Egész

június 29, 2012 - 13:33 | Jegyzet kategória | 2 hozzászólás
Címkék: , , ,

Hosszú vörös ruha, lenge nyári pamut, vállpántos. Rövid frizura, semmi hullám. Széles mosoly. Jó negyvenes a viselője. Bicegős a járása. Tartja a társaság iramát.

Bal karja könyök felett végződik. Tapsol. Lelkesen. Hangosan. Mintha mindenkinek így kellene: jobb tenyerével a bal bicepszén.

Egy láb. A falnak támasztva. Műláb. Pihenjen a rövidebb végtag. Dédelgeti. Simogatja.

Kétezer kilométert buszozik. Aztán még többet. Kirándul.

Északi. Természetes.

A tünkány

június 20, 2012 - 14:12 | Gyermekek – szülők, oktatás kategória | 7 hozzászólás
Címkék: , , , , ,

Nagymosás, valamikor tavasszal. A téli ruhákat a szekrény mélyére száműzzük. Hajtogatáskor rádöbbenek: mire újra eljön a pulóverek ideje, mikor Áron, Áron és Áron, Lacika, Gábor, Ákos, Kamilla, Tekla, Emese, Heni, Timi, Katica, Csaba, Imre, Alpár, Anna, Farkas, Bogi, Marci, Misike ismét magára ölti a sálat-sapkát-kabátot, már nem a saját különbejáratú tünkányuk, nem a boszodér anyáskodó szárnyai alá térnek vissza az iskolába.

El kell engednünk gyermekünk kezét, tudtuk jól, és az elmúlt tíz év alatt már sokszor sokféleképpen megtettük. Tanuljon meg járni, elesni, felállni, továbbmenni – ezt a folyamatot aztán gyakorolni egész életen át. Alighogy óvodába vittük őket, s csak tegnap volt a napja, hogy a tünkány tarkabarka szélforgójánál gyülekeztünk a legelső iskolanapon. És tovatűnt négy év.

Az a szülői értekezlet! Teával és finom zenével. Végül nem kötöttünk, csak ígérted. De vonalkákat rajzoltunk J A Márton-napi lámpásfénykör a hátsó udvaron. Éneksorok, hangfoszlányok, lélekszínek. Vonatállomás, indultok a táborba. Filléres emlékeink – drágák nekünk. A nyakkendős-szigorú-pódiumos szokásostól teljesen eltérő hangulatú osztályünnepségek, akár egy-egy kiadós családi beszélgetés verőfényes szombat délután a hűs verandán. Az „ünnepélyeken” mindenki – gyerekek és szülők – egyaránt fontos volt, de még inkább mindenkinek a lelke, a gondolatai. Kérdezgettünk egymástól, felelgettünk egymásnak szülők és gyerekek, olvastunk egymásnak, csodálkozva fedeztük fel, hogy teljesen jól van ez így, nekünk, szülőknek is fekszik a játékos előadói szerepkör – mindehhez a tünkány volt a mókamester, a forgatókönyvíró. A játék és bolondozás gyakori vendég volt az ünnepségeken, de a tanórás hétköznapokon is. Megkaptuk a legnagyobb kincset, azaz inkább csak időnként emlékeztettek rá, nehogy a rohanásban elfelejtsük, hogy a birtokunkban van: tünkányunk egyszer abban a bizonyos karácsonyi kincsesládában mutatta meg, amelybe három évvel ezelőtt minden gyerkőc a családjával egyszerre belekukkintott – tükör volt a ládában…

Gyerekek, emlékeztek még az elsős reggelek sok-sok meséjére? A napindító gyertyafényes beszélgetéseitekre, amikor elmondhattátok egymásnak, mi történt veletek tegnap óta, mit álmodtatok az elmúlt éjszaka? Ebben az osztályban megengedték nektek, hogy ébren is, hangosan is álmodjatok. Rengeteget okosodtatok, nagy felfedezéseket tettetek, sok próbát kiálltatok, sok-sok titkot megfejtettetek azon a bizonyos égigérő fán, amelyre négy évvel ezelőtt elengedtünk benneteket, királykisasszonyokat és királyfiakat a tünkánnyal.

A nagy utazásnak korántsincs vége. Csak átszállunk.

Ősztől már nem lesz mellettetek mindig, hogy szóljon, „vegyél sapkát!”, „gombold be a kabátot!”, hogy mindenféle apró kedvcsináló szertartást kitaláljon a muszájfeladatokhoz, hogy melegséges színekkel töltse meg a tantermet, ahol olyan jó csak úgy egész egyszerűen ott lenni, hogy merész rugalmassággal bánjon a szünetekkel és tanrenddel, hogy mindenféle viccet, bolondságot kitaláljon a szorzás-osztás-helyesírás szerethetőségéért, hogy ellássa a sebeket, a lelki sebecskéket is. Nem lesz ott minden nap, hogy gondoskodjon róla: semmi se legyen véletlen, vagy ha mégis az, jó véletlenné legyen. Hogy a botladozást sikerré, a könnyet nevetéssé varázsolja. Szerencsés esetben nem egy tünkányotok lesz ősztől, hanem több… Ez a régi meg újabb szerencsés királykisasszonyokkal és királyfiakkal indul új utazásra az égigérő fán.

Itt egy kis ízelítő a mi utazásunkból, tegnap együtt meg is néztük…

Kampány villamossal, botránykönyvvel

június 8, 2012 - 13:26 | Vélemény kategória | 1 hozzászólás
Címkék: , , , ,

Mondja a barátnőm, hogy javítják az évek óta betontörmelék tárhelyeként szolgáló – láb-, kéz-, fejtörésveszélyes – játszóteret a szomszédságukban. Igaz, hogy a fia ősztől iskolás, már nem triciklizik araszolgatva az immár sima úton, kinőtte a háromkerekűt. Nálunk nyugdíjas klubot rendeztek be az üzletsor tavaly óta üresen álló helyiségében, közvetlenül mellé kicsike rendőrőrsöt is kaptunk – nyitva ugyan még egyiket sem láttam, de olyan takarostiszta, mint egy új könyv, és tíz napja még a mellette nyújtózkodó tágas parkolót is aszfaltozták, az üzletház előtt pedig színes betonkockákkal cserélték fel a tócsagyűjtő gödröket. Éppen most…

Pedig a kampány a beiktatás napján kéne kezdődjön. Ezt ma már a politológusokon túl a politikusok közül is kezdik egyesek felfedezni. A két évig épülő FIFA-standardú stadionon ott lobogott hosszú hónapokig pártja színeiben az építtető megyei tanácselnök neve. Talán a városnapok sokat vitatott időpontját sem véletlenül tűzték éppen május végére a tavalyi döntéskor. A kommunista villamos felújítását is sikerült úgy elkezdeni, hogy éppen választásokra lehessen újra felszabadítani a város összevissza túrt utcáit, hétköznapi eufóriába sodorva a pokoli közlekedésben végletekig meggyötört lakosságot. Ejsze ezután már telefonálhatunk is a villamoson, s nem kell ordítozva kérdeznünk a mellettünk állótól, hogy leszáll-e: assszongyák, télleg csendesebben járnak a korábban szétesésgyanúsan csörömpölő huszonéves szerelvények, arról az egyetlen egy szál vadiúj lengyelről nem is beszélve, amit mutatóba nagy felhajtással igyekeztek még gyorsan tizedike előtt sínre tenni. Azt már lassan senki sem tudja, hogy mindezért a kormányfővé lett első, a rácsok mögé került második, vagy az ideiglenességében eltűnő harmadik polgármesternek kellene-e pecséttel hálálkodni vasárnap…

A kártyákat kijátszották. A magukét is, a másokét is. A magyar kártyát is, most éppen került elég budapesti olaj a tűzre. Kijelentettek, cáfoltak, támadtak és magyarázkodtak. Voltak nevetséges, de gyomorforgató jelenetek is. A tömegeket ezúttal is manipulálták rendesen, nem hiába kerül ki annyi ügyes fiatal szakember az egyetemekről, és két évtized alatt nem tanultunk semmit, így hát hű de sokszor fogott a csel! Isten is bekerült a kampányanyagba: mindenféle pártok kolostorokhoz utaztatták a néniket. Máshol az ellentábor illusztris központi személyiségekkel tűzdelt kampánygyűlésén nyilvánosan megkövezte magát és hajdani pártját az egykori vezér, s az istenadta nép nem kezdte követelni rajta a bevallottan ellopott pénzt, hanem az Oscar-díjas bocsánatkérő jelenetet megtapsolta…

Május-júniusban virág nyílt ott is, ahol korábban sosem, és négy évig ismét aligha fog, tömegrendezvényekkel ajándékoztak meg akkor is, amikor korábban nem, kopogtattak olyan ajtókon, amelyeknek küszöbét évek óta nem lépte át idegen, párttag meg tán csak 89 előtt, könyvek jelentek meg cifra magántitkokkal, éppen mostanság, persze. Péter mondta Pálról, hogy huszonév alatt semmit sem csinált, Pál bizonygatta Péterről, hogy tervtelenül, üresen politizál. Minden oldalon akad szemét is, arany is. Minden igaz és … annak az ellenkezője is igaz, akár a csinosan korosodó szépasszony, csak épp attól függ, honnan nézzük.

Kapkodja fejét a szavazópolgár. A közmondásos erdőt sem látja, már a fákat sem győzi észrevenni. A jó ideje botránysajtóra szokott tömegeket elszórakoztatták az ilyen-olyan tévéadók: a tulaj zsebének csak a nézettség növelése a cél, menjen hát a cirkusz, azt jó kukkolni. Minél több kígyót-békát kiáltoznak egymásra a felek, annál nagyobb a köd még a kihalóban lévő eligazodni vágyó faj fejében is. Komoly sajtót nem olvasnak, ahol a tálalt tények és kommentárok átgondolhatóbb mérlegeléshez vezethetnek. A legeslegjobban jogosan mindenkinek az fáj, most is, és az elmúlt négy évben is minden negyedik héten, hogy melyik számlát fizesse ki ebben a hónapban – sokadlagos a gazdagok politikája.

És akkor túl sokan – négyévenként egyre többen – frusztráltan és kiábrándultan hátat fordítanak: nem mennek el szavazni!! Az egynapos kampánycsend tisztánlátásra korántsem, csak arra elég, hogy megkönnyebbülten felszusszanjunk: végre vége… Kötötték a szavazati jogot sok mindenhez az idők során: származáshoz, vagyonhoz, nemhez, korhoz. Annyian áhítoztak egykor e jogra, harcoltak érte, írtak érte, szóltak érte a szüfrazsettektől József Attiláig. Nincs száz éve annak, hogy Európa országai sorra kezdték bevezetni a titkos szavazással járó általános választójogot, akad nyugat-európai ország, ahol alig három évtizede szavazhatnak a nők, s csupán ezüstlakodalomnyi ideje annak, hogy a kommunista látszatszavazásból felszabadultan ünnepelve mentek a tömegek voksolni. Leáldozott volna a demokrácia ezen eszközének? Már csak feleannyian szavaznak, mint 1990-ben. Pedig most magyar pártokból is válogathatunk, az lenne hát logikus, hogy azok a sokan, akik nem a zavartalan szabadnap miatt, hanem valódi ellenzékiségből maradtak távol, most meglelve az alternatívát, egy alternatívát, két alternatívát, elmenjenek pecsételni. Akik meg attól tartanak, hogy ez bekövetkezik, azok menjenek szavazni az ellenjelöltekre. Az erdélyi magyar eddig sem feltétlenül azért járt el szavazni, mert tökéletes jelölteket talált…

WordPress.com ingyenes honlap vagy saját honlap létrehozása.
Entries és hozzászólás feeds.