Játszottunk!!

július 29, 2009 - 20:40 | Egészség, Gyermekek – szülők, játék, Vélemény kategória | 9 hozzászólás
Címkék: , , , , ,

Bizony. Így félúton harminc és negyven közt. JÁTSZOTTAM! És nem voltam egyedül ebben a kor-kategóriában a játékosok között. De nem ám. Volt az ugrabugráló csapatban még rajtam kívül három (!) „komoly” felnőtt. Nő is, férfi is. Az enyémhez hasonlóan „komoly”, sőt még annál is nagyságrendekkel „komolyabb” foglalkozással. Ahol nem illik bolondozni. Nem ildomos butáskodni. Leülni, amikor lábonállás dukál, felállni, amikor szunnyadni kéne, csintalan ujjbegyekkel majomfület csíptetni, nyelvet ölteni a vészesen komoly foglalkozású, súlyosan fontos emberekkel szemközt. Nem, ez igazán megbotránkoztató lenne. A főnök egyenesen pszichiáterhez vitetne.

Felnőtt éveink során mindezt aztán sikerül olyan jól beprogramozni, hosszasan gyakorolni, oly mértékű tökéletességre fejleszteni, és olyan iramú folyamatos hajszával és stresszel fűszerezni, hogy a pihenéssel együtt teljesen kitöröljük szótárunkból a játék szót. Hiába lesz saját gyerekünk, akivel játszani kellene, ezt legtöbben inkább amolyan szülői kötelességként éljük meg, s gyorsan, gépiesen letudjuk valahol a pelenkacsere és az etetés között, később meg majd úgyis eljátszik a pajtásaival, jó esetben testvéreivel. Így aztán valamikor korai-kései tinédzser korunk után többé soha nem jut eszünkbe a játszás pontos jelentése. Mi szerencsétlenek.

Pedig mindannyian a boldogságot űzzük. Csak útközben elfelejtjük, hogyan is kellene boldognak lenni. Ha észrevesszük, akkor például az apróságoktól. Az olyan nagyszerű dolgoktól is, mint a közös játék. Lehet az csak felnőttek játéka. Nekem olyan ritka szerencsém volt, hogy közel tucatnyi gyerekkel játszhattam. Énekeltünk, mindannyian, holmi butának bélyegezhető dalocskákat. Ha vesztettünk, le kellett ülnünk a kör közepére, ahol egyre gyűlt az emberkekupac, sok kéz, sok láb, sok csiklandozó kuncogás összevisszaságban. Voltunk dinnyék, ananászok, futkostunk is két mókusház között szabad odút keresve, zálogot adtunk és kiváltottuk, a király parancsára majomfület csíptettünk és nyelvet öltöttünk egymásra, magunkra, az egész világra. Ugráltunk és nevettünk. Bolondoztunk és butáskodtunk. Mégsem éreztük magunkat sem bolondnak, se butának. Sőt. Azt hiszem, csak most jött meg az eszünk igazán. Munkaügyi és egészségügyi miniszterként előírnám kötelező foglalkozásként minden felnőttnek, legalább évente egyszer, korhatárra, nemre és foglalkozásra való tekintet nélkül.

Kedvelem az egyik üdítő reklámját: fordított világot teremt, ahol a nedű hatására a felnőttek birtokba veszik a játszóteret, és csapzottan szaladnak néha a padon díszelgő üdítőből kortyolni. Az üdítőspalack mellett pedig döbbent gyerekek ücsörögnek – nagyon hasonlítanak a való világ űzötten futkosó felnőttjeire. Emlékszem arra a pár évvel ezelőtti budapesti éjszakára, amikor ránk esteledett a Hajógyári sziget hatalmas parkos zöldövezetének hosszú csőcsúszdákkal és ötletes játékszerekkel csalogató játszóterén, amiket mifelénk akkoriban hiába kerestünk. Amikor már nem vizslattak „komoly” felnőttek szabványokba kényszerítő pillantásai, akkor mertünk a gyermekek nyomába eredni: visítva felavatni a rémségesen hosszú és sötét és gyors csőcsúszdát, perdülni a szédítő iramú ufó-repülőtányéron, egy szál kötélen kapaszkodva repülni métereket. És a boldogsághormonok felszabadultak. Bennünk is, és a gyermekekben is fokozottan. Ajándékozzuk hát meg magunkat: keressük meg azt a bizonyos üdítőt, mindenki a magáét, és higgyük el legalább néha, hogy az a bizonyos reklám pontosan úgy igaz.

Reklámok

Itt a mesterséges spermium – befellegzett a férfiaknak?

július 8, 2009 - 18:08 | Család, Egészség, Gyermekek – szülők, Vélemény kategória | 10 hozzászólás
Címkék: , , , , , ,

Mesterséges spermiumot állítottak elő brit tudósok. Hát ezen jót nevettem. K. jutott eszembe, amint családja férfitagjai által végsőkig felbosszantva az utódnemzést emlegeti az egyetlen pótolhatatlan férfitevékenységként… Ha sikerülne ezt is megoldani, végleg feleslegessé válnának, megszabadulhatnánk tőlük. Ejsze akkor most már – a sokat áldott-szidott női emancipáció, a technika lóhalálában történő fejlődése után – ezzel a találmánnyal teljesen pótolhatókká válnak a teremtés koronái?! Nemcsak betont keverni, autót javítani, hanem utódot nemzeni is lehet nélkülük.

Korai lenne még a megrögzött férfigyűlölők vagy a külső segítségtől viszolygó, gyermeket óhajtó leszbikus párok, a néha felbosszantott családanyák öröme. A dolognak van egy hatalmas szépséghibája. A mozgásképes hímivarsejtet őssejtből nyerték, az illető őssejtek pedig, nos… embrióból származnak. Az embrióhoz márpedig elengedhetetlenül szükséges egy hímivarsejt. Aha. Tehát, ha van egy tojásom, könnyen megoldható, hogy több tojásom legyen. Itt nevettem másodszor. Aztán megkönnyebbültem.

Egyre inkább elmagányosodó világunkban, amikor az emberi nagyságot csak annak halála után vesszük észre és értékeljük, talán van még esélyünk, amíg az utódainkat nem vásárolhatjuk meg a boltban, nem rendelhetjük meg online – mert így kénytelenek vagyunk a társas kapcsolatokra, és ki tudja, a végén még valami jó is kisülhet belőle. És ha nem is viszik ki a szemetet, nem veszik ki kezünkből a mosogatórongyot, a piszkos zoknit elhullatják a házban, azért talán mégsem írjuk ki az árnyékvilágból bosszantó-szeretnivaló férfijainkat. Mert tudunk mi házat építeni, autót javítani nélkülük, de sokkal nagyobb boldogság mindezt együtt csinálni (akár úgy is, ha mi nők, csak biztatjuk a nagy Őt…). Úgyhogy én nem igazán a tudósoknak drukkolok ebben az ügyben.

Működteti a WordPress.com.
Entries és hozzászólás feeds.