Urnazárás előtt és után a 65-ösben

december 13, 2016 - 11:33 | Közügy kategória | Hozzászólás
Címkék: , , , , , , ,

Tízen találkoztunk szombaton este, életünkben először, az egykori református fiúkollégiumban. Mi voltunk a 65-ös kolozsvári választókörzet. Művész megmondó nagyival és bimbózó szerelemmel, a hazai lezser, „majd lesz valahogy” balkanizmus talaján szertecsúszó számokkal és megoldásokkal. Másnap reggel összezártak. 24 órára.

votat13Mindig későn szoktunk szavazni – legalább hétvégén ne kelljen olyan korán kelni… Így aztán több mint két évtized alatt csak egyszer volt szerencsém vidám szavazóbiztossal találkozni. Estére biztos már mindenki kimerült. Ennek ellenére sosem értettem, miért kell olyan hivatalos arcot vágniuk a szavazócetlikkel és választói listákkal telepakolt szavazópult mögötti őfontosságáknak. Eldöntöttem: én mosolygós leszek, kedves, mindenkihez lesz egy jó szavam, akihez csak lehet, és a humoromat sem felejtem itthon.

No, erre már vasárnap hajnali fél hatkor szükség is lett, hiszen a második taxis számon sem tudtak autót küldeni… Lassan hat óra, én meg félvárosnyira a 65-östől. Ez jól kezdődik. Már kezdtem képtelenebbnél képtelenebb alternatívákon gondolkodni, de mielőtt még a szomszéd biciklije is eszembe jutott volna, amit akár el is köthetnék az ajtaja elől – csakis kölcsönbe! –, tárcsáztam a netről sebtében kikeresett harmadik taxiscéget. Legalább öt percig könyörögtek számomra fuvarért, mire megesett rajtam az egyik becsületes honpolgár szíve, aki tudva tudta, miféle járatban lehetek én a parlamenti választások hajnalán.

Mire befutottam, a 65-ösben már magasra hágott a lámpaláz. Ahogy a mutatók közeledtek a 7 órához, úgy lettek kicsit kapkodósabbak a szavazóbiztosok, barátkoztak az idegenebbnél idegenebb űrlapokkal, amelyeket a nap folyamán valamikor valamiért ki kell majd tölteni, aztán 7 előtt öt perccel teljes nyugalom, lesz, ami lesz. A 65-ösben. Vagy ez a 64-es? A két szavazókörzetet az évek során folyton csereberélték a szomszédos tantermekben, hol az egyikben volt a 64-es, hol a másikban a 65-ös. Aki megszokásból már csak az orra után jött szavazni, az szépen sétálhatott át a következő sorba. Pedig ő még az ajtón is megnézte az utcaneveket, és bizisten hozzánk tartozik!

Mire észbekaptunk, 9 óra is elmúlt. Nagyjából folyamatosan érkeztek az emberek, pedig mindenki azt jósolta: alacsony lesz a részvételi arány. Nem úgy nálunk: a jegyzékben szereplők számához képest stílusosan mintegy 65% adta le a voksát. Legfeljebb 3–5 perc telt el két szavazó között, aztán úgy 11 órától fél 3-ig sorban álltak az emberek! A számítógépes rendszer természetesen kétpercenként akadozott, a személyi igazolványok jelentős részét csak kétszeri, négyszeri leolvasás után sikerült regisztráltatni. Tiszta szerencse, hogy nem jött el mindenki…

Jöttek kiábrándultak. Nekik megvolt a lesújtó véleményük erről a felemás digitalizációról, ami továbbfejlesztve, kiterjesztve egyszer csak majd tényleg abban is segítene, hogy ne kelljen hosszasan várakozniuk a voksolni vágyóknak. Egyelőre annyiban tényleg jó, hogy – már amikor éppen sikerül kapcsolódnia a központi adatbázishoz – a kettős szavazás, jogtalan szavazás lehetőségét kizárja. De most még túl bonyolult. A személyi igazolvány beolvasása után a gép minden személynek kiadja a sorszámát, és innen papíron folytatódik az egész, hát kezdődik a kiskakas meséje. Azt a számot ugyanis a táblagép kezelő megmondja egy szavazóbiztosnak, aki aztán elkíséri a szavazót egy másik asztalhoz, és még mielőtt elfelejtené, az ott ülő másik biztosnak megmondja a bűvös számot. Majd mielőbb sarkonfordul és visszatér a táblagéphez, mert jó esetben ott várakozik a következő „számjegy”. A csúcsidőben aztán még a rendszer akadozása ellenére is előfordult, hogy már hárman szaladgáltak a szavazópolgárokkal és számjegyeikkel a két asztal között, és keresztbe-kasul ismételték a számokat… Vagyis a hibalehetőség sokszoros.

Jöttek boldog emberek. Ők vicceltek, csodálták a szebbnél szebb szavazóbiztosokat, kicsit még bókoltak is, örömmel követték a kijelölt kisasszonyt a táblagéptől a másik asztalig, és ennek kedves-megmosolyogtatóan hangot is adtak.

Jöttek magányosak vagy csak nagy emberszeretők, akik beszélgetni akartak. Elmondták véleményüket a szavazásról, a jelöltekről, a politikáról, a világ rendjéről vagy inkább rendetlenségéről. Elmondták, hogy csak azért jöttek el szavazni, mert látták a tévében Iohannist, és megesett a szívük („mi s-a facut mila”).

Jöttek mogorva bánatosak, akikről minden mosolyüzenet és kedvességnyíl lepergett. Gondterhelt vonásokkal, elhúzott szájjal nyugtázták az ellenükre való folyamatrendszert. Lerítt róluk: csak legyünk túl rajta minél hamarabb… Még köztük is akadt, aki felderült a „Boldog születésnapot!” hallatán. Mert akinek éppen mostanság volt a születésnapja, azt megköszöntöttem.

Jöttek járni alig tudók, bottal közlekedők, beszélni képtelenek, betegek, akiknek háromszor kellett elmondani, hova menjenek, mit csináljanak, és akkor is csak néztek hosszasan és mozdulatlanul, jöttek világtalanok és gyengén látók. Jöttek kilencven esztendősek, akik kézzel tapogatták ki az átlátszó szavazóurna tetején a rést, ahol a szavazócédulájukat be kellett dobniuk.

Jöttek kisgyerekek. Egyikük népviseletben az ünnepélyről, boldogan mesélve, hogy énekelt a színpadon. Egy kislány nagy csengettyűvel a kezében mesélte, hogy a folyosón énekelt, ott szépen hangzik. Öröm volt látni, micsoda különleges élmény számukra a szavazás, hogy bemehetnek anyával-apával-nagyival a szavazófülkébe, hogy ők dobhatják be az urnába a lapokat, hát még az a kissrác, aki megnézhette, mit csinál a táblagép!

Jöttek elsőszavazók. Reménységgel. Boldogan. Két fiatalember, családostól. Udvariasan, büszkén mondták a szülők, hogy elsőszavazójuk van, még mielőtt a számítógép jelezte volna. Fényképezni szeretnének. Nem szabad. A másik ifjú apukája a gratuláció után rezignáltan mondta, úgyis osztrák állampolgár lesz a srác, ebben az országban meg egyébként is… és nemcsak a kezével, hanem minden hajszálával legyintett.

Jöttek egyetemisták. Akik éppen csak hogy megkapták a flotántjukat (ideiglenes kolozsvári lakcím), és mi voltunk a legközelebb az azt kibocsátó hivatalhoz. Este jöttek, csapatban, már zárás előtt. Nagyon akartak szavazni. Annyira, hogy az elhibázott igazolásuk miatt képesek voltak visszamenni a hivatalba javításért. Annyira, hogy sorban kivárták, amíg mindegyikük felkerült a két papirosra is. Annyira, hogy nevettek, huncutkodtak, ugratták egymást, és szerencsére senki sem szólt rájuk. Mint ahogyan rám sem, amikor magyarul beszéltem a szavazókkal.

votat12Maga a szavazási rendszer közelről is csak olyan, mint az egész társadalom. A korrupció, csalási lehetőség minimálisra csökkentése érdekében a bürokrácia teljesen átszövi. Ha valaki nem a saját körzetében szavazott, akkor két külön papirosba kellett őt bejegyezni minden adatával együtt. Ha kiakadt a központi adatbázis – ami a túlterhelés miatt nagyjából percenként előfordult –, akkor másik két papirost kellett (volna…) kitölteni és egy-két-három telefonhívást kezdeményezni örökösen foglalt számokra.

Urnazárás után a táblagép mindent lefilmezett – persze lehetetlen úgy beállítani, hogy a terem minden szeglete látszódjon a felvételen. A sarokban álló szekrény tetejére, könyvekkel fel- és kipolcolva, lepotyogás ellen körbetámasztgatva rögzítette a következő pár órát. Az összeadások, kivonások poklát.

A legalább 17 órája talpon levő biztosok megszámolták listáikon az aláírások számát, a kibontott, de fel nem használt szavazócédulákat, ezt ki tudja hány papírba beleírták, aztán sorra az urnákat is kibontották. Minden szavazócédulát legalább két biztos végiglapozott, az elnök felmutatta, majd pártok szerint kiválogatták, meg- és újraszámolták. Persze a ránézésre teljesen egyforma szenátusi és képviselőházi szavazócédulát sokan nem a megfelelő urnába dobták, hiába volt mindig résen az egyik biztos. Vajon miért nem lehet az egyiket mondjuk halványzöld papírra nyomni? Legalább a borítóját. Vagy nyomtassanak az egyikre egy virágot. Buborékokat. Na jó, egy szürke csík is megtenné. Valamit, amibe a szem egyszerűbben belekapaszkodhat.

Az érvénytelennek tűnő szavazatokat tüzetesen megvizsgálták, konzíliumot tartottak felette a biztosok. A nagyi nyakába akasztotta kéttenyérnyi nagyítóüvegét – ami csak véletlenül volt nála, anyagvásárláskor szokta használni, egyébként pedig tiszta szerencse, hogy ő festőművész, ezért pontosan tisztában van a tinta fölöttébb titokzatos természetével, például azzal, hogyan ivódik bele a papírba, vagyis e tekintélyes nagyítóüveggel vizsgálta a rakoncátlan pecséteket, hogy melyiknek hogyan futnak a tintaszálai az itatóson, hogyan vannak tükörben vagy rendesen a betűk, és akkor melyik pártra is szavazott az a cédula, és melyik pecsétnyom csak átütött a lapon, merthogy természetesen a tus és a pecsétnyomó is silány hazai gyártmány, volt is rájuk elég panasz.

Közel ezer szavazatot számoltak meg azon az éjszakán a 65-ösben. A végén pedig a képleteknek találniuk kellett, ha nem, az baj, bár persze előbb-utóbb úgy is le lehet zárni a számolást. Reggel három óra körül, 22 órányi ébrenlét és folyamatos odafigyelés után az ember már nem bánja hogyan, csak legyen végre vége az egész szavazósdinak. A bulizós, hosszú fehér éjszakákat elvileg elbíró fiatalok is feladták, a hosszú vöröshajú műszakis diáklány és a fiatal jogtanhallgató srác hátukat a falnak támasztva, a padlón suttogva bontogatták egymás szirmait, akár még szerelem is lehet ebből, vagy valami cimboraság, mígnem egy huszárvágással megfejtődött annak az egyetlen egy érthetetlen szavazatnak a titka. Innen még legalább egy órányi munka, míg majdnem mindenki hazamehet. Egyesek számára a bürokrácia azután is folytatódik.

Az elnök és a helyettese, a táblagépkezelővel és a kiosztott rendőrrel együtt – nálunk mind nők – egyetlen járműbe bepakolja a felbontatlan, érvényes és érvénytelenített szavazatokat… Négy zsákot húztunk-rángattunk magunk után. Kolozsváron a diákművelődési házban kellett gyülekezni. Tele volt rendőrautókkal a tér, tucatnyi egyenruhás igazgatta a hullafáradt népet. Egész Kolozs megyéből ide érkeztek a szavazatok. Százával a fehér zsákok, bent a nézőtéren összezsúfolva. A sorok közé nem fértek, hát mindenki a széksorok mellett alakított ki kupacokat, aztán amikor a számát szólították – reggel fél öt előtt, amikor odaértünk, még száz szám volt előttünk… –, akkor az elnök és a helyettese megragadta a zsákjait, és a többi kupac közötti keskeny résen át valahogy visszavonszolta az előcsarnokba. Ezt már nem vártam meg…

Lenne néhány ötletem, mi nem működik a gyakorlatban, mit kellene változtatni, de azt hiszem, nem fognak erről megkérdezni sem engem, sem a biztosokat. Úgyhogy csak néhány apró észrevétel. A hibalehetőség minden jóhiszeműség és igyekezet – és felturbózott bürokrácia – ellenére fokozott. Én soha többé nem tudok csalást kiabálni, ha egy szavazókörzetnél egy-két szavazatot félreszámolnak. Pedig ez az egy országos szinten tízezreket is jelenthet, ugye. Az első szavazóknak megengedném, hogy fényképet készítsenek magukról – mindig ott lehetne a fotóemlékek között az elsőszavazás! –, sőt még valamiféle jelképes ajándékot is adnék nekik – jobb híján csak gratuláltam és szavakat adtam. Egy egészen kicsikét talán ez is segíthet abban, hogy a kíváncsi-hangoskodó kisgyerekből, megilletődött büszkeséggel érkező elsőszavazóból, flotántjával hangosan lelkendező-örvendező tüsihajú diáklányból húsz év alatt mégse váljon mogorva elégedetlenkedő, aki jó messzire elkerüli a szavazókörzetet.

Advertisements

Hozzászólás »

RSS feed for comments on this post. TrackBack URI

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

Működteti a WordPress.com.
Entries és hozzászólás feeds.

%d blogger ezt kedveli: