Zrínyi, Harry Potter és a kilencedikesek a fűszerkertben

május 30, 2017 - 10:00 | iskola, játék, oktatás, Uncategorized kategória | Hozzászólás
Címkék: , , , , ,

SONY DSC

Itt éppen a tizenegyedikes „gyógynövényekkel” kapta le Vremir Magdolna

Olyan fűszerkert van Tordán, hogy majoránnától ánizsig és bojtorjántól kakukkfűig mindenféle ínyencség terem benne. Bárkinek juthat belőle, és egyike-másika még nevetős hatással is bír fogyasztójára. Mégsem tapinthat senki egyetlen szál bazsalikomot sem. Annál inkább megérinthetnek bennünket azok a friss, csiklandozóan mulatságos, pazar illatok, ízek, amelyeket a tordai Jósika-líceum kilencedikesei teremnek saját virtuális fűszerkertjükben.

Az egész egy megszállott Kertésszel kezdődött. Aki egy napon gondolt egy nagyot, és miután megjárta az élet sokféle pályáját, volt újságíró és cégvezető és marketinges is, egy reggelen arra ébredt, hogy egyre inkább foglalkoztatja egy nyugtalanító dilemma: jó helyen van-e? Megesik ez az emberrel néhanapján. És kertészünk úgy találta, mégiscsak az első szerelem volt számára az igazi, így aztán visszatért oda, ahonnan sok-sok évvel ezelőtt elindult: kisembereknek irodalomtanára lett. A véletlen úgy hozta, hogy éppen az alig tízéves tordai magyar iskolában, a Jósika Miklós Elméleti Líceumban lett tavaly ősztől magyartanár Lukács János. A Kertész.

kakukkfu

Keze alatt fűszer minden kilencedikes diák. Egyik finomabb, mint a másik, egyik különlegesebben egyedi, mint a másik. Pont, mint a gyermekek, ha sikerül a látszaton túl is megérezni őket. Az irodalomóra, a kilencedik osztály, a fűszerkert, az iskola, a közösség mind másképpen lesz ízes és gazdagabb annak minden egyes fűszerétől. És az egyik fűszer a másiktól, ha bölcsen tudja őket egymás mellé plántálni a Kertész. Hogy Erika-e a petrezselyem vagy Dávid, hogy Mónikát rejti az ánizs vagy Tamást, arról csak a kertész tud és maga az érintett. Nagy-nagy titok övezi a kertet, és éppen ettől lehet mindenki akár annyira leplezetlenül önmaga, ahogyan a hétköznapi farmerben és félretaposott sportcipőben talán soha nem merne.

A fűszerkert pompás tanári ötlet ahhoz, hogy a magyar irodalomóra érdekesebb legyen, játékosabb, élményszerűbb. Hogy a házi feladat ne is legyen annyira házi feladat ízű. Hogy már-már alig várják a nebulók az újabb kihívást. Azokból volt bőven szeptember óta a fűszerkertben. Átlagosan hetente érkezik újabb feladat. A megoldások elolvasásánál már csak az lehet szórakoztatóbb kihívás, ha elkezdünk mi is megoldást gyártani a változatos feladványokra.

kurkuma

A tordai kilencedikesek például kitaláltak maguknak egy szereplőt, Doboz lett a nyertes kiválasztott, akinek a történetét a Kertész elkezdte, aztán a diákok folytatták. A Doboz sok mindent megbír, lehet üres, és lehet csordultig tele jó vagy negatív dolgokkal, és még titkot is rejthet. A diákok mindenféle viszontagságba belevitték, érzelmeket és tulajdonságokat aggattak rá. Máskor angyalt játszottak, vagy kedvenc hősük szerepébe bújtak, vagy Zrínyi lelkesítő beszédét írták meg, a kitörés előtt. Az idézetkvízben a kihívás úgy átírni egy versszak mássalhangzóit, hogy a magánhangzók megmaradjanak, és értelmes, összefüggő szöveg szülessen. Egy példaszülemény ez: „Egy gyorsvonat száll hegymenet, / Vágtat, sárkányt öl, falni megy. / Halkan felhangzik egy imagitár, / A hegy lejt: síp, dob, ének tovaszáll.” Az eredeti pedig, íme: „Egy gondolat bánt engemet: / Ágyban, párnák közt halni meg! / Lassan hervadni el, mint a virág, / Amelyen titkos féreg foga rág.”

fahej

Nagy sikert aratott az a feladat, amikor egyszer azzal kellett kezdeniük valamit, hogy Harry Potter az osztálytársuk lett. Egyik szöveg ötletesebb a másiknál, bizony a szerelem is utolérte a varázslófiút éppen egy jósikás diáklány által, de elvitték Harry Pottert a padlásra is olyan könyvet keresni, amelyből a szörnyszereplők kiszabadulnak, kviddicsezni taníttatják vele a jósikásokat, akik aztán csuda módot találtak arra is, hogy a háromnegyed kilences (kötelezően keskeny nyomtávú!) vágányról éppen Tordára megérkezett Harry hazajuthasson abból a városból, ahol amúgy nem is jár vonat. A sok diákszövegből kiderül, hogy bizony azért tudnak egyet s mást a városukról ezek a sokszor „mihasznának” bélyegzett ifjak. Az is leszűrődik, ha odafigyelünk, hogy a tanárokat a fiatalok folyton sietőseknek látják, s bár dehogy kérik ők a nagyobb odafigyelést, hiszen éppen hogy önállóak mindannyian, titkon azért talán mégis arra vágynak, hogy meglássák őket, úgy igazán, és ehhez, tanárok, tényleg idő kell. Kibújik aztán belőlük a „kenjük meg az iskola oldalát szalonnával” jelenség, mert azért valljuk be, mindenki, aki volt diák, vágyott már legalább egyszer arra, hogy ugyanbiza bonyolult krikszkrakszos képletek helyett folyton csak vicceket mondjon a matektanár, énekelve magyarázzon a történelemtanárnő és táncoljon földrajzórán a térkép. No, Harry Potter ezt is megoldotta.

A tordai fűszerkert alig múlt féléves, de ma már a közösségi hálón is van saját oldala. Ebben az a szép, hogy a Fűszerkert Blog oldalon bárki, aki Facebook fiókkal rendelkezik, és kedve tartja, csatlakozhat a játékhoz. Osztálytársává fogadhatja a varázslófiút, angyalt játszhat, verset költhet, s így valami újdonatúj fűszerrel gazdagítaná a kertet. És ki tudja? Talán még másnak is örömére, szórakoztatására válna. Ránkfér.

Poké… mi…?

július 22, 2016 - 10:01 | IT, játék, Uncategorized kategória | Hozzászólás
Címkék: , , ,

Alattomosan érkezett hozzánk a játék, éppen akkor lett belőle szenzáció, amikor különbejáratú családi szakértőnk egyhetes túlélőtáborban kóstolgatta az élet igazi ízeit. Amikor hazatért, én fertőztem meg a kórral: megkérdeztem, hogy khm, izé, mitől is van ez az őrület?

pokemon

Pokémonvilág Kolozsváron: a Kakasos templomnál is van töltőállomás, a főtéren is röpködnek, szaladgálnak a Pokémonok

Könnyű nekem, hiszen tinédzser van a családban, gyorstalpalóval juthattam bele a Pokémon világába. Merthogy a sajtóhírekről sokszor messziről lerítt, hogy akik írták, azoknak fogalmuk sincsen, hogy mi ez a Pokémon – kivéve például a Szabadság cikkét 🙂 (Vagy épphogy nagyon jól tudják, azért gondolják, hogy olyan, mint a szorzótábla, amit nem kell magyarázni, MINDENKI kívülről fújja. Hát nem olyan. De még könnyen olyan lehet…)

Ez a kérdés részemről már maga volt a felkérés a keringőre, hát egyhetes patakparti, medveközeli sátorlakó életmódból az angol vécé, a villanyáram és a technológia világába visszacsöppent utódunk azonnal letöltötte a játékot. És elkezdődött a kiképzés…

Aki ismeri a geodobozokat, valami affélét képzeljen el, csak míg a geodoboz maga a kőkorszak, a Pokémon a futurisztikus jövő. A geodoboz statikus, térképek alapján egy kicsit nyomozót játszunk, míg megtaláljuk a városban elrejtett finomságot, érdekességet. A Pokémonnal az egész világ mozgalmas, folyton változó, és kihívásokkal teli játszótérré válik. Van egy óriási piros pontja a szokványos számítógépes játékokhoz képest: ahhoz, hogy igazán élvezetes legyen, el kell szakadni az asztaltól, ki kell menni a négy fal közül. Sőt akkor lesz még izgalmasabb a játék, ha csapatban játsszuk – még egy piros pont a játék valódi társas jellege miatt, hiszen ehhez már fizikailag találkozni kell, nemcsak virtuálisan együtt lenni az internet hálózatán belül. Persze, hajba lehet kapni, hogy az utcán éppen megjelenő figurát melyikünk vigye el, de segíteni is lehet egymásnak, és bizonyos feladatokat közösen megoldani. Mint például elfoglalni egy gymet, vagyis edzőtermet, ahol aztán a Pokémonjaink kedvükre tornázhatnak, erősödhetnek…

Hja, igen, alapvetően Pokémonokat – afféle aranyos rajzfilmfigurákat – gyűjtögetünk. De csak akkor tudunk egyet begyűjteni, ha bizonyos közelségbe kerülünk hozzá. Most képzeljük el, hogy gyanútlanul megyünk a boltba tejért, és a sétányon egyszer csak felénk repül egy Pokémon denevérféle – amit az okostelefon kijelzőjén látunk csak, persze, és hangriasztást is kapunk ilyenkor. Nosza, előveszünk egy poké ballt (poké labdát), és célozunk, aztán még egyet, és még kilencvenkilencet, mire valahogy sikerül az elsőt, és a másodikat és a tizediket befognunk. Aztán később már egyre jobban értünk hozzá, és már egyetlen labdával is sikerül. És persze, hogy seperc alatt elfogytak a labdáink. De ez sem megoldhatatlan, mert mikor cekkerünkben a tejjel éppen a villanyszámlát megyünk kifizetni, hát nem pont ott kéklik jobbra a szobor fején az a kockácska, ahol a töltőállomás van? Ezen a pokékúton tölthetjük fel kimerült labdakészleteinket, de nehogy már elég legyen csak a sarokig elmenni a legközelebbi töltőállomásra, egyszerre csak három labdát kaphatunk, ami édeskevés. Vagyis még testedzésnek sem utolsó ez a játék, hiszen mennyivel mókásabb Pokémonokat és pokélabdákat gyűjtögetve szaladni töltőállomástól töltőállomásig, mint csak úgy céltalanul futkározni a parkban.

Pokémonjaink fejleszthetőek, magasabb szintekre léphetnek, ha az egyénre szabott varázsporból és spéci cukorkából adunk nekik, és ahogy lépegetnek, egyre szebbek lesznek: a bumfordi rajzfilmfigura-féle madárka egy nap alatt királynői külsőre tesz szert, a plüssmaci meglett medvévé érik. Közben persze ügyesebben bánnak a tulajdonságaikkal is. Ja, és vannak speciálisan különleges Pokémonok, amelyeket befogni még nehezebb, egyben még nagyobb dicsőség, a sajtó is hírt ad róla. A töltőállomásokon a labdák mellé tojást is kaptunk, abból elegendő sétálgatás mellett egyszer csak Pokémon születik – és így a gyerekek nemcsak azt fogják tudni, hogy a tej a szupermarket polcán terem, hanem azt is, hogy a madárka és a medve, na meg a hernyó és a rák tojásból születik. Néha egy-egy Pokémont elküldhetünk a Professzornak, aki… Nos, erre még nem jöttünk rá, hogy mit csinál velük, reméljük, hogy csupa szép és jó dolgot, mondjuk jutalmazva tanulmányozza őket vagy micsoda.

Hát, körülbelül itt tartunk most, de azt hiszem, még egész sor meglepetést tartogat majd ez a játék, ha időközben rá nem ununk. Mert a sikerért ugyanúgy meg kell küzdeni, mint a mindennapokban. Ha népes Pokémon-tábort akarunk, akkor sok időt kell játékkal töltenünk, sokat kell gyalogolnunk vagy autóznunk, de ehhez üzemanyag kell és pénz. Ha pedig a rövidebb utat választjuk, akkor csak pénz. Mert természetesen pénzért is lehet pokélabdákat vásárolni, és akkor ki sem kell menni a házból, esetleg csak akkor, ha nem elégszünk meg a házunk tájára tévedő figurákkal. Mert el sem képzelnétek, miféle lényecskék mászkálnak az ablakotok alatt a kiskertben.

Nem szívmelengető látvány, amint egy múzeumban a kiállítás figyelése helyett a tisztelt látogató a telefonja képernyőjét böködi a Pokémonokért, nem csoda, hogy több intézmény már tiltakozott kérve, hogy a játékkészítők bizonyos helyekre ne helyezzenek virtuális figurákat. Bár ez a módszer még ingyenreklám is lehet a kastélyok, tárlatok, kávézók, strandok számára, hiszen a játékosnak oda el kell mennie, belépőt kell fizetnie ahhoz, hogy az áhított Pokémont begyűjthesse. Még az is lehet, hogy ha már ott van, meglátogatja azt a helyet igazi turista módjára – főleg ha a játékkészítők odafigyelnének, hogy annak a figurának a befogása után félóráig-óráig arra a helyre több Pokémont ne küldjenek. Még a végén a cégek örömmel fognak fizetni azért, hogy bekerüljenek a játékba, hogy Pokémonokat kapjanak a boltjukba. A játékkészítők pedig, ha a térképeken az adott kalandpark vagy híres szülőház mellé néhány opcionálisan megtekinthető információt is elérhetővé tesznek, kifoghatják a szelet a játékkal szemben megnyilvánuló ellenérzések vitorláiból. Még a lázadó ifjakat is rá lehet majd venni, hogy egy múzeumhoz hasonló szörnyen unalmas helyre látogassanak, ha a jutalom egy speciális Pokémon lesz.

Nem csodálkoznék, ha a vezetés közbeni rágyújtás és a mobilbeszélgetés mellé a törvény tiltólistájára a Pokémon is felkerülne. Valóban beszippanthat, és az arra hajlamosaknál ugyanúgy függőséget okozhat, mint akármilyen más játékszenvedély, sőt különlegessége miatt talán még úgyabbul. Ennél a játéknál már csak az lenne izgalmasabb, ha a megfelelő szemüveget viselve az utcán úgy lépkedhetnénk, hogy a hús-vér emberek mellett a virtuális alakokat is láthatnánk… Mint a Star Trek holodeckjén. Egy ilyenféle világot teremt a bécsi írónő, Ursula Poznanski 2012-ben kiadott, azóta már több mint húsz nyelvre lefordított Erebos című ifjúsági regényében, ahol összefonódik a valóság a virtuális játéktérrel, a game a konkrét világban végrehajtandó feladatokat ad, és mikor legközelebb belépsz a játékba, az pontosan tudja, hogy teljesítetted-e vagy sem. Aztán egy idő után már abban sem lehetünk biztosak, ki kicsoda, melyik a számítógépes álomvilág és melyik az igazi. Számítógépfüggőknek is ajánlott igényes olvasmány, senkit se riasszon el a hozzá kapcsolt thriller jelző.

Gyerekeket, fiatalokat és felnőtteket is magával ragadott a Pokémon-láz. Nálunk már a kutya is tud pokémonozni. Tiszta profi! Egyetlen labdával azonnal befogta azt a különleges Pokémont, amit mi még észre se vettünk. Mert közben szerencsére éppen a kutyát ugrattuk. Még aranyérmet is kaptunk, hogy egyből sikerült!

Egy biztos: ha már semmiféle fenyegetéssel vagy ígérettel rá nem tudjuk venni a gyereket, hogy elmenjen kenyeret vásárolni vagy kivigye a szemetet, a Pokémonnal nyert ügyünk lesz.

Örökségünk szép diákőrei, Brüsszeltől Brüsszelig

március 22, 2016 - 13:46 | iskola, játék, Kolozsvár, Műemlékvédelem, Uncategorized kategória | Hozzászólás
Címkék: , , , , , , , , , , , , , ,

Brüsszel. Mást jelentett szombaton a kolozsvári diákoknak. Mást jelent ma.

DSC_1753_kissgabor

Annyi őszinte lelkesedést és örömöt közösségi rendezvényen ritkán látni, mint azon a pompás előadáson, amelyet a kolozsvári magyar iskolák diákjai adtak az általuk örökbefogadott műemlék épületekről. Úgy látszott, tényleg őszintén örül Horváth Anna is, hogy a közfelfogásban a lehurrogott, csömöröltető politikával egyenlőségjellel összekapcsolt RMDSZ most egy ilyen telitalálat kezdeményezést mondhat magáénak, mint az Örökségünk őrei – Fogadj örökbe egy műemléket program, amelyen talán még a legelszántabb ellenzéki sem találhat kivetnivalót. Hegedüs Csilla szerelmeket, csókokat, gyermekkori habos süteményeket emlegető és Winkler Gyula „szeretem Erdélyt, szeretem Európát” vallomásának révült elragadtatottságán nem is csodálkozom, a zsűri tagjaiként ők már tudták, hogy a diákcsapatok mekkorát alkottak az utóbbi félévben. Mert alkottak. Az elfuserált, tessék-lássék munkák országában ragyogóan megmutatták, hogyan is kell(ene) dolgozni. És milyen Európában, milyen Kolozsváron szeretnének élni.

Mi is ez a kétkarikás játék, az Örökségünk őrei? Hegedüs Csilla és Winkler Gyula kezdeményezésére született, a lényege: osztálytársakból vagy baráti társaságokból álló diákcsapatok ősszel kiválasztanak egy műemlék épületet, és fél éven keresztül azon dolgoznak, hogy azt minél szélesebb körben megismertessék, belföldön és külföldön egyaránt. A cél akár a turisztikai körforgásba bevinni a műemléket, vagy a huszonnegyedik órában figyelmeztetni annak pusztulására, mely folyamatba a közösséget is bekapcsolják, ami elsősorban a szórványban gyakorol igen értékes közösségépítő tényezőt. A féléves kampányt megyei, helyi döntők követik, nincs országos megmérettetés, hanem sok a nyeremény, főleg táborok. Bár az igazi nyeremény az út, amit a csapatok az örökbefogadás pillanatától a döntőig megtettek, és mindaz, ami a reflektorfények kihunyása után hétköznapjaikban következik.

A kampány és az előadás minden eszközt engedélyezett. Általában mindenki szórólapokon népszerűsítette műemlékét, látogatásokat vezetett csoportoknak, rajz és fogalmazásversenyeket hirdettek, filmeket forgattak, a szelfizés is divatos fogás volt, és persze a közösségi háló.

Farkas utcai templom almáspitével, himnusszal

pite

Készül Bornemissza Anna almáspitéje

A legalternatívabb bemutatót kétségtelenül az Apáczai-líceum tartotta. A kreativitás díjat is nekik adnám, no nem mintha a többi csapat ennek híján lett volna, hanem hát a semmiből mégiscsak látványosabb valamit kihozni, ráadásul hatásosan. Még nem telt el olyan túl nagyon sok idő, mióta Ruzsa Magdi mezítláb ment Európa elé, így hát még mindig szeretjük, ha így hozzák elénk az egyszerű alázatot, mint tették most a rövid fehér ruhás-inges apáczaisok: mezítlábasan a Farkas utcai templom „előtt”. Szinte nulla költségvetésből, egymásra helyezett, itt-ott festett kartondobozokból építették fel a templomot, kétméteresnél is magasabbra, ügyesen mozgatták azokat a színpadi koreográfiában. Négy gitárral énekeltek duettet, figyelemreméltó hanggal. Közösségépítésnek, de mókának sem lehetett utolsó megsütni Bornemissza DSC_1486_kissgaborAnna híres szakácskönyve alapján az almás pitét, annak rendje és módja szerint öreg almából, és filmre rögzíteni, mit mondanak a diákok a templomról (videók a Facebook oldalon). Beszélgettek érdekes emberekkel, például azzal, aki „olyan a papok között, mint a boncolóorvos az orvosok között”, de a templom restaurálásának részvevőjével is. A bemutató utáni kvízversenyen az apáczaisok lettek a legjobbak, ilyeneket tudtak Kolozsvárról, hogy mi az ájváj, hol van a Hóhérok hídja, mi a lábasház babonája, ki volt Biasini stb.

DSC_1504_kissgaborA Báthorysok nagy csapattal érkeztek, kisebbek és nagyobbak is jöttek, sőt a Kozmutza Flórából hallássérült diáktársaikat is elhívták, akik fekete pólóban, fehér kesztyűs kézzel jeleltek az előadás alatt. A jelbeszédhez a báthorysták is csatlakoztak, vagyis a közös munkának köszönhetően most már nekik is több fogalmuk van egy hallássérült mindennapjairól. Egészen élethűre sikerült embernagyságú Farkas utcai templomuk, egyik társuk élőben zongorázott a templomról költött himnuszukhoz, amelynek verselésében ugyan itt-ott a rím követelménye felülírta a ritmusét, de a szöveg igazán kedvesre sikerült. Egyedi ötlettel megrajzolták-mesélték a templom történetét, ezt a Draw my church videót is láthatjuk Facebook oldalukon. Ja, és androidra alkalmazást is készítettek örökbefogadottukról, itt letölthető. Na és ne feledjük, hogy ők voltak a verseny legkisebbjei, nyolcadikosok.

Elfuserált vasrudak a Román Színházban

DSC_1531_kissgabor.jpgA Református Kollégium csapata a Nemzeti (értsd kolozsvári román) Színházat fogadta örökbe. Na ehhez kellett egy jókora adag vakmerőség. Hiszen egy „magyar” intézménybe már a bejárás kieszközlése is egyszerűbb, több a belső ember, magyar ismerős, aki segítséget nyújthat. Az előcsarnokig így is sikerült eljutniuk, a pompás lépcsőkön Rómeó és Júlia paródiát (volt ám benne Petőfi és Arany János is meg egy túl igényes Rómeó) és hasonlóan ínyenc Hamletet adtak elő. Egész sor hazai és külföldi tévében és rádióban beszéltek a Nemzeti Színházról, Szabadkától Debrecenig és Kiskunhalastól Déváig vitték hírét, de még hollandoknak is meséltek az épületről. Facebook oldalukon előkerültek százéves előadások plakátjai, és Janovics Jenőről is beszélgettek a színház szakemberével. Humoros bemutatójukkal belakták a nézőteret is szombaton, egyszeribe „mindenféle jöttment népek” közé csöppentünk, akik leplezetlen őszinteséggel kiabálták be csípős kritikáikat az „elfuserált vasrudaknak” és „rossz fuszulykakarónak” titulált színésznőknek, de megismerkedtünk a színházigazgató Janovics Jenővel, aki fennköltet szólt hozzánk, és a szépen felépített rövid jelenetnek a csattanója is az egyik legsikerültebb volt: „A színház az mindenkié!”

Save Hotel New York

film

Villámcsődület

Azt hiszem, a leghatékonyabb médiakampányt a János Zsigmond Unitárius Kollégium folytatta. „Nagyon lehetett tudni róluk” Kolozsváron az utóbbi hónapokban, még a román sajtó is felfigyelt rájuk, egy csoportnyi magyar diákra – nem semmi (igaz, a Contit a román lakosság is sokkal inkább a magáénak érzi, mint mondjuk a főtéri katolikus templomot). Alighanem övék volt a legprofibb kivitelezés is, nem hiába vontak be szakembereket is a munkába (filmeseket, színis diákokat stb.). Azt a nyolc órányi filmanyagot, amelyből a 20 perces dokumentumfilm készült, mégiscsak nekik kellett leforgatniuk, a New York szállóhoz kapcsolódó lakossági emlékeket felkutatniuk. Fényképek és történetek, érzések és hangulatok kerültek elő. Facebook oldaluk igazi helytörténeti csemege, Save Hotel New York matricájukat hordozzák autók New Yorktól Kínáig, Afrikától Norvégiáig, de még indiai riksák is. Kampányuk csúcsa a villámcsődületük, amikor a Főtér sarkán sztárzenész megjelenésével Ercsey Feri zongorázni kezdte a New York, New Yorkot, majd harsona, trombiták, dob és énekes is csatlakozott hozzá, a könyvesbolt előtt kurtizánok legyeskedtek, miközben a pincérek egy kellemetlen vendéget alsógatyában kidobtak a szállóból az utcára, utána a nadrágját, cipőjét, bőröndjét… A járókelők fülig érő szájjal bámulták. Aki lemaradt, itt megnézhet erről egy videót.

DSC_1573_kissgaborHát körülbelül ugyanezt a hangulatot hozták az opera színpadán is. Zongorán a Szép város Kolozsvár, zöld pad, hangulatos utcalámpa, jelmezek. Bogdán Farkas az eredetinél is hitelesebb, lehengerlően őszinte rikkancsként nagyon megadta az alaphangot, és csak úgy röpködtek az elmés poénok. A látványos időutazás fokozódott: végzetes párbajt láttunk, a kontrasztoktól csak még hatásosabb deportálás-jelenetet, aranykorszakot kommunista lobogóval és egyenesen három román zászlóval a pionírindulóra táncikáló piros nyakkendősök kezében, aztán a Szabadság-cikket idézték a szálló eladásáról (nyomtatott sajtót temetők, agyonhajszolt újságírók: a csapatok gyakran idézték a korabeli napilapokat, és sokszor a DSC_1550_kissgaborSzabadságot 🙂 ), majd a háttérfüggönyön az utolsó filmkockák arról szóltak, ahogyan az angol nyelvű segítségkérő szlogent összerakják a Nyehó széteső szobáiból előkerült feliratokból. Csak jó pár perc után vettem észre, hogy a hang playbackről ment, élőben talán csak a rikkancs beszélt, és ez is előnyükre vált, nem rondított bele az előadásba a technika mikrofonokat megnyomorító ördöge.

Némafilm az Urániában

DSC_1595_kissgaborNa, utánuk lépjen színpadra valaki. A Brassai csapata az Uránia palotával csodákat művelt. A városközponttól félreesőbb, egykor botrányosan modern épületről és a kolozsvári mozizásról számtalan érdekes adatot bányásztak elő. Korabeli újságcikkeket arról, hogy felháborodtak a kolozsváriak az erkölcstelen szobrokon, így a kényes helyekre falevél került, arról, hogy a mozi hajnalán a kolozsvári közönség nem ismerte az etikettet, így nem vette le a kalapját a vetítések alatt. Megtudhattuk, hogy a palota tulajdonképpen a bevásárlóközpontok ősének tekinthető, hiszen bútorüzlet, cukrászda, húscsarnok stb. is volt a mozi mellett, az emeleten pedig luxuslakások, ráadásul sokak szerint a város első liftjét is az Urániában szerelték fel, az a lépcsőházzal együtt ma is páratlan látnivaló. A bemutatójuk sikerét bosszantóan csorbította a technika, úgyhogy az Urániában forgatott kétperces némafilmjüknek első 10 percét (mert színpadon ennyire kínos…) nem láthattuk, a Facebook oldalukon viszont megnézhetjük a teljes filmet. Senki se mondaná meg, hogy nem száz évvel ezelőtt forgatták!nema

Visszavonatozás 2070-ből

DSC_1617_kissgaborJól megmutatták nekünk az utolsóként színpadra lépők, hogy bizony sutba dobhatjuk a magyar tagozatos iskolákkal szembeni előítéleteinket (mert vannak, és még lesznek). A Ghibu magyar tagozatos diákjainak csoportja alighanem szoros versenyben lett második a JZSUK-val szemben. A kolozsvári vasútállomás várótermének falára az épület különleges történetét vetítették, máskor táncoltak a csarnokban. Üzenőfalukra ezt írta az egyik utas: „A kolozsvári vasútállomás több őszinte csókot látott, mint bármilyen anyakönyvvezető.” Színes kiadványt állítottak össze a vasútállomásról (innen letölthető), és a vonatozás illemtanát is megosztották velünk a Facebookon, így most már azt is tudjuk, hogy a vonaton nyugodtan megtarthatjuk a nyalánkságainkat, hiszen „Ha gyümölcsöt vagy bonbonokat eszünk, csak akkor kínáljuk meg útitársainkat, ha már beszédbe ereszkedtünk velük”. Pap Beáta 700 fagyispálcikából megépítette az állomás pontos mását, ezt láthattuk a színpadon is. 2070-ben vagyunk, négyfős diákcsapat utazna Nagyváradra. De véletlenül az idővonatra ültek, és éppen kétszáz évet utaznak vissza a múltba, amikor az első gőzös indult Kolozsvárról Nagyváradra, majd 1902-be, ahol éppen teljes pompájával zajlik az állomásépület avatóünnepsége. Ízletes beszédű „parasztok” kapaszkodnak fel a vonatra, nem is átallják ugyanbiza megmondani a 2070-ből érkezett leányzónak, hogy vegyen rendes ruhát magára. Csattanó párbeszédek, poénok, egy kis zónapörkölt a vasúti restiben, majd vissza a jelenbe, izé, jövőbe.

Függöny legördül, feladat elvégezve. Helyesebben, ahogyan innen látszik: feladat elkezdve. Mert ez a lendület, ez a hozzáállás és az utóbbi hónapok munkája gyökeret eresztett, energiákat mozgatott meg, lelki húrokat pendített, nem fog véget érni, nem érhet véget. Ez az intenzív élmény valamennyire mindenkit megváltoztatott, barátságokat, emberi kapcsolatokat teremtett, elindított egy fiatalt egy szakma irányába, unalmas felnőtti hegyi beszédeken túl a megtapasztalás erejével életre keltette, táplálta bennük a közös értékeinkért érzett felelősséget. És elég erős ahhoz, hogy függőséget teremtsen. Jó látni, hogy az annyiféleképpen végzetesen megnyomorított oktatási rendszerünkben mégis teremnek, megmaradnak ilyen kiváló fiatalok tucatjával, százával, és akadnak még nevelők, akik ebben mentoraik tudnak lenni.

A legjobbak díja: brüsszeli kirándulás. Teljesen mást jelentett szombaton. És teljesen másképp gondolunk rá ma. Nem ezt akarjuk. Hanem azt, ami jelen írás első és utolsó bekezdése közötti részben szerepel.

kocka

Gyermeknapi csodaszer

május 30, 2013 - 09:35 | Család, Fesztivál, Gyermekek – szülők, játék kategória | Hozzászólás

plak2o13Hol volt, hol nem volt, egy túl nagy városban volt egyszer egy tucatnyi asszonyember. Ezek az asszonyemberek egy napon kitalálták, hogy olyan gyermeknapot szerveznek, amit a magyar gyermekek is megértenek-megéreznek. Ahol külön magyarázat nélkül azonnal tudják, kicsoda Babszem Jankó, Gombóc Artúr, Vitéz László, Dömdödöm, Tündér Ilona, Szélike, Paca cár, és rögtön tudják, hogy Rózsa nemcsak leány, hanem királyfi is lehet ám, és hét feje sem csak sárkánynak, de tündérnek is nőhet. Magyar mesét hallanak, magyar bábszínházat látnak, magyar kultúrkörben általános tevékenységekkel foglalkozhatnak – csupa olyan szórakozás, amit más közösségi rendezvényen nem találnak meg. És ahova elhozhatják a más nyelvű meséken és hősökön cseperedő barátaikat is, hogy megismerjék a fent említett notabilitásokat.

És ahogy az már a mesében lenni szokott, a tucatnyi asszonyembernek sok-sok próbát kellett kiállnia, mígnem a célhoz ért: hét évvel ezelőtt először gyermeknapi fesztivált szervezett. Akadtak segítőtársaik is, mégis sokszor elszomorodtak, még talán csüggedésnek is adták a fejüket a legyőzhetetlennek látszó akadályok láttán. Végszükségben az ellenszerhez folyamodtak. A varázslatos gyógykezelés pedig csodákat tett. Csak rá kellett nézni egy gyermeknapi plakátra, gyermeknapi fényképekre, gyermekrajzokra, gyerekekre, és máris könnyebben indultak küzdeni a hétköznapi sárkányokkal, hogy a gyermeknapi fesztivált igenis megszervezzék, most szombaton már a hetediket.

S mert az orvostudomány a mesében is folyton fejlődik, most egy teljesen új csodaszerhez jutottak. Ez a varázslat a negyedik osztályos Beke Szabó Bence szívéből és fejecskéjéből született. Íme:

Az Életfa Alapítvány
Hetediknek kinőtt ágán
A gyereknap megérkezett,
Jöjjetek hát, kis emberek!

Lesz hétpróba, mókás móka!
Hogy milyenek? A gyereknap titka!
Kíváncsiak vagytok, ugye?
Megoldást rejt a Báthory kisépülete.

Szóval jó lesz, ne féljetek!
Viccek érnek majd vicceket.
Vetélkedők mindig lesznek,
Hétpróbások, gyertek, gyertek!

A szervezők – az Életfa Családsegítő Egyesület és a Szabadság napilap – nevében köszönjük, Bence!

*********************************************************************************
Az idei gyermeknap részletes programja ide kattintva megtalálható.
*********************************************************************************

Játszottunk!!

július 29, 2009 - 20:40 | Egészség, Gyermekek – szülők, játék, Vélemény kategória | 9 hozzászólás
Címkék: , , , , ,

Bizony. Így félúton harminc és negyven közt. JÁTSZOTTAM! És nem voltam egyedül ebben a kor-kategóriában a játékosok között. De nem ám. Volt az ugrabugráló csapatban még rajtam kívül három (!) „komoly” felnőtt. Nő is, férfi is. Az enyémhez hasonlóan „komoly”, sőt még annál is nagyságrendekkel „komolyabb” foglalkozással. Ahol nem illik bolondozni. Nem ildomos butáskodni. Leülni, amikor lábonállás dukál, felállni, amikor szunnyadni kéne, csintalan ujjbegyekkel majomfület csíptetni, nyelvet ölteni a vészesen komoly foglalkozású, súlyosan fontos emberekkel szemközt. Nem, ez igazán megbotránkoztató lenne. A főnök egyenesen pszichiáterhez vitetne.

Felnőtt éveink során mindezt aztán sikerül olyan jól beprogramozni, hosszasan gyakorolni, oly mértékű tökéletességre fejleszteni, és olyan iramú folyamatos hajszával és stresszel fűszerezni, hogy a pihenéssel együtt teljesen kitöröljük szótárunkból a játék szót. Hiába lesz saját gyerekünk, akivel játszani kellene, ezt legtöbben inkább amolyan szülői kötelességként éljük meg, s gyorsan, gépiesen letudjuk valahol a pelenkacsere és az etetés között, később meg majd úgyis eljátszik a pajtásaival, jó esetben testvéreivel. Így aztán valamikor korai-kései tinédzser korunk után többé soha nem jut eszünkbe a játszás pontos jelentése. Mi szerencsétlenek.

Pedig mindannyian a boldogságot űzzük. Csak útközben elfelejtjük, hogyan is kellene boldognak lenni. Ha észrevesszük, akkor például az apróságoktól. Az olyan nagyszerű dolgoktól is, mint a közös játék. Lehet az csak felnőttek játéka. Nekem olyan ritka szerencsém volt, hogy közel tucatnyi gyerekkel játszhattam. Énekeltünk, mindannyian, holmi butának bélyegezhető dalocskákat. Ha vesztettünk, le kellett ülnünk a kör közepére, ahol egyre gyűlt az emberkekupac, sok kéz, sok láb, sok csiklandozó kuncogás összevisszaságban. Voltunk dinnyék, ananászok, futkostunk is két mókusház között szabad odút keresve, zálogot adtunk és kiváltottuk, a király parancsára majomfület csíptettünk és nyelvet öltöttünk egymásra, magunkra, az egész világra. Ugráltunk és nevettünk. Bolondoztunk és butáskodtunk. Mégsem éreztük magunkat sem bolondnak, se butának. Sőt. Azt hiszem, csak most jött meg az eszünk igazán. Munkaügyi és egészségügyi miniszterként előírnám kötelező foglalkozásként minden felnőttnek, legalább évente egyszer, korhatárra, nemre és foglalkozásra való tekintet nélkül.

Kedvelem az egyik üdítő reklámját: fordított világot teremt, ahol a nedű hatására a felnőttek birtokba veszik a játszóteret, és csapzottan szaladnak néha a padon díszelgő üdítőből kortyolni. Az üdítőspalack mellett pedig döbbent gyerekek ücsörögnek – nagyon hasonlítanak a való világ űzötten futkosó felnőttjeire. Emlékszem arra a pár évvel ezelőtti budapesti éjszakára, amikor ránk esteledett a Hajógyári sziget hatalmas parkos zöldövezetének hosszú csőcsúszdákkal és ötletes játékszerekkel csalogató játszóterén, amiket mifelénk akkoriban hiába kerestünk. Amikor már nem vizslattak „komoly” felnőttek szabványokba kényszerítő pillantásai, akkor mertünk a gyermekek nyomába eredni: visítva felavatni a rémségesen hosszú és sötét és gyors csőcsúszdát, perdülni a szédítő iramú ufó-repülőtányéron, egy szál kötélen kapaszkodva repülni métereket. És a boldogsághormonok felszabadultak. Bennünk is, és a gyermekekben is fokozottan. Ajándékozzuk hát meg magunkat: keressük meg azt a bizonyos üdítőt, mindenki a magáét, és higgyük el legalább néha, hogy az a bizonyos reklám pontosan úgy igaz.

WordPress.com ingyenes honlap vagy saját honlap létrehozása.
Entries és hozzászólás feeds.