Halált a zenére!

február 3, 2010 - 15:07 | Gyermekek – szülők, oktatás, Tehetségkutatás, Vélemény kategória | 8 hozzászólás
Címkék: , , , , ,

Azok, akiket közvetlenül nem érintett az ügy, tavaly az általános választások diktálta valamelyes politikai visszafogottságban többnyire csak azt látták, hogy tíz nap kényszerszabadságra kellett menniük a tanároknak, a gyerkőcök plusz vakációt kaptak, de ennek sem tulajdonítottunk túl nagy jelentőséget, hiszen helyenként amúgy is több napra bezárták az iskolát a sertésinfluenza miatt. A gazdasági és belpolitikai válság nyüzsgésében, a decemberi ünnepekre való mindig sietős készülődésben talán el sem jutott tudatunkig az a karácsony és szilveszter között elhangzott bejelentés, miszerint 15 ezer személyt kell elbocsátani a tanügyből. Akkoriban még az is elhangzott: éppen ennyi helyettesítő tanárt foglalkoztatnak, vélhetően azoknak kell majd menniük. Most aztán eljött az ideje a tizedelésnek. Hatása minden várakozást felülmúlóan keserűbb, ijesztőbb. Aki eddig nem, az most megérzi a gazdasági válság súlyát.

Az elbocsátások módjának azonosítása kénytelen-kelletlen a tanfelügyelőségek megszégyenítő feladatává vált. A megyék tanfelügyelőkké kinevezett hajdani tanárainak kell valamiféle stratégiát kidolgozniuk arra nézve, hogyan szabaduljanak meg a 15 ezerből rájuk eső létszámtól. Szinte tudathasadásos állapot: az iskolák-tanárok-diákok érdekeit védelmezni hivatott intézmény most a kormány parancsára iskolákat számol fel. Vitázhatunk a kis vidéki iskolákban folyó oktatás minőségéről – megkockáztatom: az oktatási folyamat eredményessége még csak nem is a tanár szakképzettségén, diplomáján múlik. Sorakoztathatjuk pro és kontra érveinket az elemisták ingáztatása vagy bentlakásos életmódja, az ingázó tanárok menetrendhez kötött oktatói elkötelezettsége kapcsán. Elmondhatjuk, hogy az intézmény-felszámolások következtében sok nebuló jobb körülmények között tanulhat majd, mint tette eddig, csapvíz lesz az iskolájában, nem hullik fejére a vakolat, és talán a vécére sem kell többé az udvar végébe mennie. A költségvetés így több legyet üt egy csapásra: leteszi a lepattant épületek foltozgatásának gondját, iskolánként megspórol néhány állást és az évek óta kidolgozott, lassan általánosan esedékessé váló fejkvótarendszer bevezetését is lényegesen zökkenőmentesebbé teszi.

A válság másik áldozata a művészeti oktatás. Korunkban, amikor egyre szélesebb körben hangsúlyozzák az alternatív oktatási módszerek alkalmazásának fontosságát a hagyományos, állami, „poroszos” iskolákban is, amikor a tudás bővítésén túl fokozottan előtérbe kerül a gyermekek személyiségének fejlesztése, amikor megértettük a tehetségkutatás, a tehetségápolás és -fejlesztés fontosságát. Megszűnés veszélye fenyegeti Kolozsváron a magyar nyelvű képzőművészeti oktatást és az általános műveltségi iskolába járó 6-15 éveseknek kizárólag zenei és hangszeroktatást biztosító zeneiskolát (erről szól a Szabadság február 2-ai cikke). A leggyakrabban hangoztatott érv a kis létszám. Igaz ugyan, hogy jelentkezők híján a román nyelvű középiskolai képzőművészeti oktatás már korábban megszűnt, ám a magyar nyelvű képzésnek az Apáczai-líceum ad otthont, ahol különféle szakokon többszáz diák tanul, a tagozat felszámolása tehát jó esetben minimális megtakarítást jelenthet, vagy egyáltalán semmi spórolást.

A zeneiskola esetében a kis létszám nem lehet érv, hiszen ott mintegy 300, köztük nagyon sok magyar fiatallal foglalkoznak. Míg a képzőművészeti képzés esetében alternatíva egyáltalán nincs, addig a zenei képzést óhajtóknak azt tanácsolták: írassák zenelíceumba a gyereküket. Évfolyamonként esetleg további tíz gyermek iratkozhatna például magyar tagozatra a zenelíceumba, valószínűnek tartom, hogy újabb osztályok létrehozása nélkül a román tagozat sem tud fogadni tömegesen gyerekeket. A zenelíceum ráadásul épületgondokkal is küzd, nem is olyan kézenfekvő tehát az elhangzott tanács. Elismerem, hogy nem kell mindenkiből zongoraművészt faragni, ám a zenei oktatás személyiségfejlesztő jelentőségére, az általános tudást gyarapító, pl. matematikai gondolkodást is fejlesztő hatására szakemberek figyelmeztettek. Ezt ismerték el azok a tanítók is, akik elemi osztályokban valamilyen hangszert, például furulyát oktatnak.

Nem hiszem, hogy elfogult lennék, bár az én fiam is zenét tanul ebben az iskolában. Ennek jó hatását tapasztalom. Bár a hangszertanulás kicsit inkább még feladatnak számít, kedveli, amúgy meg szinte folyamatosan dudorászik. Nem akarok belőle színpadi művészt faragni, nem ez a cél, de örülök, ha hozzáértőként megszereti a komolyzenét (is). Örülök, ha többszáz társával együtt valamikor majd látogatója lesz városunk operáinak, filharmóniájának, és másoknak sem kellene mindegy legyen, hogy van-e közönség a koncerteken.

Persze: aki taníttatni akarja gyermekét, az ne csak jelképes iskolapénzt adjon, hanem fizessen magántanárt. Egyesek majd bizonyára meg is teszik, megtehetik. Aligha járhat el így viszont az a kisfiú, akit három testvérével együtt az anyuka nevel, sem az a kislány, akinek otthon még két testvére van. Hogy az igazi tehetség utat tör magának? Csak ahhoz, hogy csírájában megmutatkozzon, előbb hegedűt, ecsetet kell adni a kezébe.

Jó lenne, ha a művészeti oktatás hangsúlyos helyet kapna az általános oktatásban, a zene- és rajzóra nem csak amolyan mellékes tevékenységként szerepelne, amelynek sajnos leggyakoribb hatása – lássuk be – e két tevékenység meggyűlöltetése a diákokkal. Igen kedves emléket őrzök a vegyes tannyelvű lakótelepi iskolám egyik énektanáráról. 48-an jártunk a nyolcadik osztályba, gyötrelmes létszám, ráadásul a társaságnak pontosan a fele fiú. Valahogy ugyan mindig valamelyik magyar osztályt illették az iskola legrosszabb osztálya címmel, de tény: olyan ördögök voltunk, hogy fiatal kezdő tanárnőnk óra után a könnyeit még a tanári szobáig sem tudta vinni, ott sírt szemünk láttára a tanterem bejárata előtt. Újdonsült énektanárnőnk fegyelmezésképpen nem kiabált, nem osztogatott hármasokat. Énekórákra magnóval érkezett, és a következő szabálytalan tantervet alkalmazta: elmesélt egy operát, majd meghallgattunk néhány részletet belőle. A közel félszáz kamasz egy teljes órán át halotti csendben figyelt…

Folyton kongatjuk a vészharangot a fiatalok, gyerekek kapcsán. Hogy nem érdekli őket semmi, hogy nem tanulnak, hogy értelmes tevékenységek helyett bárokban, klubokban vesztegetik az idejüket, kiváló célpontjai a számítógép-függőségnek, az alkoholnak és kábítószernek. Ahelyett, hogy egyre több alternatívát kínálnánk, a meglévő hidakat is felégetjük, aztán meg majd tovább sápítozunk ezen a rettenetes, elveszett ifjú generáción.

Reklámok

Működteti a WordPress.com.
Entries és hozzászólás feeds.