Pisztoly a szatyorban

február 24, 2009 - 12:58 | Közbiztonság, Vélemény kategória | 4 hozzászólás

Nem hittem volna, hogy valaha ennyire foglalkoztatni fognak a fegyverek. Íme, alig egy hét alatt másodszor írok erről. Ha érdekel, az első írást lásd itt.

bankicsi2Amíg tőlünk biztonságos – vagy annak hitt – távolságban háborúznak, lövöldöznek, addig legtöbbünket egy híradó erejéig foglalkoztat a dolog, ám változik a helyzet, mihelyst a közelünkben dördül el a fegyver. Gondolok itt a monostori bankrablásra. És az ennek kapcsán felmerült lehetséges törvénytervezetre, amellyel a román rendőrség szélesebb körben hozzáférhetővé tenné a fegyverviselési engedélyek kibocsátását. Magyarország erre példát adhat, sajnos.

Magyarországon már jó ideje olyan a közbiztonság lakossági percepciója, hogy eddig is sokan vásároltak nem halálosként reklámozott gázpisztolyt. Mostanság azonban egyre több fiatal lány vásárol ilyen fegyvert, és … igen sok nyugdíjas is. Egy pesti diszkóban meglepetés érheti hát a táncpartnere szoknyája alá reményteljesen nyúlkáló fiatalembert: ha elutasítással nem is, de a harisnyatartóban megbúvó fegyverrel bizony találkozhat. Amelyről első látásra én bizony nem tudnám eldönteni, hogy „ártalmatlan” gázpisztoly-e vagy halálos stukker.

Erzsi néni szombat reggel nagy gonddal felöltözik, és elindul szokásos bevásárlási útjára. Egy kis tej, csirkehús a sarki hentesnél, némi zöldség a piacról. Közben a bankba is beugrik kifizetni egy számlát. De hol a pénztárca? A szatyorból szépen előbújik egy doboz tejfel, egy krumpli, puha kifli, a pénztárca még mindig sehol, a pulton landol egy csokor zöldpetrezselyem, egy doboz hashajtó a szomszéd patikából, no meg egy pisztoly, és vééégre a buksza is megvan, csakhogy ez már senkit sem érdekel. Erzsi nénit pedig bemutatják a híradóban, mint magát békés nyugdíjasnak álcázó leleplezett bankrablót. A rendőrség nagy sikert könyvelt el, és tömegfegyverkezési törvénykezdeményezése is indokolttá válik.

Bankrablás ide vagy oda, be kell vallanom: egyelőre nem érzem magam annyira fenyegetettnek, hogy fegyvert vásároljak. Sokkal inkább fenyegetésnek érzem a fegyvertartást – a távirányítótól is viszolygó nyugdíjasokra, a videojátékok hőseinek halhatatlanságához szokott gyermekekre, a magukat egyből akciófilmbe illő hősnek képzelő vagánykodóra, és velük együtt az egész társadalomra. Amikor már a pápaszemes szomszéd nagymama is fegyverrel megy majd a hímzőkörbe, attól tartok, akkor talán kénytelen leszek majd én is beszerezni egyet. Most akkor fegyverkezzünk, vagy ne fegyverkezzünk?

Ágyő, Edison! – avagy búcsú a villanykörtétől

február 20, 2009 - 12:11 | EU, Vélemény kategória | 2 hozzászólás

edisonkorte2Ha minden igaz – és EU-ról lévén szó, miért ne lenne az…? –, legkésőbb három év múlva búcsút vehetünk Edison izzószálas, hagyományos villanykörtéjétől. Az ugyanis a jelek szerint káros, tetemes mennyiséggel növeli a globális felmelegedésért felelőssé tett üvegházhatást kiváltó széndioxid arányát a légkörben. A takarékos izzónak már a neve is kecsegtető, főleg gazdasági válságban, amikor az ételt is kétszer rágjuk meg, hátha kevesebbtől is jóllakunk. Edison villanykörtéjének tehát leáldozott, helye a múzeumban lesz, a hasonló sorsra jutott többi találmánya mellett. Ott vár rá a fonográf – mai harmincasok, ki látott ilyen gépet másutt, mint a múzeumban, netán filmvásznon? Telexgépet láttam, a szerkesztőségben még őrizzük a régi masinát, amikor jó évtizede diákként idekerültem, már senki sem használta. A szekrény nagyságú gépet lecserélte a telefax, azóta meg már azt is szinte teljesen kispadra helyezte az internet. Akadt olyan kolléga, aki alig tizenéve még a szintén Edison nevéhez fűződő írógépen pötyögtette a cikkeit, miközben a változásokhoz könnyebben alkalmazkodók már javában számítógépen dolgoztak. Mozigépe is kikopott a használatból, sok változáson át digitalizálódott ez az iparág is. Pedig Edison alig száz évvel ezelőtt élt (1931-ben halt meg).

Igaz lehet, hogy több tízmilliárdnyi villanykörtét használ az emberiség, de mennyi autót vezet? És mennyi széndioxidod bocsát ki egy vacak villanykörte, szemben egy járművel? Pedig már évek óta kifejlesztették a hidrogénmeghajtást, ám az ilyen autók ára a csillagos eget veri, így tömeghasználat kizárva. Ha a villanykörték takarékosítása csak az EU-ban évi 15 millió tonnával csökkenti a széndioxid-kibocsátást, mennyi milliárd tonnával csökkentené a hidrogénmeghajtású autók elterjedése? Mindaddig nem is cserél(het)jük le a „hagyományos” autókat, amíg ekkora politikai-hatalmi-gazdasági érdekek fűződnek a kőolajhoz – bár mi ebből csak a háborúkat látjuk, a mások zsebébe ömlő pénzt természetesen nem (kacifántos világ: az is lehet, hogy ebből futja az afrikai éhínség, betegségek felszámolását célzó kezdeményezésekre). Persze lehet arra hivatkozni, hogy a hidrogén veszélyes, tárolása és töltőállomásokon való kezelése egyaránt kockázatos. De addig is tapsoljunk a villanykörték cseréjének – a semminél ez is lényegesen több.

Azt ígérik, hogy a háztartások kiadásai is csökkennek a takarékos égők miatt, az áramszolgáltató ennek persze aligha örül, és majd mi sem fogunk, amikor a csődöt elkerülendő, megemeli a kilowatt árát, illetve az EU-tagországok sem fognak, amikor állami támogatást feltételező protekcionista intézkedésekkel kell megóvniuk a csődtől ezeket a vállalatokat.

Áprilisban szavaznak az Európai Parlamentben, a várhatóan villanykörte-búcsúztató szavazás után a tagországokban már szeptembertől elkezdődik a körtecsere, követve Írország példáját, csatlakozva Ausztráliához, Új-Zélandhoz, Schwarzeneggerhez, Brazíliához, Venezeuelához és Kubához (eredetien spórolós szocialista tervgazdaság!). Amikor Edison meghalt, pontos időben egyszerre kapcsolták le a villanyokat az Egyesült Államokban. Nélküle ki tudja mikor lett volna villanykörténk, mozink, villamos-erőműveink stb. 2012. január elsején vajon kinek fog egyáltalán eszébe jutni Edison?

Importünnep

február 13, 2009 - 14:26 | Vélemény kategória | 3 hozzászólás

Mindhiába tiltakozunk a Valentin-nap nyugatmajmolós szokásának meggyökerezése ellen, bele kell törődnünk, hogy a globalizáció eme hozadéka iránti ellenérzésünk erőtlen annak minden lehetséges csatornán ömlő népszerűsítésével szemben. Hiszen újabb alkalom ez az ajándékozásra, a kereskedőknek rengeteg – különlegesen erre az alkalomra is kínált – eladni való portékájuk van, Kolozsvárnak pedig két-három hatalmas bevásárlóközpontja és többezer üzlete, amely piros szívekbe öltözik, és igazi fesztivált kínál vásárlócsalogatónak. Politikusok, elsősorban tisztségben lévő városvezetők számára kiváló kampányfogás (nemcsak választási évben) szórakozási lehetőséget nyújtani a szavazópolgároknak – valamelyik évben Kolozsváron léghajót is eregettek… –, akik egy napra akár házasságot is köthetnek, kész nagynépi lakodalom. A rádiók műsoraiban egész nap üzengethetnek egymásnak a szerelmesek tízezrei, emelt- vagy „csak” normál díjas smsekben, telefonon küldözgetve a hódoló-hódító dalokat. A tévécsatornák showműsorai sem hagyják ki a nagy nézettségre joggal számot tartó nap kiváló lehetőségét, tucatnyi mosópor- és fogpasztareklám között minden irányból, minden adón, végtelen mennyiségben ömlik, zúdul a szerelem. Hiába kapálózunk, gyermekeink akarva-akaratlanul a tömegszokássá terebélyesedett Valentin-nappal együtt cseperednek fel, olyan természetesen képezi majd életük részét, mint a számítógép vagy a mobiltelefon. Tiltakozhatunk, hadakozhatunk ugyan ellene, megszüntetni nem tudjuk, meg kell tanulnunk tehát kezelni, valamiképpen viszonyulni hozzá, még ha nem is kerül be majd jeles ünnepeink közé.

Az ünnep (vagy 9nmagunk?) szelídítését kezdhetjük talán mindjárt azzal, hogy ne nevezzük Valentin-napnak, hanem magyarul, Bálint-napnak, főleg, hogy a név magyar változatának hagyománya van. Az ókori római mártír Szent Bálintnak, a szerelmesek, a lelki- és az epilepsziás betegek védőszentjének a római katolikusok sokáig külön ünnepnapot szenteltek – február 14-ét. A Bálint-napi szerelmes üzenetküldés szokásának leginkább elterjedt eredetmagyarázata szerint Szent Bálint meggyógyította börtönőre vak leányát, akitől kivégzése előtt levélben búcsúzott, ezzel az aláírással: „A Te Bálintod”.

Az ünnep „asszimilációjának” igénye általános, a szelídítés egy egészen emészthető formájával is találkoztam az egyik magyar iskolánkban – amúgy teljesen természetes, hogy a Bálint-nap igen népszerű a szerelem világával éppen ismerkedő-incselkedő középiskolások körében. Az iskola folyosóinak faburkolatát feldíszítették, a mértékkel használt piros szívek mellé tízesével kerültek fel plakátszerű szerelmes üzenetek, irodalmi nagyságoknak a szerelemről megfogalmazott gondolatait olvashattuk, Karinthyét is például. Kissé fellélegeztem, és a szerelemdömpinggel szembeni ellenérzésem nagyban enyhült.

Félreértés ne essék: magát a szerelmet igenis ünnepeljük csak meg! Ám ne csak egyetlen napon, hanem az év minden egyes napján. A Bálint-napi rózsák, látványos gesztusokba csomagolt szép szerelmes üzenetek mit sem érnek, ha másnaptól elfelejtünk a részletekben is odafigyelni kedvesünkre, társunkra, ha nem jut eszünkbe az év minden napján a simogatás, kedves szó, türelem, ha nem tudunk örülni minden alkalommal megérkező szerelmünknek. Az ünnepen túl, szerelmes mindennapokat kívánok mindnyájunknak!

Működteti a WordPress.com.
Entries és hozzászólás feeds.