Zrínyi, Harry Potter és a kilencedikesek a fűszerkertben

május 30, 2017 - 10:00 | iskola, játék, oktatás, Uncategorized kategória | Hozzászólás
Címkék: , , , , ,

SONY DSC

Itt éppen a tizenegyedikes „gyógynövényekkel” kapta le Vremir Magdolna

Olyan fűszerkert van Tordán, hogy majoránnától ánizsig és bojtorjántól kakukkfűig mindenféle ínyencség terem benne. Bárkinek juthat belőle, és egyike-másika még nevetős hatással is bír fogyasztójára. Mégsem tapinthat senki egyetlen szál bazsalikomot sem. Annál inkább megérinthetnek bennünket azok a friss, csiklandozóan mulatságos, pazar illatok, ízek, amelyeket a tordai Jósika-líceum kilencedikesei teremnek saját virtuális fűszerkertjükben.

Az egész egy megszállott Kertésszel kezdődött. Aki egy napon gondolt egy nagyot, és miután megjárta az élet sokféle pályáját, volt újságíró és cégvezető és marketinges is, egy reggelen arra ébredt, hogy egyre inkább foglalkoztatja egy nyugtalanító dilemma: jó helyen van-e? Megesik ez az emberrel néhanapján. És kertészünk úgy találta, mégiscsak az első szerelem volt számára az igazi, így aztán visszatért oda, ahonnan sok-sok évvel ezelőtt elindult: kisembereknek irodalomtanára lett. A véletlen úgy hozta, hogy éppen az alig tízéves tordai magyar iskolában, a Jósika Miklós Elméleti Líceumban lett tavaly ősztől magyartanár Lukács János. A Kertész.

kakukkfu

Keze alatt fűszer minden kilencedikes diák. Egyik finomabb, mint a másik, egyik különlegesebben egyedi, mint a másik. Pont, mint a gyermekek, ha sikerül a látszaton túl is megérezni őket. Az irodalomóra, a kilencedik osztály, a fűszerkert, az iskola, a közösség mind másképpen lesz ízes és gazdagabb annak minden egyes fűszerétől. És az egyik fűszer a másiktól, ha bölcsen tudja őket egymás mellé plántálni a Kertész. Hogy Erika-e a petrezselyem vagy Dávid, hogy Mónikát rejti az ánizs vagy Tamást, arról csak a kertész tud és maga az érintett. Nagy-nagy titok övezi a kertet, és éppen ettől lehet mindenki akár annyira leplezetlenül önmaga, ahogyan a hétköznapi farmerben és félretaposott sportcipőben talán soha nem merne.

A fűszerkert pompás tanári ötlet ahhoz, hogy a magyar irodalomóra érdekesebb legyen, játékosabb, élményszerűbb. Hogy a házi feladat ne is legyen annyira házi feladat ízű. Hogy már-már alig várják a nebulók az újabb kihívást. Azokból volt bőven szeptember óta a fűszerkertben. Átlagosan hetente érkezik újabb feladat. A megoldások elolvasásánál már csak az lehet szórakoztatóbb kihívás, ha elkezdünk mi is megoldást gyártani a változatos feladványokra.

kurkuma

A tordai kilencedikesek például kitaláltak maguknak egy szereplőt, Doboz lett a nyertes kiválasztott, akinek a történetét a Kertész elkezdte, aztán a diákok folytatták. A Doboz sok mindent megbír, lehet üres, és lehet csordultig tele jó vagy negatív dolgokkal, és még titkot is rejthet. A diákok mindenféle viszontagságba belevitték, érzelmeket és tulajdonságokat aggattak rá. Máskor angyalt játszottak, vagy kedvenc hősük szerepébe bújtak, vagy Zrínyi lelkesítő beszédét írták meg, a kitörés előtt. Az idézetkvízben a kihívás úgy átírni egy versszak mássalhangzóit, hogy a magánhangzók megmaradjanak, és értelmes, összefüggő szöveg szülessen. Egy példaszülemény ez: „Egy gyorsvonat száll hegymenet, / Vágtat, sárkányt öl, falni megy. / Halkan felhangzik egy imagitár, / A hegy lejt: síp, dob, ének tovaszáll.” Az eredeti pedig, íme: „Egy gondolat bánt engemet: / Ágyban, párnák közt halni meg! / Lassan hervadni el, mint a virág, / Amelyen titkos féreg foga rág.”

fahej

Nagy sikert aratott az a feladat, amikor egyszer azzal kellett kezdeniük valamit, hogy Harry Potter az osztálytársuk lett. Egyik szöveg ötletesebb a másiknál, bizony a szerelem is utolérte a varázslófiút éppen egy jósikás diáklány által, de elvitték Harry Pottert a padlásra is olyan könyvet keresni, amelyből a szörnyszereplők kiszabadulnak, kviddicsezni taníttatják vele a jósikásokat, akik aztán csuda módot találtak arra is, hogy a háromnegyed kilences (kötelezően keskeny nyomtávú!) vágányról éppen Tordára megérkezett Harry hazajuthasson abból a városból, ahol amúgy nem is jár vonat. A sok diákszövegből kiderül, hogy bizony azért tudnak egyet s mást a városukról ezek a sokszor „mihasznának” bélyegzett ifjak. Az is leszűrődik, ha odafigyelünk, hogy a tanárokat a fiatalok folyton sietőseknek látják, s bár dehogy kérik ők a nagyobb odafigyelést, hiszen éppen hogy önállóak mindannyian, titkon azért talán mégis arra vágynak, hogy meglássák őket, úgy igazán, és ehhez, tanárok, tényleg idő kell. Kibújik aztán belőlük a „kenjük meg az iskola oldalát szalonnával” jelenség, mert azért valljuk be, mindenki, aki volt diák, vágyott már legalább egyszer arra, hogy ugyanbiza bonyolult krikszkrakszos képletek helyett folyton csak vicceket mondjon a matektanár, énekelve magyarázzon a történelemtanárnő és táncoljon földrajzórán a térkép. No, Harry Potter ezt is megoldotta.

A tordai fűszerkert alig múlt féléves, de ma már a közösségi hálón is van saját oldala. Ebben az a szép, hogy a Fűszerkert Blog oldalon bárki, aki Facebook fiókkal rendelkezik, és kedve tartja, csatlakozhat a játékhoz. Osztálytársává fogadhatja a varázslófiút, angyalt játszhat, verset költhet, s így valami újdonatúj fűszerrel gazdagítaná a kertet. És ki tudja? Talán még másnak is örömére, szórakoztatására válna. Ránkfér.

Énekelni, a holdnak, a napnak, az Istennek

február 28, 2016 - 17:03 | iskola, oktatás, rendezvény, Zene kategória | Hozzászólás

Ez több mint egy éve született. Most egymásba botlottunk. És jó volt nosztalgiázni…

_DSC0179Tavaszt idéző melegséggel hétágra sütött a nap december 23-án délben. Sapka, sál, dzseki szinte csak díszlet a tizenévesek fején-vállán, amint sorra érkeznek a sétatéri színház elé. Egy visszafogott fiatalemberben Sír Kánra ismerek, majmokkal, farkasokkal együtt megyünk a balett-terembe. Maratoni próba van: másnap a karácsonyi előadást a Kolozsvári Magyar Opera meghívására az Apáczai-líceum vegyeskara adja – A dzsungel könyvét.

Folytatás itt.

Péter Tünde, a leggyengébb láncszem

szeptember 3, 2014 - 06:56 | oktatás kategória | 4 hozzászólás
Címkék: , , ,

almak1

 

A Kolozs Megyei Tanfelügyelőségen tényleg mindenki tiszta, csak Péter Tünde velejéig korrupt? Egyelőre csak a bankadósságairól szól a fáma, és annyit tudni, hogy június óta közel 10 ezer eurót kapott megvesztegetés gyanánt. De aligha az idén kezdte a mesterséget. Addig is, amíg előkerülnek sok év csúszópénzeiből felhalmozott rejtett pénztartalékai: nem olyan rengeteg az a 10 ezer euró, amiről egyelőre tudni, hiszen nem egyetlen zsebbe ment a pénz, alighanem a javító tanár(ok)nak is kellett csurranjon valami, hacsak nem zsarolással működött a módszer, vagy nem záróra után, álruhában, zseblámpával ment Péter Tünde javítani a jegyeket a dolgozatokon, listákon. Ennyi pénzt egy keresett orvos egy hónap alatt kaszál – de ott nem takarít a DNA.

A megvesztegető szülőknek a körmére néznek-e? Aki több mint 3 ezer eurót tud a családi kasszából kiszakítani gyermeke sikeres érettségijére, ott aligha számolgatják, hogy jut-e villanyszámlára. Ott vélhetően 10 ezer eurónál több pénznek kell lennie. Félreértés ne essen: a csaló(ka)t büntessék meg, ha bűnös, Péter Tündét is. De korrupció létezni fog nemcsak mindaddig, amíg akad ember, aki hajlandó elfogadni a pénzt, hanem amíg terem olyan is, aki hajlandó fizetni meg nem szolgált előnyökért. És amíg egyértelmű a rendszer méltánytalansága.

Máris elérkeztünk a tanügy torzságához. Túlterhelt tanterv, már régóta másképpen működő gyerekanyaghoz még mindig túlontúl poroszos módszerek, fonákságokat hibákra halmozó vizsgák, ahol a követelményrendszer sokszor nincs összhangban az előírt tanrenddel – még csak nem is csodálkozhatunk, hogy akad szülő, aki pénzért vásárolná ki gyermekének a jövőjét ebből az egészből. És sokszor nem buták, nem tehetségtelenek azok a fiatalok, akik elbukják például az érettségit. Nagy baj van azzal a rendszerrel, ahol sok szülő a siker kulcsának a megvesztegetést látja. Kolozsvár nem az első botrány. Legalább kétszintű érettségi kellene már régóta, társadalomlélektanilag is kifizetődőbb, ha évente több tízezer fiatal nem sikertelenségként éli meg az átlépést az iskolapadból a nagybetűs életbe.

És akkor még nem is szóltunk a tanári versenyvizsgákról. Ahol a dolgozatban nem azt díjazzák, hogy a vizsgázó tanárjelölt esetleg eredeti módszerekkel tudna-e hatékonyan oktatni, hanem a vizsgán a rég elavult, a valóságtól elrugaszkodott módszertankönyvben leírtak szerint kell teljesíteni, a dolgozatban azt kell leírni, és kész.

Péter Tünde alighanem a leggyengébb szem volt a láncban. Nem ő a nagy hal. Őt volt a legkönnyebb kiszúrni. Netán a legkifizetődőbb. Véletlen lenne, hogy nagyon közel áll Emil Bochoz? Csak ennyire kicsi ez a város, hogy 2-3 emberen át mindenkitől mindenkihez el lehet jutni? Állítólag Péter Tünde pontosan tudta, hogy figyelik, hogy csalással gyanúsítják. Mégsem állt le. Mintha csakazértis. Ennyire biztos volt a hátországában? Vagy mostanra már ennyire mindeggyé vált számára, hogy elkapják-e vagy sem?

Még a végén az is lehet, hogy tényleg ülni fog néhány évet. Hacsak nem kötnek vásárt, s néhány névért cserébe enyhítést kap. Egyelőre nem úgy tűnik, hogy lenne elég pénze megvásárolni a tisztább cellát, emberibb börtönkörülményeket, hacsak el nem adják kolozsvári ingatlanjaikat, amennyiben a per végén nem ítélkeznek vagyonelkobzásról. Mondhatnánk, azért a pénzért, amiről majd esetleg kiderül, hogy az évek során beszedett, nem nagy ár az a néhány évnyi rabság. Bár szerintem egyetlen nap is maga az örökkévalóság, főleg itthon.

Most (legalábbis egy ideig) semmit sem lehet majd vásárolni a Kolozs Megyei Tanfelügyelőségen. És az aradi, bukaresti elrettentő példák után talán másutt is csitulnak a kedélyek. A rossz tanügy marad. És a keserű szájíze azoknak a diákoknak, akik tanévnyitón vagy ballagáson éppen Péter Tünde szájából kapták az útravaló szép szavakat erkölcsösségről, becsületességről, emberi értékekről.

*

Hm. Hetekig rágcsáltuk a szerkesztőségben: még alpolgármestersége idején Márton Elek egyszer hozott egy zsák almát…

Iskola másképp – égszakadás-földindulás…

április 3, 2013 - 17:48 | iskola, oktatás kategória | 1 hozzászólás
Címkék: , , , ,

Tojást írtak tavaly a negyedikesek

Tojást írtak tavaly a negyedikesek

Nyüzsgés, csivitelés, visongás, kacagás – az iskolákban és onnan „kiszabadulva” hatéves apróságok és majdnem véndiák nagykorúak egy hétre birtokba vették a múzeumokat, utcákat, tereket, autóbuszokat. Már azokon a településeken, ahol vannak terek, múzeumok, autóbuszok…

Tavaly fedezte fel a spanyolviaszt a román tanügy: iskola másként néven igen rokonszenves programot indított, amely a hazai önálló magyar tannyelvű iskolákban már egy-két évtizede iskolanapok néven fut. A dicséretes elképzelésnek azonban egész sor buktatója és hátránya is van.

Elsőre rögtön az időpont. Míg az iskolanapokat többnyire melegebb hónapokra időzítették, hogy így a rengeteg szabadtéri program kevésbé legyen kiszolgáltatva az időjárás szeszélyeinek, addig az újabb „másiskolát” a tavaszi szünet köré rendelték. Nem hallgatnak az iskolákra a döntéshozók: csakazértis erőltetik a kora tavaszi időpontot. Így aztán rendre elmaradoznak az udvarra tervezett programok, jó esetben átmentik azokat egy tanterembe, de nem mindent lehet. A bicikliversenynek például lőttek, és a villámfocit is csorgó esőben szaladgálták le a kitartó apáczais tinifutballisták, akiket a bőséges égi áldás dacára úgy kellett erőnek erejével feladásra bírni. De dugába dőltek madár-megfigyelések, botanikus kerti séták, sok-sok kirándulás.

Nem könnyű a sokféle érdeklődésű és korú fiatalnak érdekességet kínáló, változatos egész hetes programot összeállítani: természetes, hogy az intézmények sorra kísérleteznek a régi jó iskolanapok és az iskola másképp összevonásával. A Brassai talán éppen azért gondolta meg magát, és tavalytól eltérően az idén két külön rendezvényt szervez, hogy a hagyományos Brassai-hét régi jó patinás programjai ne hiúsuljanak meg sorban az időjárás miatt. Csak győzzék a szervezők – tanítók-tanárok – cérnával!

Szeretem látni városszerte a gyermekcsoportokat ácsorogni egy-egy épület előtt, a szaladgálós felnőtt hétköznapokban valószerűtlen ráéréssel nézelődnek, beszélgetnek, még így, esernyők alatt is. Pontosan tudom, mikor halad el egy újabb fészekaljnyi a szerkesztőség mellett: az emeleti irodába még a hangszigetelő kettős ablakon át is behallatszik az önfeledt zsivaj. A buszokon nem is lehet beszélni, apókáknak-anyókáknak szunyókálni sem, csak hallgatni, mit csacsognak életkorukhoz illő hangossággal gyerekek-ifjak. Délelőtt három osztálynyi gyermek maradt a megállóban, mert nem férhetett fel az eleve dugig telt autóbuszra, várták a következőt. Pedig nem telne túl nagy erőfeszítésbe egyeztetni ezen a héten a közszállítási vállalattal, és adott délelőtti időpontra megpótolni a járatok számát, főleg, hogy az iskolaprogramba amúgy is bekapcsolódó önkormányzat nagy támogatója a vállalatnak, elvileg hát „egy a gazda”.

Persze esős időben is lehet múzeumba menni, moziba, agyagozó mestert hívni és táncolni – már azokban az iskolákban, ahol elérhető közelségben van múzeum, mozi, agyagozó mester és tánctanár… De mi történik a kisebb-nagyobb, távolabbi falvakban? Ahonnan csak költséges buszozással-vonatozással lehet eljutni a legközelebbi múzeumig, bábszínházig, ahol közel-távol nincs egy pszichológus, aki mondjuk a szerelemről vagy a barátságról tartana érdekes interaktív előadást, és senki sem tud nemezelni. Egyes meghívottakat valahogyan megfizetnek az iskolák, mások ingyen tartanak előadást vagy foglalkozást abban az iskolában, amelynek egykor a diákjai voltak, vagy ahova a gyermekük jár. Hatszáz diák 1200 szülője között akadnak bizonyára érdekes foglalkozásúak is, a kicsi iskolákban kéttucatnyi szülő közt nem biztos, hogy van zenész, dietetikus, médiaszakember, kísérletező fizika-biológiatanár. A falu látnivalóit a benne lakók mind úgy ismerik, akár a tenyerüket. A mintagazdaságot már minden gyerek látta, a háziállatok is csak a betongyereknek jelenthetnek újdonságot, a „népművészeti kiállítás”, a sakk készítése és a Vasvári-múzeum Körösfőn megszokott, a bútorfestés Mákófalván szinte hétköznapi, Kidében a tájházat mindenki ismeri – semmiképpen nem esik az iskola másként kategóriájába. Színjátszó csoportjuk sincs a kicsike iskoláknak, zenekaruk, kórusuk sem, mert egész egyszerűen kevesen vannak hozzá. Ott lenne igazán kézenfekvő szabadtéri játékokat szervezni, sportvetélkedőket, minden nap mást, de ehhez is száraz idő kell, merthogy tornaterem sincs. S bár ilyen helyen a pénzzel még sokszor rosszabbul állnak, mint a nagyobb, városi iskolák, ha mégis kerül némi pénzmag, szervezhetnének egy kirándulást, és csorgó esőben meglátogathatják a marosvásárhelyi állatkertet… Bár lényegesen korlátozottabbak, lehetőségek azért természetesen vannak, ám ezek mind elsősorban (kizárólagosan…) a tanító egyéniségén, hozzáállásán, áldozatkészségén, kitartásán, fokozott leleményességén múlnak.

Milyen az iskola másként ott, ahol 10-15 diákot összevontan tanít a tanév minden egyes napján egyetlen tanító, és ezen a különlegességeket igénylő héten sem számíthat senki másra? Csak kevésen múlik, és azonnal gyötrelmes és kínos. Tanárnak-diáknak egyaránt. Így egész egyszerűen nem mennek iskolába ezen a héten, vagy odamennek ugyan, de foglalkozás híján az egész iskola unalmukban csintalankodó-hangoskodó-tébláboló diákokkal van tele, akik folyton tilalomfákba ütköznek, még inkább, mint a „rendes” hétköznapokon, amikor legalább valamelyest leköti őket a tananyag. A jó közösségi élmény helyett a diák így csak az elvesztegetett idő meddő emlékével marad, a tanár a feleslegesség frusztrációjával – és éppen a program célja hiúsul meg. Nincs felszabadultság, nincs öröm, nincs szórakozás, nem születhet meg a kötődés, az érzés, hogy az iskola nemcsak az a hely, ahol felelünk és szekundát kapunk, hanem egy egészen kicsikét az otthonunk is, ahova szívesen megyünk, és amelyhez majd felnőttként is ragaszkodnunk lehet. És ezért nagy kár manapság, amikor talán még inkább szükségünk van ilyen kis melegséges zugokra, cirógató emlékfoszlányokra életünk térképén.

Mi az ebihalak pártján vagyunk!

szeptember 12, 2012 - 17:30 | Gyermekek – szülők, oktatás kategória | 2 hozzászólás
Címkék: , , , , , ,

Mekkora hatalmas megkönnyebbülés, hogy nincs nulladikoskorú gyermekem! Most én is tehetetlenül háboroghatnék a többiekkel együtt. Értem, miért támad sírhatnékja sok szülőnek: a hatéveseket váró kopár, sivár tanterem láttán, a félinformációkkal sebtében kiszolgált tanítók-igazgatók szemében lapuló bizonytalanság láttán, a híradók láttán. Önmagában az iskola, a megfelelő tanító kiválasztása eddig is éppen elég fejtörést okozott az első osztályba készülő gyermekek szülei számára, a nulladik most még rátett egy lapáttal. Így, ahogy elő (nem) készítették, így, ahogy elképzelték, legfeljebb annyit is ér, amennyit a neve: nullát…

Azt gondolnánk, ahogy telik az idő szabaddá vált országunkban, annál inkább fejlődik az oktatási rendszer, a törvényteremtő felnőttek annál inkább felfedezik annak hasznosságát, ha a gyermek életkori fizikai-szellemi sajátosságainak megfelelő oktatást teremtünk. Megdöbbenéssel látom, hogy egyre távolodunk attól az így már szinte romantikussá vált elvárástól, hogy olyan iskoláink legyenek, ahova a gyermekek szeretnek járni, amely nem öli ki belőlük a veleszületett természetes kíváncsiságból fakadó tudásvágyat, és amely a leghatékonyabb pedagógiai módszereket alkalmazza a buksifejek értelmes és maradandó okosodása érdekében. A „Kenjük be szalonnával az iskolát, hogy vigyék el a kutyák” elvet vallóknak üzenem: ilyen módszerek igenis bizonyítottan léteznek.

Sok évtized óta szajkózzák a szakemberek a játék fontosságát, a környezet fontosságát, az állandóság fontosságát a gyermekfejlődés során. Kell, hogy vonzó, kellemes, kuckós legyen az a terem, ahol napi x órát eltölt a gyermek, kell, hogy tere legyen, kell, hogy ugyanahhoz a tanítóhoz kötődhessen évekig. Ehelyett valami sírnivalóan nevetséges fejvesztettséggel végrehajtott reformmal lenullázzuk a legnagyobb óvodásokat, az óvónénit lecseréljük egy idegenre, akitől majd egy év múlva máris búcsút vehetnek. Mindhiába szajkózzák az alapos tudású elismert szakemberek, hogy első osztályba ne iskolásokat várjon a tanító, óvodások érkeznek majd. Süket fülek, bezárt elmék: ehelyett innovációjukért bizonyára busásan megjutalmazott valakik még egy évet ellopnak a gyerekkorból, és a tarkabarka óvodában sok mesével-játékkal-mozgással töltött utolsó év helyett a kellő fogadásukra felkészületlen környezetbe száműzik őket.

A legtöbb nulladik osztályban fehér falak között egyszínű, unalmas padok és székek állnak még ma, 4 (!) nappal a kezdés előtt. Sok helyen annyi gyereket irattak be a jónevű, népszerű iskolákból való kimaradástól tartó szülők, hogy a padoktól már játéksarok nem fér be, nem szólva a valami meghatározatlan időpontra várt állami matracokról, ahol pihenni lehetne. Minek a sok lazaság, a gyereknek kemény szigor kell, katonás rendet tanuljon, így gyarapodik – akad, aki ezt vallja.

Pedig lassan kétszáz éve írta az egyik legprecízebb tudomány, a matematika csillaga, Bolyai Farkas: „Mindenek felett játszódjon es nőjön a gyermek, a szüntelen való tanítás elnyomja a növés erejét, s az eszet mint az országút olyan meddővé teszi.” Őt idézi Vekerdy Tamás, akinek most csak az egyik könyvét ajánlanám a visszakézből reformálók figyelmébe. Gyermekek, óvodák, iskolák – ebben a zsebkötetben ugyan kicsit sokat beszél a széles körben elismert tudású szerző az egyik alternatív pedagógiáról, ám tudományos megalapozottságú általános megállapításai ettől még szilárdan megállják a helyüket, így azok is megszívlelhetik, akik nem rajongói az alternatív pedagógiáknak. Ezekből idéznék csak nagyon-nagyon keveset. A világhálón egyébként megtalálható a kötet teljes szövege.

„(…)minél tovább tartunk egy gyereket gyerek-mivoltának és életkorának megfelelő körülmények között, minél tovább tápláljuk benne az élő hitet, hogy a világ és az ember érdekes, megismerésre érdemes, annál jobban fog helytállni kedvezőtlenebb körülmények között is.”

„Az iskolába lépő kisgyerek figyelmének terjedelme 6-8-12 perc között ingadozik, lassan nő 15-17 percig, és ehhez képest neki 45 perces órákat kellene kibírnia, „jó magaviselettel”, figyelmét koncentrálva. A nagy tapasztalatú tanító nénik persze tudják, hogy az órákat megfelelően tagolni kell. Vannak, akik időnként helyükről felállítva kicsit tornáztatják vagy lélegeztetik a gyerekeket, vannak, akik énekeltetik és mindenképpen: váltogatják a tevékenységeket.”

„Mert az iskolába nem iskolás gyerek megy – hiába töltötte be a hatodik életévét! –, hanem óvodás, aki majd, nagy egyéni eltéréssel, hat- és nyolcéves kora között lassan válik iskolaéretté.”

„– Hölgyeim és uraim! Ha önöknek netán ebihaltenyészetük van és tudják, hogy ezek a kopoltyúval lélegző halacskák fejlődésük során idővel tüdővel is fognak lélegezni, s ilyenkor majd – megfelelő alakváltás után – kimásznak a szárazföldre, eszükbe ne jusson, mondjuk naponta egy-két percre, majd netán hosszabb időre kiemelni őket fejlesztés címén. Jósolható, hogy ezek a túl korán szárazföldre kerülő halacskák el fognak pusztulni! De ne is tartsák őket magas falú bádogedényben. Teremtsenek köréjük olyan kedvező környezetet, ahol a lassan, magától békává átalakuló ebihal idővel szépen kimászhat egy kellemes lejtőcskén a hívogató fűre, ha már ennek eljött az ideje.)”

Egy jó oldala mégiscsak van ennek a reformnak. Ha ez a kísérlet mégis kudarcot vallana, és jövőtől letesznek róla, talán az iskolákban ily módon feleslegessé vált állítható magasságú padokat-székeket, a valamelyest játékosabb taneszközöket, netán az akár pár perces pihenést kínáló várvavárt matracokat az első osztályok „örökölik” majd, s így akaratlanul is az iskolakezdőkhöz inkább alkalmassá válik az elsősök fogadtatása.

A tünkány

június 20, 2012 - 14:12 | Gyermekek – szülők, oktatás kategória | 7 hozzászólás
Címkék: , , , , ,

Nagymosás, valamikor tavasszal. A téli ruhákat a szekrény mélyére száműzzük. Hajtogatáskor rádöbbenek: mire újra eljön a pulóverek ideje, mikor Áron, Áron és Áron, Lacika, Gábor, Ákos, Kamilla, Tekla, Emese, Heni, Timi, Katica, Csaba, Imre, Alpár, Anna, Farkas, Bogi, Marci, Misike ismét magára ölti a sálat-sapkát-kabátot, már nem a saját különbejáratú tünkányuk, nem a boszodér anyáskodó szárnyai alá térnek vissza az iskolába.

El kell engednünk gyermekünk kezét, tudtuk jól, és az elmúlt tíz év alatt már sokszor sokféleképpen megtettük. Tanuljon meg járni, elesni, felállni, továbbmenni – ezt a folyamatot aztán gyakorolni egész életen át. Alighogy óvodába vittük őket, s csak tegnap volt a napja, hogy a tünkány tarkabarka szélforgójánál gyülekeztünk a legelső iskolanapon. És tovatűnt négy év.

Az a szülői értekezlet! Teával és finom zenével. Végül nem kötöttünk, csak ígérted. De vonalkákat rajzoltunk J A Márton-napi lámpásfénykör a hátsó udvaron. Éneksorok, hangfoszlányok, lélekszínek. Vonatállomás, indultok a táborba. Filléres emlékeink – drágák nekünk. A nyakkendős-szigorú-pódiumos szokásostól teljesen eltérő hangulatú osztályünnepségek, akár egy-egy kiadós családi beszélgetés verőfényes szombat délután a hűs verandán. Az „ünnepélyeken” mindenki – gyerekek és szülők – egyaránt fontos volt, de még inkább mindenkinek a lelke, a gondolatai. Kérdezgettünk egymástól, felelgettünk egymásnak szülők és gyerekek, olvastunk egymásnak, csodálkozva fedeztük fel, hogy teljesen jól van ez így, nekünk, szülőknek is fekszik a játékos előadói szerepkör – mindehhez a tünkány volt a mókamester, a forgatókönyvíró. A játék és bolondozás gyakori vendég volt az ünnepségeken, de a tanórás hétköznapokon is. Megkaptuk a legnagyobb kincset, azaz inkább csak időnként emlékeztettek rá, nehogy a rohanásban elfelejtsük, hogy a birtokunkban van: tünkányunk egyszer abban a bizonyos karácsonyi kincsesládában mutatta meg, amelybe három évvel ezelőtt minden gyerkőc a családjával egyszerre belekukkintott – tükör volt a ládában…

Gyerekek, emlékeztek még az elsős reggelek sok-sok meséjére? A napindító gyertyafényes beszélgetéseitekre, amikor elmondhattátok egymásnak, mi történt veletek tegnap óta, mit álmodtatok az elmúlt éjszaka? Ebben az osztályban megengedték nektek, hogy ébren is, hangosan is álmodjatok. Rengeteget okosodtatok, nagy felfedezéseket tettetek, sok próbát kiálltatok, sok-sok titkot megfejtettetek azon a bizonyos égigérő fán, amelyre négy évvel ezelőtt elengedtünk benneteket, királykisasszonyokat és királyfiakat a tünkánnyal.

A nagy utazásnak korántsincs vége. Csak átszállunk.

Ősztől már nem lesz mellettetek mindig, hogy szóljon, „vegyél sapkát!”, „gombold be a kabátot!”, hogy mindenféle apró kedvcsináló szertartást kitaláljon a muszájfeladatokhoz, hogy melegséges színekkel töltse meg a tantermet, ahol olyan jó csak úgy egész egyszerűen ott lenni, hogy merész rugalmassággal bánjon a szünetekkel és tanrenddel, hogy mindenféle viccet, bolondságot kitaláljon a szorzás-osztás-helyesírás szerethetőségéért, hogy ellássa a sebeket, a lelki sebecskéket is. Nem lesz ott minden nap, hogy gondoskodjon róla: semmi se legyen véletlen, vagy ha mégis az, jó véletlenné legyen. Hogy a botladozást sikerré, a könnyet nevetéssé varázsolja. Szerencsés esetben nem egy tünkányotok lesz ősztől, hanem több… Ez a régi meg újabb szerencsés királykisasszonyokkal és királyfiakkal indul új utazásra az égigérő fán.

Itt egy kis ízelítő a mi utazásunkból, tegnap együtt meg is néztük…

Halált a zenére!

február 3, 2010 - 15:07 | Gyermekek – szülők, oktatás, Tehetségkutatás, Vélemény kategória | 8 hozzászólás
Címkék: , , , , ,

Azok, akiket közvetlenül nem érintett az ügy, tavaly az általános választások diktálta valamelyes politikai visszafogottságban többnyire csak azt látták, hogy tíz nap kényszerszabadságra kellett menniük a tanároknak, a gyerkőcök plusz vakációt kaptak, de ennek sem tulajdonítottunk túl nagy jelentőséget, hiszen helyenként amúgy is több napra bezárták az iskolát a sertésinfluenza miatt. A gazdasági és belpolitikai válság nyüzsgésében, a decemberi ünnepekre való mindig sietős készülődésben talán el sem jutott tudatunkig az a karácsony és szilveszter között elhangzott bejelentés, miszerint 15 ezer személyt kell elbocsátani a tanügyből. Akkoriban még az is elhangzott: éppen ennyi helyettesítő tanárt foglalkoztatnak, vélhetően azoknak kell majd menniük. Most aztán eljött az ideje a tizedelésnek. Hatása minden várakozást felülmúlóan keserűbb, ijesztőbb. Aki eddig nem, az most megérzi a gazdasági válság súlyát.

Az elbocsátások módjának azonosítása kénytelen-kelletlen a tanfelügyelőségek megszégyenítő feladatává vált. A megyék tanfelügyelőkké kinevezett hajdani tanárainak kell valamiféle stratégiát kidolgozniuk arra nézve, hogyan szabaduljanak meg a 15 ezerből rájuk eső létszámtól. Szinte tudathasadásos állapot: az iskolák-tanárok-diákok érdekeit védelmezni hivatott intézmény most a kormány parancsára iskolákat számol fel. Vitázhatunk a kis vidéki iskolákban folyó oktatás minőségéről – megkockáztatom: az oktatási folyamat eredményessége még csak nem is a tanár szakképzettségén, diplomáján múlik. Sorakoztathatjuk pro és kontra érveinket az elemisták ingáztatása vagy bentlakásos életmódja, az ingázó tanárok menetrendhez kötött oktatói elkötelezettsége kapcsán. Elmondhatjuk, hogy az intézmény-felszámolások következtében sok nebuló jobb körülmények között tanulhat majd, mint tette eddig, csapvíz lesz az iskolájában, nem hullik fejére a vakolat, és talán a vécére sem kell többé az udvar végébe mennie. A költségvetés így több legyet üt egy csapásra: leteszi a lepattant épületek foltozgatásának gondját, iskolánként megspórol néhány állást és az évek óta kidolgozott, lassan általánosan esedékessé váló fejkvótarendszer bevezetését is lényegesen zökkenőmentesebbé teszi.

A válság másik áldozata a művészeti oktatás. Korunkban, amikor egyre szélesebb körben hangsúlyozzák az alternatív oktatási módszerek alkalmazásának fontosságát a hagyományos, állami, „poroszos” iskolákban is, amikor a tudás bővítésén túl fokozottan előtérbe kerül a gyermekek személyiségének fejlesztése, amikor megértettük a tehetségkutatás, a tehetségápolás és -fejlesztés fontosságát. Megszűnés veszélye fenyegeti Kolozsváron a magyar nyelvű képzőművészeti oktatást és az általános műveltségi iskolába járó 6-15 éveseknek kizárólag zenei és hangszeroktatást biztosító zeneiskolát (erről szól a Szabadság február 2-ai cikke). A leggyakrabban hangoztatott érv a kis létszám. Igaz ugyan, hogy jelentkezők híján a román nyelvű középiskolai képzőművészeti oktatás már korábban megszűnt, ám a magyar nyelvű képzésnek az Apáczai-líceum ad otthont, ahol különféle szakokon többszáz diák tanul, a tagozat felszámolása tehát jó esetben minimális megtakarítást jelenthet, vagy egyáltalán semmi spórolást.

A zeneiskola esetében a kis létszám nem lehet érv, hiszen ott mintegy 300, köztük nagyon sok magyar fiatallal foglalkoznak. Míg a képzőművészeti képzés esetében alternatíva egyáltalán nincs, addig a zenei képzést óhajtóknak azt tanácsolták: írassák zenelíceumba a gyereküket. Évfolyamonként esetleg további tíz gyermek iratkozhatna például magyar tagozatra a zenelíceumba, valószínűnek tartom, hogy újabb osztályok létrehozása nélkül a román tagozat sem tud fogadni tömegesen gyerekeket. A zenelíceum ráadásul épületgondokkal is küzd, nem is olyan kézenfekvő tehát az elhangzott tanács. Elismerem, hogy nem kell mindenkiből zongoraművészt faragni, ám a zenei oktatás személyiségfejlesztő jelentőségére, az általános tudást gyarapító, pl. matematikai gondolkodást is fejlesztő hatására szakemberek figyelmeztettek. Ezt ismerték el azok a tanítók is, akik elemi osztályokban valamilyen hangszert, például furulyát oktatnak.

Nem hiszem, hogy elfogult lennék, bár az én fiam is zenét tanul ebben az iskolában. Ennek jó hatását tapasztalom. Bár a hangszertanulás kicsit inkább még feladatnak számít, kedveli, amúgy meg szinte folyamatosan dudorászik. Nem akarok belőle színpadi művészt faragni, nem ez a cél, de örülök, ha hozzáértőként megszereti a komolyzenét (is). Örülök, ha többszáz társával együtt valamikor majd látogatója lesz városunk operáinak, filharmóniájának, és másoknak sem kellene mindegy legyen, hogy van-e közönség a koncerteken.

Persze: aki taníttatni akarja gyermekét, az ne csak jelképes iskolapénzt adjon, hanem fizessen magántanárt. Egyesek majd bizonyára meg is teszik, megtehetik. Aligha járhat el így viszont az a kisfiú, akit három testvérével együtt az anyuka nevel, sem az a kislány, akinek otthon még két testvére van. Hogy az igazi tehetség utat tör magának? Csak ahhoz, hogy csírájában megmutatkozzon, előbb hegedűt, ecsetet kell adni a kezébe.

Jó lenne, ha a művészeti oktatás hangsúlyos helyet kapna az általános oktatásban, a zene- és rajzóra nem csak amolyan mellékes tevékenységként szerepelne, amelynek sajnos leggyakoribb hatása – lássuk be – e két tevékenység meggyűlöltetése a diákokkal. Igen kedves emléket őrzök a vegyes tannyelvű lakótelepi iskolám egyik énektanáráról. 48-an jártunk a nyolcadik osztályba, gyötrelmes létszám, ráadásul a társaságnak pontosan a fele fiú. Valahogy ugyan mindig valamelyik magyar osztályt illették az iskola legrosszabb osztálya címmel, de tény: olyan ördögök voltunk, hogy fiatal kezdő tanárnőnk óra után a könnyeit még a tanári szobáig sem tudta vinni, ott sírt szemünk láttára a tanterem bejárata előtt. Újdonsült énektanárnőnk fegyelmezésképpen nem kiabált, nem osztogatott hármasokat. Énekórákra magnóval érkezett, és a következő szabálytalan tantervet alkalmazta: elmesélt egy operát, majd meghallgattunk néhány részletet belőle. A közel félszáz kamasz egy teljes órán át halotti csendben figyelt…

Folyton kongatjuk a vészharangot a fiatalok, gyerekek kapcsán. Hogy nem érdekli őket semmi, hogy nem tanulnak, hogy értelmes tevékenységek helyett bárokban, klubokban vesztegetik az idejüket, kiváló célpontjai a számítógép-függőségnek, az alkoholnak és kábítószernek. Ahelyett, hogy egyre több alternatívát kínálnánk, a meglévő hidakat is felégetjük, aztán meg majd tovább sápítozunk ezen a rettenetes, elveszett ifjú generáción.

WordPress.com ingyenes honlap vagy saját honlap létrehozása.
Entries és hozzászólás feeds.