határmódosításokkal örökül kapott „idegen” kultúrák emlékei, egykori uralkodó fennhatóságok által létrehozott műemlékek – mint például Kolozsvár belvárosa. Annál inkább így kellene lennie az emberiség legbőségesebbnek ítélt 21. századában, a feltétlen jólét évtizedeiben.

Az emberéletek védelmére való törekvés nem jelenthet egyet a megoldások, eszközök válogatatlanságával. Nem zárja ki a megfontoltságot. A szakmai gondoskodást. Nem egyenlő az elhamarkodottsággal. A kolozsvári önkormányzat ilyetén megoldását nem értékelhetjük másnak, mint egyértelmű kampányfogásnak. Sajnálom, de teljesen annak látszik. Választási évben egy kétségtelenül súlyos gondot azonnali megoldással kezel – többéves vérszegény kezdeményezéseket, megoldási próbálkozásokat felgyorsítva. A gyorsaság dicséretes. Az eljárás szakmaisága nulla.

Ami az épületen rozoga, azt eltávolítják. Akár a jégcsapokat – nyilatkozta egy illetékes… Azt mondják, eltávolítás előtt fénykép készül a veszélyes épületelemekről. Tényleg készül. Szerény fényképezőgépekkel, tíz-húsz méter távolságról, alulnézetből. Azt mondják, ami menthető, azt tárolják, majd rekonstruálják és visszahelyezik az eltávolított elemeket. Amire állításuk szerint még a pénzük is megvan – Romániában ez igen fontos részlet. Ha nem lettünk volna tanúi, mi zajlott műemlékileg Kolozsváron az utóbbi huszonöt évben, akkor mindezt szikrányi gyanakvás nélkül elhinnénk, nyugodtan hátradőlnénk, és örvendezve várnánk a restaurálást.

Én nem vagyok nyugodt.

Ahogy a zöldfülű komolyzenei koncertlátogató beletapsol a zeneműbe a tételek között, ugyanúgy a turista is másképpen fényképez egy épületet. A művészettörténész, az építész tudja, hogyan kell egy építészeti elemet úgy fényképeznie, hogy annak alapján élethűen rekonstruálni lehessen azt. A jelenlegi beavatkozásoknál használt módszer vitathatatlanul turistás. Nem építészeti szakemberek fényképeznek, már a fényképezés szöge sem megfelelő. Mintha csak azért történne a kattintás, hogy az erre tett ígéretet lehessen kipipálni.

Nyilatkozatából ítélve a művelődési miniszter is úgy tudja, az egyezség értelmében az építészeti elemeket meg kell őrizni későbbi felhasználás céljából. Erre is ígéretet tettek. Féltucatnyi épületből eleddig alig három darab díszítőelemet vittek el, mintha csak mintának, vagy a látszat kedvéért. A Kossuth Lajos utcai épületről csak egyetlen gyámkövet vittek, több társát leverték, mert rögzítésük meglazult, s így azok aláhullva a magasból, porrá törtek a járdán. Pedig egyébként maga a gyámkő akár jó, menthető állapotban is lehetett volna, de ezt nem tudjuk sem megerősíteni, sem cáfolni, hiszen a kosárban csak a rendelkezést végrehajtó tűzoltók emelkedtek a magasba, szakemberek sosem. Ma a Deák Ferenc/Eroilor utcában az eltávolított vakolatdarabok estükben a szobrokat is megrongálták…

Arra számítanak, hogy úgyse fogja majd senki számonkérni? Úgyis édeskevesen fognak emlékezni arra, pontosan milyen ablakkeretek, gyámkövek, feliratok, domborművek díszelegtek az épületeken, bizonyítani még kevesebben tudják majd, és egyébként sem lelnek lelkes (és esetleg kellemetlenül elégedetlenkedő) követőtáborra, hiszen az emberek az életükkel vannak elfoglalva, nem efféle közügyekkel. A hangoskodók majd elcsitulnak. És addigra a választások le is jártak. Problem solved.

Mind a mai napig nincs világos kommunikáció a városháza felől arról, hogy pontosan milyen (állami és/vagy magán) tulajdonú ingatlanokat érint a beavatkozás – erre csak a két nehezen megszerzett szerény listából nyerhetünk némi választ: magántulajdonoknál is beavatkoznak. Omlásveszélyes ingatlan minden tulajdonkategóriában akad. Százával. Gyakorlatilag szinte a egész belvárosra hasonló sors várhat akár, hiszen közel 600 javításra szoruló épületet azonosított egy korábbi listán a városháza. Bár ajánlottak a szakemberek más megoldásokat is, valóban siralmas látvány lenne, ha minden kockázatos épületet felállványoznának vagy esetleg hálóval takarnának – ezekből lenne jóval több… A „csomagolástól” nem lehetne látni a plakátokon hirdetett választási ígéreteket.

A műemléképületek megfelelő tatarozása különleges anyagokat, speciális módszereket, sajátos technológiákat igényel, ez nagyon sok pénzbe kerül, nem tehető egy lapra egy huszadik századi lakóház javításával. Annyi pénze a városnak, az államnak sem lehet, hogy minderről egyszerre gondoskodjon – főleg, hogy annyi más hiányosságról kell gondoskodnia. Mégis balkáni megoldás bírságokat ígérő törvényekkel, ugyan kedvezményes, de a magánszemély tulajdonosok zöme számára megtéríthetetlen hitelekkel, barátságtalan/vállalhatatlan feltételekkel (ingatlangarancia) és kifizetési megoldásokkal próbálni orvosolni az omladozó város gondját. Mert ugyan magántulajdon lehet az a palota, de valahol a városé is: a város arcát szépíti vagy torzítja, a város turistáit vonzza, a város összképét meghatározza. Szomorú, hogy egy város, egy ország csak ennyire képes. A magánszemély gondolkodhat a mában, a túlélésben, de a városvezetésnek távlatokban kell(ene) terveznie és cselekednie, nem választástól választásig, ráadásul mindig egy lépéssel előrébb kell(ene) járnia.

Boc listái amúgy szupertitkosak. Legalábbis mind a mai napig nem hozták nyilvánosságra, bár újságírókként ismételten kértük. A nyilatkozatokban a polgármester 43-as listáról beszél, annak semmi nyoma. Láttunk egy jegyzéket 12 Ferenc József/Horea úti címmel, és hétfőn Horváth Anna hivatalától kaptunk egy másikat 18 épülettel, ami viszont a 12-es listának csak a töredékét tartalmazza. A ma megbontott Deák Ferenc utcai épület természetesen egyik listán sem szerepel… De ez még akkor sem lenne 43. A sajtóosztály azt mondja: semmiféle jegyzék nem áll rendelkezésükre, amit megküldhetnének. A helyszínen dolgozó csapatok felügyelői sem tudnak semmiről, még óvatosabbak, ők azt mondják: a városházán reggel kapják meg az aznapi feladatot, az aznapi címet, és mindig más csapatot küldenek ki. Tiszta FBI.

Túl sok a kérdőjel, a titokzatoskodás, és túlontúl sok a rossz tapasztalat, a hanyag munka Kolozsváron. Lehet, hogy holnap a Mátyás király szülőházán találnak veszélyes elemet (no, nem a Funar táblájára gondolok, bár elég veszélyes az is…). Esetleg a Bánffy palotáról kezdik leverni a potyogásukat megelőzendő évek óta hálóval, vasrúddal rögzített szobrokat. Vagy a főtéri templomhoz nyúlnak hozzá, ott nemrég bent omlott le egy jókora darab vakolat. Mindeddig az illetékesek nem tudtak meggyőzni arról: nem történik helyrehozhatatlan intézkedés. És ha csak a 18-as listát nézzük: ott szerepel az aranyműves ház, a Hintz-patika és a Széki palota is. Elég fontosak neked? Nekünk? De mindenekfelett: nekik?

WordPress.com ingyenes honlap vagy saját honlap létrehozása.
Entries és hozzászólás feeds.