Lehetetlen találkozás*

december 20, 2017 - 10:42 | Család, könyv kategória | Hozzászólás
Címkék: , , ,
Untitled-3

Azt hiszem ez életem első karácsonya, én vagyok a bébi 🙂

Egyszer csak ott állunk M.-mel a nagyszoba ajtajában, a blokkban, és nézünk befelé. Bent semmi sem olyan, mint annakidején. Sehol sincs Nagymama nagy rekamiéja az ágyneműtartó ládával, Nagytata keskeny ágya a falnál a könyvespolccal, régi, megsárgult papírlapokkal, feljegyzésekkel, köztük a régi troli-lajstrommal – amikor elindult az első trolibusz a városban, messzelátóval figyelte az ablakból, és felírta, hogy hány órakor követték egymást a csápos csudajáratok. Biztos ott tartotta az időjárás füzetét is, ahova éveken át naponta háromszor feljegyezte hány fok van, és hogy esik, süt vagy fúj-e. Az ágy mögött a fejénél a magasocska kisasztal sincs sehol az örökké letakart fekete-fehér tévével, sose nézték, talán nem is működött már. Az ajtóval szemben a szekrénysort hiába keresném, előtte a finompuha vékony pokróccal letakart asztallal, másnál sose láttam ilyent, mindenki horgolt csipketerítővel vagy vászonnal borította az asztalát, én mindig is szerettem a pokrócterítőket. Most mindennek nyoma sincs. Merthogy minden megváltozott azóta, hogy több mint húsz éve elmentek és a lakásban ki tudná miféle idegenek élnek…

Délutánnak kell lenni, lámpát nem gyújtunk, de a földszinti blokklakás ablaktalan folyosóján sötét van. Az ajtókeretből hátrapillantok a hosszú előszobára, benne a fogassal, polgári esernyőtartóval – e hasznos bútorok jó részét maga Nagytata eszkábálta csinosra –, ahonnan a konyha nyílt. Az előszobában most fiatal férfi és nő, idegenek, csendesen összemosolyogva nyugtázzák a lelkemben dúló döbbent felismerést: a nagyszobából idegen hangok szűrődnek ki.

Ott haltak meg. Mindketten. A nagyszobában.

Untitled-2

Fiatal Nagymama a cugákkal

Hirtelen bent vagyunk a verőfényes szobában, nagyon sok a bútor, mégse nyomasztó, mert aranyszínben ragyog minden, és fehér, és sárga, nem is tudom, hogy bírhatjuk tágra nyitott szemmel. Hát persze, Nagymama fűtő volt a Napnál, mindig ezt mondta huncutkodva, ha kérdeztük, mit dolgozott. Senki sem volt ilyen különleges a családban, mint ő, és olyan sokáig nagy-nagy megilletődöttséggel adóztunk neki e jelentős hivatala miatt. Igazából még most is…

És egyszer csak ott van Nagymama, bár őt csak érzem és hallom, nem látom, és ott van Nagytata is a vastag fehér bajuszával, és fiatalok, ahogy soha nem láthattam őket, persze úgy fiatalok, nagymamásan és nagytatásan, és vidámak, mint akik felhőtlenül boldogok, pedig miután gyermekeikkel együtt sajátkezűleg épített házikójukat a népi demokrácia lerombolta, abban a blokkban eltöltött pár utolsó évük alatt már soha nem voltak egészen úgy.

Most beszélnek, megállás nélkül, és bolondoznak. Nyár van, ahogy a legjobban szeretem: nyár, napsütés és reggel szellővel, az egész hosszú nyárnap ígéretével. Rengeteg bútor a szobában. Nem tudom, mifélék, ismeretlenek, de alig férek köztük. Senkit nem látok, de tudom, hogy ott van M. is valahol, és Á. is ott van, aki soha nem láthatta Nagymamát és Nagytatát, évekkel később született, és tudom, hogy most, most először végre találkozhatnak ők hárman. És ahogy ott érzem mindannyiukat, egyszerre csak megértem, amit eddig soha, hogy mennyire hasonlít rájuk… Beszédes, mesélős, mint Nagymama volt a libabőrösítő hangszínével. Természetszerető gyűjtögető, mint Nagytata volt, aki kilencvenévesen is járta az erdőt, ismerte a gombákat, a gyógynövényeket, sok okos könyve volt virág- és gombarajzokkal tele. Akárcsak Á.-nak, aki már óvodásként is nap mint nap mindenféle leveleket, ágakat hozott haza a játszótérről, és ma is képes könyvvel a kezében mászkálni a jegenyei dombokon füveket-virágokat kutatva. A temérdek bútoron itt is, ott is csokornyi füvek, sárga virág, kék virág, és kérdezzük, és sorolják, hogy mifélék, és már nem emlékszem, mit is mondigálnak. Csak Nagytatát látom. Nem hiszek a fülemnek, hogy annyit beszél, ő volt mindig a testet öltött Hallgatás, és mosolya sem látszott a bajusza alatt. Most látszik, szélesen. Magyaráznak fáradhatatlanul. Á.-nak mesélik el magukat.

Untitled-6.jpg

Ez is egy nagyon régi Nagytata…

Nagyon fontos valamiért, és Nagytata elővesz egy cipőt. Barna, fonott az orra, majdnem szandál, de mégse. Hosszú, hegyes botot szurkál a cipőbe, mintha méricskélné, de valahogy nem sikerül, és ahogy újra és újra próbálkozik, a cipő egyre nagyobb és nagyobb lesz, már a fejem is beleférne, már mind egészen beleférnénk. Még most sem gyanakszom, ez a varázslat teljesen természetes, hiszen Nagytatának olyan érdekes szerkezetei voltak. Mai napig nem tudom, micsodák. Tokokban, fából, fémből, fekete és ezüst simaságok, némelyiken számskála, megvonalkázva. Hosszú rudak, ugyanígy megfejthetetlen számokkal. Mindet ott őrizte, a kis szobában, az ő birodalmában, ahova mindig visszavonult, ha tiltott nagyritka látogatásainkkor már megpusziltuk egymást, és szűkszavúan elmondott vagy két elmés poént, majd a „beszélgetésfelelős” Nagymama gondjaira bízott. A kisszobából aztán rejtelmes kattanásokat, hangocskákat szűrögtetett ki a bezárt ajtón. Nagytata, a titokzatos. Most egyáltalán nem rejtélyes, hanem beszélős és magyarázós. Valamit fabrikál most is, valami kötényen, ruhafélén műszakiskodik, aztán egyszer csak odaszól, és mikor ránézek, magára kapja a fonalkötényt, s mintha sisakot eszkábált volna rá, a fejét is beborítja, csak sápadtkék szeme látszik. És ez olyan vicces, hogy végtelenül kacagunk, úgy kacagunk, olyan hangosan és jóízűen, mint életünkben együtt sohasem…

Nem értem, mi a csudáért csorog szememből a könny, mikor olyan nevetős a kedvünk. A szemem hamarabb megértette. Aztán én is mindent megértek, és azonnal vissza akarok menni, oda hozzájuk, már azt se bánom, hogy nem az örökké áhított csudaházikójukba, hanem abba a régi nagyszobába, még, még, hahotázni, bolondozni, mesélni! Hiába. Hétágra süt a nap, és az ablak alatti fiatal diófa fázós lombja sem tudja úgy elkortyolni a sugarakat, hogy ne törnének át a fekete ablakredőnyök mellett. Hiába csukom be a szemem, és hiába szorítom, és hiába húzom fejemre a takarót, mert már a kutya is megérezte, hogy megérkeztem, hangosan beszuszog az ajtó alá. És másra már nem emlékszem, és tudom, hogy később még kevesebbre fogok emlékezni, nem akarom elfelejteni, és a nevetést hallom, az erős fényt látom a nagyszobában, és mosolygok, kacagok, és csorog, csorog a könnyem.

 

* Örökös hálám Dragomán Györgynek, aki megírta a máglyát, és varázslatos történetével lehetővé tette ezt a lehetetlen találkozást.

Reklámok

Gyermeknap gyermekáldással

június 2, 2013 - 03:51 | Család, Fesztivál, Fotók, Gyermekek – szülők, rendezvény kategória | 1 hozzászólás
Címkék: , , , ,
95

Fotó: Rusu Péter

A kolozsvári gyermeknap szervezői csapatának van egy ritka szerencsés születésnaposa. Az életfás anyuka és apuka lassan iskoláskorba érő Rozija egyenesen egy hamisítatlan fesztivállal ünnepli évről évre a születésnapját. Tegnap hétpróbással.

Hol a forró napsugártól, hol a csepegő-csorgó eső elől menekültünk fedezékbe szombaton, s bár az a mintegy félórás kitartó eső éppen a legzsúfoltabb időszakban érkezett, az elmúlt hetekbolond-hideg meteorológiáját tekintve tulajdonképpen szerencsésen alakult a hetedik gyermeknap időjárása. Nagyon drukkoltunk, hogy a behangolás végére a szerencsi Ciráda feje fölött fenyegető kékszürkén dagadozó fellegek tovatűnjenek, s a jelek szerint az újmódi népzene felért egy viharűző kalotaszegi harangszóval. Aztán a zenének is véget vetettek, majd összetakarítgattak és hazamentek a legények és leányok.

Amikor úgy gondoltuk, hogy vége a napnak, és már csak a pihenés maradt, akkor jött az örömsms: 3200 grammjával megszületett Szilamér Félix este 10 órakor. Nem kis teljesítmény: szerda óta erőteljes jelzésekkel készülődik, de aztán – anyukáját nem kis megpróbáltatásnak kitéve – stílusosan kivárta a gyermeknapot. A hírek szerint mindannyian jól vannak – a tehetetlenül gyötrelmes napokat megélt apuka is. Sok örömöt és egészséget a szép kis családnak! Jövőre „szabadságos” babát is ünnepelhetünk hát a nyolcadik gyermeknapon… 🙂

**************************************************************************************************
Fényképek a hetedhét országra szóló hétpróbás gyermeknapról (szervezi az Életfa Családsegítő Egyesület és a Szabadság napilap):

Rohonyi D. Iván fotói

Kiss Gábor fotói

Rusu Péter fotói
**************************************************************************************************

Nagy Johanna (balra), a "plakátrajzoló"

Nagy Johanna (balra), a “plakátrajzoló”

Délutáni bábszínház Demeter Ferivel

Délutáni bábszínház Demeter Ferivel

Bábszínház asszisztenciával

Bábszínház asszisztenciával

Ciráda, Szerencsről

Ciráda, Szerencsről

Ciráda

(Fotók: Kiss Gábor)

Gyermeknapi csodaszer

május 30, 2013 - 09:35 | Család, Fesztivál, Gyermekek – szülők, játék kategória | Hozzászólás

plak2o13Hol volt, hol nem volt, egy túl nagy városban volt egyszer egy tucatnyi asszonyember. Ezek az asszonyemberek egy napon kitalálták, hogy olyan gyermeknapot szerveznek, amit a magyar gyermekek is megértenek-megéreznek. Ahol külön magyarázat nélkül azonnal tudják, kicsoda Babszem Jankó, Gombóc Artúr, Vitéz László, Dömdödöm, Tündér Ilona, Szélike, Paca cár, és rögtön tudják, hogy Rózsa nemcsak leány, hanem királyfi is lehet ám, és hét feje sem csak sárkánynak, de tündérnek is nőhet. Magyar mesét hallanak, magyar bábszínházat látnak, magyar kultúrkörben általános tevékenységekkel foglalkozhatnak – csupa olyan szórakozás, amit más közösségi rendezvényen nem találnak meg. És ahova elhozhatják a más nyelvű meséken és hősökön cseperedő barátaikat is, hogy megismerjék a fent említett notabilitásokat.

És ahogy az már a mesében lenni szokott, a tucatnyi asszonyembernek sok-sok próbát kellett kiállnia, mígnem a célhoz ért: hét évvel ezelőtt először gyermeknapi fesztivált szervezett. Akadtak segítőtársaik is, mégis sokszor elszomorodtak, még talán csüggedésnek is adták a fejüket a legyőzhetetlennek látszó akadályok láttán. Végszükségben az ellenszerhez folyamodtak. A varázslatos gyógykezelés pedig csodákat tett. Csak rá kellett nézni egy gyermeknapi plakátra, gyermeknapi fényképekre, gyermekrajzokra, gyerekekre, és máris könnyebben indultak küzdeni a hétköznapi sárkányokkal, hogy a gyermeknapi fesztivált igenis megszervezzék, most szombaton már a hetediket.

S mert az orvostudomány a mesében is folyton fejlődik, most egy teljesen új csodaszerhez jutottak. Ez a varázslat a negyedik osztályos Beke Szabó Bence szívéből és fejecskéjéből született. Íme:

Az Életfa Alapítvány
Hetediknek kinőtt ágán
A gyereknap megérkezett,
Jöjjetek hát, kis emberek!

Lesz hétpróba, mókás móka!
Hogy milyenek? A gyereknap titka!
Kíváncsiak vagytok, ugye?
Megoldást rejt a Báthory kisépülete.

Szóval jó lesz, ne féljetek!
Viccek érnek majd vicceket.
Vetélkedők mindig lesznek,
Hétpróbások, gyertek, gyertek!

A szervezők – az Életfa Családsegítő Egyesület és a Szabadság napilap – nevében köszönjük, Bence!

*********************************************************************************
Az idei gyermeknap részletes programja ide kattintva megtalálható.
*********************************************************************************

Emberboldogítók

december 15, 2011 - 07:13 | Család kategória | 2 hozzászólás
Címkék: , , , ,

Mi nem jártunk kántálni. Se családdal, sem a haverekkel. A lépcsőházanként 66 családnak otthont adó „tömbházfaluban” viszont annál többen voltak mások, akik mentek és főleg jöttek a szomszédainkhoz hirdetni a csodát advent végefelé. A panelnegyedek leszűkült tereiben pedig nagyon sokan voltak a szomszédaink…

Kicsit hagyomány volt ez, a vallásosságot nem jó szemmel néző aranykorszakban kicsit dacoló rendszerellenesség is, de barátságok ápolásának-megnyilvánulásának egyik módja, vagy pusztán ok egy kis eszem-iszomra. December második hetétől majdnem egy hónapon át csendültek fel a tíz emeleten visszhangzó lépcsőházi folyosón a mindenféle idegen szavak és dallamok – annyira nem voltunk polgárpukkasztóak, hogy magyarul hangosan énekeljünk karácsony előtt –, már rosszullétig hallgattuk a folyton ismétlődő kántákat. Belefurakodtak a fülünkbe, agyunkba, hogy már émelyegve ébredünk rá: éppen dudorásszuk… Énekeltek az ajtók előtt és az utcán, déltől kezdve a nap minden órájában, éjfélkor és azután, diszkréten és annál többen hivalkodó harsánysággal, beleordítva a jó hírt felvert álmodba. Hát, gondolom, rájöttél: nem voltam rajongója ezen szokásnak.

Aztán eljött a nagy felszabadulás, és a kántálások megcsappantak. Már nem volt fontos a hagyomány, s mert szabad volt, már nem kellett szembeszállni az államhatalommal, a barátokra sem jut annyi idő, s nem olyan nagy szám egy pult alatt, titkon szerzett finom ital sem, ott van minden boltban, csak pénz legyen rá. Jött egy másik szokás viszont. Falvakról beáramlott dobos-maskarás fiatalemberek csapatai járják nagy zenebonával a várost, amolyan farsangi stílusban kergetve a telet, a rosszat, s a csendességet az ember hangulatából. Igaz, ők többnyire szilveszter körül érkeznek, s produkciójuk nem tart egy kerek hónapig. Emlékszem még, hogyan próbáltam többnyire sikertelenül óvni a kisfiam álmát az ablakunk alatt ordítozók riasztásától. Aztán csitítani a tiltakozó, rémült sírást.

Nem is tudom, mikor hallottam utoljára kántálókat. Másfél évtizede legalább. Sült már a mézes, minden szippantással a készülődés csendes izgatottságát hirdette az oly sok mindenről mesélő fűszerillat, amikor felcsendült a karácsonyi dal a lépcsőházban. Ajtó nyílt valahol, s kiszűrődnek rajta a felvétel hangjai? – kifelé tapogatózva próbáltuk megfejteni a tökéletes produkció forrását. Lepergett az ajtócsukódásnyi idő, s szünet nélkül folytatódik a dal. Felfogjuk, hogy emberek énekelnek, bár még mindig alig hiszem el, annyira kidolgozott pontossággal, annyi érzéssel adják magukból. A mozgásra kivilágosodó lépcsőházban sötétség. Nem tudjuk felmérni a távolságot, de elég közel lehetnek a lakásunkhoz, talán az első emeleten. Férfi és női hangok, több szólamban, világosan, tisztán, hamisságok és felesleges rikácsolás nélkül. Diszkréten, betartva a hangerő előírt változásait. Elámulunk, tényleg. Rádöbbenek, hogy ő ilyet még sose hallott, hát Ákosnak mesélem, mi történik, miért énekelnek nyilvánosan ezek az emberek, mit is jelent a kántálás. A dal ráérősen csendül, egyre gyönyörűségesebben, egy egész kórust képzelek már el, csak suttogva kommunikálunk a mézeseink fölött, nem is annyira fontos, hogy honnan jön a dal, csak jöjjön, még ne legyen vége. Nincs is, az elsőt újabb követi, ez teljességgel ismeretlen, mégis mintha százszor hallottuk volna már. Közben megpróbáljuk kitalálni, kihez érkezett a kántáló csapat. Templomba, színpadra illő profiknak kell lenniük, de zenész nem lakik kis lépcsőházunkban, bár minden lakóját még 15 év után sem ismerem. Ez már csendesebben szól, hát megnyitjuk az ajtót, ajándékozzanak meg bennünket is a hangok. Vajon kinek énekelnek? Várom, hogy fogadják az ajándékot, hogy bebocsássa őket házába a megkántált. Sokszor csak egy szakasznyit énekelnek az adventi látogatók, a többit már a házigazda lakásában, már-már aggódom, hogy üres lakás elé hozták ezt a csodát, bár hálás vagyok, hogy még mindig nem nyílik az ajtó, s így miénk is. Kántálóink már a harmadik hosszú, szépséges dalnál tartanak, gyönyörködésünknek nincs határa. S akkor Ákos megfejti a titkot: „Lehet, hogy emberboldogítók…”
Az vagy, édesem, pontosan 11 éve (+ 9 hónapja)…

Talált tárgyak adventi fesztiválja

december 12, 2010 - 09:34 | Család, Fesztivál, Gyermekek – szülők, Jegyzet kategória | 2 hozzászólás
Címkék: , , , ,

Kavargatom a születésnapi pudingot, és ott fészkelődik fejemben-ujjamban, de főként szívemben a fesztivál. Mondogatjuk, hogy azért (is) szervezzük, mert kell egy hely, ahol sajátos szokásvilágunkban megéljük az adventi készülődést, zsúfolt szupermarketeken, hajszás bevásárlásokon túl egy csendes-zsibongó közösségben örömöt kapunk, örömöt teremtünk magunknak ajándékba. Sok minden elvész, és sok minden megkerül egy ilyen intenzív helyen. Sok mindent otthagyunk, és sok mindent hazaviszünk magunkkal.

Ott maradt például egy pihe-puha állatkatáska, hátizsákocska, kabátka, női cipő, sál – a „talált tárgyak osztálya” a szerkesztőségben működik. Este, amikor vendégeink már hazamennek, mi javában takarítgatjuk az iskolát – legyen elnéző az igazgató és szegény takarító nénik, akiket a helyzet láttán ejsze nem az adventi hangulat kerít majd hatalmába holnap… Összezavarodva próbáljuk az általunk ugyan gondosan megjelölt, ám a vásári készülődés hevében áttologatott-újabbakkal kipótolt asztalsorokat a megfelelő tanterembe visszavinni – ó, kegyelem, apáczais diákok, akik hétfőn nem lelitek megszokott rovással megszemélyesített padotokat, amely pont úgy biceg a bal első lábára, ahogy illik neki… Sepregetés-pakolgatás közben fiatal pár érkezik, csemetéjük a kedvenc fogkeféjét hagyta el – nem is csoda, mindkét kezére bőven szüksége volt ám a szombati foglalkozásáradatban. Fogkefét nem találtunk 🙂 Azért körülnézhetnek. Az emeletek közötti folytonos szaladgálás közben látom az anyukát, mosolyogva mutatja fel a rakoncátlan fogkefét. Megkerült…

Örömképek. Arany pillanataink. Hallássérült óvodások táncolnak, lángocskát gyújtanak. Tordai, szamosújvári gyerekcsoportok megtöltik erőteljes hangjukkal a dísztermet, megnevettetik szenvedélyesen jó játékukkal a zsúfolt nézőteret – öt éve még talán soha ennyire zsúfoltat. Lányok cigánykereket vetnek, mások verset mondanak, éneket dalolnak a kölyöktévében, és merészségük jutalmául a felvételt szorongatják kezükben. Alkotásaikat mutogatják büszkén anyának-apának. Esetleg önfeledten együtt készítik el azokat a csodákat. Egy tevékenységben nekem is jutott időm részt venni. Gyertyát mártogattunk tucatnyian, többnyire ismeretlenek. Semmi más nem létezett abban a majd egy órában: csak a zöldes és pirosas viasszal teli bádogok, a vizes bödön, ujjaink között a simameleg viasszal hízó kanóc, és a társaink, a többi türelmetlenül türelmes, folyamatos nevetésre csiklandó öniróniával megáldott kezdő gyertyamártogató…

Találkozások új aprósággal gyarapodott ismerősökkel. Csüggedő száj, mert nem a kívánt tárgy jutott a tombolán. Kitörő öröm sokszor, nagyon sokszor a maszatos-fáradt gyerkőcarcokon. Bánatfelejtő szín az élettől megviselt ismerősök szemében. Fesztiválzáró bábos-énekes játék színészpalántáinak ölében gyermekek. Kutakodás a bűvész titkai iránt, szkepticizmus a nagyobbak részéről, de a végére róluk is fokozatosan leolvad a hitetlenség, s megadják magukat a csodának. Mert a csodákban hinni nagyon jó. Létszükséglet.

Sok minden elvész, és sok minden megkerül egy ilyen intenzív helyen. Sok mindent otthagyunk, és nagyon sok mindent hazaviszünk magunkkal… Bízom benne, hogy örökre elfelejtettük ott szomorúságunknak legalább egy töredékét, hogy sikerült egymásra figyelő időt ajándékoznunk gyermekeinknek, hogy elnéztük magunknak tévedéseinket, és újra felbukkant és megerősödött bennünk az öröm. Hogy lelkünk „talált tárgyak osztályán” végre megleltük mindazt, amiről talán nem is tudtuk, hogy elvesztettük, hogy keressük. Áldott ünnepeket!

Fotóriportokat itt láthatsz.

Giliszta az automatában

szeptember 18, 2010 - 05:36 | Család, Gyermekek – szülők kategória | 11 hozzászólás
Címkék: , , , , , , , ,

Egy szép szabadságreggelen horgászni indultunk a családdal. Apa, halaktól szinte hemzsegő külföldi tavakon kapott újfent vérszemet, a trónörökös beavatási szertartására készül. Előző délután már beszereztük az ifjonc horgászbotját, volt horog, orsó, damil (ilyen szakszavakat tudok ám!), meg istentudja miféle érdekesebbnél érdekesebb kütyük, plusz jókora adag elengedhetetlenül szükséges kellék kölcsönben a család igazán profi horgászától, Jóska bátyjától.

Jó félórát eltöltöttünk a horgászboltban. Tudatlanságomban és érdektelenségemben már az összes horgászszéket kipróbáltam, ki is választottam azt az egyet, amelyben akár egésznapos horgászásokat is túlélnék, persze annyi pénz nincs is… Aztán kibukott belőlem a háziasszony, s természetesen valami jókora lapítószerű faalkalmatosság vonta magára figyelmemet, hiszen ennek éppen szűkében vagyok. Képzeljétek, tényleg lapító volt, vagy gyengébbek kedvéért vágódeszka, na. Speciálisan halak feldolgozására kialakítva. A zsákmány farkát szépen becsíped a lapító egyik végén egy fém csipeszszerűségbe, aztán kedvedre vakargathatod le a sok pikkelyt. A takaros bakancsokat is szemügye vettem, áruk az van, meg kell adni, biztos olyan jók is. A pólók-dzsekik is sorra kerültek. Végül már azt is felfedeztem, hogy az elég hosszú bolt végében fegyvereket árulnak JJJ A pultnál a helyzetemet tökéletesen átérző fiatal lány készségesen felvilágosított. Most már azt is tudom, hogy csekély ezer euróért olyan, de olyan fegyvert vehetnék… ha engedélyem volna, persze. Végre a fiúk is végeztek. Most már sejtem, mit érezhetnek a teremtés koronái, amikor szívük hölgye vásárol… Ja, horgászás. Szóval, mindent beszereztünk. Na de a csali, az csakis frissen jó.

Reggel autóba be, a helyszín meglepetés, annyi jó tippet kaptunk a viszonylag halat is rejtegető tavakra nézvést. Azt azért tudtam, hogy keletre megyünk. Furcsa volt aztán az ettől eltérő útvonalválasztás. Csodálkozásomra a nagy horgász azt felelte, hogy megyünk csalit venni az automatához. Olyan jót nevettem, hiszen az én kedvesem valami ritka jó humorú. Ráadásul szereti beetetni a tudatlanabb népeket, s olyan faarccal teszi, hogy sokára esik le a tantusz. Méghogy csaliautomata? Ezt el is kéne higgyem? Kávé, tea, csoki, chips, az igen. De féreg? Na persze, nyűautomata és gilisztaautomata, még mit nem! Mire kórusban bizonygatni kezdték, már oda is érkeztünk, és teljes pompájában tárult elém a csaliautomata, mindjárt kettő is, kövér nyüveket és rózsaszínen tekergő gilisztákat, kukoricaszemeket rejtegető dobozokkal, a legszélesebb csaliválasztékkal. Pár lejt benyomtak, a megfelelő gombot megnyomták, s nyithatóvá vált a megfelelő ajtócska a megfelelő hőmérsékleten tárolt kukacokkal teli dobozokra. Erre varrjatok gombot! Nézzétek csak:

Bemegy szépen a pénzecske...

Bemegy szépen a pénzecske...

... és máris kézben a sok csali

... és máris kézben a sok csali

Amúgy a horgászás teljes sikerélmény volt…! Hihetetlen, de még nekem is, igaz, teljesen más okokból. És ez mind nem horgászmese…!

Itt a mesterséges spermium – befellegzett a férfiaknak?

július 8, 2009 - 18:08 | Család, Egészség, Gyermekek – szülők, Vélemény kategória | 10 hozzászólás
Címkék: , , , , , ,

Mesterséges spermiumot állítottak elő brit tudósok. Hát ezen jót nevettem. K. jutott eszembe, amint családja férfitagjai által végsőkig felbosszantva az utódnemzést emlegeti az egyetlen pótolhatatlan férfitevékenységként… Ha sikerülne ezt is megoldani, végleg feleslegessé válnának, megszabadulhatnánk tőlük. Ejsze akkor most már – a sokat áldott-szidott női emancipáció, a technika lóhalálában történő fejlődése után – ezzel a találmánnyal teljesen pótolhatókká válnak a teremtés koronái?! Nemcsak betont keverni, autót javítani, hanem utódot nemzeni is lehet nélkülük.

Korai lenne még a megrögzött férfigyűlölők vagy a külső segítségtől viszolygó, gyermeket óhajtó leszbikus párok, a néha felbosszantott családanyák öröme. A dolognak van egy hatalmas szépséghibája. A mozgásképes hímivarsejtet őssejtből nyerték, az illető őssejtek pedig, nos… embrióból származnak. Az embrióhoz márpedig elengedhetetlenül szükséges egy hímivarsejt. Aha. Tehát, ha van egy tojásom, könnyen megoldható, hogy több tojásom legyen. Itt nevettem másodszor. Aztán megkönnyebbültem.

Egyre inkább elmagányosodó világunkban, amikor az emberi nagyságot csak annak halála után vesszük észre és értékeljük, talán van még esélyünk, amíg az utódainkat nem vásárolhatjuk meg a boltban, nem rendelhetjük meg online – mert így kénytelenek vagyunk a társas kapcsolatokra, és ki tudja, a végén még valami jó is kisülhet belőle. És ha nem is viszik ki a szemetet, nem veszik ki kezünkből a mosogatórongyot, a piszkos zoknit elhullatják a házban, azért talán mégsem írjuk ki az árnyékvilágból bosszantó-szeretnivaló férfijainkat. Mert tudunk mi házat építeni, autót javítani nélkülük, de sokkal nagyobb boldogság mindezt együtt csinálni (akár úgy is, ha mi nők, csak biztatjuk a nagy Őt…). Úgyhogy én nem igazán a tudósoknak drukkolok ebben az ügyben.

Lyra – forever

május 31, 2009 - 02:51 | Család, Fesztivál, Vélemény, Zene kategória | 8 hozzászólás
Címkék: , , , ,

Szombaton este, a Gyermeknap végén elkísértük a nap sztárját, a Lyra együttest vacsorázni. Még le sem ment torkunkon az utolsó falat, már igyekeztek hangszereikért. És elkezdődött a nap második koncertje nekünk. Nekik már a harmadik, mert korábban Nagyváradon zenéltek, aztán a gyereknapos kedves vendégseregnek, majd úgy tucatnyiunknak, és maguknak is, mint kiderült, sosem tudják csak úgy eltenni a hangszert egy koncert után.

Szuper volt a gyerekkoncert, ahol csak azért nem lehetett több mozgásos jelenetet bevetni, mert a kollégium tágas étkezdéjében – ahova a fránya-áldott eső miatt kényszerültünk – erre nem volt hely a teltház miatt. Ám a még akkor is folyamatos szervezői futkorászásban valahogy nem is igazán jutott el a fülemig a dal, a szöveg, hogy mélyebbről ne is beszéljek. Ugyan Bogi kolléganőm látta őket három évvel ezelőtt is, amikor szintén vendégeink voltak Gyermeknapon (akkor mi betegen ájultunk itthon), és ennek megfelelően áradozott is róluk, de valahogy sosem jutottunk el odáig, hogy sikerüljön meghallgatnom a Lyrát. Hát, mondhatom, rengeteget veszítettem. Három teljes évet, amikor nem ismertem a Lyrát. Aztán eljött ez a szombat, amikor ajándékba kaptam egy örökestét, egy kis Hervay Gizellával, Szilágyi Domokossal, József Attilával, Petőfivel, másokkal fűszerezve.

Judit olyan hihetetlen erővel énekel, hogy tisztán érthető-élvezhető minden szava-hangja a kihangosított három (!) gitár mellett, ráadásul nemhogy hamisat nem hallani tőle, de meg sem gyengül, el nem csúszik a hangja a napi már-már nyolcórásnál is hosszabb éneklés után még így hajnalban sem. Az egyik gitáros, Karcsi – sosem találnátok ki – a fizika egyik megjegyezhetetlenül bonyolult ágazatának megbecsült és elismert doktora és szaktekintélye, szinte nincs is olyan hangszer, amelyen ne tudna játszani, minden táncházas népdalt ismer, és olyan élethűen szólalnak meg ujjai alatt az amerikaiasra hangolt gitárhúrokon a bluesok, hogy az ember lánya forgolódni kezd a székén holmi idegen világsztárok után nézelődve. A másik bolondos zenész – M. Zoli – nem fér a bőrébe, ha hangszerhez nyúl, a fiatal csikó nyargal így, ha vadító illatokat érez a levegőben, a kisgyermek habzsolja ilyen szenvedélyes kíváncsisággal a világot, amilyen szenvedéllyel ő eggyé válik a hangszerével, s micsoda szólamokat művel emez újabb testrészével, megszűnik minden, csak ő van és a gitár, és ezt hallod is, érzed is – folyton meg kell rántania a képzeletbeli gyeplőt, hogy csapatban maradjon a zenéjével. Kata, aki több évtizednyi házasság után olyan szerelmes sorokat ír Cs. Zolinak, aki azokat olyan dallamokkal öltözteti fel, hogy egy ilyen csapat előadásában az embernek – félreértés ne essék: ártalmatlan félpohárnyi bor után – elakad a lélegzete, a tapsot olyannak érzi, mintha templomban adná, meg szinte eszébe sem jut, úgy elkalandozott valamerre, aztán egyre röpködőbb-remegőbb a lélegzete, mígnem az egésznapi eső már a szemén is kicsordul és csak folyik, folyik alá – legyen akár boldog szerelmes, akár reménytelenségben gyötrődő, akár sok tavasz előtt álló ifjú, akár deresedő kiábrándult. Olyannyira, hogy hajnali ötkor – álmot csalogató forró zuhany és olvasmány után – sem jön álom az ember szemére, akkor sem képes beletörődni, visszaengedelmeskedni a mókuskerékbe, hanem egy teljes gyermeknapos hajsza után blogbejegyzést ír… És vigasztalásként Lyrát hallgat az együttes honlapjáról. És már tudja: minden remek hangfelvételen túl, ezért az élő, szűkközönséges koncertélményért fog sóvárogni sokszor még.

Gyermeknapi meteorológia

május 27, 2009 - 04:52 | Család, Fesztivál, Gyermekek – szülők kategória | 5 hozzászólás
Címkék: , , , , ,

Három éve ilyentájt újfajta rögeszme, vírus, magatartászavar észlelhető Kolozsváron. Lehetünk úgy vagy harmincan (ötvenen? – egyszer igazán népszámlálhatnánk), akik minden előzetes figyelmeztetés nélkül hirtelen elkezdjük megszállottként követni az időjárás alakulását.

Számolgatunk, azaz inkább számítgatunk, hiszen nem egzakt tudomány a meteorológia, s kicsit úgy vagyunk vele, mint a szerelmes a margarétaszirmokkal – gyorsan megszámolja, hogy az utolsó sziromra „szeret” jusson –, valahogy mindig arra jutunk, csak sütnie kell a napnak szombaton. Miközben titokban attól rettegünk: talán inkább esni fog. Ezekben a hetekben azt hiszem, egymagunk vagyunk ezzel az óhajunkkal, hiszen a több hónapos szárazság után már a mezőgazdaságból inkább csak a kenyér drágulását érzékelő városi ember is esőt óhajt. Nem úgy a „megszállottak”.

Bújjuk a lehető összes internetes honlapot, figyeljük az előrejelzéseket, csüggedünk és reménykedünk. Az egyik helyen azt jósolják, eső lesz bőséggel, sőt egyenesen vihart mondanak, másutt még egy icipici napocskát is odabiggyesztettek, s az eső valószínűségét „csak” 60 százalékosra saccolják. Ha mindenütt esőt jeleznek is, a június elseje előtti héten csúcsosodó újfajta járvány áldozatai akkor is reménykednek. Eszükbe jut minden korábbi csalódásuk, amikor az előrejelzések még egy nappal korábban is biztosra mondták az esőt, aztán hétágra sütött egész nap. És erre nincs gyógyír. Mert az érintettek nem is akarnak meggyógyulni, hiszen ez azt jelentené, hogy már nem készülnek semmire így gyermeknap táján. Márpedig készülnek ők, és feltett szándékuk évről évre egyre több társukat megfertőzni ezzel a vírussal – ez nem is olyan nehéz, hiszen évről évre egyre többen vállalják önként és szívesen a megfertőződést. Az érintett társaság ugyanis immár harmadik éve gyermeknapi utcai fesztivált szervez Kolozsváron, és esze ágában sincs erről lemondani.

Természetesen eső esetére is van forgatókönyv, a gyermeknap akkor sem marad el, csak átköltözik, fedél alá. Csak hát a szabad ég alatt lenne az igazi. Meg aztán esőben talán akadnak majd, akik nem szívesen bújnak ki a házból. Bár jobb szórakozást nem is lehetne kitalálni egy esős tavaszi-nyári napon, mint gyermeknapozni reggeltől estig.

Ha esni fog, a fertőzöttek akkor is hálásak lesznek – sorsnak, istennek, meteorológiának –, hiszen a gazdasági válság és egyéb kedvezőtlen körülmények dacára az idén is bőségesnél bőségesebb, érdekesnél érdekesebb, változatosnál változatosabb programokkal sikerült összehozni ezt a fesztivált. Ha esni fog szombaton, végtére azért is hálásak leszünk, hiszen elmúlik fejünk fölül a szárazság réme. Mert a titok abban áll: észrevenni a rosszban is a kicsike jót, engedni szemünknek-szívünknek meglátni az apró örömöket, amelyekből igenis rengeteg van nap mint nap, de főleg a szombati gyermeknapon a Farkas utcában. Gyertek el!

Riszegeskedés a körösfői hegytetőn

május 3, 2009 - 18:45 | Család, Környezetvédelem, Vélemény kategória | 8 hozzászólás
Címkék: , , , , , , ,
Az a bizonyos bódító illatú riszegvirág (köszönet a fotóért Krisztiánnak)

Az a bizonyos bódító illatú riszegvirág (köszönet a fotóért Krisztiánnak)

Annyi esőt jósoltak az elmúlt hosszú hétvégére, hogy komolyan feltételes módban terveztük a legkülönfélébb programokat. A péntek esti csepergés aztán végképp eltántorított a vonatos Riszeg-tetőzéstől, úgyhogy a nagy Szabadság-csapatos hajnali vasutazásra (8 óra előtt indul Kolozsvárról szerelvény) végül csak négyen vállalkoztak, a többiek megvárták, amíg konkrétabban el lehetett dönteni, mit adnak az égiek, majd személygépkocsival jutottak ki a tetőre. Bizony mi is az autósok túlságosan népesre sikeredett táborát gyarapítottuk 😦 Némileg vigasztal, hogy az átlagosnál alacsonyabb aljzatú autónkat sajnáltuk végigkínozni a hepehupagyanús ismeretlen földúton, így hát Körösfőn hagytuk, és onnan gyalogosan vágtunk neki a hegynek. Alig negyven perc alatt, nyugodt sétában ki is értünk a Riszeg-tetőre. Eddig még soha nem voltam ott. Nem is tudom, mit vártam tőle, talán semmi konkrétat. De kaptam – jót is, kevésbé jót is.

A felfelé tartó autók zajától csak néha megzavart csendben gombolyított séta hármasban, mmm, azt nem is kell ecsetelni – a „rugalmas” időbeosztásban dolgozó családosok tudják, mit jelent egy végre együtt töltött hétvége. A társaság páratlan, rengeteg ismerőssel találkozik az ember, régen látottakkal is, a nap végére már megszerveztük a saját zsákbaugrásunkat, felnőtt tojáshordozó versenyünket is, pedig annyi sört igazán nem ittunk.

Az első riszegvirágot már jó magasan, a tető közelében azonosítottuk, igaz, ott egyből egy egész domboldalnyit – azonnal rájön az ember, hogy a különleges illatot árasztó apró rózsaszín (vagy halványlila..?) ismeretlen virág csakis az lehet. És tényleg lehet valami a legendában a pásztorról, akit korántsem holmi jófajta szilvalé, hanem természetesen a riszegvirág édeskés illata bódított késleltető álomba a hegytetőn. Különlegessége ellensége is a virágnak: hiába védett, sokan hatalmas csokrokat szedtek belőlük, ki tudja hány virágot téptek ki gyökerestől örökre a dombról. Sehol egyetlen tiltó felirat, legőszintébben a gyerekeink háborodtak fel, hálistennek efféle őszinte gyerekemberhez illően eléggé hangosan is, hátha megmozdítottak valamit egy-egy csokrétás felnőttben. Nem vagyok fanatikus környezetvédő, de szívesen láttam volna a tetőről lefutó utakon valamiféle „zöld” ellenőrzést.

Fentebb aztán már egyre romlott a kép: autó autó hátán, még egészen fent a tetőn is. A bírálat önkritika is, ha nem olyan alacsony az autónk, bizony azt hiszem, az is ott lett volna 😦 Valóban kényelmesebb a pokrócot, széket, sátrat, sütőrácsot, innivalót, húst, zöldséget, kenyeret, labdát, kitudjamit nem kézben felcipelni a hegytetőre. Civilizáltságunkban annyira elkényelmesedtünk, hogy autó nélkül már kirándulni sem tudunk. És ezért inkább feláldozzuk a csendet, a friss levegőt, környezetünket, egyáltalán a látványt. Egyesek aztán egyenesen fel s alá parádéztak a tetőn, rendre minden barátjukat, barátnőjüket megsétáltatták motorjukkal, négykerekű járgányukkal, nyitott tetejű terepjárójukkal, ott szlalomozva jelentőségük, divatosságuk és ultratrendiségük teljes tudatában a pokrócok, futkosó gyerekek, falatozó majálisozók, perzselő tűzhelyek között.

Pedig a szervezők kitettek magukért. Még arra is gondjuk volt, hogy a vécéket a dombnak ne azon az oldalán helyezzék el, amerről fújt a szél… Amúgy ezek az ökovécék megérdemelnek még egy szót: ezek végre nem voltak büdösek, még úgy délután négy óra körül sem, sőt kifejezetten valami illatfélét véltem felfedezni az egy négyzetméteres alapterületű dobozban. Persze, se papír, se víz, na de hát elvégre kirándulunk, jó, hogy nem a sűrű bokrot kellett keresni. Drága mulatság, ami azt illeti, egymillió darabja, de legalább nem spórolják ki belőle azt a szert, amitől öko ez a fülke. Akit érdekel, keresse a szervezőket…

Szerencsére nem akadt dolga a mentőautónak. Nem is figyeltem, ott volt-e még késő délután. Elvileg nem mozdulhatott volna már csak azért sem, mert úgy szólt az egyezség, és azon felül meg azokért a kemény sok-sok-sok milliókért, amit kifizettek érte. Azért nem semmi egy ilyen rendezvény megszervezése (már csak a Szabadság és az Életfa közelgő gyereknapi utcai fesztiváljának előző évekbeli tapasztalataiból ítélve sem), Isten óvja mindazokat, akik ilyesmire adják a fejüket, főleg válságban.

És most még előállok én is a kritikámmal ugyebár. Mert azért Péntek Laci barátunktól számonkérjük ám majd jövőre azokat a riszegvirág tömeges szedését tiltó táblákat, amelyek elhelyezésére itt tett ígéretet. Sőt az autók távoltartására vonatkozó reményeit is. Így talán hosszú távon sikerül nem tönkretennünk azt, amiért szeretjük a Riszeg-tetőt. A mi Riszeg-tetőnket. Az enyémet. A tiedet. A mindannyiunkét. Hogy ötven év múlva is ugyanilyen szépnek láthassuk, mint ma 🙂 Akár egy felhőről (bárányfelhőről, természetesen) koccintva alá…

Következő oldal »

Működteti a WordPress.com.
Entries és hozzászólás feeds.