Untold a kerítésen innen

augusztus 5, 2017 - 18:22 | buli, Fesztivál, Közügy, Kolozsvár, Uncategorized kategória | Hozzászólás
Címkék: , , ,

untold

Ébenfekete bőrű lány, sötét karján és lábszárán diszkréten sejlik a kékkel tetovált minta, aprógöndör haja meggyszínű. Férfi rózsaszín kalapban, egy másik félméteres átmérőjű sombreróban masíroz az Unió utcában. A sétatér felé, természetesen. Mostanság Kolozsváron minden út oda vezet. Negyven fok, de aszfaltszint fölött másfél méterrel is legalább ötvenként kínoz, kell a fejfedő. Minél különlegesebb, annál rebellisebb. Polgárpukkasztó megjelenésű tarkabarka fiatalok, határokat feszegető öltözetben-hajviseletben szokatlan figurák a kincses városban mindenfelé. (Valamikor mindannyian voltunk ilyenek, nem is olyan régen, emlékeztek még…?) Hátizsákosan, térképpel, vagy csak elveszetten téblábolva, netán céltudatos világpolgárként mozognak közöttünk. Vidámak, fesztelenek, oldottak, derűsek, szabadok, és ha a jó szemünkkel nézzük őket, ez még akkor is ragadós lehet, ha nem fesztiválozunk a napokban. És olyan sokan vannak, hogy szinte már úgy érezzük, többen is, mint mi. Nekünk pedig szokatlan a szerep: ugyanúgy fel kell kelnünk minden reggel és munkába kell mennünk, bevásárolnunk és főznünk, mintha nem lepték volna el a városunkat holmi ideiglenes tízezrek. Mintha nem állna százas sorban az ifjúság a Malom utca sarkán az italbolt előtt. Mintha nem füttyögtetne (feleslegesen…) a forgalmi rendőr nyár közepén, hétköznap, szürkületkor a sétatér körüli minden második utcasarkon csuromvizesen. Mintha nem lenne tele két kilométeres köretben minden utca parkoló autókkal, hogy a gyalogosok a bicikliúton masírozzanak életveszélyesen, kivilágítatlanul. Untold van, mondogatjuk mi, hétköznapi városlakók magunknak ha hiába várjuk a buszt, a főnöknek, ha elkésünk reggel, egymásnak, ha végtelen a dugó, mindenkinek, ha ritmusra jönnek az álmaink a nyitott ablakkal is forró éjszakában. Mondjuk boldogan, büszkén, bosszankodva, és nagyon-nagyon bmérgesen.

Vannak az irigyek. Merthogy ők nem fesztiválozhatnak. Akár azért, mert honnan annyi pénz, vagy már „kiöregedtek” az efféle fesztiválozgatásból, esetleg nem csípik ezeket a teljesen ismeretlen (és ezért sokszor kimondhatatlan) nevű „sztárokat”, hogy az „emészthetetlen” zenéről ne is beszéljünk. Vannak a szolgálatos elégedetlenkedők, akik már nem is tudnak nem irigykedni és haragudni mindenért és mindenkire, csak folyton fanyalognak és emberi gyarlóságból irigykednek, hogy bezzeg mások itt tobzódhatnak mindenféle élvezetekben, míg nekünk szenvednünk kell miattuk a Mi Saját Otthonunkban. Vannak az örvendezők, akik elégedetten számolgatják a pár száz eurót, amit a kiadott lakásért/szobáért/sátorhelyért kaptak, a kereskedőkről ne is beszéljünk. Másoknak ugyan nem lesz ettől az egésztől egy banival sem több a zsebükben, mégis fülig érő mosollyal derűsen nyugtázzák a színes tömeget, amely ellepi az utcákat, a buszokat, a sétateret, büszkék is egy kicsit, mintha ez a tengernyi ember minket is választott volna a bulival együtt, büszkék, hogy ez itt történik, velünk, mintha mi lennénk a világ közepe – ez a hangulat amúgy egy kicsit gyakrabban is elkelne tájainkon. Örülnek annak, hogy ilyen sok idegen ismeri meg a mi világviszonylatban mégiscsak kicsi nagyvárosunkat, még akkor is, ha ezekben a napokban gyerekeiket nem vihetik a nagy játszótérre, mert Untold van ott is (hát jó, lehet, hogy ők messze laknak a sétatértől). Mások rég elpucoltak a városból, minél közelebb laknak a tett helyszínéhez, annál nagyobb sebességgel, ők ugyan nem szenvednek tovább a dübörgő decibelektől. A türelmesebbek azzal vigasztalják magukat, hogy gyorsan elmúlik ez a négy nap minden bosszúságával, megint mások panaszkodnak fűnek-fának, és szidják a városvezetést, amiért ránk hozta ezt az átkot, és aztán sokan vannak azok is, akik szidják a „szűklátókörű rosszindulatú szipirtyókat”, akik meg a fesztivált szidják. Egy adott közegben mindegy, hogy a másiknak van-e értelmes érvelése és észrevételei, aki más véleményen van, mint ők, azt azonnal lekutyateremtettézik. Mindenki szid hát mindenkit, körbeszidjuk egymást, míg a bulinak nemsokára vége is van. Általános izgatottság lett úrrá a nem is kicsit fejtetőre borogatott városban, és ettől – ha már nem húztunk el idejében a Riviérára – nem menekülhetünk, akár szeretjük, akár pokolba kívánjuk az Untoldot.

Az utóbbiakból jóval kevesebb lenne, ha valahogy sikerült volna elfelejteni a román modellt, ehelyett azonban sok szempontból megint a lovak elé kötötték a szekeret ezzel a fesztivállal. Nem fogom elsorolni mindazt, amit már annyian kifogásoltak, de pár dolog még eszembe jutott. Akárhogy forgatjuk, kolozsvári infrastruktúránk csak arra elég, hogy csakazértis vakmerő ambícióink legyenek, de arra nem, hogy egy ekkora tömeget vonzó tömegrendezvény mellett a város élhető maradjon, ne adj’ isten esetleg még jól is érezzék benne magukat lakói.

Mint ahogyan Kolozsvár nem Budapest, az Untold sem Sziget fesztivál, ez a hasonlat, amit egyesek felhoztak, erősen sántít. A budapestiek ha pont a Sziget idején vágynak árnyas parkra, Budától a Városligetig számtalan belvárosi helyre mehetnek, és szigetekből is van némi választék, a kolozsváriaknak a sétatér híján esetleg a Csikós-kert (Babes) marad, slussz. (A Fellegvár a szintkülönbség miatt sokaknak önhibájukon kívül kizárt.) A villamos és az „eltérített” buszjáratok nem holmi szeszélyből igénybe vett járművek, a városlakók közül legtöbben naponta dolgozni mennek, a forgalmi viszonyok miatt jókora kerülővel, időpocsékolással. Ha pedig gyalogosan járnák kötelező napi útvonalukat, amely pont a sétatéren keresztül a legrövidebb, akkor is kénytelenek jócskán kerülni és persze nem lombok árnyékában, hanem forró betonon, ami azért mégsem ugyanaz.

Kolozsvár a hétköznapokban is fulladozik az autóforgalomtól, és ez valahogy a nyáron is csak kevéssé enyhült, hiába ment haza több tízezer egyetemista. (Budapest és Kolozsvár közúti szerkezete között olyan égbekiáltó a különbség, hogy magyarázni sem kell, miért badarság a kettő közé egyenlőségjelet tenni.) Erre jön az Untold, és már napokkal a fesztivál előtt (és után) korlátozzák a forgalmat, gyakorlatilag a belváros 4-5 kvázi-párhuzamosan futó útvonala közül kettőt lezárnak legalább egy bő hétig. Esetleg előbb az Untold nélkül is véresen esedékes közúti helyzetet kellene megoldani, és csak azután ide invitálni ennyi embert. Vagy ha már fordítva csinálják, az Untold (és a bent árusító cégek) bevételéből látványos összeget arra szánni, hogy ezek a kedvezőtlen hatások megszűnjenek. Épüljön egy alternatíva – villamos a Szamos felett, híd az egész belváros felett, libegő a levegőben, bármi –, amitől a hétköznapi kolozsvári látja és konkrétan érzi majd, hogy az Untoldhoz hasonló hiperrendezvényekből haszna van, mert egyébként hiába szajkózzák gazdasági szakemberek, az Untold nem a jóisten és nem matematikai axióma, hogy az istenadta nép csak úgy elhiggye, „me’ monnyák”: Pistának és Juonnak is hasznos, és kész. Ráadásul ha jobban megnézzük, akkor gyorsan kiderül, hogy az a soktízezer fesztiválozó hiába költi el a temérdek pénzét Kolozsváron, ha a helyi cégek profitadójából Bukarest jó esetben csak a harmadát küldi vissza nekünk (még akkor is megrövidítenek, ha kétségtelen, hogy a több pénznek a harmada is több, mint a kevesebbnek).

Így csak az látszik, hogy tetemes haszon ez a buli azoknak, akik a sok pénzt zsebrevágják, a belépők árát, a karkötős fizetési rendszerben bent rekedt és ott pofátlanul fogva tartott százezreket. Az elmúlt évek ködös kommunikációja nem tudott meggyőzni arról, hogy a fesztivál pénzügyei tiszták. Pedig érzik már, hogy jobb lesz valamivel kiengesztelni az egyre bosszúsabb közvéleményt, hát kommunikációs szempontból zseniális ötlettel álltak elő: rákos gyerekeknek akarnak sterilszobát építeni. Na az hogy néz ki, ha erre húzza az orrát valaki!

A kétkulacsosság bűnébe számtalanszor beleesnek a hatóságok az Untold kapcsán, hogy csak egyet említsek: minden éjjel több troli és buszjárat közlekedik a város több lakótelepe irányába, még Szászfenesre is. Értelmes, vendégszerető, logikus, udvarias intézkedés, amely megilletné azokat is, akik a városnapokon vagy a nemsokára kezdődő Kolozsvári Magyar Napokon az utolsó koncertet is megnéznék esténként. Még csak nem is kellene hajnalig haptákba állítani a buszokat, sofőröket, ellenőröket, hiszen ezek a „helyi” bulik éjfél előtt véget érnek. Ez valamiért mégsem fontos.

Akármennyi bűne legyen is az Untoldnak és a hatóságoknak, és bármilyen jogosan vívta ki haragunkat, azt nem kéne elfelejteni, hogy maguk a fesztiválozók mindezekért nem hibásak. Még ha elérhető távolságban is vannak, hús-vér emberek, akikkel lépten-nyomon összefuthatunk, nem az Olümposz ködébe burkolózó „istenségek”, mint a hatóságok vagy a fesztiválszervezők, akkor se rajtuk álljunk kicsinyes bosszút. Ne legyünk olyanok, mint a jegyellenőr a buszon, aki a mobilos jegyvásárlással bajlódó idegeneket másodpercekkel indulás után bírsággal fenyegette. Legyünk inkább olyanok, mint a többi utas, akik megvédték a fiatalokat, és megleckéztették az ellenőröket. Vagy legyünk olyanok, mint a nyugdíjhoz közelebb álló jegyárus néni, aki a tájékozottságából fakadó fontosságának megmosolyogtatóan teljes tudatában, azzal a bizonyos jóféle fesztiválizgatottsági-büszkeségi szindrómával fertőzötten ugyan, de kifogástalan részletességgel elsorolta az összes extra-buszjáratot, még levegőt sem vett közben, és akkor is kiabálta, amikor a kérdező már elfutott az induló busz után. Az Untoldot pedig ne felejtsük el majd számonkérni – az elkövetőkön. Ha elég gyakran, elég sokan, elég ésszerűen mondjuk, akkor talán előbb-utóbb ebben is lesz haszon. Akkor talán azt is könnyebben viselnénk, ha Untold idején tűzijátékropogás ébreszt hajnalban a város szélén.

Reklámok

Gyermeknap gyermekáldással

június 2, 2013 - 03:51 | Család, Fesztivál, Fotók, Gyermekek – szülők, rendezvény kategória | 1 hozzászólás
Címkék: , , , ,
95

Fotó: Rusu Péter

A kolozsvári gyermeknap szervezői csapatának van egy ritka szerencsés születésnaposa. Az életfás anyuka és apuka lassan iskoláskorba érő Rozija egyenesen egy hamisítatlan fesztivállal ünnepli évről évre a születésnapját. Tegnap hétpróbással.

Hol a forró napsugártól, hol a csepegő-csorgó eső elől menekültünk fedezékbe szombaton, s bár az a mintegy félórás kitartó eső éppen a legzsúfoltabb időszakban érkezett, az elmúlt hetekbolond-hideg meteorológiáját tekintve tulajdonképpen szerencsésen alakult a hetedik gyermeknap időjárása. Nagyon drukkoltunk, hogy a behangolás végére a szerencsi Ciráda feje fölött fenyegető kékszürkén dagadozó fellegek tovatűnjenek, s a jelek szerint az újmódi népzene felért egy viharűző kalotaszegi harangszóval. Aztán a zenének is véget vetettek, majd összetakarítgattak és hazamentek a legények és leányok.

Amikor úgy gondoltuk, hogy vége a napnak, és már csak a pihenés maradt, akkor jött az örömsms: 3200 grammjával megszületett Szilamér Félix este 10 órakor. Nem kis teljesítmény: szerda óta erőteljes jelzésekkel készülődik, de aztán – anyukáját nem kis megpróbáltatásnak kitéve – stílusosan kivárta a gyermeknapot. A hírek szerint mindannyian jól vannak – a tehetetlenül gyötrelmes napokat megélt apuka is. Sok örömöt és egészséget a szép kis családnak! Jövőre „szabadságos” babát is ünnepelhetünk hát a nyolcadik gyermeknapon… 🙂

**************************************************************************************************
Fényképek a hetedhét országra szóló hétpróbás gyermeknapról (szervezi az Életfa Családsegítő Egyesület és a Szabadság napilap):

Rohonyi D. Iván fotói

Kiss Gábor fotói

Rusu Péter fotói
**************************************************************************************************

Nagy Johanna (balra), a "plakátrajzoló"

Nagy Johanna (balra), a “plakátrajzoló”

Délutáni bábszínház Demeter Ferivel

Délutáni bábszínház Demeter Ferivel

Bábszínház asszisztenciával

Bábszínház asszisztenciával

Ciráda, Szerencsről

Ciráda, Szerencsről

Ciráda

(Fotók: Kiss Gábor)

Kolozsvári magyar napjaim

augusztus 14, 2011 - 11:50 | Fesztivál kategória | 14 hozzászólás
Címkék: , , , ,

Majd minden falunak van falunapja, legalábbis ott, ahol kicsit is jobban ad magára a közösség. Az utóbbi években, évtizedekben annyiszor hívtak mindenfelé, Kalotaszegtől a Mezőségig, főleg nyáron-ősszel, annyit és annyiszor írtunk már kollégáimmal együtt és felváltva a helybeliek közös mulatságairól. Hogy a virtuskodó versenyeken, gyerekprogramokon, főzőcskézéseken, sporton és táncházakon, bulikon, koccintgatásokon túl ilyenkor még valami más is ott csiklandozik-ágaskodik a szülőhelyükhoz ragaszkodók lelkében-elméjében-nevetésében-falunapozásában, az csak tavaly derült ki, amikor először szerveztek magyar napokat Kolozsváron.

Hitetlenkedő ámuldozással vártam augusztus közepét: lehetséges, hogy Kolozsvárt tényleg magyar fesztivál tölti be egy kerek hétig? Hogy ehhez megszületnek a hatósági engedélyek, elmaradnak a gáncsoskodások? Hogy mindehhez előkerül a pénz? S hogy ez a páratlanul változatos, sokszínű, mindenféle korosztálynak és világfelfogásnak számtalan érdekességet kínáló program hiánytalanul létrejön?

És bizony belaktuk a tereket és épületeket, feltártuk önmagunk és a más nyelven beszélők előtt egykori és mai közösségünk sajátosságait és a vénséges falak titkait. A sok tárlatra, könyvbemutatóra, ifjúsági programra, előadásra, családi rendezvényre, válogatott neveket és különféle stílusokat felsorakoztató tucatnyi koncertre hús-vér barátainkkal együtt velünk jött Dsida Jenő és Kós Károly, ott gyönyörködött a plakátokban Misztótfalusi (s elégedetten szagolgatta a friss Szabadság nyomdaillatát – ezt nem hagyhattam ki, na…), leste a kéklő gyalui havas alkonyatát Reményik, ebben a kolozsvári éjjelben ezúttal ránk ismert Áprily, miközben Bánffy Miklós keserédesen nyugtázhatta: bár megszámláltattunk, és nap mint nap még mindig sokféle értelemben darabokra szaggattatunk, azért ezúttal nem találtattunk híjával.

Az anekdotákkal tűzdelt házsongárdi sétáról szaladtunk a bábelőadásra, a néptáncról a jurtaállításra, a könyvbemutatóról a szerkesztőségbe, valahogy megpróbálni mindezt megírni, belesűríteni újságoldalakba, majd vissza az estébe, a sűrű estébe. Mindegyre ismerősök köszöntek rád, s hogy még sziruposabb-felejthetetlenebb legyen: rám még a gyermekkorom is, hiszen régóta külföldön élő húgom a távozása óta először lehetett itthon ráérősen, pontosan azokban a napokban.

Az én küzdelmektől tépázott városomban minden belvárosi kisutca megtelt szép élettel, hangulatos történetekkel, jó mondanivalóval, oldott jókedvvel, mindenkinek egyéni emlékeivel, miközben percenként születtek az új mesélnivalók, s csak úgy fecsegtek a kövek máról, múltról, meg nem is olyan régről, s holnapról. Hazaérkeztem, végre hazaérkeztem úgy igazán.

Máris itt a következő: elkezdődött, s hétfőtől egy egész héten át reggeltől estig többszáz helyen várnak téged, csak győzd szusszal és idővel. Mindenki tucatjával talál igazán neki való szórakozást. A fölöttébb megilletődött Mikó Imrével bort kóstolgathatunk az EME-nél, és vitázhatunk a róla elnevezett tervről, politikáról és közéletről, helytörténésszel megismerhetjük a város nyilvánvaló arcait, amelyek mellett csak úgy elrohanunk a hétköznapokban, gyerekeinkkel nemezelhetünk, agyagozhatunk, játszhatunk, zenélhetünk a romkertben, válogatnunk kell a könyvbemutatók között, lesz foci-kosárlabda s egyéb sport, lecsót főzünk-kóstolunk, fesztiválutcázunk a Farkas utcában, a kőszínház közelében maratoni utcaszínház lesz sötétedésig, operánk kiváló hangjai is felcsendülnek majd, várnak a koncertek délutántól estig több helyszínen is, eljön Charlie, Rúzsa Magdi, a Kolompos, Deák Bill és Benkóék, Kistehén és TransylMania, szól gitár és hegedű is, aztán a 100 Tagú Cigányzenekar húzza le a függönyt. (Itt a program.)

Van, aki egy hét szabadságot kért, sőt hazajön a kolozsvári magyar napokra. Megértem. Mert ott mocorog, suttog, éledezik és kiabál bennünk az érzés, örökhangulat: a város mindig részünk, és mi mindig részei leszünk tagadhatatlanul, akár itt élünk, akár a nagyvilágban.

Talált tárgyak adventi fesztiválja

december 12, 2010 - 09:34 | Család, Fesztivál, Gyermekek – szülők, Jegyzet kategória | 2 hozzászólás
Címkék: , , , ,

Kavargatom a születésnapi pudingot, és ott fészkelődik fejemben-ujjamban, de főként szívemben a fesztivál. Mondogatjuk, hogy azért (is) szervezzük, mert kell egy hely, ahol sajátos szokásvilágunkban megéljük az adventi készülődést, zsúfolt szupermarketeken, hajszás bevásárlásokon túl egy csendes-zsibongó közösségben örömöt kapunk, örömöt teremtünk magunknak ajándékba. Sok minden elvész, és sok minden megkerül egy ilyen intenzív helyen. Sok mindent otthagyunk, és sok mindent hazaviszünk magunkkal.

Ott maradt például egy pihe-puha állatkatáska, hátizsákocska, kabátka, női cipő, sál – a „talált tárgyak osztálya” a szerkesztőségben működik. Este, amikor vendégeink már hazamennek, mi javában takarítgatjuk az iskolát – legyen elnéző az igazgató és szegény takarító nénik, akiket a helyzet láttán ejsze nem az adventi hangulat kerít majd hatalmába holnap… Összezavarodva próbáljuk az általunk ugyan gondosan megjelölt, ám a vásári készülődés hevében áttologatott-újabbakkal kipótolt asztalsorokat a megfelelő tanterembe visszavinni – ó, kegyelem, apáczais diákok, akik hétfőn nem lelitek megszokott rovással megszemélyesített padotokat, amely pont úgy biceg a bal első lábára, ahogy illik neki… Sepregetés-pakolgatás közben fiatal pár érkezik, csemetéjük a kedvenc fogkeféjét hagyta el – nem is csoda, mindkét kezére bőven szüksége volt ám a szombati foglalkozásáradatban. Fogkefét nem találtunk 🙂 Azért körülnézhetnek. Az emeletek közötti folytonos szaladgálás közben látom az anyukát, mosolyogva mutatja fel a rakoncátlan fogkefét. Megkerült…

Örömképek. Arany pillanataink. Hallássérült óvodások táncolnak, lángocskát gyújtanak. Tordai, szamosújvári gyerekcsoportok megtöltik erőteljes hangjukkal a dísztermet, megnevettetik szenvedélyesen jó játékukkal a zsúfolt nézőteret – öt éve még talán soha ennyire zsúfoltat. Lányok cigánykereket vetnek, mások verset mondanak, éneket dalolnak a kölyöktévében, és merészségük jutalmául a felvételt szorongatják kezükben. Alkotásaikat mutogatják büszkén anyának-apának. Esetleg önfeledten együtt készítik el azokat a csodákat. Egy tevékenységben nekem is jutott időm részt venni. Gyertyát mártogattunk tucatnyian, többnyire ismeretlenek. Semmi más nem létezett abban a majd egy órában: csak a zöldes és pirosas viasszal teli bádogok, a vizes bödön, ujjaink között a simameleg viasszal hízó kanóc, és a társaink, a többi türelmetlenül türelmes, folyamatos nevetésre csiklandó öniróniával megáldott kezdő gyertyamártogató…

Találkozások új aprósággal gyarapodott ismerősökkel. Csüggedő száj, mert nem a kívánt tárgy jutott a tombolán. Kitörő öröm sokszor, nagyon sokszor a maszatos-fáradt gyerkőcarcokon. Bánatfelejtő szín az élettől megviselt ismerősök szemében. Fesztiválzáró bábos-énekes játék színészpalántáinak ölében gyermekek. Kutakodás a bűvész titkai iránt, szkepticizmus a nagyobbak részéről, de a végére róluk is fokozatosan leolvad a hitetlenség, s megadják magukat a csodának. Mert a csodákban hinni nagyon jó. Létszükséglet.

Sok minden elvész, és sok minden megkerül egy ilyen intenzív helyen. Sok mindent otthagyunk, és nagyon sok mindent hazaviszünk magunkkal… Bízom benne, hogy örökre elfelejtettük ott szomorúságunknak legalább egy töredékét, hogy sikerült egymásra figyelő időt ajándékoznunk gyermekeinknek, hogy elnéztük magunknak tévedéseinket, és újra felbukkant és megerősödött bennünk az öröm. Hogy lelkünk „talált tárgyak osztályán” végre megleltük mindazt, amiről talán nem is tudtuk, hogy elvesztettük, hogy keressük. Áldott ünnepeket!

Fotóriportokat itt láthatsz.

Gyermeknapi meteorológia

május 27, 2009 - 04:52 | Család, Fesztivál, Gyermekek – szülők kategória | 5 hozzászólás
Címkék: , , , , ,

Három éve ilyentájt újfajta rögeszme, vírus, magatartászavar észlelhető Kolozsváron. Lehetünk úgy vagy harmincan (ötvenen? – egyszer igazán népszámlálhatnánk), akik minden előzetes figyelmeztetés nélkül hirtelen elkezdjük megszállottként követni az időjárás alakulását.

Számolgatunk, azaz inkább számítgatunk, hiszen nem egzakt tudomány a meteorológia, s kicsit úgy vagyunk vele, mint a szerelmes a margarétaszirmokkal – gyorsan megszámolja, hogy az utolsó sziromra „szeret” jusson –, valahogy mindig arra jutunk, csak sütnie kell a napnak szombaton. Miközben titokban attól rettegünk: talán inkább esni fog. Ezekben a hetekben azt hiszem, egymagunk vagyunk ezzel az óhajunkkal, hiszen a több hónapos szárazság után már a mezőgazdaságból inkább csak a kenyér drágulását érzékelő városi ember is esőt óhajt. Nem úgy a „megszállottak”.

Bújjuk a lehető összes internetes honlapot, figyeljük az előrejelzéseket, csüggedünk és reménykedünk. Az egyik helyen azt jósolják, eső lesz bőséggel, sőt egyenesen vihart mondanak, másutt még egy icipici napocskát is odabiggyesztettek, s az eső valószínűségét „csak” 60 százalékosra saccolják. Ha mindenütt esőt jeleznek is, a június elseje előtti héten csúcsosodó újfajta járvány áldozatai akkor is reménykednek. Eszükbe jut minden korábbi csalódásuk, amikor az előrejelzések még egy nappal korábban is biztosra mondták az esőt, aztán hétágra sütött egész nap. És erre nincs gyógyír. Mert az érintettek nem is akarnak meggyógyulni, hiszen ez azt jelentené, hogy már nem készülnek semmire így gyermeknap táján. Márpedig készülnek ők, és feltett szándékuk évről évre egyre több társukat megfertőzni ezzel a vírussal – ez nem is olyan nehéz, hiszen évről évre egyre többen vállalják önként és szívesen a megfertőződést. Az érintett társaság ugyanis immár harmadik éve gyermeknapi utcai fesztivált szervez Kolozsváron, és esze ágában sincs erről lemondani.

Természetesen eső esetére is van forgatókönyv, a gyermeknap akkor sem marad el, csak átköltözik, fedél alá. Csak hát a szabad ég alatt lenne az igazi. Meg aztán esőben talán akadnak majd, akik nem szívesen bújnak ki a házból. Bár jobb szórakozást nem is lehetne kitalálni egy esős tavaszi-nyári napon, mint gyermeknapozni reggeltől estig.

Ha esni fog, a fertőzöttek akkor is hálásak lesznek – sorsnak, istennek, meteorológiának –, hiszen a gazdasági válság és egyéb kedvezőtlen körülmények dacára az idén is bőségesnél bőségesebb, érdekesnél érdekesebb, változatosnál változatosabb programokkal sikerült összehozni ezt a fesztivált. Ha esni fog szombaton, végtére azért is hálásak leszünk, hiszen elmúlik fejünk fölül a szárazság réme. Mert a titok abban áll: észrevenni a rosszban is a kicsike jót, engedni szemünknek-szívünknek meglátni az apró örömöket, amelyekből igenis rengeteg van nap mint nap, de főleg a szombati gyermeknapon a Farkas utcában. Gyertek el!

Működteti a WordPress.com.
Entries és hozzászólás feeds.