Emberboldogítók

december 15, 2011 - 07:13 | Család kategória | 2 hozzászólás
Címkék: , , , ,

Mi nem jártunk kántálni. Se családdal, sem a haverekkel. A lépcsőházanként 66 családnak otthont adó „tömbházfaluban” viszont annál többen voltak mások, akik mentek és főleg jöttek a szomszédainkhoz hirdetni a csodát advent végefelé. A panelnegyedek leszűkült tereiben pedig nagyon sokan voltak a szomszédaink…

Kicsit hagyomány volt ez, a vallásosságot nem jó szemmel néző aranykorszakban kicsit dacoló rendszerellenesség is, de barátságok ápolásának-megnyilvánulásának egyik módja, vagy pusztán ok egy kis eszem-iszomra. December második hetétől majdnem egy hónapon át csendültek fel a tíz emeleten visszhangzó lépcsőházi folyosón a mindenféle idegen szavak és dallamok – annyira nem voltunk polgárpukkasztóak, hogy magyarul hangosan énekeljünk karácsony előtt –, már rosszullétig hallgattuk a folyton ismétlődő kántákat. Belefurakodtak a fülünkbe, agyunkba, hogy már émelyegve ébredünk rá: éppen dudorásszuk… Énekeltek az ajtók előtt és az utcán, déltől kezdve a nap minden órájában, éjfélkor és azután, diszkréten és annál többen hivalkodó harsánysággal, beleordítva a jó hírt felvert álmodba. Hát, gondolom, rájöttél: nem voltam rajongója ezen szokásnak.

Aztán eljött a nagy felszabadulás, és a kántálások megcsappantak. Már nem volt fontos a hagyomány, s mert szabad volt, már nem kellett szembeszállni az államhatalommal, a barátokra sem jut annyi idő, s nem olyan nagy szám egy pult alatt, titkon szerzett finom ital sem, ott van minden boltban, csak pénz legyen rá. Jött egy másik szokás viszont. Falvakról beáramlott dobos-maskarás fiatalemberek csapatai járják nagy zenebonával a várost, amolyan farsangi stílusban kergetve a telet, a rosszat, s a csendességet az ember hangulatából. Igaz, ők többnyire szilveszter körül érkeznek, s produkciójuk nem tart egy kerek hónapig. Emlékszem még, hogyan próbáltam többnyire sikertelenül óvni a kisfiam álmát az ablakunk alatt ordítozók riasztásától. Aztán csitítani a tiltakozó, rémült sírást.

Nem is tudom, mikor hallottam utoljára kántálókat. Másfél évtizede legalább. Sült már a mézes, minden szippantással a készülődés csendes izgatottságát hirdette az oly sok mindenről mesélő fűszerillat, amikor felcsendült a karácsonyi dal a lépcsőházban. Ajtó nyílt valahol, s kiszűrődnek rajta a felvétel hangjai? – kifelé tapogatózva próbáltuk megfejteni a tökéletes produkció forrását. Lepergett az ajtócsukódásnyi idő, s szünet nélkül folytatódik a dal. Felfogjuk, hogy emberek énekelnek, bár még mindig alig hiszem el, annyira kidolgozott pontossággal, annyi érzéssel adják magukból. A mozgásra kivilágosodó lépcsőházban sötétség. Nem tudjuk felmérni a távolságot, de elég közel lehetnek a lakásunkhoz, talán az első emeleten. Férfi és női hangok, több szólamban, világosan, tisztán, hamisságok és felesleges rikácsolás nélkül. Diszkréten, betartva a hangerő előírt változásait. Elámulunk, tényleg. Rádöbbenek, hogy ő ilyet még sose hallott, hát Ákosnak mesélem, mi történik, miért énekelnek nyilvánosan ezek az emberek, mit is jelent a kántálás. A dal ráérősen csendül, egyre gyönyörűségesebben, egy egész kórust képzelek már el, csak suttogva kommunikálunk a mézeseink fölött, nem is annyira fontos, hogy honnan jön a dal, csak jöjjön, még ne legyen vége. Nincs is, az elsőt újabb követi, ez teljességgel ismeretlen, mégis mintha százszor hallottuk volna már. Közben megpróbáljuk kitalálni, kihez érkezett a kántáló csapat. Templomba, színpadra illő profiknak kell lenniük, de zenész nem lakik kis lépcsőházunkban, bár minden lakóját még 15 év után sem ismerem. Ez már csendesebben szól, hát megnyitjuk az ajtót, ajándékozzanak meg bennünket is a hangok. Vajon kinek énekelnek? Várom, hogy fogadják az ajándékot, hogy bebocsássa őket házába a megkántált. Sokszor csak egy szakasznyit énekelnek az adventi látogatók, a többit már a házigazda lakásában, már-már aggódom, hogy üres lakás elé hozták ezt a csodát, bár hálás vagyok, hogy még mindig nem nyílik az ajtó, s így miénk is. Kántálóink már a harmadik hosszú, szépséges dalnál tartanak, gyönyörködésünknek nincs határa. S akkor Ákos megfejti a titkot: „Lehet, hogy emberboldogítók…”
Az vagy, édesem, pontosan 11 éve (+ 9 hónapja)…

Reklámok

Működteti a WordPress.com.
Entries és hozzászólás feeds.