A Tél, amikor két hónapig tartott a vakáció

január 10, 2017 - 07:24 | Jegyzet, Kolozsvár, Uncategorized kategória | Hozzászólás
Címkék: , , , , , , ,

Emlékeztek arra a télre, a nyolcvanas évek derekán, amikor hetekkel meghosszabbították a téli vakációt a hó és fagy miatt? Nem két-három hétig, hanem több mint két hónapig tartott a téli vakáció. A legkedvesebb iskolai emlékem! 🙂

tel-1984Nézegetem az előrejelzéseket most, és azoknak a megyéknek a listáját, ahol ma sem nyitnak az iskolák, vagy egész héten zárva maradnak. Mínusz 15, mínusz 18 fokra jósolják a legalacsonyabb hőmérsékletet. Reggel hétkor Bukarestben –17 fokot mértek, de más tilalmas megyékben alig –12-t, míg Kolozsváron meglepetésemre –20-at. Itt mégsem maradnak otthon a kölkök, tanárok. Nyereg alatt puhul a hús, vagy mi. Konccá fagy.

Szerencsére azon a harminc évvel ezelőtti nagy télen hetekkel megnőtt az év elején a vakáció, úgy emlékszem, csak február legvégén mentünk újra iskolába. Szerencsére, mert akkoriban szinte egyáltalán nem fűtöttek az iskolában. Negyvennyolcan ültünk a tágas légterű tanteremben, mindenféle individualista kreativitást magáról levető rideg falak között, hideg neonfényben, az egyik ablakszemből hiányzott egy csíkocska, kabátban, sállal-sapkával, kesztyűs kézzel. Az volt a legkevesebb, hogy látszott a lehelet. Hiába voltunk annyian, nem tudtuk meleggel teleszuszogni a tantermet. Hátsónk is odafagyott a lehajtható fa ülésre. Merészebb tanárainkkal hatodikban már zúgolódtunk is, közösen lázadoztunk, olyasféléket beszéltünk, hogy negyedéért is elvittek annakidején embereket.

Szerencsénk volt a hatalmas hóval, hiszen így sokaknak lehetetlen volt eljutniuk az iskoláig, bár mi még valahogy elküszködtük volna azt a semmi kis távolságot a szügyig érő hóban. Ha nem lett volna akkora hó, akkor csupán a hideg miatt aligha rendeltek volna el iskolazárt, hiszen az egyet jelentett volna azzal, hogy beismerik: a sokoldalúan fejlett szocialista társadalom képtelen megbirkózni holmi téli fagyokkal. Márpedig a rendszer ennél nagyobb csodákra is képes volt, ugyebár. Így legalább otthon, paplanokba bújva vészelhettük át a nagy mínuszokat.

Minket gyerekeket a hó bőségesen kárpótolt a fagyért. Ott volt nekünk a Kör, ahol a buszok a monostori végállomáson megfordultak, nyaranta focipályaként funkcionált, és ahova még lekopott festékű átjáró se vitt, úgy kellett átlógni a buszok között – még jó, hogy csak hébe-hóba jártak. A Körön fű volt, néhány tuja és bokor. Ott mindig érintetlen maradt a hótakaró. Körülötte az úttesten lenyomták, elkoptatták a buszok, de a Kör szélén méteresen állott. Hetekig foteleket ültünk bele a hóba, köröskörül a hatalmas Körön, még könyöklőre is jutott a hóból, s a fejünk alig látszott ki, ha leültünk.

A hidegre emlékszem, pedig a gyerekek sose fáznak, hiszen játékban mérik a hideget is, ha pedig fáznának, akkor ugye rögtön haza kellene menni, vége a hógolyózásnak-szánkózásnak. Emlékszem a hidegre, mert otthon is az volt. A kaloriferek fűtéskor is inkább csak langyosra melegedtek, a kis lakást az aragázzal fűtöttük telente, de a tömbház falunyi lakója közül mindenki begyújtotta, hát alig pislákolt a büdös láng, örökké fázott kezünk-lábunk. A lerbe is begyújtottunk, nyáron bontásból kidobott téglát hoztunk bele abban a rusnyabarna rég kinőtt gyerekkocsiban a közeli szemétdombról, amelynek töltésén ma házak és blokkok állnak rendszerváltás utáni gyors összevisszaságban, ahányszor arra járok, nem tudok nem gondolni rá, hogy egyszer még völgynek ered az a sok hulladék, amire építkeztek. A lerben nyitott ajtóval égett a kék gázláng, valahogy megmelegedtek a téglák is, már szinte belemásztunk, a jobb felem mégis fázott, aztán felváltva melegedtünk a húgommal, a szüleink, na ők meg be kellett érjék a gyönyörködéssel, hogy mi nem fázunk éppen annyira. A villanykalorifer és rezsó sem volt megbízhatóbb, naponta elvették az áramot. A három négyzetméteres konyhacsíkban az asztal úgysem nagyon fért volna máshova, hát nekitoltunk a kályhának, ott körmöltük a leckét. Az áramszünetek miatt sokszor aztán órákon át petróleumlámpánál – akkor egyáltalán nem volt romantikus.

Ha legalább forró fürdőt vehettünk volna! Kisgyerekként csak este fürödhettünk, sokszor langyos vízben vacogva, és a szocializmus dicsőségére emelt komfortos tömbházakkal teletömött városon is falusiasan, hiszen melegíteni sem győztünk volna annyit, hogy megteljen a kád mielőtt még kihűlne a víz. Hajszárítónk nem volt, de a gáznál is csak kicsit szárogathattuk loboncunkat, hát valami gyűlölt régi pelenkamaradékokból keszkenőt kaptunk fejünkre, nehogy meghűljünk a hideg lakásban, úgy kellett aludni egész éjjel. Az idővel egyre szűkebbé váló pelenkakendő szorította a nyakamat, bogja addig nyomta a torkomat, amíg már belül is éreztem a gombócot, de hát hiába minden ellenkezés, még kisiskolás korunkban is tele volt a fisánk náthákkal, hörghurutokkal, torokgyulladásokkal, nyomták belénk a penicillin injekciót, hát azt még jobban utáltuk.

Ha már napokig, hetekig nem fogtunk este meleg vizet, hajnalban keltünk – az iskola öt perc gyaloglásra volt tőlünk, hát öt órakor kelni felért egy életre szóló kihívással –, hátha több szerencsénk lesz, akkor csak az igazán elszántak fogyasztották, hát valamiért éppen akkor adták. Hosszasan kellett folyatni, míg felért a harmadikra (szegény Andiék a tizediken!), s nagy volt az öröm, ha langyosodni kezdett, kapkodva dobáltuk le magunkról a ruhát, s nagy sietve mosakodtunk, hátha-hátha jut a következőnek is, s nem kell egymás levetett fürdővizében tisztálkodni. Ennyi fázásban hasznos volt, hogy a vállalati Mikulás minden évben sapkát és sálat hozott, még ha egyenfejfedőben parádézott is a fél város. És akkor még nem is mondtam semmit, mert legalább volt cipőnk, kabátunk, nem úgy, mint a 25-40 évvel előttünk telelőknek.

Na de az a tél, amikor a hatalmas hó miatt sokan el sem juthattak volna az iskoláig, mégsem a fázásairól maradt emlékezetes. Olyan volt, mint egy kései karácsonyi ajándék. El is búcsúztattuk rendesen. Akkoriban még alig voltak autók, szabadok voltak a tömbházak közötti utcák, volt helyünk. A lépcsőházunk sarkán utcai lámpa állt – fényt már ritkábban adott, mert gyakran kiégett, és ritkán cserélték benne az égőt, de akkor éppen világított. Hosszúkás, fordított csonka kúp formájú lámpa, a tetején kalappal. Nekem tetszett. Olyan képeslapi csendéletre illő. Vagy drámai történetek lapjaira.

Rengeteg volt a gyerek mifelénk – amikor az elsőt kezdtük 80-ban, hét osztály indult csak a mi sulinkban, és fél buszmegállónként volt egy-egy iskola –, hát erőst sokan összegyűltünk azon a vasárnapon, amikor látszott, hogy most már aztán nincs menekvés, másnap tényleg kezdődik a tanítás. Korcsolyapálya csak egy volt az egész városban, jó messze, sőt az otthontól az iskoláig és haza vezető ötperces útra szűkült világunkban, ahol a huszonötös és a huszonhatos troli is csak nagyritkán járt, irgalmatlanul messze, a Györgyfalvi negyedben, és hol nyitva volt, hol nem, hát mi többnyire a hóban korcsolyáztunk. Az utcákat úgysem takarították, és csak önszorgalomból sózogatták a lakók, így az emberek keményre taposták a havat. Jég- és hópálya volt az egész város. Nyugodtan elkorcsolyázhattunk akár az alimentáráig mustárért vagy Hebe ásványvízért, esetleg kilenclejes orosz halkonzervért (az mennyei volt hagymával kikavarva!) – egyebet ugyanis nemigen lehetett kapni –, épp csak bent a boltban nem csúszott a korcsolya, és nem is néztek ferdén, a fehér-szürkére priccolt mozaikos betonpadlónak nem ártottak a korcsolya élei.

A sarki lámpa körül lejtős volt az út, és ott kanyarodtunk be a lépcsőházak felé, lejtő és kanyar, így hát ott mindig még jobban csúszott. Annyi hétnyi csicsonkázás után pedig a cipőtalpak törésveszélyesen jegesre csiszolták. Akkor este még rá is segítettünk. A tömbházak közötti rengeteg fenyőről letört lombos ágakkal elsepertük a maradék havat, csizmáink talpával még szélesebbre csiszoltuk a luxuspályánkat (a szülők ezt persze nem látták…). Aztán órákon át magyarul, románul, bikkfaangolul énekelve korcsolyáztuk össze a hatalmas jégtakarót. Olyan 80 négyzetméter lehetett, tehát óriási. Úgy emlékszem, késő éjszakáig állt a bál, míg haza nem parancsoltak. Biztos volt már vagy kilenc óra, akkoriban tényleg nagyon késő 8-12 éveseknek. Abban a pár órában egyenesen melegünk volt. És legalább azzal sem hívhattak bennünket korábban a házba, hogy megfázunk, hiszen bent sem melegedhettünk meg. Jöttek-mentek a felnőttek, magukban biztos még duzzogtak is, hogy most már biztos összetörik magukat a jégpályánkon, de szólni senki sem szólt. József Attilai őszinte gyermeki tudatlanságunk fittyet hányt a felnőttek világa mindennapos megalkuvásainak, titokban hallgatott Szabad Európájának, örökös rettegésének, egy olyan országban, ahol veszélyes volt hangoskodni, pofázni, egyénieskedni, a felszabadultan hangoskodó örömünktől alighanem beléjük szorult a szidás. Olimpikonok voltunk, a monostori tömbház egyszem lámpája alatt. Fűtés, étel és szabadság nélkül igazibb korcsolyabajnokok akkor sem lehettünk volna, ha valamely nagyvilági verseny dobogóján állunk.

Hóvirágom

március 1, 2011 - 05:58 | Gyermekek – szülők kategória | 3 hozzászólás
Címkék: , , , , ,

Elengedtem a kezét. A végtelenségig álmodozó ugyan, de bíztam benne, hogy eligazodik. A nyelvet csak törve beszéli, ám reméltem, hogy akadnak segítői, ha a szükség úgy hozza. Hogy nem lökik félre, nem bántják, nem pottyan le a buszról, s eszébe jut a megfelelő helyen leszállni. És csak mérsékelten ábrándozik el a rendkívül sok érdekességen, amit ez a páratlanul összetett szépségű világ tartogat a tiszta szemmel-szívvel-hajszállal-minden sejtjével látni tudó számára, mint amilyen ő. Szóval, hogy mindezek ellenére időben odaér.

Azt mondja, útközben találta. Az útbaeső rejtekhelyen, ilyenből is van neki egy jó pár a környéken. S még csak nem is szedte, úgy lelte őket a hóba beleszúrva, a negyednyolcas téli pirkadatban… (?!) Egytől egyig tökéletes, hatalmas zöldfehér harangkehely mind. Éppen aznap, amikor később már cirógató melegséggel kacérkodott elő a felhők mögül a tavaszi nap. De most még szürkekék a fény, csak cseppenként fehéredik.

Ujjacskái erőlködve próbálnak marokká összeérni, feszülő tenyérrel érkezik a buszmegállóba. A hófakasztó hidegben kabát-sálba burkolózott nő alig egy órája otthagyott ágya meleg emlékéhez menekül, mindhiába, éles szél is indul, nem segít az álmos ábrándozás. Meglátja a hóvirágokat szorongató kezet, s eleven csillogás ébred szemében, sokáig elkíséri. Fel a buszra; de jó, a hosszú jött… Bő negyedóra a főtérig. Megállónként hideg tódul a járműbe. Még nincs tömeg. Morcos kamasz caplat fel, egyre közelebb az a fránya érettségi, pokolba kívánja tételestől, s toprongyosan beleveti magát az ülésbe. Tekintete kisimulva csordul végig a fehérzöld csokrocskán, s már a lányra gondol…, ugyan, vizsga…

Árnyalattal világosabb van már. A járdákon, zebrán szinte csak hátizsákos iskolások, válltáskás diáklányok, egy-egy tanárnak feltételezett felnőtt, a kisebbeket kísérő szülők. Hónapokig készültünk erre a napra, ötvenszer végigmentünk az útvonalon együtt. A legbiztonságosabbnak ítélt útvonalon. Ahol a lehető legkevesebbszer kell úttesten átkelni. Ő mégis a szobor felé megy… Inkább örülök, tulajdonképpen neki van igaza. A téren alig járnak, mindenki siet ilyen korai hidegben, a járdákon fut tova, senki sem időz a tágas-néptelen nyitottságban. Helyzete fontosságának teljes tudatában, a tőle elvárható legfelelősségteljesebben haladva ő viszont ráér megnézni a fát, hessegetni a galambokat, követni a madárcsicsergést, nem számít, hogy csak akkor hallani, amikor az utca végén éppen piroson vesztegelnek az autósok – mindez csak nekünk tud mellékes lenni, észrevehetetlen, semmiség, az ő világának természetszerűen létfontosságú filmkockái. És egyébként is jobban esik a járás a kockaköveken, még ha csak sejti is azokat a háborítatlan hótakaró alatt. Annyira szeret a hóba rajzolni, mondja, s hajnali háborítatlan hó hordozza hosszasan meleg ujjának nyomát az évszázadok tekinteteit őrző templomkapu előtt. A szobor most hányatott sorsú vitatémaságától tökéletesen megfosztott. A főtér is. EZ AZ, ami igazán lényegtelen… Csak nyugtázni kell, hogy ott van, minden reggel, változatlanul, állandó, uralkodó. Ennyi elég. Csendpehely a nyüzsgő-zajos város szívében. Képtelenség… Az ő füle még érzékeli ezt a hangtalanságot. A hóvirágokból néhány szál ott landol hát a talapzaton… A csendért, a hangulatért, ezért a derengő reggelért, majdani emlékfoszlányokért, hogy jó így ebben a világban sétálni. Már kezdődhet a nap… Megszületett a nap. Értelme van. Valahogy így. Mindennap.

Ismerőssel találkozik. Ő is kap egy szálat… A Tancinak is jut belőle. Meg nekem is délben. Tenyere melegétől tágra nyílt virágfejecskék meghozzák a tavaszomat. Azóta folyton hátra pakolom a hóemberes, fenyőágas, rénszarvasos piros-zöld csuprokat. Ha mégoly szép is a sűrű havazás, mégoly csendnyugalmat idéz is a hótakaróba burkolózott szürkeségünk, nálam hóvirágnyomokban már tavasz akar lenni…

Elengedtem a kezét… soha nem engedhetem el…

Vasárnap reggel...

Működteti a WordPress.com.
Entries és hozzászólás feeds.