Lehetetlen találkozás*

december 20, 2017 - 10:42 | Család, könyv kategória | Hozzászólás
Címkék: , , ,
Untitled-3

Azt hiszem ez életem első karácsonya, én vagyok a bébi 🙂

Egyszer csak ott állunk M.-mel a nagyszoba ajtajában, a blokkban, és nézünk befelé. Bent semmi sem olyan, mint annakidején. Sehol sincs Nagymama nagy rekamiéja az ágyneműtartó ládával, Nagytata keskeny ágya a falnál a könyvespolccal, régi, megsárgult papírlapokkal, feljegyzésekkel, köztük a régi troli-lajstrommal – amikor elindult az első trolibusz a városban, messzelátóval figyelte az ablakból, és felírta, hogy hány órakor követték egymást a csápos csudajáratok. Biztos ott tartotta az időjárás füzetét is, ahova éveken át naponta háromszor feljegyezte hány fok van, és hogy esik, süt vagy fúj-e. Az ágy mögött a fejénél a magasocska kisasztal sincs sehol az örökké letakart fekete-fehér tévével, sose nézték, talán nem is működött már. Az ajtóval szemben a szekrénysort hiába keresném, előtte a finompuha vékony pokróccal letakart asztallal, másnál sose láttam ilyent, mindenki horgolt csipketerítővel vagy vászonnal borította az asztalát, én mindig is szerettem a pokrócterítőket. Most mindennek nyoma sincs. Merthogy minden megváltozott azóta, hogy több mint húsz éve elmentek és a lakásban ki tudná miféle idegenek élnek…

Délutánnak kell lenni, lámpát nem gyújtunk, de a földszinti blokklakás ablaktalan folyosóján sötét van. Az ajtókeretből hátrapillantok a hosszú előszobára, benne a fogassal, polgári esernyőtartóval – e hasznos bútorok jó részét maga Nagytata eszkábálta csinosra –, ahonnan a konyha nyílt. Az előszobában most fiatal férfi és nő, idegenek, csendesen összemosolyogva nyugtázzák a lelkemben dúló döbbent felismerést: a nagyszobából idegen hangok szűrődnek ki.

Ott haltak meg. Mindketten. A nagyszobában.

Untitled-2

Fiatal Nagymama a cugákkal

Hirtelen bent vagyunk a verőfényes szobában, nagyon sok a bútor, mégse nyomasztó, mert aranyszínben ragyog minden, és fehér, és sárga, nem is tudom, hogy bírhatjuk tágra nyitott szemmel. Hát persze, Nagymama fűtő volt a Napnál, mindig ezt mondta huncutkodva, ha kérdeztük, mit dolgozott. Senki sem volt ilyen különleges a családban, mint ő, és olyan sokáig nagy-nagy megilletődöttséggel adóztunk neki e jelentős hivatala miatt. Igazából még most is…

És egyszer csak ott van Nagymama, bár őt csak érzem és hallom, nem látom, és ott van Nagytata is a vastag fehér bajuszával, és fiatalok, ahogy soha nem láthattam őket, persze úgy fiatalok, nagymamásan és nagytatásan, és vidámak, mint akik felhőtlenül boldogok, pedig miután gyermekeikkel együtt sajátkezűleg épített házikójukat a népi demokrácia lerombolta, abban a blokkban eltöltött pár utolsó évük alatt már soha nem voltak egészen úgy.

Most beszélnek, megállás nélkül, és bolondoznak. Nyár van, ahogy a legjobban szeretem: nyár, napsütés és reggel szellővel, az egész hosszú nyárnap ígéretével. Rengeteg bútor a szobában. Nem tudom, mifélék, ismeretlenek, de alig férek köztük. Senkit nem látok, de tudom, hogy ott van M. is valahol, és Á. is ott van, aki soha nem láthatta Nagymamát és Nagytatát, évekkel később született, és tudom, hogy most, most először végre találkozhatnak ők hárman. És ahogy ott érzem mindannyiukat, egyszerre csak megértem, amit eddig soha, hogy mennyire hasonlít rájuk… Beszédes, mesélős, mint Nagymama volt a libabőrösítő hangszínével. Természetszerető gyűjtögető, mint Nagytata volt, aki kilencvenévesen is járta az erdőt, ismerte a gombákat, a gyógynövényeket, sok okos könyve volt virág- és gombarajzokkal tele. Akárcsak Á.-nak, aki már óvodásként is nap mint nap mindenféle leveleket, ágakat hozott haza a játszótérről, és ma is képes könyvvel a kezében mászkálni a jegenyei dombokon füveket-virágokat kutatva. A temérdek bútoron itt is, ott is csokornyi füvek, sárga virág, kék virág, és kérdezzük, és sorolják, hogy mifélék, és már nem emlékszem, mit is mondigálnak. Csak Nagytatát látom. Nem hiszek a fülemnek, hogy annyit beszél, ő volt mindig a testet öltött Hallgatás, és mosolya sem látszott a bajusza alatt. Most látszik, szélesen. Magyaráznak fáradhatatlanul. Á.-nak mesélik el magukat.

Untitled-6.jpg

Ez is egy nagyon régi Nagytata…

Nagyon fontos valamiért, és Nagytata elővesz egy cipőt. Barna, fonott az orra, majdnem szandál, de mégse. Hosszú, hegyes botot szurkál a cipőbe, mintha méricskélné, de valahogy nem sikerül, és ahogy újra és újra próbálkozik, a cipő egyre nagyobb és nagyobb lesz, már a fejem is beleférne, már mind egészen beleférnénk. Még most sem gyanakszom, ez a varázslat teljesen természetes, hiszen Nagytatának olyan érdekes szerkezetei voltak. Mai napig nem tudom, micsodák. Tokokban, fából, fémből, fekete és ezüst simaságok, némelyiken számskála, megvonalkázva. Hosszú rudak, ugyanígy megfejthetetlen számokkal. Mindet ott őrizte, a kis szobában, az ő birodalmában, ahova mindig visszavonult, ha tiltott nagyritka látogatásainkkor már megpusziltuk egymást, és szűkszavúan elmondott vagy két elmés poént, majd a „beszélgetésfelelős” Nagymama gondjaira bízott. A kisszobából aztán rejtelmes kattanásokat, hangocskákat szűrögtetett ki a bezárt ajtón. Nagytata, a titokzatos. Most egyáltalán nem rejtélyes, hanem beszélős és magyarázós. Valamit fabrikál most is, valami kötényen, ruhafélén műszakiskodik, aztán egyszer csak odaszól, és mikor ránézek, magára kapja a fonalkötényt, s mintha sisakot eszkábált volna rá, a fejét is beborítja, csak sápadtkék szeme látszik. És ez olyan vicces, hogy végtelenül kacagunk, úgy kacagunk, olyan hangosan és jóízűen, mint életünkben együtt sohasem…

Nem értem, mi a csudáért csorog szememből a könny, mikor olyan nevetős a kedvünk. A szemem hamarabb megértette. Aztán én is mindent megértek, és azonnal vissza akarok menni, oda hozzájuk, már azt se bánom, hogy nem az örökké áhított csudaházikójukba, hanem abba a régi nagyszobába, még, még, hahotázni, bolondozni, mesélni! Hiába. Hétágra süt a nap, és az ablak alatti fiatal diófa fázós lombja sem tudja úgy elkortyolni a sugarakat, hogy ne törnének át a fekete ablakredőnyök mellett. Hiába csukom be a szemem, és hiába szorítom, és hiába húzom fejemre a takarót, mert már a kutya is megérezte, hogy megérkeztem, hangosan beszuszog az ajtó alá. És másra már nem emlékszem, és tudom, hogy később még kevesebbre fogok emlékezni, nem akarom elfelejteni, és a nevetést hallom, az erős fényt látom a nagyszobában, és mosolygok, kacagok, és csorog, csorog a könnyem.

 

* Örökös hálám Dragomán Györgynek, aki megírta a máglyát, és varázslatos történetével lehetővé tette ezt a lehetetlen találkozást.

Reklámok

Vélemény? »

RSS feed for comments on this post. TrackBack URI

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s

Működteti a WordPress.com.
Entries és hozzászólás feeds.

%d blogger ezt kedveli: