Hóvirágom

március 1, 2011 - 05:58 | Gyermekek – szülők kategória | 3 hozzászólás
Címkék: , , , , ,

Elengedtem a kezét. A végtelenségig álmodozó ugyan, de bíztam benne, hogy eligazodik. A nyelvet csak törve beszéli, ám reméltem, hogy akadnak segítői, ha a szükség úgy hozza. Hogy nem lökik félre, nem bántják, nem pottyan le a buszról, s eszébe jut a megfelelő helyen leszállni. És csak mérsékelten ábrándozik el a rendkívül sok érdekességen, amit ez a páratlanul összetett szépségű világ tartogat a tiszta szemmel-szívvel-hajszállal-minden sejtjével látni tudó számára, mint amilyen ő. Szóval, hogy mindezek ellenére időben odaér.

Azt mondja, útközben találta. Az útbaeső rejtekhelyen, ilyenből is van neki egy jó pár a környéken. S még csak nem is szedte, úgy lelte őket a hóba beleszúrva, a negyednyolcas téli pirkadatban… (?!) Egytől egyig tökéletes, hatalmas zöldfehér harangkehely mind. Éppen aznap, amikor később már cirógató melegséggel kacérkodott elő a felhők mögül a tavaszi nap. De most még szürkekék a fény, csak cseppenként fehéredik.

Ujjacskái erőlködve próbálnak marokká összeérni, feszülő tenyérrel érkezik a buszmegállóba. A hófakasztó hidegben kabát-sálba burkolózott nő alig egy órája otthagyott ágya meleg emlékéhez menekül, mindhiába, éles szél is indul, nem segít az álmos ábrándozás. Meglátja a hóvirágokat szorongató kezet, s eleven csillogás ébred szemében, sokáig elkíséri. Fel a buszra; de jó, a hosszú jött… Bő negyedóra a főtérig. Megállónként hideg tódul a járműbe. Még nincs tömeg. Morcos kamasz caplat fel, egyre közelebb az a fránya érettségi, pokolba kívánja tételestől, s toprongyosan beleveti magát az ülésbe. Tekintete kisimulva csordul végig a fehérzöld csokrocskán, s már a lányra gondol…, ugyan, vizsga…

Árnyalattal világosabb van már. A járdákon, zebrán szinte csak hátizsákos iskolások, válltáskás diáklányok, egy-egy tanárnak feltételezett felnőtt, a kisebbeket kísérő szülők. Hónapokig készültünk erre a napra, ötvenszer végigmentünk az útvonalon együtt. A legbiztonságosabbnak ítélt útvonalon. Ahol a lehető legkevesebbszer kell úttesten átkelni. Ő mégis a szobor felé megy… Inkább örülök, tulajdonképpen neki van igaza. A téren alig járnak, mindenki siet ilyen korai hidegben, a járdákon fut tova, senki sem időz a tágas-néptelen nyitottságban. Helyzete fontosságának teljes tudatában, a tőle elvárható legfelelősségteljesebben haladva ő viszont ráér megnézni a fát, hessegetni a galambokat, követni a madárcsicsergést, nem számít, hogy csak akkor hallani, amikor az utca végén éppen piroson vesztegelnek az autósok – mindez csak nekünk tud mellékes lenni, észrevehetetlen, semmiség, az ő világának természetszerűen létfontosságú filmkockái. És egyébként is jobban esik a járás a kockaköveken, még ha csak sejti is azokat a háborítatlan hótakaró alatt. Annyira szeret a hóba rajzolni, mondja, s hajnali háborítatlan hó hordozza hosszasan meleg ujjának nyomát az évszázadok tekinteteit őrző templomkapu előtt. A szobor most hányatott sorsú vitatémaságától tökéletesen megfosztott. A főtér is. EZ AZ, ami igazán lényegtelen… Csak nyugtázni kell, hogy ott van, minden reggel, változatlanul, állandó, uralkodó. Ennyi elég. Csendpehely a nyüzsgő-zajos város szívében. Képtelenség… Az ő füle még érzékeli ezt a hangtalanságot. A hóvirágokból néhány szál ott landol hát a talapzaton… A csendért, a hangulatért, ezért a derengő reggelért, majdani emlékfoszlányokért, hogy jó így ebben a világban sétálni. Már kezdődhet a nap… Megszületett a nap. Értelme van. Valahogy így. Mindennap.

Ismerőssel találkozik. Ő is kap egy szálat… A Tancinak is jut belőle. Meg nekem is délben. Tenyere melegétől tágra nyílt virágfejecskék meghozzák a tavaszomat. Azóta folyton hátra pakolom a hóemberes, fenyőágas, rénszarvasos piros-zöld csuprokat. Ha mégoly szép is a sűrű havazás, mégoly csendnyugalmat idéz is a hótakaróba burkolózott szürkeségünk, nálam hóvirágnyomokban már tavasz akar lenni…

Elengedtem a kezét… soha nem engedhetem el…

Vasárnap reggel...

Működteti a WordPress.com.
Entries és hozzászólás feeds.