Mi az ebihalak pártján vagyunk!

szeptember 12, 2012 - 17:30 | Gyermekek – szülők, oktatás kategória | 2 hozzászólás
Címkék: , , , , , ,

Mekkora hatalmas megkönnyebbülés, hogy nincs nulladikoskorú gyermekem! Most én is tehetetlenül háboroghatnék a többiekkel együtt. Értem, miért támad sírhatnékja sok szülőnek: a hatéveseket váró kopár, sivár tanterem láttán, a félinformációkkal sebtében kiszolgált tanítók-igazgatók szemében lapuló bizonytalanság láttán, a híradók láttán. Önmagában az iskola, a megfelelő tanító kiválasztása eddig is éppen elég fejtörést okozott az első osztályba készülő gyermekek szülei számára, a nulladik most még rátett egy lapáttal. Így, ahogy elő (nem) készítették, így, ahogy elképzelték, legfeljebb annyit is ér, amennyit a neve: nullát…

Azt gondolnánk, ahogy telik az idő szabaddá vált országunkban, annál inkább fejlődik az oktatási rendszer, a törvényteremtő felnőttek annál inkább felfedezik annak hasznosságát, ha a gyermek életkori fizikai-szellemi sajátosságainak megfelelő oktatást teremtünk. Megdöbbenéssel látom, hogy egyre távolodunk attól az így már szinte romantikussá vált elvárástól, hogy olyan iskoláink legyenek, ahova a gyermekek szeretnek járni, amely nem öli ki belőlük a veleszületett természetes kíváncsiságból fakadó tudásvágyat, és amely a leghatékonyabb pedagógiai módszereket alkalmazza a buksifejek értelmes és maradandó okosodása érdekében. A „Kenjük be szalonnával az iskolát, hogy vigyék el a kutyák” elvet vallóknak üzenem: ilyen módszerek igenis bizonyítottan léteznek.

Sok évtized óta szajkózzák a szakemberek a játék fontosságát, a környezet fontosságát, az állandóság fontosságát a gyermekfejlődés során. Kell, hogy vonzó, kellemes, kuckós legyen az a terem, ahol napi x órát eltölt a gyermek, kell, hogy tere legyen, kell, hogy ugyanahhoz a tanítóhoz kötődhessen évekig. Ehelyett valami sírnivalóan nevetséges fejvesztettséggel végrehajtott reformmal lenullázzuk a legnagyobb óvodásokat, az óvónénit lecseréljük egy idegenre, akitől majd egy év múlva máris búcsút vehetnek. Mindhiába szajkózzák az alapos tudású elismert szakemberek, hogy első osztályba ne iskolásokat várjon a tanító, óvodások érkeznek majd. Süket fülek, bezárt elmék: ehelyett innovációjukért bizonyára busásan megjutalmazott valakik még egy évet ellopnak a gyerekkorból, és a tarkabarka óvodában sok mesével-játékkal-mozgással töltött utolsó év helyett a kellő fogadásukra felkészületlen környezetbe száműzik őket.

A legtöbb nulladik osztályban fehér falak között egyszínű, unalmas padok és székek állnak még ma, 4 (!) nappal a kezdés előtt. Sok helyen annyi gyereket irattak be a jónevű, népszerű iskolákból való kimaradástól tartó szülők, hogy a padoktól már játéksarok nem fér be, nem szólva a valami meghatározatlan időpontra várt állami matracokról, ahol pihenni lehetne. Minek a sok lazaság, a gyereknek kemény szigor kell, katonás rendet tanuljon, így gyarapodik – akad, aki ezt vallja.

Pedig lassan kétszáz éve írta az egyik legprecízebb tudomány, a matematika csillaga, Bolyai Farkas: „Mindenek felett játszódjon es nőjön a gyermek, a szüntelen való tanítás elnyomja a növés erejét, s az eszet mint az országút olyan meddővé teszi.” Őt idézi Vekerdy Tamás, akinek most csak az egyik könyvét ajánlanám a visszakézből reformálók figyelmébe. Gyermekek, óvodák, iskolák – ebben a zsebkötetben ugyan kicsit sokat beszél a széles körben elismert tudású szerző az egyik alternatív pedagógiáról, ám tudományos megalapozottságú általános megállapításai ettől még szilárdan megállják a helyüket, így azok is megszívlelhetik, akik nem rajongói az alternatív pedagógiáknak. Ezekből idéznék csak nagyon-nagyon keveset. A világhálón egyébként megtalálható a kötet teljes szövege.

„(…)minél tovább tartunk egy gyereket gyerek-mivoltának és életkorának megfelelő körülmények között, minél tovább tápláljuk benne az élő hitet, hogy a világ és az ember érdekes, megismerésre érdemes, annál jobban fog helytállni kedvezőtlenebb körülmények között is.”

„Az iskolába lépő kisgyerek figyelmének terjedelme 6-8-12 perc között ingadozik, lassan nő 15-17 percig, és ehhez képest neki 45 perces órákat kellene kibírnia, „jó magaviselettel”, figyelmét koncentrálva. A nagy tapasztalatú tanító nénik persze tudják, hogy az órákat megfelelően tagolni kell. Vannak, akik időnként helyükről felállítva kicsit tornáztatják vagy lélegeztetik a gyerekeket, vannak, akik énekeltetik és mindenképpen: váltogatják a tevékenységeket.”

„Mert az iskolába nem iskolás gyerek megy – hiába töltötte be a hatodik életévét! –, hanem óvodás, aki majd, nagy egyéni eltéréssel, hat- és nyolcéves kora között lassan válik iskolaéretté.”

„– Hölgyeim és uraim! Ha önöknek netán ebihaltenyészetük van és tudják, hogy ezek a kopoltyúval lélegző halacskák fejlődésük során idővel tüdővel is fognak lélegezni, s ilyenkor majd – megfelelő alakváltás után – kimásznak a szárazföldre, eszükbe ne jusson, mondjuk naponta egy-két percre, majd netán hosszabb időre kiemelni őket fejlesztés címén. Jósolható, hogy ezek a túl korán szárazföldre kerülő halacskák el fognak pusztulni! De ne is tartsák őket magas falú bádogedényben. Teremtsenek köréjük olyan kedvező környezetet, ahol a lassan, magától békává átalakuló ebihal idővel szépen kimászhat egy kellemes lejtőcskén a hívogató fűre, ha már ennek eljött az ideje.)”

Egy jó oldala mégiscsak van ennek a reformnak. Ha ez a kísérlet mégis kudarcot vallana, és jövőtől letesznek róla, talán az iskolákban ily módon feleslegessé vált állítható magasságú padokat-székeket, a valamelyest játékosabb taneszközöket, netán az akár pár perces pihenést kínáló várvavárt matracokat az első osztályok „örökölik” majd, s így akaratlanul is az iskolakezdőkhöz inkább alkalmassá válik az elsősök fogadtatása.

Működteti a WordPress.com.
Entries és hozzászólás feeds.