Untold a kerítésen innen

augusztus 5, 2017 - 18:22 | buli, Fesztivál, Közügy, Kolozsvár, Uncategorized kategória | Hozzászólás
Címkék: , , ,

untold

Ébenfekete bőrű lány, sötét karján és lábszárán diszkréten sejlik a kékkel tetovált minta, aprógöndör haja meggyszínű. Férfi rózsaszín kalapban, egy másik félméteres átmérőjű sombreróban masíroz az Unió utcában. A sétatér felé, természetesen. Mostanság Kolozsváron minden út oda vezet. Negyven fok, de aszfaltszint fölött másfél méterrel is legalább ötvenként kínoz, kell a fejfedő. Minél különlegesebb, annál rebellisebb. Polgárpukkasztó megjelenésű tarkabarka fiatalok, határokat feszegető öltözetben-hajviseletben szokatlan figurák a kincses városban mindenfelé. (Valamikor mindannyian voltunk ilyenek, nem is olyan régen, emlékeztek még…?) Hátizsákosan, térképpel, vagy csak elveszetten téblábolva, netán céltudatos világpolgárként mozognak közöttünk. Vidámak, fesztelenek, oldottak, derűsek, szabadok, és ha a jó szemünkkel nézzük őket, ez még akkor is ragadós lehet, ha nem fesztiválozunk a napokban. És olyan sokan vannak, hogy szinte már úgy érezzük, többen is, mint mi. Nekünk pedig szokatlan a szerep: ugyanúgy fel kell kelnünk minden reggel és munkába kell mennünk, bevásárolnunk és főznünk, mintha nem lepték volna el a városunkat holmi ideiglenes tízezrek. Mintha nem állna százas sorban az ifjúság a Malom utca sarkán az italbolt előtt. Mintha nem füttyögtetne (feleslegesen…) a forgalmi rendőr nyár közepén, hétköznap, szürkületkor a sétatér körüli minden második utcasarkon csuromvizesen. Mintha nem lenne tele két kilométeres köretben minden utca parkoló autókkal, hogy a gyalogosok a bicikliúton masírozzanak életveszélyesen, kivilágítatlanul. Untold van, mondogatjuk mi, hétköznapi városlakók magunknak ha hiába várjuk a buszt, a főnöknek, ha elkésünk reggel, egymásnak, ha végtelen a dugó, mindenkinek, ha ritmusra jönnek az álmaink a nyitott ablakkal is forró éjszakában. Mondjuk boldogan, büszkén, bosszankodva, és nagyon-nagyon bmérgesen.

Vannak az irigyek. Merthogy ők nem fesztiválozhatnak. Akár azért, mert honnan annyi pénz, vagy már „kiöregedtek” az efféle fesztiválozgatásból, esetleg nem csípik ezeket a teljesen ismeretlen (és ezért sokszor kimondhatatlan) nevű „sztárokat”, hogy az „emészthetetlen” zenéről ne is beszéljünk. Vannak a szolgálatos elégedetlenkedők, akik már nem is tudnak nem irigykedni és haragudni mindenért és mindenkire, csak folyton fanyalognak és emberi gyarlóságból irigykednek, hogy bezzeg mások itt tobzódhatnak mindenféle élvezetekben, míg nekünk szenvednünk kell miattuk a Mi Saját Otthonunkban. Vannak az örvendezők, akik elégedetten számolgatják a pár száz eurót, amit a kiadott lakásért/szobáért/sátorhelyért kaptak, a kereskedőkről ne is beszéljünk. Másoknak ugyan nem lesz ettől az egésztől egy banival sem több a zsebükben, mégis fülig érő mosollyal derűsen nyugtázzák a színes tömeget, amely ellepi az utcákat, a buszokat, a sétateret, büszkék is egy kicsit, mintha ez a tengernyi ember minket is választott volna a bulival együtt, büszkék, hogy ez itt történik, velünk, mintha mi lennénk a világ közepe – ez a hangulat amúgy egy kicsit gyakrabban is elkelne tájainkon. Örülnek annak, hogy ilyen sok idegen ismeri meg a mi világviszonylatban mégiscsak kicsi nagyvárosunkat, még akkor is, ha ezekben a napokban gyerekeiket nem vihetik a nagy játszótérre, mert Untold van ott is (hát jó, lehet, hogy ők messze laknak a sétatértől). Mások rég elpucoltak a városból, minél közelebb laknak a tett helyszínéhez, annál nagyobb sebességgel, ők ugyan nem szenvednek tovább a dübörgő decibelektől. A türelmesebbek azzal vigasztalják magukat, hogy gyorsan elmúlik ez a négy nap minden bosszúságával, megint mások panaszkodnak fűnek-fának, és szidják a városvezetést, amiért ránk hozta ezt az átkot, és aztán sokan vannak azok is, akik szidják a „szűklátókörű rosszindulatú szipirtyókat”, akik meg a fesztivált szidják. Egy adott közegben mindegy, hogy a másiknak van-e értelmes érvelése és észrevételei, aki más véleményen van, mint ők, azt azonnal lekutyateremtettézik. Mindenki szid hát mindenkit, körbeszidjuk egymást, míg a bulinak nemsokára vége is van. Általános izgatottság lett úrrá a nem is kicsit fejtetőre borogatott városban, és ettől – ha már nem húztunk el idejében a Riviérára – nem menekülhetünk, akár szeretjük, akár pokolba kívánjuk az Untoldot.

Az utóbbiakból jóval kevesebb lenne, ha valahogy sikerült volna elfelejteni a román modellt, ehelyett azonban sok szempontból megint a lovak elé kötötték a szekeret ezzel a fesztivállal. Nem fogom elsorolni mindazt, amit már annyian kifogásoltak, de pár dolog még eszembe jutott. Akárhogy forgatjuk, kolozsvári infrastruktúránk csak arra elég, hogy csakazértis vakmerő ambícióink legyenek, de arra nem, hogy egy ekkora tömeget vonzó tömegrendezvény mellett a város élhető maradjon, ne adj’ isten esetleg még jól is érezzék benne magukat lakói.

Mint ahogyan Kolozsvár nem Budapest, az Untold sem Sziget fesztivál, ez a hasonlat, amit egyesek felhoztak, erősen sántít. A budapestiek ha pont a Sziget idején vágynak árnyas parkra, Budától a Városligetig számtalan belvárosi helyre mehetnek, és szigetekből is van némi választék, a kolozsváriaknak a sétatér híján esetleg a Csikós-kert (Babes) marad, slussz. (A Fellegvár a szintkülönbség miatt sokaknak önhibájukon kívül kizárt.) A villamos és az „eltérített” buszjáratok nem holmi szeszélyből igénybe vett járművek, a városlakók közül legtöbben naponta dolgozni mennek, a forgalmi viszonyok miatt jókora kerülővel, időpocsékolással. Ha pedig gyalogosan járnák kötelező napi útvonalukat, amely pont a sétatéren keresztül a legrövidebb, akkor is kénytelenek jócskán kerülni és persze nem lombok árnyékában, hanem forró betonon, ami azért mégsem ugyanaz.

Kolozsvár a hétköznapokban is fulladozik az autóforgalomtól, és ez valahogy a nyáron is csak kevéssé enyhült, hiába ment haza több tízezer egyetemista. (Budapest és Kolozsvár közúti szerkezete között olyan égbekiáltó a különbség, hogy magyarázni sem kell, miért badarság a kettő közé egyenlőségjelet tenni.) Erre jön az Untold, és már napokkal a fesztivál előtt (és után) korlátozzák a forgalmat, gyakorlatilag a belváros 4-5 kvázi-párhuzamosan futó útvonala közül kettőt lezárnak legalább egy bő hétig. Esetleg előbb az Untold nélkül is véresen esedékes közúti helyzetet kellene megoldani, és csak azután ide invitálni ennyi embert. Vagy ha már fordítva csinálják, az Untold (és a bent árusító cégek) bevételéből látványos összeget arra szánni, hogy ezek a kedvezőtlen hatások megszűnjenek. Épüljön egy alternatíva – villamos a Szamos felett, híd az egész belváros felett, libegő a levegőben, bármi –, amitől a hétköznapi kolozsvári látja és konkrétan érzi majd, hogy az Untoldhoz hasonló hiperrendezvényekből haszna van, mert egyébként hiába szajkózzák gazdasági szakemberek, az Untold nem a jóisten és nem matematikai axióma, hogy az istenadta nép csak úgy elhiggye, „me’ monnyák”: Pistának és Juonnak is hasznos, és kész. Ráadásul ha jobban megnézzük, akkor gyorsan kiderül, hogy az a soktízezer fesztiválozó hiába költi el a temérdek pénzét Kolozsváron, ha a helyi cégek profitadójából Bukarest jó esetben csak a harmadát küldi vissza nekünk (még akkor is megrövidítenek, ha kétségtelen, hogy a több pénznek a harmada is több, mint a kevesebbnek).

Így csak az látszik, hogy tetemes haszon ez a buli azoknak, akik a sok pénzt zsebrevágják, a belépők árát, a karkötős fizetési rendszerben bent rekedt és ott pofátlanul fogva tartott százezreket. Az elmúlt évek ködös kommunikációja nem tudott meggyőzni arról, hogy a fesztivál pénzügyei tiszták. Pedig érzik már, hogy jobb lesz valamivel kiengesztelni az egyre bosszúsabb közvéleményt, hát kommunikációs szempontból zseniális ötlettel álltak elő: rákos gyerekeknek akarnak sterilszobát építeni. Na az hogy néz ki, ha erre húzza az orrát valaki!

A kétkulacsosság bűnébe számtalanszor beleesnek a hatóságok az Untold kapcsán, hogy csak egyet említsek: minden éjjel több troli és buszjárat közlekedik a város több lakótelepe irányába, még Szászfenesre is. Értelmes, vendégszerető, logikus, udvarias intézkedés, amely megilletné azokat is, akik a városnapokon vagy a nemsokára kezdődő Kolozsvári Magyar Napokon az utolsó koncertet is megnéznék esténként. Még csak nem is kellene hajnalig haptákba állítani a buszokat, sofőröket, ellenőröket, hiszen ezek a „helyi” bulik éjfél előtt véget érnek. Ez valamiért mégsem fontos.

Akármennyi bűne legyen is az Untoldnak és a hatóságoknak, és bármilyen jogosan vívta ki haragunkat, azt nem kéne elfelejteni, hogy maguk a fesztiválozók mindezekért nem hibásak. Még ha elérhető távolságban is vannak, hús-vér emberek, akikkel lépten-nyomon összefuthatunk, nem az Olümposz ködébe burkolózó „istenségek”, mint a hatóságok vagy a fesztiválszervezők, akkor se rajtuk álljunk kicsinyes bosszút. Ne legyünk olyanok, mint a jegyellenőr a buszon, aki a mobilos jegyvásárlással bajlódó idegeneket másodpercekkel indulás után bírsággal fenyegette. Legyünk inkább olyanok, mint a többi utas, akik megvédték a fiatalokat, és megleckéztették az ellenőröket. Vagy legyünk olyanok, mint a nyugdíjhoz közelebb álló jegyárus néni, aki a tájékozottságából fakadó fontosságának megmosolyogtatóan teljes tudatában, azzal a bizonyos jóféle fesztiválizgatottsági-büszkeségi szindrómával fertőzötten ugyan, de kifogástalan részletességgel elsorolta az összes extra-buszjáratot, még levegőt sem vett közben, és akkor is kiabálta, amikor a kérdező már elfutott az induló busz után. Az Untoldot pedig ne felejtsük el majd számonkérni – az elkövetőkön. Ha elég gyakran, elég sokan, elég ésszerűen mondjuk, akkor talán előbb-utóbb ebben is lesz haszon. Akkor talán azt is könnyebben viselnénk, ha Untold idején tűzijátékropogás ébreszt hajnalban a város szélén.

Reklámok

Gyermeknap gyermekáldással

június 2, 2013 - 03:51 | Család, Fesztivál, Fotók, Gyermekek – szülők, rendezvény kategória | 1 hozzászólás
Címkék: , , , ,
95

Fotó: Rusu Péter

A kolozsvári gyermeknap szervezői csapatának van egy ritka szerencsés születésnaposa. Az életfás anyuka és apuka lassan iskoláskorba érő Rozija egyenesen egy hamisítatlan fesztivállal ünnepli évről évre a születésnapját. Tegnap hétpróbással.

Hol a forró napsugártól, hol a csepegő-csorgó eső elől menekültünk fedezékbe szombaton, s bár az a mintegy félórás kitartó eső éppen a legzsúfoltabb időszakban érkezett, az elmúlt hetekbolond-hideg meteorológiáját tekintve tulajdonképpen szerencsésen alakult a hetedik gyermeknap időjárása. Nagyon drukkoltunk, hogy a behangolás végére a szerencsi Ciráda feje fölött fenyegető kékszürkén dagadozó fellegek tovatűnjenek, s a jelek szerint az újmódi népzene felért egy viharűző kalotaszegi harangszóval. Aztán a zenének is véget vetettek, majd összetakarítgattak és hazamentek a legények és leányok.

Amikor úgy gondoltuk, hogy vége a napnak, és már csak a pihenés maradt, akkor jött az örömsms: 3200 grammjával megszületett Szilamér Félix este 10 órakor. Nem kis teljesítmény: szerda óta erőteljes jelzésekkel készülődik, de aztán – anyukáját nem kis megpróbáltatásnak kitéve – stílusosan kivárta a gyermeknapot. A hírek szerint mindannyian jól vannak – a tehetetlenül gyötrelmes napokat megélt apuka is. Sok örömöt és egészséget a szép kis családnak! Jövőre „szabadságos” babát is ünnepelhetünk hát a nyolcadik gyermeknapon… 🙂

**************************************************************************************************
Fényképek a hetedhét országra szóló hétpróbás gyermeknapról (szervezi az Életfa Családsegítő Egyesület és a Szabadság napilap):

Rohonyi D. Iván fotói

Kiss Gábor fotói

Rusu Péter fotói
**************************************************************************************************

Nagy Johanna (balra), a "plakátrajzoló"

Nagy Johanna (balra), a “plakátrajzoló”

Délutáni bábszínház Demeter Ferivel

Délutáni bábszínház Demeter Ferivel

Bábszínház asszisztenciával

Bábszínház asszisztenciával

Ciráda, Szerencsről

Ciráda, Szerencsről

Ciráda

(Fotók: Kiss Gábor)

Gyermeknapi csodaszer

május 30, 2013 - 09:35 | Család, Fesztivál, Gyermekek – szülők, játék kategória | Hozzászólás

plak2o13Hol volt, hol nem volt, egy túl nagy városban volt egyszer egy tucatnyi asszonyember. Ezek az asszonyemberek egy napon kitalálták, hogy olyan gyermeknapot szerveznek, amit a magyar gyermekek is megértenek-megéreznek. Ahol külön magyarázat nélkül azonnal tudják, kicsoda Babszem Jankó, Gombóc Artúr, Vitéz László, Dömdödöm, Tündér Ilona, Szélike, Paca cár, és rögtön tudják, hogy Rózsa nemcsak leány, hanem királyfi is lehet ám, és hét feje sem csak sárkánynak, de tündérnek is nőhet. Magyar mesét hallanak, magyar bábszínházat látnak, magyar kultúrkörben általános tevékenységekkel foglalkozhatnak – csupa olyan szórakozás, amit más közösségi rendezvényen nem találnak meg. És ahova elhozhatják a más nyelvű meséken és hősökön cseperedő barátaikat is, hogy megismerjék a fent említett notabilitásokat.

És ahogy az már a mesében lenni szokott, a tucatnyi asszonyembernek sok-sok próbát kellett kiállnia, mígnem a célhoz ért: hét évvel ezelőtt először gyermeknapi fesztivált szervezett. Akadtak segítőtársaik is, mégis sokszor elszomorodtak, még talán csüggedésnek is adták a fejüket a legyőzhetetlennek látszó akadályok láttán. Végszükségben az ellenszerhez folyamodtak. A varázslatos gyógykezelés pedig csodákat tett. Csak rá kellett nézni egy gyermeknapi plakátra, gyermeknapi fényképekre, gyermekrajzokra, gyerekekre, és máris könnyebben indultak küzdeni a hétköznapi sárkányokkal, hogy a gyermeknapi fesztivált igenis megszervezzék, most szombaton már a hetediket.

S mert az orvostudomány a mesében is folyton fejlődik, most egy teljesen új csodaszerhez jutottak. Ez a varázslat a negyedik osztályos Beke Szabó Bence szívéből és fejecskéjéből született. Íme:

Az Életfa Alapítvány
Hetediknek kinőtt ágán
A gyereknap megérkezett,
Jöjjetek hát, kis emberek!

Lesz hétpróba, mókás móka!
Hogy milyenek? A gyereknap titka!
Kíváncsiak vagytok, ugye?
Megoldást rejt a Báthory kisépülete.

Szóval jó lesz, ne féljetek!
Viccek érnek majd vicceket.
Vetélkedők mindig lesznek,
Hétpróbások, gyertek, gyertek!

A szervezők – az Életfa Családsegítő Egyesület és a Szabadság napilap – nevében köszönjük, Bence!

*********************************************************************************
Az idei gyermeknap részletes programja ide kattintva megtalálható.
*********************************************************************************

Jegenye falunapok – Valóra vált a félezres katolikus közösség álma Jegenyén

október 8, 2012 - 14:44 | Fesztivál, rendezvény kategória | 3 hozzászólás
Címkék: , , , , , , , ,

Nagyon sokak érdeme, hogy Jegenye első falunapjaira kerülhetett sor a hétvégén. Alább néhány kép ízelítőül a pompás mulatságból (Terebesi Bea fotói), de a facebookon még többet találtok. A fotók alatt olvasható Ferencz Zsolt cikke (Szabadság napilap, 2012. október 8.) a falunapról.

Valóra vált a félezres katolikus közösség álma Jegenyén

Először szerveztek falunapokat Kalotaszeg Vatikánjában

Hagyományaikat tisztelő, dolgos, vendégszerető emberekkel találkoztunk hétvégén Jegenyén, az első alkalommal megszervezett falunapokon, ahol kulturális és szórakoztató programok, labdarúgó-mérkőzés és különböző foglalkozások várták az érdeklődőket, kicsiket és nagyokat egyaránt. A kétnapos rendezvénysorozatot a helyi és a megyei politikai alakulatok támogatásával szervezte meg a faluközösség és az egyháztanács, összekapcsolva a Római Katolikus Egyházközség Szent Mihály arkangyal tiszteletére emelt templomának búcsús ünnepségével. A falubeliek áldozatos munkája révén az elmúlt napokban kicsinosított kultúrotthon zsúfolásig megtelt szombaton délután, a jegenyei és környékbeli diákcsoportok bemutatkozásakor, este pedig hatalmas sikert aratott a Décka névre keresztelt Jegenyei Amatőr Színjátszó Társaság előadása. A fiatalok Szigligeti Ede A cigány című színművét adták elő. A program tegnap este, az Operettissimo együttes koncertjével zárult.

FERENCZ ZSOLT

Márton Áron püspök papszentelési beszédéből hangzott el részlet szombaton délután, a belsőleg újonnan felújított jegenyei kultúrotthonban: „Arra vagyunk hivatva, hogy hitünkkel visszahozzuk Istent a hitetlen világba. Nem az a fontos, amit teszünk, vagy mondunk, hanem az, hogy mik vagyunk. Nem a szavakkal s még nem is a tettekkel, hanem elsősorban jellemünkkel és egyéniségünkkel hatunk másokra. A szavak, még a legszentebb szavak is ijesztő üresen konganak ajkainkon, és a tettek, még a legmutatósabb tettek is a színész gesztusaiként hatnak, ha nem él bennünk Krisztus.” Ennek jegyében nyílt meg az első Jegenyei Falunapok rendezvénysorozata, amelynek esetében a szervezéssel járó teendőket Lőrincz Jenő RMDSZ-es és Szőcs László EMNP-s helyi tanácsosok felkérésére a jegenyei születésű Kondrát Csaba és kis csapata vállalta. Valóra válhatott a félezres lélekszámú Nádas-menti faluban élők régóta dédelgetett álma: hogy az ott élőknek és az elszármazottaknak alkalmuk adódjon a találkozásra, a beszélgetésre, a közös szórakozásra. Köszöntőjében Lőrincz Jenő reményét fejezte ki, hogy ez a kis csapat, amely a falunapok kivitelezését felvállalta, az elkövetkező időszakban is közreműködik Jegenye kulturális fejlődéséért. Az egeresi polgármesteri hivatal nevében Both György alpolgármester, valamint Máté András Levente parlamenti képviselő, az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének elnöke üdvözölte a szép számban egybegyűlteket.

Zsúfolásig megtelt ugyanis a Kalotaszeg Vatikánjaként emlegetett település régi-új büszkesége, a kultúrotthon, ahol pár nappal ezelőtt még a káosz uralkodott. – Azoknak a lelkes falubelieknek köszönhető, hogy ez a helyiség jó állapotba került, akik önzetlenül segítettek nekünk. Múlt vasárnap még romhalmaz volt a kultúrház belseje, szerdára viszont sikerült kitakarítanunk és felújítanunk az egészet, ellenkező esetben aligha tudtuk volna megszervezni a falunapokat – magyarázta lapunknak Kondrát Csaba programfelelős, aki egyébként a Kolozsvári Magyar Opera zenekarának tagja. Naponta ingázik Kolozsvár és Jegenye között, azt mondja, a szülőfaluja nyújtotta csend lehetőséget teremt számára a kikapcsolódásra, a töltekezésre. Hozzáfűzte: a helybeliek nagy érdeklődéssel várták a rendezvényt, hiszen jó ideje semmiféle közösségi eseményre nem került sor a településen. – Katolikus falu lévén úgy tűnik, hogy az emberek visszahúzódottabbak, de ha szóba állunk velük, épp az ellenkezőjéről bizonyosodhatunk meg: odaadók, lelkiismeretesek, vendégszeretők – értékelte Kondrát. Ezt erősítette meg Ferencz Szabolcs is, aki szintén bekapcsolódott a kultúrotthon kicsinosításába, olaszországi munkáját halasztva a projekt és a falunapok miatt.

A szombati fellépők kiválasztásakor a szervezők igyekeztek azokról a településekről csoportokat meghívni, ahol jegenyei gyerekek tanulnak: Körösfőről, Zsobokról, Kalotaszentkirályról, bár utóbbiak nem tudtak eljönni. A körösfői Kós Károly Általános Iskola és a zsoboki gimnáziumi iskola mellett a délután folyamán a jegenyei diákok is bemutatkoztak, majd a gorbói Sunlight tánccsoport és a Mákóvölgye Hagyományőrző Néptánccsoport műsorát követhették az érdeklődők. A gyönyörűen felújított kultúrotthon valóságos színházteremmé alakult estére, a támogatásként kölcsönkapott nagyszínpadi világítással, takaros, a fiatalok által készített díszlettel. A számottevő múlttal rendelkező jegenyei színjátszás tárháza újabb emlékezetes előadással bővült: a helybeli amatőr színjátszók igen találóan Décka névre keresztelt társasága (Ferencz Gábor, Kerekes Beáta, Kerekes Bálint, Szőcs István Szűcs, Fábián Mihály, Kerekes Imre P., Kerekes Annamária, Ábrahám Antonella, Kerekes Imre, Kerekes Gellért) ezúttal Szigligeti egyik legismertebb alkotásában, A cigányban alakított nagyszerűt. Kerekes Bálint kiváló énekét vastapssal jutalmazták, de szép számmal akadt még emlékezetes alakítás a színpadon, noha mindösszesen négyszer próbálták el korábban az előadást.

– A fiatalok közül néhányan megkerestek, hogy jó lenne közösen tenni valamit, ekkor fogalmazódott meg a színjátszó csoport létrehozásának ötlete. Az előző plébános vezetésével 2000-től nyolc éven át működtettük Jegenyében a nyári zeneiskolát, amely szintén nagy sikernek örvendett, de sajnos anyagi okok miatt egy idő után megszűnt. Most itt a folytatás – árulta el Kondrát Csaba. A nagy nyüzsgésben a csíkszeredai születésű Darvas Emil plébánossal is találkoztunk, aki Jegenye mellett Bánffyhunyad, Egeres gyártelep és Egeres katolikusaira visel gondot. – Ha az ember szívvel-lélekkel teszi a rábízottakat, hasznos programokkal tudja kitölteni a mindennapjait, és otthon érzi magát azon a helyen, ahová rendelték, akkor a munkájának is sikere van. Hűséges nép lakja Jegenyét, nagyon lehet őket szeretni. Tisztelem őket, ők is tisztelnek engem, és úgy érzem, ezen a mostani rendezvényen is itt a helyem, hogy érezzék: számomra is fontos – magyarázta a plébános.

Ami pedig a katolikus identitás megőrzését illeti, Darvas szerint a hétköznapokban úgy kell nevelni az embereket, hogy az a beszédükön, a magatartásukon is érződjön. – Sikerült jó baráti viszonyt kialakítanunk a gyerekekkel: a hittanórák mellett, amelyeken különösen szem előtt tartom a nevelésüket, a nyár folyamán is sokat gyakran találkozunk, teszünk-veszünk a plébánia területén. Ugyanakkor az ifjúsággal, a fiatal házasokkal és az idősekkel szemben is igyekszik a legjobbat nyújtani, Istentől kapott képességei szerint, folytatva azt a hagyományt, amely az 1600-as évek óta élteti a katolicizmust Jegenyén és környékén.

A falunapi rendezvénysorozat folytatásában este tíz órától a Sógor Duó koncertezett, majd DJ Norbhy vs. DJ Levvy szórakoztatta a közönséget. A szombat délelőtti búcsús szentmiséhez hasonlatosan, amelynek keretében esküt tett a jegenyei egyháztanács, a vasárnapi program is a templomban kezdődött, majd délután a kultúrotthonban folytatódott, ahol asztaliteniszezni, sakkozni, römizni és kártyajátékokra hívogatták az érdeklődőket. 14 órától labdarúgó mérkőzés zajlott a focipályán – a Jegenyei Labdarúgó Klub az Egeresi Polgármesteri Hivatal csapatával játszott –, s akinek még ekkor sem volt elég a jóból, az az iskolában népdaléneklésbe, néptáncoktatásba kapcsolódhatott be. A falunap az Operettissimo koncertjével zárult, amelynek keretében magyar nóták, dalok, operettek és revük csendültek fel.

A település fejlődéséért folytatott munkát emelte ki prioritásként lapunknak Lőrincz Jenő tanácsos, Both György egeresi alpolgármester pedig megígérte, hogy az elkövetkező időszakban is segítik a jegenyei közösséget, a helyi polgármesteri hivatallal közösen mindent megtesznek annak érdekében, hogy az itt élők jól érezzék magukat. Reményeik szerint még idén sikerül megoldaniuk a település aszfaltozását, s ha minden jól megy, jövőre akár már tágasabb helyszínen, az iskolában szervezhetik meg a falunapokat.

Szabadság napilap

Jegenye: zene, Décka, búcsú, falunap…

október 5, 2012 - 10:08 | Fesztivál, rendezvény kategória | 4 hozzászólás
Címkék: , , ,

Pionírtáborba vittek. Csak ide, Jegenyébe, de akkor szinte a világ végének tűnt. Emlékszilánkokat őrzök csupán. Az udvaron mosakodtunk, egy óriás sétapálcájához hasonló csőből, mint az első osztályos füzetben a pipák, afféléből folyt a víz, csapatosan körülállva pancsolódtunk. Enni az úton túl kellett. Tizenaligegynéhány évesen félelmetes volt a hálóháztól különálló épületbe, a dombra kimenni éjjel, csak ha már nagyon-nagyon muszáj volt. Ott kezdődött a végtelen erdő, amelyet képzeletünk persze szörnyűséges fenevadakkal és medvékkel töltött meg. A fák az égig értek akkor. Fenyők. Jegenyék.

Sosem gondoltam, hogy valaha még bármi közöm lesz ehhez a falucskához.

Eltelt pár évtized. Lassan körvonalazódni kezdett a világ. Számomra is értelmet nyert Kalotaszeg, és a jegenyei gyerektábor is lassan a helyére került az emléktérképen. Ma már tudom, hogy Jegenyében ragyognak a legszebben a csillagok, és ott a legszebb a szerelem… Pedig dehogy tudtam kezdetben, hogy Árpinak köze van Jegenyéhez! Aztán egyszercsak lakodalomba mentünk, éppen oda. De aztán krumplit is ástunk, és kapát is mertek a kezembe adni a jegenyei határban, volt ott derültség, amikor minden zsenge kukoricaszár áldozatául esett tudatlan városi buzgalmamnak…

Később a helyek nevet kaptak, a földek, a dombok, az erdők; rengeteg embert megismertem, volt is jókora káosz a fejemben, szemem annyi hasonlóságot vél látni a tatár hordák gyötörte egyetlen katolikus kalotaszegi falu népének orcáiban. Pironkodva bevallom, igen sokszor nem tudtam ám, melyik rokonnal beszélek is éppen, melyik archoz milyen név és mely tulajdonságok tartoznak – vagy ha tudtam, bizony rosszul tudtam… –, s előzékeny udvariassággal kiabálva magyaráztam egykor szegény megboldogult Rózsa nénémnek, holott Pupu Ilka nénémet áldotta meg a jóisten azzal, hogy ne kelljen meghallania minden hiábavaló beszédet…

Jegenye sorsa hasonló a többi faluéhoz. Fiatalja nem túl sok, keresztelő jóval kevesebb van, temetés annál több. Az egykori jegenyesoroknak hűlt helye, pár éve kivágták, megfosztották tőle a falut, hogy azért-e, mert koruk miatt már veszedelmesen töredeztek gallyai, vagy tényleg útépítés az oka, ki tudná…?

A magas hegyoldalak, dombok közt szerénykedő falu útjai szinte legendásak: ott akkor is betonút volt, amikor főúttól távolabbi magyar falu erről még csak nem is álmodozhatott. De a bánya kővel telepakolt teherautói gondoskodtak is róla, hogy a burkolat ne legyen hosszú életű. Hol jó az út, hol szörnyű, most éppen pompásan vadonatúj, észre se venni azt az óránként áthaladó néhány bányakocsit, oly csendesek a (még?) sima fekete aszfalton.

Iskolába járnak, munkába, akinek van hova, főleg a bányába, de sokan Kolozsvárra is, templomba mennek, s a mezőre, sokat, egymásnak is, segíteni. Pihenésre nem sok idő jut. Vasárnaponként ki-kiülnek a kapuba, a kispadra, bár egyre kevesebb porta előtt találni efféle lócát. A jegenyei nyelvek is népmeseszerűen működnek: a forrás, mire a falu végére ér, óceánná terebélyesedik, de számontartják egymást. A vizet még tavaly is a csorgóról, vagyis a Csorgóról hordták, meszes, és nyáron néha kiapad, de finom, van akinek a legfinomabb. Fával fűtenek, sokszor már szeptemberben begyújtanak, közel a havas, nem is igen érik be a szőlő.

Ez Jegenye és még nagyon sok minden más. Egyik nap így gördül a másikra, csendesen, szerényen, hogy a távoliak közül sokan nem is értik: hol is van ez a Jegenye? Kalotaszegen? Nem hallottak róla. Talán ez lassan megváltozik, mert sokan vannak, akik örömteljes szerencsének tartják, hogy életük éppen itt kezdődött vagy ide sodródott. Közösségi portálokon egyik jegenyei oldal a másik után jelenik meg, lassan már szinte túl sok is – de sokévi hallgatást kell pótolni. Keressétek meg hát a térképen, s hétvégén fedezzétek fel: először lesznek falunapok Jegenyében. Ahol a fák ma is az égig érnek, és még mindig legszebben ragyognak a csillagok.

Éjjel a múzeumban – dinócsontok, legóváros, és ami hiányzott

május 22, 2012 - 06:28 | Fesztivál, rendezvény kategória | 2 hozzászólás
Címkék: , , , , , , ,

Hát, bizony elkelne némi uniós pénzecske a kolozsvári múzeumokban is. Ez még számomra is teljesen világos lett a szombati éjszakázás után, bár sajnos, olyan bőséges összehasonlítási alapom nincs: inkább csak Budapest.

Az emberekkel nincs gond, hiszen többé-kevésbé elkötelezett tudósaink is vannak (még?), lelkes múzeum-gondozók – vagy azok, akikre a szűk költségvetés szabta korlátozások miatt ez a feladat is rásózatik. A köszönetünkért hálás portás lelkendezve invitál, jöjjünk még az állattani múzeumba, mert érdemes. Igaza van, bár elkedvetlenítettek az ottani viszonyok: több vitrin sötétségbe borultan, a kiállított egyedek jónéhány darabja alaposan megviselt állapotban – a provinciális jelző szinte nevetségesen hat, inkább siralmas, mintha lyukas ruhákat öltöttek volna az utcai kirakat próbabábuira. A gyűjteményben természetesen akadnak sokkal nagyobb számban jó állapotú darabok, és igazi érdekességek is. Ez az a hely, ahova akár havonta elmehetnénk, ha a megnevezésüknél közelebbről, igazán fel akarjuk fedezni azt a sok állatfajtát. Ezúttal nem volt vezetett látogatás, nem is lehetett a sokszáz, sokezer látogatónak ezt biztosítani, ám egy szakavatott mesélővel egész biztosan rejtettebb titkokkal is gazdagodhatunk. Azért a feslett darabok után távozáskor végtelenül jólesett egy banális eleven verebet röpködni látni a Mikó kertben.

A legcivilizáltabb állapotokat a néprajzi után a tudományegyetem őslény- és kőzettani múzeumában találtuk (a káprázatosnak tetsző patikamúzeumba nem sikerült bejutnunk) – talán azért, mert az örökkévaló kőzetminták állandóan kifogástalan állapota teljes fényárban vállalható? Mondjuk, a barlangi medve csontváza itt is a szűk folyosó sötét végében árválkodott. A helyszűke általános: sem az erdélyi dinófészkeket, sem a vitrinekben kiállított fosszíliákat, csontokat nem lehetett kényelmesen megszemlélni, hiszen folyton el kellett húzódni az elhaladók útjából. Biztosan élvezhetőbb a látogatás, ha nem vagyunk ennyi rengetegen, ám az élvezhetőséghez és a kiállított darabok értékéhez akkor is kellene a nagyobb tér, még ha nem is fél falat beborító festményeket állítanak ki itt.

A schönbrunni várakozásokkal érkezőknek teljes csalódás volt a Bánffy-palota, de mi tudtuk, hogy nincs, tehát nem is számítottunk arra, hogy korabeli berendezés legyen a termekben. Ami a városhoz kötődők esetében akkor is ragaszkodást vált ki, az a máshonnan érkezőknél – még ha erdélyi magyarok is – csalódást okoz, “leírják” ezt a lepattant helyet. Már az is megnyugtató, hogy az emeleti helyiségek ezúttal látogatható, mintegy fele részében a falak és a festés állapota jó. Hogy el ne feledjük földrajzi helyünket, arról azért az egyik hófehér mennyezeten sokrétű filozofálgatásra alkalmat adó, leleményesen bosszantó fekete falfirka gondoskodik: cer variabil (változó égbolt)… Persze, rengeteg pénzzel minden bizonnyal rekonstruálható lenne az egykori bútorzat, legalább néhány teremben, s ez lényegesen emelné a hely értékét, vonzerejét, méltó is lenne hozzá és (egykori?) városunkhoz. Pénz nincs, így parlagon a palota. Egyelőre állami intézmény – a Szépművészeti Múzeum – működik benne, s csak ezért van legalább ilyen állapotban.

Jó lett volna, ha nemcsak az útbaeső kávézókban lehet megpihenni, hanem például a Bánffy palota udvarán is, jó lett volna, ha a buszok legalább éjfélig közlekednek, jó lett volna, ha a szabadtéri falumúzeum nem zár be már 5 órakor, jó lett volna, ha megnyitják a csillagvizsgálót is…

Persze, a múzeumok éjszakája inkább csak amolyan kedvcsináló, szédületes hangulatú, kavargó élmény, bár kétségtelen előnye, hogy ilyenkor az egyébként nem látogatható gyűjtemények egy részét is megnyitják. Ám semmivé lesz az axiómaszerű múzeumi csend, a nyugodt szemlélődés öröme, aki erre vágyik, máskor keresse. Az ingyenesség és a fesztiváljelleg végtelenül csábító, s bár egy-egy belépőjegy ára nem több 1-3 lejnél, e rohanó emberekből álló tömegeknek csak elenyésző része tér vissza ezután, részben azért nem, mert sok intézmény csak munkanapokon, néhány órán át látogatható, az is munkaidőben, nem ritkán előzetes időpont-egyeztetéssel. Fényképezni csak fizetség ellenében lehetne, de nem láttam, hogy bárkit igazoltattak volna, és százával villannak a vakuk, visszafogottabban kattognak-dalolnak a mobiltelefonok mindenfelé. Jó látni, hogy ultramodern életünkben azért ilyen sokan vannak, akik tudják, hogy legalább a múzeumok éjszakáján érdemes – és a lehetőségekhez, képességeikhez mérten iparkodó szervezőknek köszönhetően egyre érdekesebb – résztvenni. Még akkor is, ha olyan, amilyen. Akkor is, ha a látogatók viselkedése nagyon sokszor a kommunista sorokban tülekedőké…

 

Olvass még a múzeumok éjszakájáról:

Múzeumok éjszakája: kiábrándulástól a felfedezés öröméig

Bánffy György kormányzó otthonában fogadta a látogatókat

Iván fotói

És alant néhány az enyémek közül 🙂

Kolozsvári magyar napjaim

augusztus 14, 2011 - 11:50 | Fesztivál kategória | 14 hozzászólás
Címkék: , , , ,

Majd minden falunak van falunapja, legalábbis ott, ahol kicsit is jobban ad magára a közösség. Az utóbbi években, évtizedekben annyiszor hívtak mindenfelé, Kalotaszegtől a Mezőségig, főleg nyáron-ősszel, annyit és annyiszor írtunk már kollégáimmal együtt és felváltva a helybeliek közös mulatságairól. Hogy a virtuskodó versenyeken, gyerekprogramokon, főzőcskézéseken, sporton és táncházakon, bulikon, koccintgatásokon túl ilyenkor még valami más is ott csiklandozik-ágaskodik a szülőhelyükhoz ragaszkodók lelkében-elméjében-nevetésében-falunapozásában, az csak tavaly derült ki, amikor először szerveztek magyar napokat Kolozsváron.

Hitetlenkedő ámuldozással vártam augusztus közepét: lehetséges, hogy Kolozsvárt tényleg magyar fesztivál tölti be egy kerek hétig? Hogy ehhez megszületnek a hatósági engedélyek, elmaradnak a gáncsoskodások? Hogy mindehhez előkerül a pénz? S hogy ez a páratlanul változatos, sokszínű, mindenféle korosztálynak és világfelfogásnak számtalan érdekességet kínáló program hiánytalanul létrejön?

És bizony belaktuk a tereket és épületeket, feltártuk önmagunk és a más nyelven beszélők előtt egykori és mai közösségünk sajátosságait és a vénséges falak titkait. A sok tárlatra, könyvbemutatóra, ifjúsági programra, előadásra, családi rendezvényre, válogatott neveket és különféle stílusokat felsorakoztató tucatnyi koncertre hús-vér barátainkkal együtt velünk jött Dsida Jenő és Kós Károly, ott gyönyörködött a plakátokban Misztótfalusi (s elégedetten szagolgatta a friss Szabadság nyomdaillatát – ezt nem hagyhattam ki, na…), leste a kéklő gyalui havas alkonyatát Reményik, ebben a kolozsvári éjjelben ezúttal ránk ismert Áprily, miközben Bánffy Miklós keserédesen nyugtázhatta: bár megszámláltattunk, és nap mint nap még mindig sokféle értelemben darabokra szaggattatunk, azért ezúttal nem találtattunk híjával.

Az anekdotákkal tűzdelt házsongárdi sétáról szaladtunk a bábelőadásra, a néptáncról a jurtaállításra, a könyvbemutatóról a szerkesztőségbe, valahogy megpróbálni mindezt megírni, belesűríteni újságoldalakba, majd vissza az estébe, a sűrű estébe. Mindegyre ismerősök köszöntek rád, s hogy még sziruposabb-felejthetetlenebb legyen: rám még a gyermekkorom is, hiszen régóta külföldön élő húgom a távozása óta először lehetett itthon ráérősen, pontosan azokban a napokban.

Az én küzdelmektől tépázott városomban minden belvárosi kisutca megtelt szép élettel, hangulatos történetekkel, jó mondanivalóval, oldott jókedvvel, mindenkinek egyéni emlékeivel, miközben percenként születtek az új mesélnivalók, s csak úgy fecsegtek a kövek máról, múltról, meg nem is olyan régről, s holnapról. Hazaérkeztem, végre hazaérkeztem úgy igazán.

Máris itt a következő: elkezdődött, s hétfőtől egy egész héten át reggeltől estig többszáz helyen várnak téged, csak győzd szusszal és idővel. Mindenki tucatjával talál igazán neki való szórakozást. A fölöttébb megilletődött Mikó Imrével bort kóstolgathatunk az EME-nél, és vitázhatunk a róla elnevezett tervről, politikáról és közéletről, helytörténésszel megismerhetjük a város nyilvánvaló arcait, amelyek mellett csak úgy elrohanunk a hétköznapokban, gyerekeinkkel nemezelhetünk, agyagozhatunk, játszhatunk, zenélhetünk a romkertben, válogatnunk kell a könyvbemutatók között, lesz foci-kosárlabda s egyéb sport, lecsót főzünk-kóstolunk, fesztiválutcázunk a Farkas utcában, a kőszínház közelében maratoni utcaszínház lesz sötétedésig, operánk kiváló hangjai is felcsendülnek majd, várnak a koncertek délutántól estig több helyszínen is, eljön Charlie, Rúzsa Magdi, a Kolompos, Deák Bill és Benkóék, Kistehén és TransylMania, szól gitár és hegedű is, aztán a 100 Tagú Cigányzenekar húzza le a függönyt. (Itt a program.)

Van, aki egy hét szabadságot kért, sőt hazajön a kolozsvári magyar napokra. Megértem. Mert ott mocorog, suttog, éledezik és kiabál bennünk az érzés, örökhangulat: a város mindig részünk, és mi mindig részei leszünk tagadhatatlanul, akár itt élünk, akár a nagyvilágban.

Talált tárgyak adventi fesztiválja

december 12, 2010 - 09:34 | Család, Fesztivál, Gyermekek – szülők, Jegyzet kategória | 2 hozzászólás
Címkék: , , , ,

Kavargatom a születésnapi pudingot, és ott fészkelődik fejemben-ujjamban, de főként szívemben a fesztivál. Mondogatjuk, hogy azért (is) szervezzük, mert kell egy hely, ahol sajátos szokásvilágunkban megéljük az adventi készülődést, zsúfolt szupermarketeken, hajszás bevásárlásokon túl egy csendes-zsibongó közösségben örömöt kapunk, örömöt teremtünk magunknak ajándékba. Sok minden elvész, és sok minden megkerül egy ilyen intenzív helyen. Sok mindent otthagyunk, és sok mindent hazaviszünk magunkkal.

Ott maradt például egy pihe-puha állatkatáska, hátizsákocska, kabátka, női cipő, sál – a „talált tárgyak osztálya” a szerkesztőségben működik. Este, amikor vendégeink már hazamennek, mi javában takarítgatjuk az iskolát – legyen elnéző az igazgató és szegény takarító nénik, akiket a helyzet láttán ejsze nem az adventi hangulat kerít majd hatalmába holnap… Összezavarodva próbáljuk az általunk ugyan gondosan megjelölt, ám a vásári készülődés hevében áttologatott-újabbakkal kipótolt asztalsorokat a megfelelő tanterembe visszavinni – ó, kegyelem, apáczais diákok, akik hétfőn nem lelitek megszokott rovással megszemélyesített padotokat, amely pont úgy biceg a bal első lábára, ahogy illik neki… Sepregetés-pakolgatás közben fiatal pár érkezik, csemetéjük a kedvenc fogkeféjét hagyta el – nem is csoda, mindkét kezére bőven szüksége volt ám a szombati foglalkozásáradatban. Fogkefét nem találtunk 🙂 Azért körülnézhetnek. Az emeletek közötti folytonos szaladgálás közben látom az anyukát, mosolyogva mutatja fel a rakoncátlan fogkefét. Megkerült…

Örömképek. Arany pillanataink. Hallássérült óvodások táncolnak, lángocskát gyújtanak. Tordai, szamosújvári gyerekcsoportok megtöltik erőteljes hangjukkal a dísztermet, megnevettetik szenvedélyesen jó játékukkal a zsúfolt nézőteret – öt éve még talán soha ennyire zsúfoltat. Lányok cigánykereket vetnek, mások verset mondanak, éneket dalolnak a kölyöktévében, és merészségük jutalmául a felvételt szorongatják kezükben. Alkotásaikat mutogatják büszkén anyának-apának. Esetleg önfeledten együtt készítik el azokat a csodákat. Egy tevékenységben nekem is jutott időm részt venni. Gyertyát mártogattunk tucatnyian, többnyire ismeretlenek. Semmi más nem létezett abban a majd egy órában: csak a zöldes és pirosas viasszal teli bádogok, a vizes bödön, ujjaink között a simameleg viasszal hízó kanóc, és a társaink, a többi türelmetlenül türelmes, folyamatos nevetésre csiklandó öniróniával megáldott kezdő gyertyamártogató…

Találkozások új aprósággal gyarapodott ismerősökkel. Csüggedő száj, mert nem a kívánt tárgy jutott a tombolán. Kitörő öröm sokszor, nagyon sokszor a maszatos-fáradt gyerkőcarcokon. Bánatfelejtő szín az élettől megviselt ismerősök szemében. Fesztiválzáró bábos-énekes játék színészpalántáinak ölében gyermekek. Kutakodás a bűvész titkai iránt, szkepticizmus a nagyobbak részéről, de a végére róluk is fokozatosan leolvad a hitetlenség, s megadják magukat a csodának. Mert a csodákban hinni nagyon jó. Létszükséglet.

Sok minden elvész, és sok minden megkerül egy ilyen intenzív helyen. Sok mindent otthagyunk, és nagyon sok mindent hazaviszünk magunkkal… Bízom benne, hogy örökre elfelejtettük ott szomorúságunknak legalább egy töredékét, hogy sikerült egymásra figyelő időt ajándékoznunk gyermekeinknek, hogy elnéztük magunknak tévedéseinket, és újra felbukkant és megerősödött bennünk az öröm. Hogy lelkünk „talált tárgyak osztályán” végre megleltük mindazt, amiről talán nem is tudtuk, hogy elvesztettük, hogy keressük. Áldott ünnepeket!

Fotóriportokat itt láthatsz.

Lyra – forever

május 31, 2009 - 02:51 | Család, Fesztivál, Vélemény, Zene kategória | 8 hozzászólás
Címkék: , , , ,

Szombaton este, a Gyermeknap végén elkísértük a nap sztárját, a Lyra együttest vacsorázni. Még le sem ment torkunkon az utolsó falat, már igyekeztek hangszereikért. És elkezdődött a nap második koncertje nekünk. Nekik már a harmadik, mert korábban Nagyváradon zenéltek, aztán a gyereknapos kedves vendégseregnek, majd úgy tucatnyiunknak, és maguknak is, mint kiderült, sosem tudják csak úgy eltenni a hangszert egy koncert után.

Szuper volt a gyerekkoncert, ahol csak azért nem lehetett több mozgásos jelenetet bevetni, mert a kollégium tágas étkezdéjében – ahova a fránya-áldott eső miatt kényszerültünk – erre nem volt hely a teltház miatt. Ám a még akkor is folyamatos szervezői futkorászásban valahogy nem is igazán jutott el a fülemig a dal, a szöveg, hogy mélyebbről ne is beszéljek. Ugyan Bogi kolléganőm látta őket három évvel ezelőtt is, amikor szintén vendégeink voltak Gyermeknapon (akkor mi betegen ájultunk itthon), és ennek megfelelően áradozott is róluk, de valahogy sosem jutottunk el odáig, hogy sikerüljön meghallgatnom a Lyrát. Hát, mondhatom, rengeteget veszítettem. Három teljes évet, amikor nem ismertem a Lyrát. Aztán eljött ez a szombat, amikor ajándékba kaptam egy örökestét, egy kis Hervay Gizellával, Szilágyi Domokossal, József Attilával, Petőfivel, másokkal fűszerezve.

Judit olyan hihetetlen erővel énekel, hogy tisztán érthető-élvezhető minden szava-hangja a kihangosított három (!) gitár mellett, ráadásul nemhogy hamisat nem hallani tőle, de meg sem gyengül, el nem csúszik a hangja a napi már-már nyolcórásnál is hosszabb éneklés után még így hajnalban sem. Az egyik gitáros, Karcsi – sosem találnátok ki – a fizika egyik megjegyezhetetlenül bonyolult ágazatának megbecsült és elismert doktora és szaktekintélye, szinte nincs is olyan hangszer, amelyen ne tudna játszani, minden táncházas népdalt ismer, és olyan élethűen szólalnak meg ujjai alatt az amerikaiasra hangolt gitárhúrokon a bluesok, hogy az ember lánya forgolódni kezd a székén holmi idegen világsztárok után nézelődve. A másik bolondos zenész – M. Zoli – nem fér a bőrébe, ha hangszerhez nyúl, a fiatal csikó nyargal így, ha vadító illatokat érez a levegőben, a kisgyermek habzsolja ilyen szenvedélyes kíváncsisággal a világot, amilyen szenvedéllyel ő eggyé válik a hangszerével, s micsoda szólamokat művel emez újabb testrészével, megszűnik minden, csak ő van és a gitár, és ezt hallod is, érzed is – folyton meg kell rántania a képzeletbeli gyeplőt, hogy csapatban maradjon a zenéjével. Kata, aki több évtizednyi házasság után olyan szerelmes sorokat ír Cs. Zolinak, aki azokat olyan dallamokkal öltözteti fel, hogy egy ilyen csapat előadásában az embernek – félreértés ne essék: ártalmatlan félpohárnyi bor után – elakad a lélegzete, a tapsot olyannak érzi, mintha templomban adná, meg szinte eszébe sem jut, úgy elkalandozott valamerre, aztán egyre röpködőbb-remegőbb a lélegzete, mígnem az egésznapi eső már a szemén is kicsordul és csak folyik, folyik alá – legyen akár boldog szerelmes, akár reménytelenségben gyötrődő, akár sok tavasz előtt álló ifjú, akár deresedő kiábrándult. Olyannyira, hogy hajnali ötkor – álmot csalogató forró zuhany és olvasmány után – sem jön álom az ember szemére, akkor sem képes beletörődni, visszaengedelmeskedni a mókuskerékbe, hanem egy teljes gyermeknapos hajsza után blogbejegyzést ír… És vigasztalásként Lyrát hallgat az együttes honlapjáról. És már tudja: minden remek hangfelvételen túl, ezért az élő, szűkközönséges koncertélményért fog sóvárogni sokszor még.

Gyermeknapi meteorológia

május 27, 2009 - 04:52 | Család, Fesztivál, Gyermekek – szülők kategória | 5 hozzászólás
Címkék: , , , , ,

Három éve ilyentájt újfajta rögeszme, vírus, magatartászavar észlelhető Kolozsváron. Lehetünk úgy vagy harmincan (ötvenen? – egyszer igazán népszámlálhatnánk), akik minden előzetes figyelmeztetés nélkül hirtelen elkezdjük megszállottként követni az időjárás alakulását.

Számolgatunk, azaz inkább számítgatunk, hiszen nem egzakt tudomány a meteorológia, s kicsit úgy vagyunk vele, mint a szerelmes a margarétaszirmokkal – gyorsan megszámolja, hogy az utolsó sziromra „szeret” jusson –, valahogy mindig arra jutunk, csak sütnie kell a napnak szombaton. Miközben titokban attól rettegünk: talán inkább esni fog. Ezekben a hetekben azt hiszem, egymagunk vagyunk ezzel az óhajunkkal, hiszen a több hónapos szárazság után már a mezőgazdaságból inkább csak a kenyér drágulását érzékelő városi ember is esőt óhajt. Nem úgy a „megszállottak”.

Bújjuk a lehető összes internetes honlapot, figyeljük az előrejelzéseket, csüggedünk és reménykedünk. Az egyik helyen azt jósolják, eső lesz bőséggel, sőt egyenesen vihart mondanak, másutt még egy icipici napocskát is odabiggyesztettek, s az eső valószínűségét „csak” 60 százalékosra saccolják. Ha mindenütt esőt jeleznek is, a június elseje előtti héten csúcsosodó újfajta járvány áldozatai akkor is reménykednek. Eszükbe jut minden korábbi csalódásuk, amikor az előrejelzések még egy nappal korábban is biztosra mondták az esőt, aztán hétágra sütött egész nap. És erre nincs gyógyír. Mert az érintettek nem is akarnak meggyógyulni, hiszen ez azt jelentené, hogy már nem készülnek semmire így gyermeknap táján. Márpedig készülnek ők, és feltett szándékuk évről évre egyre több társukat megfertőzni ezzel a vírussal – ez nem is olyan nehéz, hiszen évről évre egyre többen vállalják önként és szívesen a megfertőződést. Az érintett társaság ugyanis immár harmadik éve gyermeknapi utcai fesztivált szervez Kolozsváron, és esze ágában sincs erről lemondani.

Természetesen eső esetére is van forgatókönyv, a gyermeknap akkor sem marad el, csak átköltözik, fedél alá. Csak hát a szabad ég alatt lenne az igazi. Meg aztán esőben talán akadnak majd, akik nem szívesen bújnak ki a házból. Bár jobb szórakozást nem is lehetne kitalálni egy esős tavaszi-nyári napon, mint gyermeknapozni reggeltől estig.

Ha esni fog, a fertőzöttek akkor is hálásak lesznek – sorsnak, istennek, meteorológiának –, hiszen a gazdasági válság és egyéb kedvezőtlen körülmények dacára az idén is bőségesnél bőségesebb, érdekesnél érdekesebb, változatosnál változatosabb programokkal sikerült összehozni ezt a fesztivált. Ha esni fog szombaton, végtére azért is hálásak leszünk, hiszen elmúlik fejünk fölül a szárazság réme. Mert a titok abban áll: észrevenni a rosszban is a kicsike jót, engedni szemünknek-szívünknek meglátni az apró örömöket, amelyekből igenis rengeteg van nap mint nap, de főleg a szombati gyermeknapon a Farkas utcában. Gyertek el!

WordPress.com ingyenes honlap vagy saját honlap létrehozása.
Entries és hozzászólás feeds.