A Tél, amikor két hónapig tartott a vakáció

január 10, 2017 - 07:24 | Jegyzet, Kolozsvár, Uncategorized kategória | 2 hozzászólás
Címkék: , , , , , , ,

Emlékeztek arra a télre, a nyolcvanas évek derekán, amikor hetekkel meghosszabbították a téli vakációt a hó és fagy miatt? Nem két-három hétig, hanem több mint két hónapig tartott a téli vakáció. A legkedvesebb iskolai emlékem! 🙂

tel-1984Nézegetem az előrejelzéseket most, és azoknak a megyéknek a listáját, ahol ma sem nyitnak az iskolák, vagy egész héten zárva maradnak. Mínusz 15, mínusz 18 fokra jósolják a legalacsonyabb hőmérsékletet. Reggel hétkor Bukarestben –17 fokot mértek, de más tilalmas megyékben alig –12-t, míg Kolozsváron meglepetésemre –20-at. Itt mégsem maradnak otthon a kölkök, tanárok. Nyereg alatt puhul a hús, vagy mi. Konccá fagy.

Szerencsére azon a harminc évvel ezelőtti nagy télen hetekkel megnőtt az év elején a vakáció, úgy emlékszem, csak február legvégén mentünk újra iskolába. Szerencsére, mert akkoriban szinte egyáltalán nem fűtöttek az iskolában. Negyvennyolcan ültünk a tágas légterű tanteremben, mindenféle individualista kreativitást magáról levető rideg falak között, hideg neonfényben, az egyik ablakszemből hiányzott egy csíkocska, kabátban, sállal-sapkával, kesztyűs kézzel. Az volt a legkevesebb, hogy látszott a lehelet. Hiába voltunk annyian, nem tudtuk meleggel teleszuszogni a tantermet. Hátsónk is odafagyott a lehajtható fa ülésre. Merészebb tanárainkkal hatodikban már zúgolódtunk is, közösen lázadoztunk, olyasféléket beszéltünk, hogy negyedéért is elvittek annakidején embereket.

Szerencsénk volt a hatalmas hóval, hiszen így sokaknak lehetetlen volt eljutniuk az iskoláig, bár mi még valahogy elküszködtük volna azt a semmi kis távolságot a szügyig érő hóban. Ha nem lett volna akkora hó, akkor csupán a hideg miatt aligha rendeltek volna el iskolazárt, hiszen az egyet jelentett volna azzal, hogy beismerik: a sokoldalúan fejlett szocialista társadalom képtelen megbirkózni holmi téli fagyokkal. Márpedig a rendszer ennél nagyobb csodákra is képes volt, ugyebár. Így legalább otthon, paplanokba bújva vészelhettük át a nagy mínuszokat.

Minket gyerekeket a hó bőségesen kárpótolt a fagyért. Ott volt nekünk a Kör, ahol a buszok a monostori végállomáson megfordultak, nyaranta focipályaként funkcionált, és ahova még lekopott festékű átjáró se vitt, úgy kellett átlógni a buszok között – még jó, hogy csak hébe-hóba jártak. A Körön fű volt, néhány tuja és bokor. Ott mindig érintetlen maradt a hótakaró. Körülötte az úttesten lenyomták, elkoptatták a buszok, de a Kör szélén méteresen állott. Hetekig foteleket ültünk bele a hóba, köröskörül a hatalmas Körön, még könyöklőre is jutott a hóból, s a fejünk alig látszott ki, ha leültünk.

A hidegre emlékszem, pedig a gyerekek sose fáznak, hiszen játékban mérik a hideget is, ha pedig fáznának, akkor ugye rögtön haza kellene menni, vége a hógolyózásnak-szánkózásnak. Emlékszem a hidegre, mert otthon is az volt. A kaloriferek fűtéskor is inkább csak langyosra melegedtek, a kis lakást az aragázzal fűtöttük telente, de a tömbház falunyi lakója közül mindenki begyújtotta, hát alig pislákolt a büdös láng, örökké fázott kezünk-lábunk. A lerbe is begyújtottunk, nyáron bontásból kidobott téglát hoztunk bele abban a rusnyabarna rég kinőtt gyerekkocsiban a közeli szemétdombról, amelynek töltésén ma házak és blokkok állnak rendszerváltás utáni gyors összevisszaságban, ahányszor arra járok, nem tudok nem gondolni rá, hogy egyszer még völgynek ered az a sok hulladék, amire építkeztek. A lerben nyitott ajtóval égett a kék gázláng, valahogy megmelegedtek a téglák is, már szinte belemásztunk, a jobb felem mégis fázott, aztán felváltva melegedtünk a húgommal, a szüleink, na ők meg be kellett érjék a gyönyörködéssel, hogy mi nem fázunk éppen annyira. A villanykalorifer és rezsó sem volt megbízhatóbb, naponta elvették az áramot. A három négyzetméteres konyhacsíkban az asztal úgysem nagyon fért volna máshova, hát nekitoltunk a kályhának, ott körmöltük a leckét. Az áramszünetek miatt sokszor aztán órákon át petróleumlámpánál – akkor egyáltalán nem volt romantikus.

Ha legalább forró fürdőt vehettünk volna! Kisgyerekként csak este fürödhettünk, sokszor langyos vízben vacogva, és a szocializmus dicsőségére emelt komfortos tömbházakkal teletömött városon is falusiasan, hiszen melegíteni sem győztünk volna annyit, hogy megteljen a kád mielőtt még kihűlne a víz. Hajszárítónk nem volt, de a gáznál is csak kicsit szárogathattuk loboncunkat, hát valami gyűlölt régi pelenkamaradékokból keszkenőt kaptunk fejünkre, nehogy meghűljünk a hideg lakásban, úgy kellett aludni egész éjjel. Az idővel egyre szűkebbé váló pelenkakendő szorította a nyakamat, bogja addig nyomta a torkomat, amíg már belül is éreztem a gombócot, de hát hiába minden ellenkezés, még kisiskolás korunkban is tele volt a fisánk náthákkal, hörghurutokkal, torokgyulladásokkal, nyomták belénk a penicillin injekciót, hát azt még jobban utáltuk.

Ha már napokig, hetekig nem fogtunk este meleg vizet, hajnalban keltünk – az iskola öt perc gyaloglásra volt tőlünk, hát öt órakor kelni felért egy életre szóló kihívással –, hátha több szerencsénk lesz, akkor csak az igazán elszántak fogyasztották, hát valamiért éppen akkor adták. Hosszasan kellett folyatni, míg felért a harmadikra (szegény Andiék a tizediken!), s nagy volt az öröm, ha langyosodni kezdett, kapkodva dobáltuk le magunkról a ruhát, s nagy sietve mosakodtunk, hátha-hátha jut a következőnek is, s nem kell egymás levetett fürdővizében tisztálkodni. Ennyi fázásban hasznos volt, hogy a vállalati Mikulás minden évben sapkát és sálat hozott, még ha egyenfejfedőben parádézott is a fél város. És akkor még nem is mondtam semmit, mert legalább volt cipőnk, kabátunk, nem úgy, mint a 25-40 évvel előttünk telelőknek.

Na de az a tél, amikor a hatalmas hó miatt sokan el sem juthattak volna az iskoláig, mégsem a fázásairól maradt emlékezetes. Olyan volt, mint egy kései karácsonyi ajándék. El is búcsúztattuk rendesen. Akkoriban még alig voltak autók, szabadok voltak a tömbházak közötti utcák, volt helyünk. A lépcsőházunk sarkán utcai lámpa állt – fényt már ritkábban adott, mert gyakran kiégett, és ritkán cserélték benne az égőt, de akkor éppen világított. Hosszúkás, fordított csonka kúp formájú lámpa, a tetején kalappal. Nekem tetszett. Olyan képeslapi csendéletre illő. Vagy drámai történetek lapjaira.

Rengeteg volt a gyerek mifelénk – amikor az elsőt kezdtük 80-ban, hét osztály indult csak a mi sulinkban, és fél buszmegállónként volt egy-egy iskola –, hát erőst sokan összegyűltünk azon a vasárnapon, amikor látszott, hogy most már aztán nincs menekvés, másnap tényleg kezdődik a tanítás. Korcsolyapálya csak egy volt az egész városban, jó messze, sőt az otthontól az iskoláig és haza vezető ötperces útra szűkült világunkban, ahol a huszonötös és a huszonhatos troli is csak nagyritkán járt, irgalmatlanul messze, a Györgyfalvi negyedben, és hol nyitva volt, hol nem, hát mi többnyire a hóban korcsolyáztunk. Az utcákat úgysem takarították, és csak önszorgalomból sózogatták a lakók, így az emberek keményre taposták a havat. Jég- és hópálya volt az egész város. Nyugodtan elkorcsolyázhattunk akár az alimentáráig mustárért vagy Hebe ásványvízért, esetleg kilenclejes orosz halkonzervért (az mennyei volt hagymával kikavarva!) – egyebet ugyanis nemigen lehetett kapni –, épp csak bent a boltban nem csúszott a korcsolya, és nem is néztek ferdén, a fehér-szürkére priccolt mozaikos betonpadlónak nem ártottak a korcsolya élei.

A sarki lámpa körül lejtős volt az út, és ott kanyarodtunk be a lépcsőházak felé, lejtő és kanyar, így hát ott mindig még jobban csúszott. Annyi hétnyi csicsonkázás után pedig a cipőtalpak törésveszélyesen jegesre csiszolták. Akkor este még rá is segítettünk. A tömbházak közötti rengeteg fenyőről letört lombos ágakkal elsepertük a maradék havat, csizmáink talpával még szélesebbre csiszoltuk a luxuspályánkat (a szülők ezt persze nem látták…). Aztán órákon át magyarul, románul, bikkfaangolul énekelve korcsolyáztuk össze a hatalmas jégtakarót. Olyan 80 négyzetméter lehetett, tehát óriási. Úgy emlékszem, késő éjszakáig állt a bál, míg haza nem parancsoltak. Biztos volt már vagy kilenc óra, akkoriban tényleg nagyon késő 8-12 éveseknek. Abban a pár órában egyenesen melegünk volt. És legalább azzal sem hívhattak bennünket korábban a házba, hogy megfázunk, hiszen bent sem melegedhettünk meg. Jöttek-mentek a felnőttek, magukban biztos még duzzogtak is, hogy most már biztos összetörik magukat a jégpályánkon, de szólni senki sem szólt. József Attilai őszinte gyermeki tudatlanságunk fittyet hányt a felnőttek világa mindennapos megalkuvásainak, titokban hallgatott Szabad Európájának, örökös rettegésének, egy olyan országban, ahol veszélyes volt hangoskodni, pofázni, egyénieskedni, a felszabadultan hangoskodó örömünktől alighanem beléjük szorult a szidás. Olimpikonok voltunk, a monostori tömbház egyszem lámpája alatt. Fűtés, étel és szabadság nélkül igazibb korcsolyabajnokok akkor sem lehettünk volna, ha valamely nagyvilági verseny dobogóján állunk.

Reklámok

Okosvilág, buta módszerek: iskolát, másképp!!

április 22, 2016 - 12:31 | iskola, Uncategorized kategória | Hozzászólás
Címkék: , , , ,

noveny

Pokoli hét volt ez mindazoknak, akik ki nem állhatják a gyerekeket: úton-útfélen a másképp iskola mámorító szabadságérzetétől még a szokásosnál is hangoskodóbb és bolondosabb kedvű ifjoncokba botlott. Aki szereti a csibészeket, annak mámorító napok ezek: gyerekcsivitelés tölti be a város utcáit, tereit, buszait, zárt ablakokon át is beszűrődik, lehet gyönyörködni kedvünkre, és töltekezni a belőlük áradó sok huncut vidámságból.

Határozottan úgy érzem, hogy a hazai magyar iskolák valahogy mindig egykéthá-ötven lépéssel előbbre jártak román társaiknál a pedagógia, nevelési módszerek, nyitottság terén. Már 89 előtt is mindig mocorgott ott valami rendszerellenesség, mindenféle gyanús gyülekezésre alkalmat adó köröket (és táncházakat, és sporteseményeket stb.) találtak ki, igazi szellemi műhelyeket, bár a gondolkodás ugye a népi demokrácia legnagyobb ellensége. A román iskolák valahogy jobban idomultak a mindenkori keretekhez. Talán éppen a kisebbségi létből fakadóan a magyarokban mindig ott szikrázott valamiféle lázadás nyugtalansága. Ami sokszor ugyan lélekölő fülemüle-pereket szül, ám többször előrevisz. Az oktatási folyamat változtatásának szükségességét is leghamarabb a magyarok ismerték fel idehaza, a Waldorf, a Montessori, a step by step alternatív oktatási módszerek mind magyar közösségeken keresztül szivárogtak be. Aztán Kolozsváron a Waldorf például a románok körében is igen népszerű lett, mára vadonatúj iskolát építettek.

Mondhatnánk akár, hogy az Iskola másképp is a magyar iskoláktól ered, hiszen mire ezt a spanyolviaszt Bukarestben felfedezték, Erdély számtalan magyar iskolája már a huszonakárhányadik iskolaheteket, iskolanapokat szervezte. De hadd ne mondjuk. Inkább örüljünk a másképp iskolával együtt járó változásoknak.

A családi pénztárt egy kicsit lecsapolja ugyan, de ez a program végső soron jót tesz a gazdaságnak. Karácsony előtt már hasznos lefoglalni a társasbuszt, hiszen ezekből még Kolozsváron sincs annyi, mint ahány osztály utazna ezen a héten (az éjjel a magyar határon olyan torlódás volt, hogy órákat vesztegeltek). Aki későn ébred, hoppon marad. A helyi közszállítás sem jár rosszul, a néhány tízezer diák, aki iskolába ingyen bérlettel jár, most jegyet vásárol, amikor az osztállyal más útvonalon közlekednek a városban. Még a perecesek, szendvicsesek is örvendezhetnek a megszaporodott vásárlópopulációnak, a kalandparkokról, paintball terepekről stb. nem is szólva. Iskolaidőben a szűk tízpercesekben nincs idő elfutni a sarki gyorskajáldáig, meg ha a szigorú portást ki is lehetne cselezni, a még szigorúbb szolgálatos tanárnak már naplóig ér a keze, és annak fele sem tréfa. Az olykor késő délutánba nyúló másképpnapokon ez is másképpen van.

Az Iskola másképpen egy kicsit felrázta az élet kötelező dolgaiba olykor belerobotosodott felnőtt társadalmat. Létrehozott egy olyan piaci keresletet, amelyre bizony elég szégyellnivaló kínálatunk volt. Poros múzeumok, zárt kapus és ami még nagyobb baj, zárt elméjű intézmények. Unott felnőttek, akiknek már nincsenek álmaik, csak elégedetlenkedéseik, nincsenek friss ötleteik, csak kifizetni való számláik, akikből rég kihalt a kreativitás igénye is, már nem akarják megváltani a világot, csak eltartani a családot. Ezt kínáltuk. A múzeumok gyerekprogramjai sok helyen még ma is többnyire árgus szemekkel leskelődő termes nénik intelmeiben merülnek ki: Vigyázz! Ne nyúlj hozzá! Ne menj olyan közel! És természetesen a mai fiatalság fölöttébb neveletlen volta miatt kötelező ciccegető fejcsóválásokban. A múzeumpedagógia ugyan még ma is gyerekcipőben jár, de az Iskola másképp nem jutott sok hazai reform, ötlet sorsára, nem akar megszűnni, és az évről évre egyre erőteljesebben megnyilvánuló piaci igény végül csak kimozdította a mamutokat az évtizedekig betokosodottnak látszó semmittevésből. Talán már restellték mindig elutasítani a programok iránt érdeklődő tanárokat, talán meglátták ebben az érdeklődésben a lehetőséget, a pár lejes belépődíjakból összegyűlő bevételen túl rájöhettek: amit ma kínálni tudnak, az azt is nagyban meghatározhatja, hogy az idelátogató gyermek felnőttként majd idehozza-e vagy sem a családját múzeumba, vásárol-e színházjegyet. A kielégítetlen igények tavaly egy másképp fesztivált is létrehoztak, de az idén már különösen gazdag és ötletes programokat kínáltak a kolozsvári színházak, múzeumok, és az évek során lassanként a komoran fontos intézmények is kitárták kapuikat, a repülőtér, a városháza is fogad diákcsoportokat. A társadalom észrevette a gyerekeket.

kemia

Ha közvetlenül a családjában még/már nincsenek is nebulók, azt azért úgy mindenki tudja, hogy gyermekek léteznek. Ha másért nem, hát azért, mert nem adják át a helyüket a buszon, hangoskodnak-lökdösődnek-szertelenkednek az utcán, csakazértis verik a labdát az ablak alatt, megkergetik a szegény macskát és lelopkodják a fáról a cseresznyét. Szóval amolyan bosszantó tényezőkként úgy léteznek valahol, néha látni őket nagy táskával a hátukon, esetleg még egy hangszert is cipelve. De tömegként a diákság népes táborával a felnőttek társadalma nem számol. Hiába vannak lassan többen, mint a dolgozók, ez a népességrész erőtlen, nincs szakszervezete, „nem számít”, sőt félkész emberkékből áll, akiket nevelni kell, vagyis amolyan folyamatos javítóintézetszerű bánásmód való neki, szabályokkal, korlátokkal, tilalomfákkal, nyesegetésekkel, sablonkérdésekre bebiflázandó sablonválaszokkal. Reggel elnyeli őket az iskolarendszer, délután a különórák, sport, tánc, majd a leckeírás otthon. Nem zúgolódnak gyermekkoruk buta megnyomorítása ellen, nem kérik számon, amikor a rendszer lassanként kiöli belőlük a természetes kíváncsiságot, nem hagy időt játszani, felesleges mennyiségű lexikális tudást halmoztatna fel velük, közben éppen a miértekre nem ad választ, pedig az lenne a legérdekesebb és leghasznosabb. Jól-rosszul tudják a koszinuszt és a cserebomlási reakciót, de nem értik, mitől működhet egy vállalkozás, hogyan kellene viselkedni egy állásinterjún. Megszokják, idomulnak vagy kamaszként lázadnak (kevés sikerrel, gyakran önpusztító hatással), a szorgalmasabbaknak-kitartóbbaknak megy a magolás, a szerencsésebbje kidolgoz valamiféle túlélési stratégiát, és túl sokan vannak azok, akik valahol 11–14 éves koruk körül eltűnnek, feladják a szélmalomharcot, menekülnének, és úgy írják le végleg eldobnivaló pokoli rosszként az iskolát, a tanulást és ezzel együtt a tudást, ahogy a rendszer leírta őket. Pedig sokszor köztük vannak az Einsteinok. Azt reméltem, mire az én gyermekem iskolába kerül, másképp lesz. Nem lett. Eltelt két évtized, és a tanterv még zsúfoltabb, mint a mi időnkben, amikor nagyon sok mindent tehetetlenül a kommunista rendszerre lehetett fogni. Néhány hete reform címén még megtoldották néhány órával a heti penzumot. Folyamatos rohanásra kényszerítik a tanárokat, főleg a vizsgatárgyakból, ahol megint nincs helye magánvéleménynek, irodalomból sem. A tanulás-tudás-felfedezés élvezetességének csodálatossága gyakorlatilag ismeretlen marad. Arra végképp nincs idő.

Az idő egyébként mintha megállt volna, az iskola nem tartott lépést a technológiai fejlődésekkel. A tanárokat nem segítik hatékonyan abban, hogy például a majd minden diák zsebében úgyis ott lapuló okostelefon ne tiltólistán legyen, hanem tehessék a tanóra élvezetes és hasznos részévé. Pedig a digitális bennszülötteknek eleve a vérében van az ehhez szükséges tudás, érdeklődésüket biztosan felkeltené a módszer, és rengeteg módszertani lehetőség van erre, a világháló is tele ilyen formában használható tartalmakkal, de nem élnek vele, nem értenek hozzá a pedagógusok. Az interaktív táblát is sokszor hiába sikerült beszerezni, sajátságos használatára senki nem tanítja meg a tanárokat. Pedig mindenkinek megkönnyítené a dolgát, diáknak is, tanárnak is. Marad hát a füzet, ceruza, tábla és kréta. A fejekben is…

tablak

Ha a gyárban dolgozol nyolc órát, és hiába van esztergapad, egy kézi reszelővel kell dolgoznod, nincs cigiszünet, nincs pisiszünet, nincs kávészünet, nincs ebédszünet, a nap végén a főnök még haza is küld néhány órára való munkát, majd másnap lehord, mert nem helyes az eredmény, és hónap végén megkapod a minimálbért, nos ott már alighanem rég lázadás tört volna ki. Sztrájk. A diákok nem sztrájkolnak. Ha el is jutnának az önszerveződésnek erre a szintjére, nem sztrájkolhatnak; amikor néhány évvel ezelőtt felvonultak, gyorsan törvénnyel tiltották meg, hogy iskolaidőben az intézményen kívül tömegrendezvényeken vegyenek részt. Befogtuk a szemtelen diákok száját, ugye. A változás igényének szervezett jelzése tehát aligha várható az iskolapadból. A felnőtt társadalomnak kell ezt a harcot megküzdenie helyettük, értük. És nemcsak az apáknak, anyáknak, akik lélekközelből látják az egész folyamatot, hanem mindenkinek. A tanároknak is. És azoknak is, akik csak a bosszantó csínytevőt látják a kölkökben. Ha egyáltalán észreveszik.

Az Iskola másképp ezért is jó: láttatja a diákokat. Talán elég erőteljesen ahhoz, hogy idővel a problémáik is látszódjanak, és a hangjukat is meghalljuk. Hogy a bölcs felnőttek megértsék, a mindennapi tanulási folyamatnak a hatékonyság érdekében sokkal közelebb kellene állnia a mindennapjaink valóságához, az életünkhöz, ahhoz az élményszerűséghez, amit ez az egyetlen hét nyújt – és hogy ezt ők maguk szorgalmazzák, a hatalmas felnőttek, akikre a gyerekek mindenhatóként tekintenek (egy ideig). És ha kell, tanárok-szülők-állampolgárok sztrájkoljanak, tüntessenek, követelőzzenek, hogy dobjuk ki már végre a régiből a kacatot, és adjuk meg gyermekeinknek azt az ajándékot, hogy boldogan kibontakozó életrevaló felnőttek lehessenek.

happy children

Iskola másképp – égszakadás-földindulás…

április 3, 2013 - 17:48 | iskola, oktatás kategória | 1 hozzászólás
Címkék: , , , ,

Tojást írtak tavaly a negyedikesek

Tojást írtak tavaly a negyedikesek

Nyüzsgés, csivitelés, visongás, kacagás – az iskolákban és onnan „kiszabadulva” hatéves apróságok és majdnem véndiák nagykorúak egy hétre birtokba vették a múzeumokat, utcákat, tereket, autóbuszokat. Már azokon a településeken, ahol vannak terek, múzeumok, autóbuszok…

Tavaly fedezte fel a spanyolviaszt a román tanügy: iskola másként néven igen rokonszenves programot indított, amely a hazai önálló magyar tannyelvű iskolákban már egy-két évtizede iskolanapok néven fut. A dicséretes elképzelésnek azonban egész sor buktatója és hátránya is van.

Elsőre rögtön az időpont. Míg az iskolanapokat többnyire melegebb hónapokra időzítették, hogy így a rengeteg szabadtéri program kevésbé legyen kiszolgáltatva az időjárás szeszélyeinek, addig az újabb „másiskolát” a tavaszi szünet köré rendelték. Nem hallgatnak az iskolákra a döntéshozók: csakazértis erőltetik a kora tavaszi időpontot. Így aztán rendre elmaradoznak az udvarra tervezett programok, jó esetben átmentik azokat egy tanterembe, de nem mindent lehet. A bicikliversenynek például lőttek, és a villámfocit is csorgó esőben szaladgálták le a kitartó apáczais tinifutballisták, akiket a bőséges égi áldás dacára úgy kellett erőnek erejével feladásra bírni. De dugába dőltek madár-megfigyelések, botanikus kerti séták, sok-sok kirándulás.

Nem könnyű a sokféle érdeklődésű és korú fiatalnak érdekességet kínáló, változatos egész hetes programot összeállítani: természetes, hogy az intézmények sorra kísérleteznek a régi jó iskolanapok és az iskola másképp összevonásával. A Brassai talán éppen azért gondolta meg magát, és tavalytól eltérően az idén két külön rendezvényt szervez, hogy a hagyományos Brassai-hét régi jó patinás programjai ne hiúsuljanak meg sorban az időjárás miatt. Csak győzzék a szervezők – tanítók-tanárok – cérnával!

Szeretem látni városszerte a gyermekcsoportokat ácsorogni egy-egy épület előtt, a szaladgálós felnőtt hétköznapokban valószerűtlen ráéréssel nézelődnek, beszélgetnek, még így, esernyők alatt is. Pontosan tudom, mikor halad el egy újabb fészekaljnyi a szerkesztőség mellett: az emeleti irodába még a hangszigetelő kettős ablakon át is behallatszik az önfeledt zsivaj. A buszokon nem is lehet beszélni, apókáknak-anyókáknak szunyókálni sem, csak hallgatni, mit csacsognak életkorukhoz illő hangossággal gyerekek-ifjak. Délelőtt három osztálynyi gyermek maradt a megállóban, mert nem férhetett fel az eleve dugig telt autóbuszra, várták a következőt. Pedig nem telne túl nagy erőfeszítésbe egyeztetni ezen a héten a közszállítási vállalattal, és adott délelőtti időpontra megpótolni a járatok számát, főleg, hogy az iskolaprogramba amúgy is bekapcsolódó önkormányzat nagy támogatója a vállalatnak, elvileg hát „egy a gazda”.

Persze esős időben is lehet múzeumba menni, moziba, agyagozó mestert hívni és táncolni – már azokban az iskolákban, ahol elérhető közelségben van múzeum, mozi, agyagozó mester és tánctanár… De mi történik a kisebb-nagyobb, távolabbi falvakban? Ahonnan csak költséges buszozással-vonatozással lehet eljutni a legközelebbi múzeumig, bábszínházig, ahol közel-távol nincs egy pszichológus, aki mondjuk a szerelemről vagy a barátságról tartana érdekes interaktív előadást, és senki sem tud nemezelni. Egyes meghívottakat valahogyan megfizetnek az iskolák, mások ingyen tartanak előadást vagy foglalkozást abban az iskolában, amelynek egykor a diákjai voltak, vagy ahova a gyermekük jár. Hatszáz diák 1200 szülője között akadnak bizonyára érdekes foglalkozásúak is, a kicsi iskolákban kéttucatnyi szülő közt nem biztos, hogy van zenész, dietetikus, médiaszakember, kísérletező fizika-biológiatanár. A falu látnivalóit a benne lakók mind úgy ismerik, akár a tenyerüket. A mintagazdaságot már minden gyerek látta, a háziállatok is csak a betongyereknek jelenthetnek újdonságot, a „népművészeti kiállítás”, a sakk készítése és a Vasvári-múzeum Körösfőn megszokott, a bútorfestés Mákófalván szinte hétköznapi, Kidében a tájházat mindenki ismeri – semmiképpen nem esik az iskola másként kategóriájába. Színjátszó csoportjuk sincs a kicsike iskoláknak, zenekaruk, kórusuk sem, mert egész egyszerűen kevesen vannak hozzá. Ott lenne igazán kézenfekvő szabadtéri játékokat szervezni, sportvetélkedőket, minden nap mást, de ehhez is száraz idő kell, merthogy tornaterem sincs. S bár ilyen helyen a pénzzel még sokszor rosszabbul állnak, mint a nagyobb, városi iskolák, ha mégis kerül némi pénzmag, szervezhetnének egy kirándulást, és csorgó esőben meglátogathatják a marosvásárhelyi állatkertet… Bár lényegesen korlátozottabbak, lehetőségek azért természetesen vannak, ám ezek mind elsősorban (kizárólagosan…) a tanító egyéniségén, hozzáállásán, áldozatkészségén, kitartásán, fokozott leleményességén múlnak.

Milyen az iskola másként ott, ahol 10-15 diákot összevontan tanít a tanév minden egyes napján egyetlen tanító, és ezen a különlegességeket igénylő héten sem számíthat senki másra? Csak kevésen múlik, és azonnal gyötrelmes és kínos. Tanárnak-diáknak egyaránt. Így egész egyszerűen nem mennek iskolába ezen a héten, vagy odamennek ugyan, de foglalkozás híján az egész iskola unalmukban csintalankodó-hangoskodó-tébláboló diákokkal van tele, akik folyton tilalomfákba ütköznek, még inkább, mint a „rendes” hétköznapokon, amikor legalább valamelyest leköti őket a tananyag. A jó közösségi élmény helyett a diák így csak az elvesztegetett idő meddő emlékével marad, a tanár a feleslegesség frusztrációjával – és éppen a program célja hiúsul meg. Nincs felszabadultság, nincs öröm, nincs szórakozás, nem születhet meg a kötődés, az érzés, hogy az iskola nemcsak az a hely, ahol felelünk és szekundát kapunk, hanem egy egészen kicsikét az otthonunk is, ahova szívesen megyünk, és amelyhez majd felnőttként is ragaszkodnunk lehet. És ezért nagy kár manapság, amikor talán még inkább szükségünk van ilyen kis melegséges zugokra, cirógató emlékfoszlányokra életünk térképén.

Halált a zenére!

február 3, 2010 - 15:07 | Gyermekek – szülők, oktatás, Tehetségkutatás, Vélemény kategória | 8 hozzászólás
Címkék: , , , , ,

Azok, akiket közvetlenül nem érintett az ügy, tavaly az általános választások diktálta valamelyes politikai visszafogottságban többnyire csak azt látták, hogy tíz nap kényszerszabadságra kellett menniük a tanároknak, a gyerkőcök plusz vakációt kaptak, de ennek sem tulajdonítottunk túl nagy jelentőséget, hiszen helyenként amúgy is több napra bezárták az iskolát a sertésinfluenza miatt. A gazdasági és belpolitikai válság nyüzsgésében, a decemberi ünnepekre való mindig sietős készülődésben talán el sem jutott tudatunkig az a karácsony és szilveszter között elhangzott bejelentés, miszerint 15 ezer személyt kell elbocsátani a tanügyből. Akkoriban még az is elhangzott: éppen ennyi helyettesítő tanárt foglalkoztatnak, vélhetően azoknak kell majd menniük. Most aztán eljött az ideje a tizedelésnek. Hatása minden várakozást felülmúlóan keserűbb, ijesztőbb. Aki eddig nem, az most megérzi a gazdasági válság súlyát.

Az elbocsátások módjának azonosítása kénytelen-kelletlen a tanfelügyelőségek megszégyenítő feladatává vált. A megyék tanfelügyelőkké kinevezett hajdani tanárainak kell valamiféle stratégiát kidolgozniuk arra nézve, hogyan szabaduljanak meg a 15 ezerből rájuk eső létszámtól. Szinte tudathasadásos állapot: az iskolák-tanárok-diákok érdekeit védelmezni hivatott intézmény most a kormány parancsára iskolákat számol fel. Vitázhatunk a kis vidéki iskolákban folyó oktatás minőségéről – megkockáztatom: az oktatási folyamat eredményessége még csak nem is a tanár szakképzettségén, diplomáján múlik. Sorakoztathatjuk pro és kontra érveinket az elemisták ingáztatása vagy bentlakásos életmódja, az ingázó tanárok menetrendhez kötött oktatói elkötelezettsége kapcsán. Elmondhatjuk, hogy az intézmény-felszámolások következtében sok nebuló jobb körülmények között tanulhat majd, mint tette eddig, csapvíz lesz az iskolájában, nem hullik fejére a vakolat, és talán a vécére sem kell többé az udvar végébe mennie. A költségvetés így több legyet üt egy csapásra: leteszi a lepattant épületek foltozgatásának gondját, iskolánként megspórol néhány állást és az évek óta kidolgozott, lassan általánosan esedékessé váló fejkvótarendszer bevezetését is lényegesen zökkenőmentesebbé teszi.

A válság másik áldozata a művészeti oktatás. Korunkban, amikor egyre szélesebb körben hangsúlyozzák az alternatív oktatási módszerek alkalmazásának fontosságát a hagyományos, állami, „poroszos” iskolákban is, amikor a tudás bővítésén túl fokozottan előtérbe kerül a gyermekek személyiségének fejlesztése, amikor megértettük a tehetségkutatás, a tehetségápolás és -fejlesztés fontosságát. Megszűnés veszélye fenyegeti Kolozsváron a magyar nyelvű képzőművészeti oktatást és az általános műveltségi iskolába járó 6-15 éveseknek kizárólag zenei és hangszeroktatást biztosító zeneiskolát (erről szól a Szabadság február 2-ai cikke). A leggyakrabban hangoztatott érv a kis létszám. Igaz ugyan, hogy jelentkezők híján a román nyelvű középiskolai képzőművészeti oktatás már korábban megszűnt, ám a magyar nyelvű képzésnek az Apáczai-líceum ad otthont, ahol különféle szakokon többszáz diák tanul, a tagozat felszámolása tehát jó esetben minimális megtakarítást jelenthet, vagy egyáltalán semmi spórolást.

A zeneiskola esetében a kis létszám nem lehet érv, hiszen ott mintegy 300, köztük nagyon sok magyar fiatallal foglalkoznak. Míg a képzőművészeti képzés esetében alternatíva egyáltalán nincs, addig a zenei képzést óhajtóknak azt tanácsolták: írassák zenelíceumba a gyereküket. Évfolyamonként esetleg további tíz gyermek iratkozhatna például magyar tagozatra a zenelíceumba, valószínűnek tartom, hogy újabb osztályok létrehozása nélkül a román tagozat sem tud fogadni tömegesen gyerekeket. A zenelíceum ráadásul épületgondokkal is küzd, nem is olyan kézenfekvő tehát az elhangzott tanács. Elismerem, hogy nem kell mindenkiből zongoraművészt faragni, ám a zenei oktatás személyiségfejlesztő jelentőségére, az általános tudást gyarapító, pl. matematikai gondolkodást is fejlesztő hatására szakemberek figyelmeztettek. Ezt ismerték el azok a tanítók is, akik elemi osztályokban valamilyen hangszert, például furulyát oktatnak.

Nem hiszem, hogy elfogult lennék, bár az én fiam is zenét tanul ebben az iskolában. Ennek jó hatását tapasztalom. Bár a hangszertanulás kicsit inkább még feladatnak számít, kedveli, amúgy meg szinte folyamatosan dudorászik. Nem akarok belőle színpadi művészt faragni, nem ez a cél, de örülök, ha hozzáértőként megszereti a komolyzenét (is). Örülök, ha többszáz társával együtt valamikor majd látogatója lesz városunk operáinak, filharmóniájának, és másoknak sem kellene mindegy legyen, hogy van-e közönség a koncerteken.

Persze: aki taníttatni akarja gyermekét, az ne csak jelképes iskolapénzt adjon, hanem fizessen magántanárt. Egyesek majd bizonyára meg is teszik, megtehetik. Aligha járhat el így viszont az a kisfiú, akit három testvérével együtt az anyuka nevel, sem az a kislány, akinek otthon még két testvére van. Hogy az igazi tehetség utat tör magának? Csak ahhoz, hogy csírájában megmutatkozzon, előbb hegedűt, ecsetet kell adni a kezébe.

Jó lenne, ha a művészeti oktatás hangsúlyos helyet kapna az általános oktatásban, a zene- és rajzóra nem csak amolyan mellékes tevékenységként szerepelne, amelynek sajnos leggyakoribb hatása – lássuk be – e két tevékenység meggyűlöltetése a diákokkal. Igen kedves emléket őrzök a vegyes tannyelvű lakótelepi iskolám egyik énektanáráról. 48-an jártunk a nyolcadik osztályba, gyötrelmes létszám, ráadásul a társaságnak pontosan a fele fiú. Valahogy ugyan mindig valamelyik magyar osztályt illették az iskola legrosszabb osztálya címmel, de tény: olyan ördögök voltunk, hogy fiatal kezdő tanárnőnk óra után a könnyeit még a tanári szobáig sem tudta vinni, ott sírt szemünk láttára a tanterem bejárata előtt. Újdonsült énektanárnőnk fegyelmezésképpen nem kiabált, nem osztogatott hármasokat. Énekórákra magnóval érkezett, és a következő szabálytalan tantervet alkalmazta: elmesélt egy operát, majd meghallgattunk néhány részletet belőle. A közel félszáz kamasz egy teljes órán át halotti csendben figyelt…

Folyton kongatjuk a vészharangot a fiatalok, gyerekek kapcsán. Hogy nem érdekli őket semmi, hogy nem tanulnak, hogy értelmes tevékenységek helyett bárokban, klubokban vesztegetik az idejüket, kiváló célpontjai a számítógép-függőségnek, az alkoholnak és kábítószernek. Ahelyett, hogy egyre több alternatívát kínálnánk, a meglévő hidakat is felégetjük, aztán meg majd tovább sápítozunk ezen a rettenetes, elveszett ifjú generáción.

Gyermekek versenyben – pro és kontra

március 16, 2009 - 10:43 | Gyermekek – szülők, Vélemény kategória | 7 hozzászólás
Címkék: , , , , , , ,

Azt hittem, soká köszönt be életünkbe az iskolai vetélkedők korszaka, hiszen a fiam csak ősszel kezdett iskolába járni. Tévedtem. Itt a tavasz, s mi már versenyek kellős közepén.

Persze, csak oda megy, ahova ő szeretne, engem csupán tájékoztat, hogy ilyen-olyan vetélkedőn fog részt venni. Az első alkalom igen otthonos volt, hiszen többnyire ismerős iskolatársai körében mondott mesét, ráadásul sikerrel, de aztán kikerültünk a megnyugtató légkörből, idegen gyerekek és felnőttek közé, idegen intézménybe. Kezdettől kíváncsian vártam, hogyan él meg egy bármikor várható kudarcélményt ő, az egyke. Persze beszélgettünk a versenyről, s igyekeztem elhinteni benne: nem feltétlenül nyerni kell, egy vetélkedő jó alkalom az ismerkedésre, közös játékra, szórakozásra, és a buksi fejek okosodnak is közben, ne nyerni akarjon mindenáron, hanem érezze jól magát. Hát szerencsénkre, jól viselte a kudarcot, igaz, ez mulatságos csapatversenyben érte őt, ahol ugye a sikerrel járó dicsőség, de a kudarc felelőssége is némileg megoszlik. Látszólag nem sokat foglalkozott az üggyel, spongyát rá, annyi érdekes történés van a világban egy szombati napon! De nem minden gyermek – sőt: nem minden felnőtt! – képes ily szerencsésen kezelni egy ilyen helyzetet – és azt hiszem, ez természetes.

Persze a versenyek célja nemes: sportra szoktatni a gyerekeket, tudást csepegtetni a fejükbe, megszerettetni velük a verseket, újabb meséket ismertetni meg velük, csapatszellemre szoktatni-oktatni őket. De óhatatlanul van egy másik vetületük is: a felülkerekedés és az alulmaradás bonyolult pszichológiai hatása.

Legutóbb Benedek Elek mesemondó verseny volt, Zsigmond Emese igazán olyan kedves bevezetőt rittyentett hozzá, ám hiába tanácsolta mókásan a gyerekeknek, hogy vegyék úgy, mintha a teremben nem emberek, hanem káposztafejek sorakoznának. Az első csemete, akin kilométerekről láttam a feszült lámpalázat, a sajátom volt, talán azért, mert jól ismerem, hogyan viselkedik egyébként. A máskor folyton hangosan beszélő, közvetlen, nyitott gyermek erőtlen hangon szólalt meg, lesütött fejjel, inge csücskét babrálva (egyébként ügyesen, hibátlanul… – hiába, na, ezt nem bírtam elhallgatni…  ) tudta le kötelességét. Nem ismertem rá, legszívesebben kiragadtam volna onnan, hogy fussunk el messze, önfeledt játékvilágunkba, ahol nem kell „megfelelni”, teljesíteni. Abban a pillanatban úgy gondoltam, többé nem kell nekünk hasonlóan kisemberpróbáló helyzet. Legalábbis egyelőre nem.

Szerencsére senki sem erőlteti, sem az iskolában, sem otthon a vetélkedőkön való részvételt. Teljesen rábízzuk. Úgy gondolom, ha menni akar, menjen. De ott a másik oldal, aki azt mondja, hogy hiába óvjuk az ilyen helyzetektől is, az élet igenis arról szól, hogy jónak, jobbnak, a legjobbnak kell lenni. Folyamatos verseny, és az már az iskolapadban is. Előbb „csak” hatalmi harc az osztály erőviszonyainak kialakulásáért. Szerencsések azok az elemisták, akiket nem „feleltetnek”. Ők csak később találkoznak a feleltetés rémével – de szép is lenne, ha a tanár úgy osztályozna, úgy osztályozhatna, hogy a diák észre se vegye! A hetedikeseknek külön stresszhelyzetet jelentenek az egységes dolgozatok. Akkor pedig jó, egyenesen kívánatos a gyermeket hozzászoktatni az ilyen helyzetekhez. Biztassuk versenyekre a gyerekeket, vagy sem? S ha igen, milyen életkortól? Vagy ez is olyan téma, amelyben nem lehet közös nevezőre jutni, „receptet” adni? Amit egyénre szabottan, gyermekre szabottan kell eldönteni? Őszintén nem tudom, mi a jó választás. És aggódom. Mert láttam gyermekem sugárzó arcát a puszta dicsérethez dukáló meséskönyvért, és láttam a dicséret nélkül maradt másik apróságnak az anyja ölébe rejtett könnyeit. És nem tudom, melyik a rosszabb: megérezni a győzelem függőséget hozó ízét, vagy világvégét érezni a kudarc miatt?

Működteti a WordPress.com.
Entries és hozzászólás feeds.