Zrínyi, Harry Potter és a kilencedikesek a fűszerkertben

május 30, 2017 - 10:00 | iskola, játék, oktatás, Uncategorized kategória | Hozzászólás
Címkék: , , , , ,

SONY DSC

Itt éppen a tizenegyedikes „gyógynövényekkel” kapta le Vremir Magdolna

Olyan fűszerkert van Tordán, hogy majoránnától ánizsig és bojtorjántól kakukkfűig mindenféle ínyencség terem benne. Bárkinek juthat belőle, és egyike-másika még nevetős hatással is bír fogyasztójára. Mégsem tapinthat senki egyetlen szál bazsalikomot sem. Annál inkább megérinthetnek bennünket azok a friss, csiklandozóan mulatságos, pazar illatok, ízek, amelyeket a tordai Jósika-líceum kilencedikesei teremnek saját virtuális fűszerkertjükben.

Az egész egy megszállott Kertésszel kezdődött. Aki egy napon gondolt egy nagyot, és miután megjárta az élet sokféle pályáját, volt újságíró és cégvezető és marketinges is, egy reggelen arra ébredt, hogy egyre inkább foglalkoztatja egy nyugtalanító dilemma: jó helyen van-e? Megesik ez az emberrel néhanapján. És kertészünk úgy találta, mégiscsak az első szerelem volt számára az igazi, így aztán visszatért oda, ahonnan sok-sok évvel ezelőtt elindult: kisembereknek irodalomtanára lett. A véletlen úgy hozta, hogy éppen az alig tízéves tordai magyar iskolában, a Jósika Miklós Elméleti Líceumban lett tavaly ősztől magyartanár Lukács János. A Kertész.

kakukkfu

Keze alatt fűszer minden kilencedikes diák. Egyik finomabb, mint a másik, egyik különlegesebben egyedi, mint a másik. Pont, mint a gyermekek, ha sikerül a látszaton túl is megérezni őket. Az irodalomóra, a kilencedik osztály, a fűszerkert, az iskola, a közösség mind másképpen lesz ízes és gazdagabb annak minden egyes fűszerétől. És az egyik fűszer a másiktól, ha bölcsen tudja őket egymás mellé plántálni a Kertész. Hogy Erika-e a petrezselyem vagy Dávid, hogy Mónikát rejti az ánizs vagy Tamást, arról csak a kertész tud és maga az érintett. Nagy-nagy titok övezi a kertet, és éppen ettől lehet mindenki akár annyira leplezetlenül önmaga, ahogyan a hétköznapi farmerben és félretaposott sportcipőben talán soha nem merne.

A fűszerkert pompás tanári ötlet ahhoz, hogy a magyar irodalomóra érdekesebb legyen, játékosabb, élményszerűbb. Hogy a házi feladat ne is legyen annyira házi feladat ízű. Hogy már-már alig várják a nebulók az újabb kihívást. Azokból volt bőven szeptember óta a fűszerkertben. Átlagosan hetente érkezik újabb feladat. A megoldások elolvasásánál már csak az lehet szórakoztatóbb kihívás, ha elkezdünk mi is megoldást gyártani a változatos feladványokra.

kurkuma

A tordai kilencedikesek például kitaláltak maguknak egy szereplőt, Doboz lett a nyertes kiválasztott, akinek a történetét a Kertész elkezdte, aztán a diákok folytatták. A Doboz sok mindent megbír, lehet üres, és lehet csordultig tele jó vagy negatív dolgokkal, és még titkot is rejthet. A diákok mindenféle viszontagságba belevitték, érzelmeket és tulajdonságokat aggattak rá. Máskor angyalt játszottak, vagy kedvenc hősük szerepébe bújtak, vagy Zrínyi lelkesítő beszédét írták meg, a kitörés előtt. Az idézetkvízben a kihívás úgy átírni egy versszak mássalhangzóit, hogy a magánhangzók megmaradjanak, és értelmes, összefüggő szöveg szülessen. Egy példaszülemény ez: „Egy gyorsvonat száll hegymenet, / Vágtat, sárkányt öl, falni megy. / Halkan felhangzik egy imagitár, / A hegy lejt: síp, dob, ének tovaszáll.” Az eredeti pedig, íme: „Egy gondolat bánt engemet: / Ágyban, párnák közt halni meg! / Lassan hervadni el, mint a virág, / Amelyen titkos féreg foga rág.”

fahej

Nagy sikert aratott az a feladat, amikor egyszer azzal kellett kezdeniük valamit, hogy Harry Potter az osztálytársuk lett. Egyik szöveg ötletesebb a másiknál, bizony a szerelem is utolérte a varázslófiút éppen egy jósikás diáklány által, de elvitték Harry Pottert a padlásra is olyan könyvet keresni, amelyből a szörnyszereplők kiszabadulnak, kviddicsezni taníttatják vele a jósikásokat, akik aztán csuda módot találtak arra is, hogy a háromnegyed kilences (kötelezően keskeny nyomtávú!) vágányról éppen Tordára megérkezett Harry hazajuthasson abból a városból, ahol amúgy nem is jár vonat. A sok diákszövegből kiderül, hogy bizony azért tudnak egyet s mást a városukról ezek a sokszor „mihasznának” bélyegzett ifjak. Az is leszűrődik, ha odafigyelünk, hogy a tanárokat a fiatalok folyton sietőseknek látják, s bár dehogy kérik ők a nagyobb odafigyelést, hiszen éppen hogy önállóak mindannyian, titkon azért talán mégis arra vágynak, hogy meglássák őket, úgy igazán, és ehhez, tanárok, tényleg idő kell. Kibújik aztán belőlük a „kenjük meg az iskola oldalát szalonnával” jelenség, mert azért valljuk be, mindenki, aki volt diák, vágyott már legalább egyszer arra, hogy ugyanbiza bonyolult krikszkrakszos képletek helyett folyton csak vicceket mondjon a matektanár, énekelve magyarázzon a történelemtanárnő és táncoljon földrajzórán a térkép. No, Harry Potter ezt is megoldotta.

A tordai fűszerkert alig múlt féléves, de ma már a közösségi hálón is van saját oldala. Ebben az a szép, hogy a Fűszerkert Blog oldalon bárki, aki Facebook fiókkal rendelkezik, és kedve tartja, csatlakozhat a játékhoz. Osztálytársává fogadhatja a varázslófiút, angyalt játszhat, verset költhet, s így valami újdonatúj fűszerrel gazdagítaná a kertet. És ki tudja? Talán még másnak is örömére, szórakoztatására válna. Ránkfér.

Admis, respins, avagy a nulla hatalma

július 20, 2016 - 10:20 | iskola, Uncategorized kategória | 2 hozzászólás
Címkék: , , ,

feljegy

 

 

Soha nem értettem, mi a pláné abban, hogy a vizsgajegyet csak akkor módosítják, ha a fellebbezés előtti és utáni osztályzat között legalább 0,50 pontnyi, azaz fél jegynyi eltérés van. Még csak elképzelésem sincs arról, hogy ez miért lehetne jó szabály. Arról annál inkább, hogy miért rossz.

Tény, hogy valahol határt kell vonni. Valahol meg kell húzni azt a vonalat, és aki fölötte olvashatja a nevét, az sikerrel járt, aki alá kerül, nos, annak nem volt szerencséje. De fél jegyeken sokszor a világ múlhat – az érintett diák számára mindenképpen.

Sok egyetem az érettségi átlag alapján rangsorolja a jelentkezőket, már nincs is felvételi, vagy ahol van, valamilyen arányban ott is számíthat az érettségi. A vizsgajegyek határozzák meg a kilencedik osztályok névsorait is. És ilyenkor akár 0,01 pont is sorsdöntő lehet. Meghatározhatja, hogy valaki bejut-e vagy sem az áhított/neki való szakra, pályára, tandíjmentes vagy tandíjköteles helyet kap-e.

Aki nem tör egyetemi babérokra, annak „csupán” az a kihívás, hogy sikerül-e az érettségi vizsgája. Ehhez mindenből meg kell kapni az ötöst, de az átlagnak legalább hatosnak kell lennie. Nem sokan lennénk most annak a nagyenyedi kollégista maturandusnak a bőrében, aki úgy bukta el az érettségit, hogy a megóvott dolgozatán újrajavításkor csak 0,25 plusz jegyet találtak, a szabály értelmében tehát nem emelték meg az osztályzatot. Pedig ha megteszik, akkor 6,01-es átlaggal oklevelet kaphatna. Vagy ha elsőre beleszámolják azt a 0,25-öt. Így viszont nem sikerült az érettségije. Nekivághat ismét, ha addig el nem kanyarodik az élete teljesen más irányba – megjegyzem, nem feltétlenül rossz, de időnként talán nehezebb irányba. Javító tanárok, éppen jókedvű vagy személyes tragédiáktól sújtott javító tanárok: 0,01 pont így lehet sorsdöntő. Pedig tulajdonképpen semmit sem számít.

Alighanem egyik szeme sír, a másik nevet annak a kolozsvári érettségizőnek, aki 8,58-as vizsgaátlagát minden dolgozatának megóvása által 9,01-re tudta módosítani, pedig ha minden pontot megkapott volna, akkor kijön a 9,16. Mi van, ha nem mer, nem tud, nem akar fellebbezni…?

Sokan nyolcas, kilences fölötti dolgozatokat óvtak meg, és kaptak utólag például tízest, azaz tökéletes dolgozatot írtak – hogyhogy elsőre ezt a tökélyt nem vette észre a két, egymástól független javítótanár? Szintén egy nagyenyedi magyar diák dolgozatán 2,35 jegyet emeltek óvás után, de Kolozsváron is vannak példák 2 jegynyi különbségekre – hogyan tűnhetett el ilyen sok pont az első javításkor? A pontok összeszámolásakor átsuhantak néhány pirossal felírt számjegyen? Nem vettek észre egy-két helyesen megoldott feladatot? Vagy javítókulcs ide vagy oda, az osztályozás igenis szubjektív…? A dolgozatokat még az érintetteknek sem mutatják meg, hogy fény derülhetne e kérdésekre, és a történtekből azt hiszem, senki sem okul a jövőre nézve, legfeljebb az ifjút vághatja pofán ilyen szépen az élet, szokja csak.

Régen az érettségi vizsgák javítókulcsát sem ismertették, még inkább vaktában tapogatózott az egyszeri vizsgázó. Ma a vizsga napján már közzéteszik, így valamelyest alaposabban átgondolható, kiszámolható, hogy érdemes-e fellebbezni. Mégis, talán csak a matematikához hasonló reál tantárgyak esetében lehet valóban igazságos az osztályozás – vagy kijött a négyzetgyök kettő az eredményben vagy nem, nincs sok teketóriázás. Irodalomból viszont minden javítókulcs ellenére előfordulhat, hogy a szabad fogalmazás témája, hangulata nem nyeri el a javító tanár tetszését, esetleg az elemzésre feladott költői kép a diák számára más üzenetet hordoz, mint a javítókulcsban szerepel. Arra gondolni sem merek, hogy az egyenvizsgák egyenválaszai közepette milyen sorsra jutnak a javítókulcsokban sehol sem szereplő eredeti gondolatok…

Kutatás igazolja, hogy a javító pedagógusok hangulata, lelkiállapota milyen nagy mértékben befolyásolja az értékelést. Ugyanaz a tanár ugyanazt a dolgozatot nagyobb jeggyel osztályozta, ha éppen szerelmes volt vagy boldog, és gyengébben pontozta, ha boldogtalan, szomorú, kedvetlen napján kellett javítania. És van szigorúbb tanár, van engedékenyebb, van, aki egy eredeti gondolatért meg tud/mer bocsátani egy-két-tíz kisebb hibát, és van olyan maximalista vagy konformista, akinek az utolsó vitatható vesszőig menően valóságos kihívás kedvére tenni egy dolgozattal. És ezek az emberi tényezőből fakadó természetes különbségek – amelyek kiküszöbölésére nemigen látok esélyt – a javítókulcs keretei között is tudnak pár (fél)jegynyi differenciát szülni.

Addig is, amíg valaki előáll a jelenleginél méltányosabb-igazságosabb megoldással, annak a piros tollnak bizony úgy kellene lépegetnie a dolgozatokon, hogy mindig tudatában legyen olümposzi hatalmának. Mi pedig legyünk javíthatatlan optimisták: higgyük el, hogy a sors keze ilyen nullás pontocskákkal szabadított meg egy jövendőbeli életveszélyes orvostól, egy pokolian rossz színésztől, egy vastagon pirosozó tanártól. A sikertelen diák pedig húsz év múlva hálás lesz ezért a rosszért, amelynek tulajdonképpen boldog és beteljesült életét köszönheti…

Okosvilág, buta módszerek: iskolát, másképp!!

április 22, 2016 - 12:31 | iskola, Uncategorized kategória | Hozzászólás
Címkék: , , , ,

noveny

Pokoli hét volt ez mindazoknak, akik ki nem állhatják a gyerekeket: úton-útfélen a másképp iskola mámorító szabadságérzetétől még a szokásosnál is hangoskodóbb és bolondosabb kedvű ifjoncokba botlott. Aki szereti a csibészeket, annak mámorító napok ezek: gyerekcsivitelés tölti be a város utcáit, tereit, buszait, zárt ablakokon át is beszűrődik, lehet gyönyörködni kedvünkre, és töltekezni a belőlük áradó sok huncut vidámságból.

Határozottan úgy érzem, hogy a hazai magyar iskolák valahogy mindig egykéthá-ötven lépéssel előbbre jártak román társaiknál a pedagógia, nevelési módszerek, nyitottság terén. Már 89 előtt is mindig mocorgott ott valami rendszerellenesség, mindenféle gyanús gyülekezésre alkalmat adó köröket (és táncházakat, és sporteseményeket stb.) találtak ki, igazi szellemi műhelyeket, bár a gondolkodás ugye a népi demokrácia legnagyobb ellensége. A román iskolák valahogy jobban idomultak a mindenkori keretekhez. Talán éppen a kisebbségi létből fakadóan a magyarokban mindig ott szikrázott valamiféle lázadás nyugtalansága. Ami sokszor ugyan lélekölő fülemüle-pereket szül, ám többször előrevisz. Az oktatási folyamat változtatásának szükségességét is leghamarabb a magyarok ismerték fel idehaza, a Waldorf, a Montessori, a step by step alternatív oktatási módszerek mind magyar közösségeken keresztül szivárogtak be. Aztán Kolozsváron a Waldorf például a románok körében is igen népszerű lett, mára vadonatúj iskolát építettek.

Mondhatnánk akár, hogy az Iskola másképp is a magyar iskoláktól ered, hiszen mire ezt a spanyolviaszt Bukarestben felfedezték, Erdély számtalan magyar iskolája már a huszonakárhányadik iskolaheteket, iskolanapokat szervezte. De hadd ne mondjuk. Inkább örüljünk a másképp iskolával együtt járó változásoknak.

A családi pénztárt egy kicsit lecsapolja ugyan, de ez a program végső soron jót tesz a gazdaságnak. Karácsony előtt már hasznos lefoglalni a társasbuszt, hiszen ezekből még Kolozsváron sincs annyi, mint ahány osztály utazna ezen a héten (az éjjel a magyar határon olyan torlódás volt, hogy órákat vesztegeltek). Aki későn ébred, hoppon marad. A helyi közszállítás sem jár rosszul, a néhány tízezer diák, aki iskolába ingyen bérlettel jár, most jegyet vásárol, amikor az osztállyal más útvonalon közlekednek a városban. Még a perecesek, szendvicsesek is örvendezhetnek a megszaporodott vásárlópopulációnak, a kalandparkokról, paintball terepekről stb. nem is szólva. Iskolaidőben a szűk tízpercesekben nincs idő elfutni a sarki gyorskajáldáig, meg ha a szigorú portást ki is lehetne cselezni, a még szigorúbb szolgálatos tanárnak már naplóig ér a keze, és annak fele sem tréfa. Az olykor késő délutánba nyúló másképpnapokon ez is másképpen van.

Az Iskola másképpen egy kicsit felrázta az élet kötelező dolgaiba olykor belerobotosodott felnőtt társadalmat. Létrehozott egy olyan piaci keresletet, amelyre bizony elég szégyellnivaló kínálatunk volt. Poros múzeumok, zárt kapus és ami még nagyobb baj, zárt elméjű intézmények. Unott felnőttek, akiknek már nincsenek álmaik, csak elégedetlenkedéseik, nincsenek friss ötleteik, csak kifizetni való számláik, akikből rég kihalt a kreativitás igénye is, már nem akarják megváltani a világot, csak eltartani a családot. Ezt kínáltuk. A múzeumok gyerekprogramjai sok helyen még ma is többnyire árgus szemekkel leskelődő termes nénik intelmeiben merülnek ki: Vigyázz! Ne nyúlj hozzá! Ne menj olyan közel! És természetesen a mai fiatalság fölöttébb neveletlen volta miatt kötelező ciccegető fejcsóválásokban. A múzeumpedagógia ugyan még ma is gyerekcipőben jár, de az Iskola másképp nem jutott sok hazai reform, ötlet sorsára, nem akar megszűnni, és az évről évre egyre erőteljesebben megnyilvánuló piaci igény végül csak kimozdította a mamutokat az évtizedekig betokosodottnak látszó semmittevésből. Talán már restellték mindig elutasítani a programok iránt érdeklődő tanárokat, talán meglátták ebben az érdeklődésben a lehetőséget, a pár lejes belépődíjakból összegyűlő bevételen túl rájöhettek: amit ma kínálni tudnak, az azt is nagyban meghatározhatja, hogy az idelátogató gyermek felnőttként majd idehozza-e vagy sem a családját múzeumba, vásárol-e színházjegyet. A kielégítetlen igények tavaly egy másképp fesztivált is létrehoztak, de az idén már különösen gazdag és ötletes programokat kínáltak a kolozsvári színházak, múzeumok, és az évek során lassanként a komoran fontos intézmények is kitárták kapuikat, a repülőtér, a városháza is fogad diákcsoportokat. A társadalom észrevette a gyerekeket.

kemia

Ha közvetlenül a családjában még/már nincsenek is nebulók, azt azért úgy mindenki tudja, hogy gyermekek léteznek. Ha másért nem, hát azért, mert nem adják át a helyüket a buszon, hangoskodnak-lökdösődnek-szertelenkednek az utcán, csakazértis verik a labdát az ablak alatt, megkergetik a szegény macskát és lelopkodják a fáról a cseresznyét. Szóval amolyan bosszantó tényezőkként úgy léteznek valahol, néha látni őket nagy táskával a hátukon, esetleg még egy hangszert is cipelve. De tömegként a diákság népes táborával a felnőttek társadalma nem számol. Hiába vannak lassan többen, mint a dolgozók, ez a népességrész erőtlen, nincs szakszervezete, „nem számít”, sőt félkész emberkékből áll, akiket nevelni kell, vagyis amolyan folyamatos javítóintézetszerű bánásmód való neki, szabályokkal, korlátokkal, tilalomfákkal, nyesegetésekkel, sablonkérdésekre bebiflázandó sablonválaszokkal. Reggel elnyeli őket az iskolarendszer, délután a különórák, sport, tánc, majd a leckeírás otthon. Nem zúgolódnak gyermekkoruk buta megnyomorítása ellen, nem kérik számon, amikor a rendszer lassanként kiöli belőlük a természetes kíváncsiságot, nem hagy időt játszani, felesleges mennyiségű lexikális tudást halmoztatna fel velük, közben éppen a miértekre nem ad választ, pedig az lenne a legérdekesebb és leghasznosabb. Jól-rosszul tudják a koszinuszt és a cserebomlási reakciót, de nem értik, mitől működhet egy vállalkozás, hogyan kellene viselkedni egy állásinterjún. Megszokják, idomulnak vagy kamaszként lázadnak (kevés sikerrel, gyakran önpusztító hatással), a szorgalmasabbaknak-kitartóbbaknak megy a magolás, a szerencsésebbje kidolgoz valamiféle túlélési stratégiát, és túl sokan vannak azok, akik valahol 11–14 éves koruk körül eltűnnek, feladják a szélmalomharcot, menekülnének, és úgy írják le végleg eldobnivaló pokoli rosszként az iskolát, a tanulást és ezzel együtt a tudást, ahogy a rendszer leírta őket. Pedig sokszor köztük vannak az Einsteinok. Azt reméltem, mire az én gyermekem iskolába kerül, másképp lesz. Nem lett. Eltelt két évtized, és a tanterv még zsúfoltabb, mint a mi időnkben, amikor nagyon sok mindent tehetetlenül a kommunista rendszerre lehetett fogni. Néhány hete reform címén még megtoldották néhány órával a heti penzumot. Folyamatos rohanásra kényszerítik a tanárokat, főleg a vizsgatárgyakból, ahol megint nincs helye magánvéleménynek, irodalomból sem. A tanulás-tudás-felfedezés élvezetességének csodálatossága gyakorlatilag ismeretlen marad. Arra végképp nincs idő.

Az idő egyébként mintha megállt volna, az iskola nem tartott lépést a technológiai fejlődésekkel. A tanárokat nem segítik hatékonyan abban, hogy például a majd minden diák zsebében úgyis ott lapuló okostelefon ne tiltólistán legyen, hanem tehessék a tanóra élvezetes és hasznos részévé. Pedig a digitális bennszülötteknek eleve a vérében van az ehhez szükséges tudás, érdeklődésüket biztosan felkeltené a módszer, és rengeteg módszertani lehetőség van erre, a világháló is tele ilyen formában használható tartalmakkal, de nem élnek vele, nem értenek hozzá a pedagógusok. Az interaktív táblát is sokszor hiába sikerült beszerezni, sajátságos használatára senki nem tanítja meg a tanárokat. Pedig mindenkinek megkönnyítené a dolgát, diáknak is, tanárnak is. Marad hát a füzet, ceruza, tábla és kréta. A fejekben is…

tablak

Ha a gyárban dolgozol nyolc órát, és hiába van esztergapad, egy kézi reszelővel kell dolgoznod, nincs cigiszünet, nincs pisiszünet, nincs kávészünet, nincs ebédszünet, a nap végén a főnök még haza is küld néhány órára való munkát, majd másnap lehord, mert nem helyes az eredmény, és hónap végén megkapod a minimálbért, nos ott már alighanem rég lázadás tört volna ki. Sztrájk. A diákok nem sztrájkolnak. Ha el is jutnának az önszerveződésnek erre a szintjére, nem sztrájkolhatnak; amikor néhány évvel ezelőtt felvonultak, gyorsan törvénnyel tiltották meg, hogy iskolaidőben az intézményen kívül tömegrendezvényeken vegyenek részt. Befogtuk a szemtelen diákok száját, ugye. A változás igényének szervezett jelzése tehát aligha várható az iskolapadból. A felnőtt társadalomnak kell ezt a harcot megküzdenie helyettük, értük. És nemcsak az apáknak, anyáknak, akik lélekközelből látják az egész folyamatot, hanem mindenkinek. A tanároknak is. És azoknak is, akik csak a bosszantó csínytevőt látják a kölkökben. Ha egyáltalán észreveszik.

Az Iskola másképp ezért is jó: láttatja a diákokat. Talán elég erőteljesen ahhoz, hogy idővel a problémáik is látszódjanak, és a hangjukat is meghalljuk. Hogy a bölcs felnőttek megértsék, a mindennapi tanulási folyamatnak a hatékonyság érdekében sokkal közelebb kellene állnia a mindennapjaink valóságához, az életünkhöz, ahhoz az élményszerűséghez, amit ez az egyetlen hét nyújt – és hogy ezt ők maguk szorgalmazzák, a hatalmas felnőttek, akikre a gyerekek mindenhatóként tekintenek (egy ideig). És ha kell, tanárok-szülők-állampolgárok sztrájkoljanak, tüntessenek, követelőzzenek, hogy dobjuk ki már végre a régiből a kacatot, és adjuk meg gyermekeinknek azt az ajándékot, hogy boldogan kibontakozó életrevaló felnőttek lehessenek.

happy children

Örökségünk szép diákőrei, Brüsszeltől Brüsszelig

március 22, 2016 - 13:46 | iskola, játék, Kolozsvár, Műemlékvédelem, Uncategorized kategória | Hozzászólás
Címkék: , , , , , , , , , , , , , ,

Brüsszel. Mást jelentett szombaton a kolozsvári diákoknak. Mást jelent ma.

DSC_1753_kissgabor

Annyi őszinte lelkesedést és örömöt közösségi rendezvényen ritkán látni, mint azon a pompás előadáson, amelyet a kolozsvári magyar iskolák diákjai adtak az általuk örökbefogadott műemlék épületekről. Úgy látszott, tényleg őszintén örül Horváth Anna is, hogy a közfelfogásban a lehurrogott, csömöröltető politikával egyenlőségjellel összekapcsolt RMDSZ most egy ilyen telitalálat kezdeményezést mondhat magáénak, mint az Örökségünk őrei – Fogadj örökbe egy műemléket program, amelyen talán még a legelszántabb ellenzéki sem találhat kivetnivalót. Hegedüs Csilla szerelmeket, csókokat, gyermekkori habos süteményeket emlegető és Winkler Gyula „szeretem Erdélyt, szeretem Európát” vallomásának révült elragadtatottságán nem is csodálkozom, a zsűri tagjaiként ők már tudták, hogy a diákcsapatok mekkorát alkottak az utóbbi félévben. Mert alkottak. Az elfuserált, tessék-lássék munkák országában ragyogóan megmutatták, hogyan is kell(ene) dolgozni. És milyen Európában, milyen Kolozsváron szeretnének élni.

Mi is ez a kétkarikás játék, az Örökségünk őrei? Hegedüs Csilla és Winkler Gyula kezdeményezésére született, a lényege: osztálytársakból vagy baráti társaságokból álló diákcsapatok ősszel kiválasztanak egy műemlék épületet, és fél éven keresztül azon dolgoznak, hogy azt minél szélesebb körben megismertessék, belföldön és külföldön egyaránt. A cél akár a turisztikai körforgásba bevinni a műemléket, vagy a huszonnegyedik órában figyelmeztetni annak pusztulására, mely folyamatba a közösséget is bekapcsolják, ami elsősorban a szórványban gyakorol igen értékes közösségépítő tényezőt. A féléves kampányt megyei, helyi döntők követik, nincs országos megmérettetés, hanem sok a nyeremény, főleg táborok. Bár az igazi nyeremény az út, amit a csapatok az örökbefogadás pillanatától a döntőig megtettek, és mindaz, ami a reflektorfények kihunyása után hétköznapjaikban következik.

A kampány és az előadás minden eszközt engedélyezett. Általában mindenki szórólapokon népszerűsítette műemlékét, látogatásokat vezetett csoportoknak, rajz és fogalmazásversenyeket hirdettek, filmeket forgattak, a szelfizés is divatos fogás volt, és persze a közösségi háló.

Farkas utcai templom almáspitével, himnusszal

pite

Készül Bornemissza Anna almáspitéje

A legalternatívabb bemutatót kétségtelenül az Apáczai-líceum tartotta. A kreativitás díjat is nekik adnám, no nem mintha a többi csapat ennek híján lett volna, hanem hát a semmiből mégiscsak látványosabb valamit kihozni, ráadásul hatásosan. Még nem telt el olyan túl nagyon sok idő, mióta Ruzsa Magdi mezítláb ment Európa elé, így hát még mindig szeretjük, ha így hozzák elénk az egyszerű alázatot, mint tették most a rövid fehér ruhás-inges apáczaisok: mezítlábasan a Farkas utcai templom „előtt”. Szinte nulla költségvetésből, egymásra helyezett, itt-ott festett kartondobozokból építették fel a templomot, kétméteresnél is magasabbra, ügyesen mozgatták azokat a színpadi koreográfiában. Négy gitárral énekeltek duettet, figyelemreméltó hanggal. Közösségépítésnek, de mókának sem lehetett utolsó megsütni Bornemissza DSC_1486_kissgaborAnna híres szakácskönyve alapján az almás pitét, annak rendje és módja szerint öreg almából, és filmre rögzíteni, mit mondanak a diákok a templomról (videók a Facebook oldalon). Beszélgettek érdekes emberekkel, például azzal, aki „olyan a papok között, mint a boncolóorvos az orvosok között”, de a templom restaurálásának részvevőjével is. A bemutató utáni kvízversenyen az apáczaisok lettek a legjobbak, ilyeneket tudtak Kolozsvárról, hogy mi az ájváj, hol van a Hóhérok hídja, mi a lábasház babonája, ki volt Biasini stb.

DSC_1504_kissgaborA Báthorysok nagy csapattal érkeztek, kisebbek és nagyobbak is jöttek, sőt a Kozmutza Flórából hallássérült diáktársaikat is elhívták, akik fekete pólóban, fehér kesztyűs kézzel jeleltek az előadás alatt. A jelbeszédhez a báthorysták is csatlakoztak, vagyis a közös munkának köszönhetően most már nekik is több fogalmuk van egy hallássérült mindennapjairól. Egészen élethűre sikerült embernagyságú Farkas utcai templomuk, egyik társuk élőben zongorázott a templomról költött himnuszukhoz, amelynek verselésében ugyan itt-ott a rím követelménye felülírta a ritmusét, de a szöveg igazán kedvesre sikerült. Egyedi ötlettel megrajzolták-mesélték a templom történetét, ezt a Draw my church videót is láthatjuk Facebook oldalukon. Ja, és androidra alkalmazást is készítettek örökbefogadottukról, itt letölthető. Na és ne feledjük, hogy ők voltak a verseny legkisebbjei, nyolcadikosok.

Elfuserált vasrudak a Román Színházban

DSC_1531_kissgabor.jpgA Református Kollégium csapata a Nemzeti (értsd kolozsvári román) Színházat fogadta örökbe. Na ehhez kellett egy jókora adag vakmerőség. Hiszen egy „magyar” intézménybe már a bejárás kieszközlése is egyszerűbb, több a belső ember, magyar ismerős, aki segítséget nyújthat. Az előcsarnokig így is sikerült eljutniuk, a pompás lépcsőkön Rómeó és Júlia paródiát (volt ám benne Petőfi és Arany János is meg egy túl igényes Rómeó) és hasonlóan ínyenc Hamletet adtak elő. Egész sor hazai és külföldi tévében és rádióban beszéltek a Nemzeti Színházról, Szabadkától Debrecenig és Kiskunhalastól Déváig vitték hírét, de még hollandoknak is meséltek az épületről. Facebook oldalukon előkerültek százéves előadások plakátjai, és Janovics Jenőről is beszélgettek a színház szakemberével. Humoros bemutatójukkal belakták a nézőteret is szombaton, egyszeribe „mindenféle jöttment népek” közé csöppentünk, akik leplezetlen őszinteséggel kiabálták be csípős kritikáikat az „elfuserált vasrudaknak” és „rossz fuszulykakarónak” titulált színésznőknek, de megismerkedtünk a színházigazgató Janovics Jenővel, aki fennköltet szólt hozzánk, és a szépen felépített rövid jelenetnek a csattanója is az egyik legsikerültebb volt: „A színház az mindenkié!”

Save Hotel New York

film

Villámcsődület

Azt hiszem, a leghatékonyabb médiakampányt a János Zsigmond Unitárius Kollégium folytatta. „Nagyon lehetett tudni róluk” Kolozsváron az utóbbi hónapokban, még a román sajtó is felfigyelt rájuk, egy csoportnyi magyar diákra – nem semmi (igaz, a Contit a román lakosság is sokkal inkább a magáénak érzi, mint mondjuk a főtéri katolikus templomot). Alighanem övék volt a legprofibb kivitelezés is, nem hiába vontak be szakembereket is a munkába (filmeseket, színis diákokat stb.). Azt a nyolc órányi filmanyagot, amelyből a 20 perces dokumentumfilm készült, mégiscsak nekik kellett leforgatniuk, a New York szállóhoz kapcsolódó lakossági emlékeket felkutatniuk. Fényképek és történetek, érzések és hangulatok kerültek elő. Facebook oldaluk igazi helytörténeti csemege, Save Hotel New York matricájukat hordozzák autók New Yorktól Kínáig, Afrikától Norvégiáig, de még indiai riksák is. Kampányuk csúcsa a villámcsődületük, amikor a Főtér sarkán sztárzenész megjelenésével Ercsey Feri zongorázni kezdte a New York, New Yorkot, majd harsona, trombiták, dob és énekes is csatlakozott hozzá, a könyvesbolt előtt kurtizánok legyeskedtek, miközben a pincérek egy kellemetlen vendéget alsógatyában kidobtak a szállóból az utcára, utána a nadrágját, cipőjét, bőröndjét… A járókelők fülig érő szájjal bámulták. Aki lemaradt, itt megnézhet erről egy videót.

DSC_1573_kissgaborHát körülbelül ugyanezt a hangulatot hozták az opera színpadán is. Zongorán a Szép város Kolozsvár, zöld pad, hangulatos utcalámpa, jelmezek. Bogdán Farkas az eredetinél is hitelesebb, lehengerlően őszinte rikkancsként nagyon megadta az alaphangot, és csak úgy röpködtek az elmés poénok. A látványos időutazás fokozódott: végzetes párbajt láttunk, a kontrasztoktól csak még hatásosabb deportálás-jelenetet, aranykorszakot kommunista lobogóval és egyenesen három román zászlóval a pionírindulóra táncikáló piros nyakkendősök kezében, aztán a Szabadság-cikket idézték a szálló eladásáról (nyomtatott sajtót temetők, agyonhajszolt újságírók: a csapatok gyakran idézték a korabeli napilapokat, és sokszor a DSC_1550_kissgaborSzabadságot 🙂 ), majd a háttérfüggönyön az utolsó filmkockák arról szóltak, ahogyan az angol nyelvű segítségkérő szlogent összerakják a Nyehó széteső szobáiból előkerült feliratokból. Csak jó pár perc után vettem észre, hogy a hang playbackről ment, élőben talán csak a rikkancs beszélt, és ez is előnyükre vált, nem rondított bele az előadásba a technika mikrofonokat megnyomorító ördöge.

Némafilm az Urániában

DSC_1595_kissgaborNa, utánuk lépjen színpadra valaki. A Brassai csapata az Uránia palotával csodákat művelt. A városközponttól félreesőbb, egykor botrányosan modern épületről és a kolozsvári mozizásról számtalan érdekes adatot bányásztak elő. Korabeli újságcikkeket arról, hogy felháborodtak a kolozsváriak az erkölcstelen szobrokon, így a kényes helyekre falevél került, arról, hogy a mozi hajnalán a kolozsvári közönség nem ismerte az etikettet, így nem vette le a kalapját a vetítések alatt. Megtudhattuk, hogy a palota tulajdonképpen a bevásárlóközpontok ősének tekinthető, hiszen bútorüzlet, cukrászda, húscsarnok stb. is volt a mozi mellett, az emeleten pedig luxuslakások, ráadásul sokak szerint a város első liftjét is az Urániában szerelték fel, az a lépcsőházzal együtt ma is páratlan látnivaló. A bemutatójuk sikerét bosszantóan csorbította a technika, úgyhogy az Urániában forgatott kétperces némafilmjüknek első 10 percét (mert színpadon ennyire kínos…) nem láthattuk, a Facebook oldalukon viszont megnézhetjük a teljes filmet. Senki se mondaná meg, hogy nem száz évvel ezelőtt forgatták!nema

Visszavonatozás 2070-ből

DSC_1617_kissgaborJól megmutatták nekünk az utolsóként színpadra lépők, hogy bizony sutba dobhatjuk a magyar tagozatos iskolákkal szembeni előítéleteinket (mert vannak, és még lesznek). A Ghibu magyar tagozatos diákjainak csoportja alighanem szoros versenyben lett második a JZSUK-val szemben. A kolozsvári vasútállomás várótermének falára az épület különleges történetét vetítették, máskor táncoltak a csarnokban. Üzenőfalukra ezt írta az egyik utas: „A kolozsvári vasútállomás több őszinte csókot látott, mint bármilyen anyakönyvvezető.” Színes kiadványt állítottak össze a vasútállomásról (innen letölthető), és a vonatozás illemtanát is megosztották velünk a Facebookon, így most már azt is tudjuk, hogy a vonaton nyugodtan megtarthatjuk a nyalánkságainkat, hiszen „Ha gyümölcsöt vagy bonbonokat eszünk, csak akkor kínáljuk meg útitársainkat, ha már beszédbe ereszkedtünk velük”. Pap Beáta 700 fagyispálcikából megépítette az állomás pontos mását, ezt láthattuk a színpadon is. 2070-ben vagyunk, négyfős diákcsapat utazna Nagyváradra. De véletlenül az idővonatra ültek, és éppen kétszáz évet utaznak vissza a múltba, amikor az első gőzös indult Kolozsvárról Nagyváradra, majd 1902-be, ahol éppen teljes pompájával zajlik az állomásépület avatóünnepsége. Ízletes beszédű „parasztok” kapaszkodnak fel a vonatra, nem is átallják ugyanbiza megmondani a 2070-ből érkezett leányzónak, hogy vegyen rendes ruhát magára. Csattanó párbeszédek, poénok, egy kis zónapörkölt a vasúti restiben, majd vissza a jelenbe, izé, jövőbe.

Függöny legördül, feladat elvégezve. Helyesebben, ahogyan innen látszik: feladat elkezdve. Mert ez a lendület, ez a hozzáállás és az utóbbi hónapok munkája gyökeret eresztett, energiákat mozgatott meg, lelki húrokat pendített, nem fog véget érni, nem érhet véget. Ez az intenzív élmény valamennyire mindenkit megváltoztatott, barátságokat, emberi kapcsolatokat teremtett, elindított egy fiatalt egy szakma irányába, unalmas felnőtti hegyi beszédeken túl a megtapasztalás erejével életre keltette, táplálta bennük a közös értékeinkért érzett felelősséget. És elég erős ahhoz, hogy függőséget teremtsen. Jó látni, hogy az annyiféleképpen végzetesen megnyomorított oktatási rendszerünkben mégis teremnek, megmaradnak ilyen kiváló fiatalok tucatjával, százával, és akadnak még nevelők, akik ebben mentoraik tudnak lenni.

A legjobbak díja: brüsszeli kirándulás. Teljesen mást jelentett szombaton. És teljesen másképp gondolunk rá ma. Nem ezt akarjuk. Hanem azt, ami jelen írás első és utolsó bekezdése közötti részben szerepel.

kocka

Énekelni, a holdnak, a napnak, az Istennek

február 28, 2016 - 17:03 | iskola, oktatás, rendezvény, Zene kategória | Hozzászólás

Ez több mint egy éve született. Most egymásba botlottunk. És jó volt nosztalgiázni…

_DSC0179Tavaszt idéző melegséggel hétágra sütött a nap december 23-án délben. Sapka, sál, dzseki szinte csak díszlet a tizenévesek fején-vállán, amint sorra érkeznek a sétatéri színház elé. Egy visszafogott fiatalemberben Sír Kánra ismerek, majmokkal, farkasokkal együtt megyünk a balett-terembe. Maratoni próba van: másnap a karácsonyi előadást a Kolozsvári Magyar Opera meghívására az Apáczai-líceum vegyeskara adja – A dzsungel könyvét.

Folytatás itt.

Egy iskola karácsonyünnepén

december 20, 2015 - 16:20 | ünnep, Gyermekek – szülők, iskola, rendezvény, Zene kategória | Hozzászólás
Címkék: , ,

apkaracsony2015

Aprócska gyermekek sorakoznak a templomban felállított dobogókon. Fényben úszik a megújult műemlék kivilágosodva megnyíló pompája. Meleget varázsol a megújult technika. A karvezetőnek csillog a tekintete, amikor végigszalad a kicsiken, széles mosollyal biztatja és minden mozdulatával mintha magához ölelné őket. Akárha a saját gyermekei lennének. Mint ahogyan azok is egy kicsikét. Minden dal végén elismerő diszkrét fejbólintás. Azt hiszem, ez az első karácsonyi ünnepség, ahol az iskola legkisebbjeinek újdonatúj kórusa is énekel. Nem is csak egyszerű gyermekdalok azok, vallásosak és világiasabb téli ünnepi dallamok, még kánont is ügyesen végigénekelnek. Kis műsoruk legvégén a tanárnő – még mindig diszkréten, háttal a templom padsoraiban tömörülő közönségnek – elismerő szavakat suttog a kicsiknek és mindkét kezével nagy puszit hint feléjük. Amitől minden gyermek egy kicsit mintha megnőtt volna, arcukon megkétszereződött ragyogással igyekeztek helyükre.

Vallástanárokkal előkészített műsorukat mutatják be az ötödikesek. A katolikus tanárnő gitározik, a református a karmester. Szemben ülnek diákjaikkal, az első padban. A karvezető folyamatos szemkontaktusban a gyerekekkel, akik szintén teljesen ráhangolódnak, a köztük lévő hat-hét méteres távolság testközelségre csökken. Karvezetőjük minden porcikája egyetlen hatalmas biztatás és elismerés és örvendezés. Akárha saját gyermekeinek örvendezne. A csapat énekel, kislány és fiú furulyáznak, verset mondanak, mesélnek gyönyörű magyarsággal. Hihetetlen az összhang, amellyel együtt dolgoznak. Elszáll az utolsó furulyaszó, a két ifjú „szólista” cinkosan összebólint, elégedetten összemosolyog.

A gyerekkórusban már sokkal többen vannak, ketten zongorakíséretre is vállalkoznak, konzervatóriumon nevelkedett zongorista sem figyelhetne nagyobb szakmai tudatossággal a karvezetőre, a kórusra, mint ahogy ezek a gyerekek teszik ösztönösen. A karvezető pedig maga a nyugalom, mintha gyerekek, annyira természetes lenne többszázas nézősereg előtt ilyen sérülékenységben megmutatkozni!

Én is mosolygok már, sőt ha nem éppen énekelni kellene, egyenesen nevetnék, pedig amikor a padsorból indultunk, még ott szorított a lámpaláz a gyomromban. Az idén szülőket is megkockáztatott az iskola a tanárkórusban. Hátha voltunk annyira elfogadhatóak, hogy az ötletet megtartsák, és a következő karácsonyi ünnepségen a kört bővítve még több bevonható szülőt megajándékozzanak így.

Később a nagyok vegyeskara már hat-hét tömött sorban tölti ki a színt. Izgalmas kórusművek jönnek, a gerinceken borzongásként végigszaladnak a négy szólamban felcsendülő dallamok. Szólisták teleénekelik a hatalmas teret hangversenytermi minőségben, s nagyszínpadi musicaleken edződött gyakorlatiasságuktól nem érezni, ha netán remeg is a térdük. Világi dallamok következnek, József Attila betlehemi királyai is, a nagy zárás pedig a Karácsonyi álom (Wolf Kati, Szekeres Adrien, Roy, Pély Barna), és alig hinni, hogy még mindig fokozható a hangulat családiassága: a refrén már együtt csendül, mindhárom diákkórussal, a tanárok-szülőkével, a két szólista az üvegezett bejárattól indít, énekelve előrejönnek, a dal végén pedig kézenfogva középre vezetik az elsősöket is, az eredetihez hasonlóan kisgyermek-hangok adják az utolsó dallamsorokat. Ilyen általános mosolygással talán még sosem mondtak áldást váró közös miatyánkot: nem suttogva, ahogy „illik”, hanem a legapróbbak a maguk tökéletes gyermeki őszinteségével tisztán érthető hangossággal kezdtek bele.

Ajándékot kaptam. Az egyik legszebbet. Egymás szemét keresve énekelhettünk gyermekeinkkel egy hatalmas közösségben, melynek láthatatlan szálai ott szövődtek szétbogozhatatlanul az éneklőktől a hangtalanul vagy csak finoman dúdolgatva örvendezőkig, szülőktől-tanároktól a templomi padsorok között totyogó jövendőbeli diákokig. Akkor, ott már nem számított a szekunda, a törött szék, a diákcsíny. Öröm, hogy sok iskola sok diákja, szülője, tanára átélhetett hasonlót. Mi, apáczaisok éppen Kolozsváron.

A nagyvárosok évek óta visszatérő szokása idejekorán ránk erőltetni a karácsonyi kirakatokat és ünnepi díszeket, ettől aztán nemhogy ünnepi hangulatunk nincs, de inkább csak bosszankodunk. Most fény lett a Farkas utcában. És családias melegség. És igazán megszületett a karácsonyi hangulat.

Iskola másképp – égszakadás-földindulás…

április 3, 2013 - 17:48 | iskola, oktatás kategória | 1 hozzászólás
Címkék: , , , ,

Tojást írtak tavaly a negyedikesek

Tojást írtak tavaly a negyedikesek

Nyüzsgés, csivitelés, visongás, kacagás – az iskolákban és onnan „kiszabadulva” hatéves apróságok és majdnem véndiák nagykorúak egy hétre birtokba vették a múzeumokat, utcákat, tereket, autóbuszokat. Már azokon a településeken, ahol vannak terek, múzeumok, autóbuszok…

Tavaly fedezte fel a spanyolviaszt a román tanügy: iskola másként néven igen rokonszenves programot indított, amely a hazai önálló magyar tannyelvű iskolákban már egy-két évtizede iskolanapok néven fut. A dicséretes elképzelésnek azonban egész sor buktatója és hátránya is van.

Elsőre rögtön az időpont. Míg az iskolanapokat többnyire melegebb hónapokra időzítették, hogy így a rengeteg szabadtéri program kevésbé legyen kiszolgáltatva az időjárás szeszélyeinek, addig az újabb „másiskolát” a tavaszi szünet köré rendelték. Nem hallgatnak az iskolákra a döntéshozók: csakazértis erőltetik a kora tavaszi időpontot. Így aztán rendre elmaradoznak az udvarra tervezett programok, jó esetben átmentik azokat egy tanterembe, de nem mindent lehet. A bicikliversenynek például lőttek, és a villámfocit is csorgó esőben szaladgálták le a kitartó apáczais tinifutballisták, akiket a bőséges égi áldás dacára úgy kellett erőnek erejével feladásra bírni. De dugába dőltek madár-megfigyelések, botanikus kerti séták, sok-sok kirándulás.

Nem könnyű a sokféle érdeklődésű és korú fiatalnak érdekességet kínáló, változatos egész hetes programot összeállítani: természetes, hogy az intézmények sorra kísérleteznek a régi jó iskolanapok és az iskola másképp összevonásával. A Brassai talán éppen azért gondolta meg magát, és tavalytól eltérően az idén két külön rendezvényt szervez, hogy a hagyományos Brassai-hét régi jó patinás programjai ne hiúsuljanak meg sorban az időjárás miatt. Csak győzzék a szervezők – tanítók-tanárok – cérnával!

Szeretem látni városszerte a gyermekcsoportokat ácsorogni egy-egy épület előtt, a szaladgálós felnőtt hétköznapokban valószerűtlen ráéréssel nézelődnek, beszélgetnek, még így, esernyők alatt is. Pontosan tudom, mikor halad el egy újabb fészekaljnyi a szerkesztőség mellett: az emeleti irodába még a hangszigetelő kettős ablakon át is behallatszik az önfeledt zsivaj. A buszokon nem is lehet beszélni, apókáknak-anyókáknak szunyókálni sem, csak hallgatni, mit csacsognak életkorukhoz illő hangossággal gyerekek-ifjak. Délelőtt három osztálynyi gyermek maradt a megállóban, mert nem férhetett fel az eleve dugig telt autóbuszra, várták a következőt. Pedig nem telne túl nagy erőfeszítésbe egyeztetni ezen a héten a közszállítási vállalattal, és adott délelőtti időpontra megpótolni a járatok számát, főleg, hogy az iskolaprogramba amúgy is bekapcsolódó önkormányzat nagy támogatója a vállalatnak, elvileg hát „egy a gazda”.

Persze esős időben is lehet múzeumba menni, moziba, agyagozó mestert hívni és táncolni – már azokban az iskolákban, ahol elérhető közelségben van múzeum, mozi, agyagozó mester és tánctanár… De mi történik a kisebb-nagyobb, távolabbi falvakban? Ahonnan csak költséges buszozással-vonatozással lehet eljutni a legközelebbi múzeumig, bábszínházig, ahol közel-távol nincs egy pszichológus, aki mondjuk a szerelemről vagy a barátságról tartana érdekes interaktív előadást, és senki sem tud nemezelni. Egyes meghívottakat valahogyan megfizetnek az iskolák, mások ingyen tartanak előadást vagy foglalkozást abban az iskolában, amelynek egykor a diákjai voltak, vagy ahova a gyermekük jár. Hatszáz diák 1200 szülője között akadnak bizonyára érdekes foglalkozásúak is, a kicsi iskolákban kéttucatnyi szülő közt nem biztos, hogy van zenész, dietetikus, médiaszakember, kísérletező fizika-biológiatanár. A falu látnivalóit a benne lakók mind úgy ismerik, akár a tenyerüket. A mintagazdaságot már minden gyerek látta, a háziállatok is csak a betongyereknek jelenthetnek újdonságot, a „népművészeti kiállítás”, a sakk készítése és a Vasvári-múzeum Körösfőn megszokott, a bútorfestés Mákófalván szinte hétköznapi, Kidében a tájházat mindenki ismeri – semmiképpen nem esik az iskola másként kategóriájába. Színjátszó csoportjuk sincs a kicsike iskoláknak, zenekaruk, kórusuk sem, mert egész egyszerűen kevesen vannak hozzá. Ott lenne igazán kézenfekvő szabadtéri játékokat szervezni, sportvetélkedőket, minden nap mást, de ehhez is száraz idő kell, merthogy tornaterem sincs. S bár ilyen helyen a pénzzel még sokszor rosszabbul állnak, mint a nagyobb, városi iskolák, ha mégis kerül némi pénzmag, szervezhetnének egy kirándulást, és csorgó esőben meglátogathatják a marosvásárhelyi állatkertet… Bár lényegesen korlátozottabbak, lehetőségek azért természetesen vannak, ám ezek mind elsősorban (kizárólagosan…) a tanító egyéniségén, hozzáállásán, áldozatkészségén, kitartásán, fokozott leleményességén múlnak.

Milyen az iskola másként ott, ahol 10-15 diákot összevontan tanít a tanév minden egyes napján egyetlen tanító, és ezen a különlegességeket igénylő héten sem számíthat senki másra? Csak kevésen múlik, és azonnal gyötrelmes és kínos. Tanárnak-diáknak egyaránt. Így egész egyszerűen nem mennek iskolába ezen a héten, vagy odamennek ugyan, de foglalkozás híján az egész iskola unalmukban csintalankodó-hangoskodó-tébláboló diákokkal van tele, akik folyton tilalomfákba ütköznek, még inkább, mint a „rendes” hétköznapokon, amikor legalább valamelyest leköti őket a tananyag. A jó közösségi élmény helyett a diák így csak az elvesztegetett idő meddő emlékével marad, a tanár a feleslegesség frusztrációjával – és éppen a program célja hiúsul meg. Nincs felszabadultság, nincs öröm, nincs szórakozás, nem születhet meg a kötődés, az érzés, hogy az iskola nemcsak az a hely, ahol felelünk és szekundát kapunk, hanem egy egészen kicsikét az otthonunk is, ahova szívesen megyünk, és amelyhez majd felnőttként is ragaszkodnunk lehet. És ezért nagy kár manapság, amikor talán még inkább szükségünk van ilyen kis melegséges zugokra, cirógató emlékfoszlányokra életünk térképén.

Működteti a WordPress.com.
Entries és hozzászólás feeds.