Kalandpark a kispadról

akosHa azt hiszed, hogy unalmas, óriásit tévedsz!! Ott sütkéreztünk a forró tavaszi napon, az asztalon zöld mázas cserépkorsóban aranyeső, szél se fújt, kicsit azért irigykedtem az olykor nyakatekert kínokkal ugyan, mégis rendületlenül mászkálókra, néztük a műsort. Ugyanbiza már csak ez is felért egy edzéssel. A nevetőizmainknak mindenképp.

A feleki körforgalomnál jobbra térve, kővel szórt úton haladunk úgy 2-3 kilométernyit dimbeken-dombokon, elérjük, majd elhagyjuk a mikesi házakat, végül erdőn át is furikázunk még ezer métert az Adrenalin Park zsindelytetős erdei faházikójáig. Átlagosnál alacsonyabb az autónk, mégis baj nélkül kijutunk – igaz, a világ legtehetségesebb sofőrjével! A csomagtartó ablakán már nem lehet ki-belátni a portól, ami olyan finom szemcséjű, hogy hozzáértők bátran gyakorolhatják rajta a homokrajzolást. Nem éppen apró ez a távolság, de az önkormányzat igazán megépíthetné az utat legalább a mikesi házakig, ha már a park vonzerejét nemigen tudja a település javára fordítani.

Jó korán, 15-20 perccel a 10 órai nyitás után érkezünk, de a három „dobogón” már javában „öltöztetnek” valakiket a fiatal „műsorvezetők”. Pedig a kényszerű téli szünet után csak egy napja nyitották meg a kalandparkot, de a jelek szerint egyesek már alig várták. A srácok sisakot kapnak, hámot, majd elmagyarázzák nekik, hogyan kell használni a karabinereket, melyek a szabályok, mit jelent a zöld és a sárga jelzés a fák között kifeszített sodronyköteleken. Egyszerű gyakorlópályát kell teljesíteniük, aztán szabadon válogathatnak a különböző nehézségű pályák közül.

felszereles
Karabiner, csiga, karabiner…

Mi amolyan megfontoltan helyet foglalunk a kis étterem hangulatos teraszán, ahova hétszer hétágra süt a nap. Igazából én is másznék, de az ízületeimet rágcsáló betegség ezt alattomosan megakadályozza – mert egyébként persze, hogy fittyet hányva számítógép mellett edzett izmaimnak csakazértis ott szenvednék valamelyik dróton, megmentendő hősnők módjára segítségért kiáltozva, reménykedve, hogy valaki még megmentésre érdemesnek talál. (Ez csak vicc, hiszen persze, hogy alkalmazottak hada áll rendelkezésére a fennakadóknak.) Így az asztal mellől nézve nem is tűnik olyan ördöngösségnek a faágak közt pókhálószerűen futó huzalrengetegen végighaladni, fentről viszont kicsit más a helyzet.

A gyakorlópálya igen szerény, alig vesz el pár percet az alapjegy biztosította kétórás mászóidőből, de éppen elég ahhoz, hogy a vakmerő delikvens megjegyezze a szabályokat. Aggódó szülőknek: külön gyakorlópálya van kisebbeknek, ahol az ügyetlenebb ujjacskák is ráérősen tanulgathatják a tenyérnyi karabinerek nyitogatásának rejtelmeit.

Srácaink nagy lendülettel vetik bele magukat a szövevényes kihívásba, a még csupasz faágaknak köszönhetően a teraszról mi pedig élő adásként követhetjük a produkcióikat. De ők nem túl érdekesek, életerőtől duzzadó nagykorúságuk küszöbén félvállról veszik az akadályokat, csak a hecc kedvéért nevetgélnek az akadályokon (legalábbis az első másfél-két órában). Elég gyorsan felfedezünk azonban egy bátor férfit, aki tőlünk alig 5-6 méterre látványosan és hangzatosan kínlódik holmi lógó szivarszűrőszerű fadarabokra lépegetve eljutni egyik fától a másikig. Segítséget nem kér (milyen férfi az olyan, ugyebár), de fúj, liheg, sóhajtozik, többé, később már kevésbé diszkréten nyögdicsél, ha nem marad otthon a szemüvegen, még a verejtékcseppeit is láthatnám, mígnem kimerült bicepszei méternyire a céltól feladják. Kimondhatatlanul jó szórakozás a teraszról nézegetni – mígnem már együttérzően szurkolunk neki. Ott pihen két méterre a földtől, dupla karabineres biztonságban – ez egészen élvezetes állapot igazából, helyében én ott lógicsálnék jó ideig, természetesen a táj szemlélgetése céljából. (Hogy valójában erőt gyűjteni? Ugyan, aljas rágalom!) Végül kezeivel a sodronykötélbe kapaszkodva a célba húzkodja magát. Pedig ha segítséget kér, elmagyarázzák neki a szivarcsikken lépkedés titkát, amitől majdhogynem gyerekjáték lesz az akadályt leküzdeni. Ilyen trükkökből van még néhány, úgyhogy nemcsak testtörő, hanem fejtörő is ez a kortól függetlenül mindenkinek való szabadidős játék.

sdr
Lényeges apróság

Amikor már túl kényelmetlenné válik a fapadokon üldögélni (de ha kispadosnak készülsz, hozhatsz otthonról valami székpárnát…), bemegyek a szemeink elől közben távoli és egyesek számára bizonyára már-már aggasztóan magas pályákra eltűnt srácainkat fotózni. Nem tudom, hányas ez a pálya, de a sok-magas-hosszú tiroli csúszda kedvéért feltétlenül kötelező!

Délfelé már egyre több vendég érkezik, a terasz szinte megtelik kísérőkkel, a fiatal alkalmazottak nem győzik ismételgetni a szabályokat – mégis sikerül nekik úgy, mintha először magyaráznák. Iker fiúk és apukájuk vág neki a pályáknak, az anyuka, ha nem mászik és nem is túl aggódós, végre lophat egy kis semmittevős, esetleg olvasós időt. Három bringás srác csak pihenőt tart itt, hűsítőket isznak és pizzát rendelnek… azaz rendelnének, de nemigen van ínyükre, hogy a konyha fagyasztott áruból dolgozik, végül csak egyet kérnek. Jóízűen elmajszolják. Öntudatosság ide vagy oda, abrakolásnak a fagyasztott is megteszi.

maszok
Orsi belevág

Félhosszúra kért első kávénk ultrarövidre, így a hideg csészében langyosra sikerül, de legalább olaszos az adag, leszámítva az erősséget. A második már valamivel jobb, hosszúra kérjük, hogy legalább forró legyen, főleg annak ízlik, aki tejjel fogyasztja, guszta habot is varázsolnak a tetejére. A kávé vásárlása elég időigényes műveletnek bizonyul, látszik, hogy nem ez a fő tevékenységi köre ennek a helynek, de harapnivalót kínálnak, innivalót a mászásban-várakozásban megéhezőknek-szomjazóknak (a limonádét legközelebb kipróbáljuk). Egy biztos: a környéken itt készítik a legeslegfinomabb kávét! 😊

Mi látszik még a kispadról? A magasba épített szerkezetekkel igyekeztek nem sérteni a fák törzsét – köszönettel lopjuk is az ihletet egy lombházikóhoz… –, a tiroli csúszdákon pedig nem a kemény fatörzsbe, hanem egy arra rögzített vastag, puha védőrétegre érkezik a vendég. A pályán dolgozó fiatal edzőcsapat vidám, mosolygós – és a mogorva kiszolgálók hazájában ez egy nagy plusz! A mosdók ultracivilizáltak, és urambocsá’ végre egy hely, ahol nem századmilliméternyi vékony a vécépapír! A terasz minden asztalán zöld cserépedényben aranyeső – ezért hatalmas pirospont! –, itthon nem jellemző, hogy ilyen apróságokra odafigyeljenek. Most különösen jólesik a napsütésben fürdőzni – elfelejtettem, hogy már ez a gyenge tavaszi napocska is égethet… no de legalább kerül egy kis maradandó pír az arcomra. A fullasztó nyárban a teraszra hűs árnyékot vetnek majd az addigra kizöldellő lombok. Főnökasszonyunkat sikerül elkapni, amint úttörőként éppen felfedezi nekünk a fák alatti függőágyakat –, és szemüvege mögött is kiolvasom szeméből a gondolatait: kár, hogy a szerkesztőség udvarán nincsenek fák… Főnökasszony: egyetértünk a sóvárgásban!

ildiko
Történelmi pillanat: a főnökasszony pihen (csak mímeli: valójában a híreket lesi a mobilján)

Lassan három órája másznak a srácaink, megittak három üveg vizet, és már érzik, hogy holnap jaj lesz. Sőt, már most kezd jaj lenni. Vagy két pályát becserkészetlenül hagynak, majd next time. Amikor remélhetően jómagam is vakmerősködhetek – feltéve, hogy addig akad doktor, aki képes kikúrálni, s még marad némi pénz a belépőre. A tiroli csúszdákért még a küszködős részt is bevállalnám (na jó, na, a szivarcsikkeket akkor sem). Emlékszem még arra a 15 évvel ezelőtti budapesti éjszakára, amikor a gyermek játszótereztetése ürügyén alig vártuk, hogy besötétedjen, s mi is lecsusszanhassunk a tirolin…

Közben jut eszembe, az autózásra is létezik alternatíva. Igazán szabadidős, testedző alkalmatosság, s kirándulásnak is beválik. Mikor hazafelé indulunk, akkor érkezik Kolozsvárról kollégánk – biciklin…! Ugyan eléggé elgyötörtnek tűnik, és még csak ezután következik a kalandos mászkálás – de legalább értjük, miért lesz zsémbes holnap… és holnapután…

Reklámok