Untold a kerítésen innen

augusztus 5, 2017 - 18:22 | buli, Fesztivál, Közügy, Kolozsvár, Uncategorized kategória | Hozzászólás
Címkék: , , ,

untold

Ébenfekete bőrű lány, sötét karján és lábszárán diszkréten sejlik a kékkel tetovált minta, aprógöndör haja meggyszínű. Férfi rózsaszín kalapban, egy másik félméteres átmérőjű sombreróban masíroz az Unió utcában. A sétatér felé, természetesen. Mostanság Kolozsváron minden út oda vezet. Negyven fok, de aszfaltszint fölött másfél méterrel is legalább ötvenként kínoz, kell a fejfedő. Minél különlegesebb, annál rebellisebb. Polgárpukkasztó megjelenésű tarkabarka fiatalok, határokat feszegető öltözetben-hajviseletben szokatlan figurák a kincses városban mindenfelé. (Valamikor mindannyian voltunk ilyenek, nem is olyan régen, emlékeztek még…?) Hátizsákosan, térképpel, vagy csak elveszetten téblábolva, netán céltudatos világpolgárként mozognak közöttünk. Vidámak, fesztelenek, oldottak, derűsek, szabadok, és ha a jó szemünkkel nézzük őket, ez még akkor is ragadós lehet, ha nem fesztiválozunk a napokban. És olyan sokan vannak, hogy szinte már úgy érezzük, többen is, mint mi. Nekünk pedig szokatlan a szerep: ugyanúgy fel kell kelnünk minden reggel és munkába kell mennünk, bevásárolnunk és főznünk, mintha nem lepték volna el a városunkat holmi ideiglenes tízezrek. Mintha nem állna százas sorban az ifjúság a Malom utca sarkán az italbolt előtt. Mintha nem füttyögtetne (feleslegesen…) a forgalmi rendőr nyár közepén, hétköznap, szürkületkor a sétatér körüli minden második utcasarkon csuromvizesen. Mintha nem lenne tele két kilométeres köretben minden utca parkoló autókkal, hogy a gyalogosok a bicikliúton masírozzanak életveszélyesen, kivilágítatlanul. Untold van, mondogatjuk mi, hétköznapi városlakók magunknak ha hiába várjuk a buszt, a főnöknek, ha elkésünk reggel, egymásnak, ha végtelen a dugó, mindenkinek, ha ritmusra jönnek az álmaink a nyitott ablakkal is forró éjszakában. Mondjuk boldogan, büszkén, bosszankodva, és nagyon-nagyon bmérgesen.

Vannak az irigyek. Merthogy ők nem fesztiválozhatnak. Akár azért, mert honnan annyi pénz, vagy már „kiöregedtek” az efféle fesztiválozgatásból, esetleg nem csípik ezeket a teljesen ismeretlen (és ezért sokszor kimondhatatlan) nevű „sztárokat”, hogy az „emészthetetlen” zenéről ne is beszéljünk. Vannak a szolgálatos elégedetlenkedők, akik már nem is tudnak nem irigykedni és haragudni mindenért és mindenkire, csak folyton fanyalognak és emberi gyarlóságból irigykednek, hogy bezzeg mások itt tobzódhatnak mindenféle élvezetekben, míg nekünk szenvednünk kell miattuk a Mi Saját Otthonunkban. Vannak az örvendezők, akik elégedetten számolgatják a pár száz eurót, amit a kiadott lakásért/szobáért/sátorhelyért kaptak, a kereskedőkről ne is beszéljünk. Másoknak ugyan nem lesz ettől az egésztől egy banival sem több a zsebükben, mégis fülig érő mosollyal derűsen nyugtázzák a színes tömeget, amely ellepi az utcákat, a buszokat, a sétateret, büszkék is egy kicsit, mintha ez a tengernyi ember minket is választott volna a bulival együtt, büszkék, hogy ez itt történik, velünk, mintha mi lennénk a világ közepe – ez a hangulat amúgy egy kicsit gyakrabban is elkelne tájainkon. Örülnek annak, hogy ilyen sok idegen ismeri meg a mi világviszonylatban mégiscsak kicsi nagyvárosunkat, még akkor is, ha ezekben a napokban gyerekeiket nem vihetik a nagy játszótérre, mert Untold van ott is (hát jó, lehet, hogy ők messze laknak a sétatértől). Mások rég elpucoltak a városból, minél közelebb laknak a tett helyszínéhez, annál nagyobb sebességgel, ők ugyan nem szenvednek tovább a dübörgő decibelektől. A türelmesebbek azzal vigasztalják magukat, hogy gyorsan elmúlik ez a négy nap minden bosszúságával, megint mások panaszkodnak fűnek-fának, és szidják a városvezetést, amiért ránk hozta ezt az átkot, és aztán sokan vannak azok is, akik szidják a „szűklátókörű rosszindulatú szipirtyókat”, akik meg a fesztivált szidják. Egy adott közegben mindegy, hogy a másiknak van-e értelmes érvelése és észrevételei, aki más véleményen van, mint ők, azt azonnal lekutyateremtettézik. Mindenki szid hát mindenkit, körbeszidjuk egymást, míg a bulinak nemsokára vége is van. Általános izgatottság lett úrrá a nem is kicsit fejtetőre borogatott városban, és ettől – ha már nem húztunk el idejében a Riviérára – nem menekülhetünk, akár szeretjük, akár pokolba kívánjuk az Untoldot.

Az utóbbiakból jóval kevesebb lenne, ha valahogy sikerült volna elfelejteni a román modellt, ehelyett azonban sok szempontból megint a lovak elé kötötték a szekeret ezzel a fesztivállal. Nem fogom elsorolni mindazt, amit már annyian kifogásoltak, de pár dolog még eszembe jutott. Akárhogy forgatjuk, kolozsvári infrastruktúránk csak arra elég, hogy csakazértis vakmerő ambícióink legyenek, de arra nem, hogy egy ekkora tömeget vonzó tömegrendezvény mellett a város élhető maradjon, ne adj’ isten esetleg még jól is érezzék benne magukat lakói.

Mint ahogyan Kolozsvár nem Budapest, az Untold sem Sziget fesztivál, ez a hasonlat, amit egyesek felhoztak, erősen sántít. A budapestiek ha pont a Sziget idején vágynak árnyas parkra, Budától a Városligetig számtalan belvárosi helyre mehetnek, és szigetekből is van némi választék, a kolozsváriaknak a sétatér híján esetleg a Csikós-kert (Babes) marad, slussz. (A Fellegvár a szintkülönbség miatt sokaknak önhibájukon kívül kizárt.) A villamos és az „eltérített” buszjáratok nem holmi szeszélyből igénybe vett járművek, a városlakók közül legtöbben naponta dolgozni mennek, a forgalmi viszonyok miatt jókora kerülővel, időpocsékolással. Ha pedig gyalogosan járnák kötelező napi útvonalukat, amely pont a sétatéren keresztül a legrövidebb, akkor is kénytelenek jócskán kerülni és persze nem lombok árnyékában, hanem forró betonon, ami azért mégsem ugyanaz.

Kolozsvár a hétköznapokban is fulladozik az autóforgalomtól, és ez valahogy a nyáron is csak kevéssé enyhült, hiába ment haza több tízezer egyetemista. (Budapest és Kolozsvár közúti szerkezete között olyan égbekiáltó a különbség, hogy magyarázni sem kell, miért badarság a kettő közé egyenlőségjelet tenni.) Erre jön az Untold, és már napokkal a fesztivál előtt (és után) korlátozzák a forgalmat, gyakorlatilag a belváros 4-5 kvázi-párhuzamosan futó útvonala közül kettőt lezárnak legalább egy bő hétig. Esetleg előbb az Untold nélkül is véresen esedékes közúti helyzetet kellene megoldani, és csak azután ide invitálni ennyi embert. Vagy ha már fordítva csinálják, az Untold (és a bent árusító cégek) bevételéből látványos összeget arra szánni, hogy ezek a kedvezőtlen hatások megszűnjenek. Épüljön egy alternatíva – villamos a Szamos felett, híd az egész belváros felett, libegő a levegőben, bármi –, amitől a hétköznapi kolozsvári látja és konkrétan érzi majd, hogy az Untoldhoz hasonló hiperrendezvényekből haszna van, mert egyébként hiába szajkózzák gazdasági szakemberek, az Untold nem a jóisten és nem matematikai axióma, hogy az istenadta nép csak úgy elhiggye, „me’ monnyák”: Pistának és Juonnak is hasznos, és kész. Ráadásul ha jobban megnézzük, akkor gyorsan kiderül, hogy az a soktízezer fesztiválozó hiába költi el a temérdek pénzét Kolozsváron, ha a helyi cégek profitadójából Bukarest jó esetben csak a harmadát küldi vissza nekünk (még akkor is megrövidítenek, ha kétségtelen, hogy a több pénznek a harmada is több, mint a kevesebbnek).

Így csak az látszik, hogy tetemes haszon ez a buli azoknak, akik a sok pénzt zsebrevágják, a belépők árát, a karkötős fizetési rendszerben bent rekedt és ott pofátlanul fogva tartott százezreket. Az elmúlt évek ködös kommunikációja nem tudott meggyőzni arról, hogy a fesztivál pénzügyei tiszták. Pedig érzik már, hogy jobb lesz valamivel kiengesztelni az egyre bosszúsabb közvéleményt, hát kommunikációs szempontból zseniális ötlettel álltak elő: rákos gyerekeknek akarnak sterilszobát építeni. Na az hogy néz ki, ha erre húzza az orrát valaki!

A kétkulacsosság bűnébe számtalanszor beleesnek a hatóságok az Untold kapcsán, hogy csak egyet említsek: minden éjjel több troli és buszjárat közlekedik a város több lakótelepe irányába, még Szászfenesre is. Értelmes, vendégszerető, logikus, udvarias intézkedés, amely megilletné azokat is, akik a városnapokon vagy a nemsokára kezdődő Kolozsvári Magyar Napokon az utolsó koncertet is megnéznék esténként. Még csak nem is kellene hajnalig haptákba állítani a buszokat, sofőröket, ellenőröket, hiszen ezek a „helyi” bulik éjfél előtt véget érnek. Ez valamiért mégsem fontos.

Akármennyi bűne legyen is az Untoldnak és a hatóságoknak, és bármilyen jogosan vívta ki haragunkat, azt nem kéne elfelejteni, hogy maguk a fesztiválozók mindezekért nem hibásak. Még ha elérhető távolságban is vannak, hús-vér emberek, akikkel lépten-nyomon összefuthatunk, nem az Olümposz ködébe burkolózó „istenségek”, mint a hatóságok vagy a fesztiválszervezők, akkor se rajtuk álljunk kicsinyes bosszút. Ne legyünk olyanok, mint a jegyellenőr a buszon, aki a mobilos jegyvásárlással bajlódó idegeneket másodpercekkel indulás után bírsággal fenyegette. Legyünk inkább olyanok, mint a többi utas, akik megvédték a fiatalokat, és megleckéztették az ellenőröket. Vagy legyünk olyanok, mint a nyugdíjhoz közelebb álló jegyárus néni, aki a tájékozottságából fakadó fontosságának megmosolyogtatóan teljes tudatában, azzal a bizonyos jóféle fesztiválizgatottsági-büszkeségi szindrómával fertőzötten ugyan, de kifogástalan részletességgel elsorolta az összes extra-buszjáratot, még levegőt sem vett közben, és akkor is kiabálta, amikor a kérdező már elfutott az induló busz után. Az Untoldot pedig ne felejtsük el majd számonkérni – az elkövetőkön. Ha elég gyakran, elég sokan, elég ésszerűen mondjuk, akkor talán előbb-utóbb ebben is lesz haszon. Akkor talán azt is könnyebben viselnénk, ha Untold idején tűzijátékropogás ébreszt hajnalban a város szélén.

Reklámok

Urnazárás előtt és után a 65-ösben

december 13, 2016 - 11:33 | Közügy kategória | Hozzászólás
Címkék: , , , , , , ,

Tízen találkoztunk szombaton este, életünkben először, az egykori református fiúkollégiumban. Mi voltunk a 65-ös kolozsvári választókörzet. Művész megmondó nagyival és bimbózó szerelemmel, a hazai lezser, „majd lesz valahogy” balkanizmus talaján szertecsúszó számokkal és megoldásokkal. Másnap reggel összezártak. 24 órára.

votat13Mindig későn szoktunk szavazni – legalább hétvégén ne kelljen olyan korán kelni… Így aztán több mint két évtized alatt csak egyszer volt szerencsém vidám szavazóbiztossal találkozni. Estére biztos már mindenki kimerült. Ennek ellenére sosem értettem, miért kell olyan hivatalos arcot vágniuk a szavazócetlikkel és választói listákkal telepakolt szavazópult mögötti őfontosságáknak. Eldöntöttem: én mosolygós leszek, kedves, mindenkihez lesz egy jó szavam, akihez csak lehet, és a humoromat sem felejtem itthon.

No, erre már vasárnap hajnali fél hatkor szükség is lett, hiszen a második taxis számon sem tudtak autót küldeni… Lassan hat óra, én meg félvárosnyira a 65-östől. Ez jól kezdődik. Már kezdtem képtelenebbnél képtelenebb alternatívákon gondolkodni, de mielőtt még a szomszéd biciklije is eszembe jutott volna, amit akár el is köthetnék az ajtaja elől – csakis kölcsönbe! –, tárcsáztam a netről sebtében kikeresett harmadik taxiscéget. Legalább öt percig könyörögtek számomra fuvarért, mire megesett rajtam az egyik becsületes honpolgár szíve, aki tudva tudta, miféle járatban lehetek én a parlamenti választások hajnalán.

Mire befutottam, a 65-ösben már magasra hágott a lámpaláz. Ahogy a mutatók közeledtek a 7 órához, úgy lettek kicsit kapkodósabbak a szavazóbiztosok, barátkoztak az idegenebbnél idegenebb űrlapokkal, amelyeket a nap folyamán valamikor valamiért ki kell majd tölteni, aztán 7 előtt öt perccel teljes nyugalom, lesz, ami lesz. A 65-ösben. Vagy ez a 64-es? A két szavazókörzetet az évek során folyton csereberélték a szomszédos tantermekben, hol az egyikben volt a 64-es, hol a másikban a 65-ös. Aki megszokásból már csak az orra után jött szavazni, az szépen sétálhatott át a következő sorba. Pedig ő még az ajtón is megnézte az utcaneveket, és bizisten hozzánk tartozik!

Mire észbekaptunk, 9 óra is elmúlt. Nagyjából folyamatosan érkeztek az emberek, pedig mindenki azt jósolta: alacsony lesz a részvételi arány. Nem úgy nálunk: a jegyzékben szereplők számához képest stílusosan mintegy 65% adta le a voksát. Legfeljebb 3–5 perc telt el két szavazó között, aztán úgy 11 órától fél 3-ig sorban álltak az emberek! A számítógépes rendszer természetesen kétpercenként akadozott, a személyi igazolványok jelentős részét csak kétszeri, négyszeri leolvasás után sikerült regisztráltatni. Tiszta szerencse, hogy nem jött el mindenki…

Jöttek kiábrándultak. Nekik megvolt a lesújtó véleményük erről a felemás digitalizációról, ami továbbfejlesztve, kiterjesztve egyszer csak majd tényleg abban is segítene, hogy ne kelljen hosszasan várakozniuk a voksolni vágyóknak. Egyelőre annyiban tényleg jó, hogy – már amikor éppen sikerül kapcsolódnia a központi adatbázishoz – a kettős szavazás, jogtalan szavazás lehetőségét kizárja. De most még túl bonyolult. A személyi igazolvány beolvasása után a gép minden személynek kiadja a sorszámát, és innen papíron folytatódik az egész, hát kezdődik a kiskakas meséje. Azt a számot ugyanis a táblagép kezelő megmondja egy szavazóbiztosnak, aki aztán elkíséri a szavazót egy másik asztalhoz, és még mielőtt elfelejtené, az ott ülő másik biztosnak megmondja a bűvös számot. Majd mielőbb sarkonfordul és visszatér a táblagéphez, mert jó esetben ott várakozik a következő „számjegy”. A csúcsidőben aztán még a rendszer akadozása ellenére is előfordult, hogy már hárman szaladgáltak a szavazópolgárokkal és számjegyeikkel a két asztal között, és keresztbe-kasul ismételték a számokat… Vagyis a hibalehetőség sokszoros.

Jöttek boldog emberek. Ők vicceltek, csodálták a szebbnél szebb szavazóbiztosokat, kicsit még bókoltak is, örömmel követték a kijelölt kisasszonyt a táblagéptől a másik asztalig, és ennek kedves-megmosolyogtatóan hangot is adtak.

Jöttek magányosak vagy csak nagy emberszeretők, akik beszélgetni akartak. Elmondták véleményüket a szavazásról, a jelöltekről, a politikáról, a világ rendjéről vagy inkább rendetlenségéről. Elmondták, hogy csak azért jöttek el szavazni, mert látták a tévében Iohannist, és megesett a szívük („mi s-a facut mila”).

Jöttek mogorva bánatosak, akikről minden mosolyüzenet és kedvességnyíl lepergett. Gondterhelt vonásokkal, elhúzott szájjal nyugtázták az ellenükre való folyamatrendszert. Lerítt róluk: csak legyünk túl rajta minél hamarabb… Még köztük is akadt, aki felderült a „Boldog születésnapot!” hallatán. Mert akinek éppen mostanság volt a születésnapja, azt megköszöntöttem.

Jöttek járni alig tudók, bottal közlekedők, beszélni képtelenek, betegek, akiknek háromszor kellett elmondani, hova menjenek, mit csináljanak, és akkor is csak néztek hosszasan és mozdulatlanul, jöttek világtalanok és gyengén látók. Jöttek kilencven esztendősek, akik kézzel tapogatták ki az átlátszó szavazóurna tetején a rést, ahol a szavazócédulájukat be kellett dobniuk.

Jöttek kisgyerekek. Egyikük népviseletben az ünnepélyről, boldogan mesélve, hogy énekelt a színpadon. Egy kislány nagy csengettyűvel a kezében mesélte, hogy a folyosón énekelt, ott szépen hangzik. Öröm volt látni, micsoda különleges élmény számukra a szavazás, hogy bemehetnek anyával-apával-nagyival a szavazófülkébe, hogy ők dobhatják be az urnába a lapokat, hát még az a kissrác, aki megnézhette, mit csinál a táblagép!

Jöttek elsőszavazók. Reménységgel. Boldogan. Két fiatalember, családostól. Udvariasan, büszkén mondták a szülők, hogy elsőszavazójuk van, még mielőtt a számítógép jelezte volna. Fényképezni szeretnének. Nem szabad. A másik ifjú apukája a gratuláció után rezignáltan mondta, úgyis osztrák állampolgár lesz a srác, ebben az országban meg egyébként is… és nemcsak a kezével, hanem minden hajszálával legyintett.

Jöttek egyetemisták. Akik éppen csak hogy megkapták a flotántjukat (ideiglenes kolozsvári lakcím), és mi voltunk a legközelebb az azt kibocsátó hivatalhoz. Este jöttek, csapatban, már zárás előtt. Nagyon akartak szavazni. Annyira, hogy az elhibázott igazolásuk miatt képesek voltak visszamenni a hivatalba javításért. Annyira, hogy sorban kivárták, amíg mindegyikük felkerült a két papirosra is. Annyira, hogy nevettek, huncutkodtak, ugratták egymást, és szerencsére senki sem szólt rájuk. Mint ahogyan rám sem, amikor magyarul beszéltem a szavazókkal.

votat12Maga a szavazási rendszer közelről is csak olyan, mint az egész társadalom. A korrupció, csalási lehetőség minimálisra csökkentése érdekében a bürokrácia teljesen átszövi. Ha valaki nem a saját körzetében szavazott, akkor két külön papirosba kellett őt bejegyezni minden adatával együtt. Ha kiakadt a központi adatbázis – ami a túlterhelés miatt nagyjából percenként előfordult –, akkor másik két papirost kellett (volna…) kitölteni és egy-két-három telefonhívást kezdeményezni örökösen foglalt számokra.

Urnazárás után a táblagép mindent lefilmezett – persze lehetetlen úgy beállítani, hogy a terem minden szeglete látszódjon a felvételen. A sarokban álló szekrény tetejére, könyvekkel fel- és kipolcolva, lepotyogás ellen körbetámasztgatva rögzítette a következő pár órát. Az összeadások, kivonások poklát.

A legalább 17 órája talpon levő biztosok megszámolták listáikon az aláírások számát, a kibontott, de fel nem használt szavazócédulákat, ezt ki tudja hány papírba beleírták, aztán sorra az urnákat is kibontották. Minden szavazócédulát legalább két biztos végiglapozott, az elnök felmutatta, majd pártok szerint kiválogatták, meg- és újraszámolták. Persze a ránézésre teljesen egyforma szenátusi és képviselőházi szavazócédulát sokan nem a megfelelő urnába dobták, hiába volt mindig résen az egyik biztos. Vajon miért nem lehet az egyiket mondjuk halványzöld papírra nyomni? Legalább a borítóját. Vagy nyomtassanak az egyikre egy virágot. Buborékokat. Na jó, egy szürke csík is megtenné. Valamit, amibe a szem egyszerűbben belekapaszkodhat.

Az érvénytelennek tűnő szavazatokat tüzetesen megvizsgálták, konzíliumot tartottak felette a biztosok. A nagyi nyakába akasztotta kéttenyérnyi nagyítóüvegét – ami csak véletlenül volt nála, anyagvásárláskor szokta használni, egyébként pedig tiszta szerencse, hogy ő festőművész, ezért pontosan tisztában van a tinta fölöttébb titokzatos természetével, például azzal, hogyan ivódik bele a papírba, vagyis e tekintélyes nagyítóüveggel vizsgálta a rakoncátlan pecséteket, hogy melyiknek hogyan futnak a tintaszálai az itatóson, hogyan vannak tükörben vagy rendesen a betűk, és akkor melyik pártra is szavazott az a cédula, és melyik pecsétnyom csak átütött a lapon, merthogy természetesen a tus és a pecsétnyomó is silány hazai gyártmány, volt is rájuk elég panasz.

Közel ezer szavazatot számoltak meg azon az éjszakán a 65-ösben. A végén pedig a képleteknek találniuk kellett, ha nem, az baj, bár persze előbb-utóbb úgy is le lehet zárni a számolást. Reggel három óra körül, 22 órányi ébrenlét és folyamatos odafigyelés után az ember már nem bánja hogyan, csak legyen végre vége az egész szavazósdinak. A bulizós, hosszú fehér éjszakákat elvileg elbíró fiatalok is feladták, a hosszú vöröshajú műszakis diáklány és a fiatal jogtanhallgató srác hátukat a falnak támasztva, a padlón suttogva bontogatták egymás szirmait, akár még szerelem is lehet ebből, vagy valami cimboraság, mígnem egy huszárvágással megfejtődött annak az egyetlen egy érthetetlen szavazatnak a titka. Innen még legalább egy órányi munka, míg majdnem mindenki hazamehet. Egyesek számára a bürokrácia azután is folytatódik.

Az elnök és a helyettese, a táblagépkezelővel és a kiosztott rendőrrel együtt – nálunk mind nők – egyetlen járműbe bepakolja a felbontatlan, érvényes és érvénytelenített szavazatokat… Négy zsákot húztunk-rángattunk magunk után. Kolozsváron a diákművelődési házban kellett gyülekezni. Tele volt rendőrautókkal a tér, tucatnyi egyenruhás igazgatta a hullafáradt népet. Egész Kolozs megyéből ide érkeztek a szavazatok. Százával a fehér zsákok, bent a nézőtéren összezsúfolva. A sorok közé nem fértek, hát mindenki a széksorok mellett alakított ki kupacokat, aztán amikor a számát szólították – reggel fél öt előtt, amikor odaértünk, még száz szám volt előttünk… –, akkor az elnök és a helyettese megragadta a zsákjait, és a többi kupac közötti keskeny résen át valahogy visszavonszolta az előcsarnokba. Ezt már nem vártam meg…

Lenne néhány ötletem, mi nem működik a gyakorlatban, mit kellene változtatni, de azt hiszem, nem fognak erről megkérdezni sem engem, sem a biztosokat. Úgyhogy csak néhány apró észrevétel. A hibalehetőség minden jóhiszeműség és igyekezet – és felturbózott bürokrácia – ellenére fokozott. Én soha többé nem tudok csalást kiabálni, ha egy szavazókörzetnél egy-két szavazatot félreszámolnak. Pedig ez az egy országos szinten tízezreket is jelenthet, ugye. Az első szavazóknak megengedném, hogy fényképet készítsenek magukról – mindig ott lehetne a fotóemlékek között az elsőszavazás! –, sőt még valamiféle jelképes ajándékot is adnék nekik – jobb híján csak gratuláltam és szavakat adtam. Egy egészen kicsikét talán ez is segíthet abban, hogy a kíváncsi-hangoskodó kisgyerekből, megilletődött büszkeséggel érkező elsőszavazóból, flotántjával hangosan lelkendező-örvendező tüsihajú diáklányból húsz év alatt mégse váljon mogorva elégedetlenkedő, aki jó messzire elkerüli a szavazókörzetet.

Működteti a WordPress.com.
Entries és hozzászólás feeds.