Királymese az igazságosról

január 20, 2011 - 22:34 | Műemlékvédelem, Nemzeti kisebbség kategória | 4 hozzászólás
Címkék: , , , , , ,

Hajaaaj, hol volt, hol nem volt, volt egyszer, nagyon régen egy város, amelyet kincsesnek mondottak hetedhét határon, mert kincsesnek szerették a benne lakó nemzetségek. Történt egyszer tiszta véletlenül, hogy ennek a városnak a szívében, csendes utcácska szerénypompás házában fiúgyermek született, akiből később hatalmas nagy király lett. Mátyás volt a neve, de erősen hozzá tartozott az igazságos megnevezés is. Azt tartja a szóbeszéd, hogy erősen szerette magyar népe ezt a királyt, s alighanem valami kis valóság csak megbúvik ebben, hiszen se szeri, se száma az igazságos királyról szóló meséknek, így aztán minden magyar gyermek ismeri ezt a mesebeli-valóságos királyt. No, de a valóságos királyok, ha mégoly nagy mesehősök is, egyszer csak elfogyasztják életük kanócát, s búcsút vesznek tróntól, néptől, hazától, elmennek keresni a végső igazságot.

A nép azonban nem feledte. Folyton mondták, egyre csak duruzsolták a meséket gyerekszobáról gyerekszobára, fázós vályogházban, falusi iskolában, kényelmes polgári lakosztályban, előkelő nemesi palotában. Évszázadok jöttek, évszázadok mentek, már korszaknyi idő is eltelt a Király halála óta, amikor a kincses szülőváros merészet gondolt: szobrot állíttat a harcos-tudós hatalmasságnak. Tíz évig gyűjtögették a pénzt, aztán kihirdették széles e vidéken: ki a legtetszetősebb mesterművet készíti, azé a dicsőség. Alaposan megválogatták ám a mesterművészeket, mígnem kiválasztották azt a hármat, s azok közül is azt a legegyetlenebbet, akinek neve – Fadrusz János – innentől fogva egybeforrott az igazságos királyéval. Eltelt még néhány év, és a szobor még időben elkészült.

Volt nagy öröm hetedhét országban, ki is tűzték a népünnepély időpontját, de a dolgok már akkor, száz évvel ezelőtt is olyan tehetségesen összekacifántoskodták magukat, hogy a nyármeleg szeptemberből levélhullató október lett, mire kihirdethették a szoboravatás biztos napját. Meglátszott akkor ám, hogy 400 év alatt mennyi mese hangozhatott el az igazságosról, hogy a nép mindenkoron dédelgetetten ragaszkodik a csodákhoz, hogy gyermeke-felnőttje ott nevelgeti magában a kőlevest, a kolozsvári bírót, a budai kutyavásárt, hogy majd egy nap megköszönje-ünnepelje a vélt-valós örökségajándékot. Hemzsegett a nép a téren, zászlókkal, messzi földről jöttek, a politikus, az attól népszerűbb író, a rajongott mesemondó, és volt nagy ünnepség, napokig nyüzsgött az utca és a házak és a lelkek.

Aztán csend lett. Háború lett. Országhatárokkal költözött a mozdulatlan szobor egyik világból a másikba, harmadikba, sokadikba. Kicsit elárvult. Hosszú évekre visszahúzódott a gyerekszobákba, ott is csak suttogva emlegették, de nem baj, így illik a mesékhez. Lerombolni azért senki sem merte, hát időnként új táblákat aggattak rá, hogy alibije legyen, létjogosultsága legyen, no meg így üzengették egymásnak, hogy itt most éppen ki az úr. Sokan sokféleképpen küzdöttek érte, ellene. Egyszer aztán hirtelen beleöregedett. S ez a legújabb olyan-amilyen világ tudta, hogy segítenie kell. A gyógyuláshoz pénz kellett, talán több mint a teremtéshez. Pénz, tervek, szakemberek, és idő. Olyan sok pénz, hogy néhányszor kifutottunk az időből. Sokan már aggódtak: gyógyíthatatlan ez a betegség, pusztulás lesz a vége most már bizonyosan. Aztán került pénz is, sokféle nemzet sokszínű zsebéből, került sok jóakaró doktor, s a beteg ma végre szebben virít, mint újkorában. Csak az ünnepséggel került egy kicsi gond. Mindenki máskor akarta. Kettő, három, négyféle időpontban akarta. Szerencsére azon senki sem vitatkozott, hogy kinek van inkább joga akarni… Csak azt furcsállom egy kicsit, hogy a városvezetés mintha sohase akarná.

A kincses városnak újságja is volt ám, ahogy illik, s abban ugyanbiza egyszercsak napvilágot látott egy iromány: abban mindenféle fontos ember elmondja, hogy akkor hogyan is legyen hát, mikor lett légyen az ünneplés. A kisbíró valami ilyesfélét talált mondani: neki ugyan majdnem mindegy, de ünnepeljünk már milyentes lehet, az istenért, mert ha nem, az istenadta nép megtanítja majd az urakat szőlőt kapálni, s újfent felavatja a királyszobrot. Aranyat beszélt ez az ember, vagy micsoda, de hogy, hogy nem, alig telt el három nap – ennyi szokott a mesében, na –, hát hírül adatik a virtuális világban, hogy 2011. január 20-án, semminek se az évfordulóján, pár perces villámcsődülettel (ok, flashmob! – a magyarítást a rádiós kollégáktól vettük át, nekünk tetszik :)) gyerünk a térre szobrot avatni.

Talán százan lehetünk, főleg fiatalok. Öt óra előtt két perccel szemünk elé emeljük a fehér papírlapot, rongyot, lepedőt, hogy eltakarja a szobrot. A templomtorony ötórai harangkondulásakor elhullatjuk a leplet, s megtapsoljuk a felavatott szobrot. Micsoda bolond társaság! Nevetünk. Ránézünk a szoborra. Aztán egymásra. A többiekre. Kisgyerek, magyar öregúr, modern román nagymama. Mosolyog mind a friss hó borította téren. Egy, talán fél percig tart a taps. Felvillan az a régesrégi gyermekugrató móka: melyik kezével emeli Mátyás a kardját? A lovának melyik lába van a levegőben…?

Hát, isten hozott, Mátyás, idehaza, a huszonegyedik században!… Felavattunk! Ott topogunk a latyakosodó hidegben. Valahogy mégsem akarózik elmenni. Kevés volt az a három percnyi ünneplés. Halljátok? Mégiscsak jó volna megegyezni valahogy…

 

 

Ezek csak az én mobilos fotóim, szebbek, jobbak, többen vannak a Szabadság honlapján.

Bringapálya a boltban

január 17, 2011 - 11:36 | sport kategória | 6 hozzászólás
Címkék: , , , , , , ,

Ez itt most a reklám helye. Bizony. Az egész család kifogyott a téli cipőkből, így aztán nagyon kényszeredetten csizma-, bakancskereső túrába vetettük magunkat. Hiszen mikor vásároljon az ember csizmát, ha nem tél végén, amikor elkezdődik a kiárusítás? A Decathlont már elég jó ideje megnyitották a Polusban, de eddig nem volt okunk ott járni. Bakancsot és csizmát, síkesztyűt is árulnak ott, hát betértünk.

A polcsorok közepe táján kisfiú labdázik. Na, hát éppen ki is próbálhatja, gondoltam, elvégre nincsenek porcelánok a polcon. Néhány méterrel odébb kosárpalánkra dobnak többen. A mindenit, de merészek! Mellettük apa a fiával kapura rúgják a bőrt. Hogyhogy senki sem szól rájuk? Talán nem vették észre őket. Oldalt egész családok tollaslabdáznak a kifeszített háló fölött. De, észrevették: ott állnak az eladók is. Kislányok suhannak el mellettem rolleren. Aztán biciklizőkkel találkozunk a kesztyűrészlegen… És történik mindez az alkalmazottak szeme láttára… Egy üzletben… Kolozsváron…

Kezdeti csodálkozó félszeg visszafogottságunk sikeresen elillant, tízévesünk legalább tíz, de még inkább 15 percig szökdösött boldogan az ugrálóban, míg mi a végtelenül kényelmes horgász-székekbe rogyva próbáltuk győzködni magunkat a csizmavadászat folytatásának fölöttébb szükséges voltáról. Szerencsére Ákos nem egykönnyen hagyta magát távozásra bírni, ki kellett próbálnia egy biciklit is, elvégre nagy bringás, meg hát képzeld csak el, micsoda szokatlanul érdekes, kihagyhatatlan alkalom: egy boltban, a polcok és vásárlók között kerekezni! Sőt görkörcsolyát is a lábára húzott, hisz jégen tud ugyan korcsolyázni, de a görkori mégiscsak más. Két kört a kezembe kapaszkodva tett meg kissé bizonytalanul, de aztán egyre távolabb merészkedtünk, és végül már a kezemet is elengedte. Az is lehet, hogy most már görkorira fog gyűjteni.

Jó volt felfedezni ezt a boltot. Így is lehet. Legalábbis nálam ez a fajta marketing nagyon célba talált. Sokkal inkább, mint azé az üzleté, ahol az elárusító nemhogy kipróbálni, de a csomagolásból kibontani is legfeljebb csak ímmel-ámmal enged(het)i a teniszütőt, s ha már a másodikat kéred, valósággal kinéz a boltból. Tulajdonképpen a vásárlóbarát magatartás logikus mindenki szempontjából. Aki soha nem ült biciklin, akár felnőtt, akár gyermek, akinek fogalma sincs, mit jelent asztaliteniszezni, nem élte át a kosarazás örömét, az itt belekóstolhat. Eldöntheti, hogy számára mi a legmegfelelőbb sport. Egyáltalán rájöhet, hogy ezek nemcsak üres szavak, hanem tényleg fantasztikus érzés sportolni. Mindent persze itt sem lehet kipróbálni. Nincs – még 🙂 – horgásztó, sem jégpálya-sípálya kéznél, de a kipróbálás lehetősége lényegesen segíti a vásárló döntését. Ehhez ugyan nagyobb hely kell, nyitott vezetőség, óvatosabb és talán népesebb személyzet, aki a szülők mellett segíthet az esetleges balesetek elkerülésében, hiszen nincs forgalomirányító jelzőlámpa a véletlenszerű bicikli-rollerpályán. Az is előfordulhat, hogy netán egy tollasütő megsérül, a bicikli kereke megkopik, csekély veszteség egy ilyen üzletpolitikájú, ekkora boltban, mégis ennek vállalására hajlandóság kell. Egyetlen bánatom van: egyelőre csak gyerekeket láttam önfeledten próbálgatni a sportszereket.

Az ott eltöltött félóra édeskevés. Hogy vissza kell térnünk, az bizonyos. Már csak azért is, mert egészen kényelmes volt a bal lábamon az a görkori…

Működteti a WordPress.com.
Entries és hozzászólás feeds.