Untold a kerítésen innen

augusztus 5, 2017 - 18:22 | buli, Fesztivál, Közügy, Kolozsvár, Uncategorized kategória | Hozzászólás
Címkék: , , ,

untold

Ébenfekete bőrű lány, sötét karján és lábszárán diszkréten sejlik a kékkel tetovált minta, aprógöndör haja meggyszínű. Férfi rózsaszín kalapban, egy másik félméteres átmérőjű sombreróban masíroz az Unió utcában. A sétatér felé, természetesen. Mostanság Kolozsváron minden út oda vezet. Negyven fok, de aszfaltszint fölött másfél méterrel is legalább ötvenként kínoz, kell a fejfedő. Minél különlegesebb, annál rebellisebb. Polgárpukkasztó megjelenésű tarkabarka fiatalok, határokat feszegető öltözetben-hajviseletben szokatlan figurák a kincses városban mindenfelé. (Valamikor mindannyian voltunk ilyenek, nem is olyan régen, emlékeztek még…?) Hátizsákosan, térképpel, vagy csak elveszetten téblábolva, netán céltudatos világpolgárként mozognak közöttünk. Vidámak, fesztelenek, oldottak, derűsek, szabadok, és ha a jó szemünkkel nézzük őket, ez még akkor is ragadós lehet, ha nem fesztiválozunk a napokban. És olyan sokan vannak, hogy szinte már úgy érezzük, többen is, mint mi. Nekünk pedig szokatlan a szerep: ugyanúgy fel kell kelnünk minden reggel és munkába kell mennünk, bevásárolnunk és főznünk, mintha nem lepték volna el a városunkat holmi ideiglenes tízezrek. Mintha nem állna százas sorban az ifjúság a Malom utca sarkán az italbolt előtt. Mintha nem füttyögtetne (feleslegesen…) a forgalmi rendőr nyár közepén, hétköznap, szürkületkor a sétatér körüli minden második utcasarkon csuromvizesen. Mintha nem lenne tele két kilométeres köretben minden utca parkoló autókkal, hogy a gyalogosok a bicikliúton masírozzanak életveszélyesen, kivilágítatlanul. Untold van, mondogatjuk mi, hétköznapi városlakók magunknak ha hiába várjuk a buszt, a főnöknek, ha elkésünk reggel, egymásnak, ha végtelen a dugó, mindenkinek, ha ritmusra jönnek az álmaink a nyitott ablakkal is forró éjszakában. Mondjuk boldogan, büszkén, bosszankodva, és nagyon-nagyon bmérgesen.

Vannak az irigyek. Merthogy ők nem fesztiválozhatnak. Akár azért, mert honnan annyi pénz, vagy már „kiöregedtek” az efféle fesztiválozgatásból, esetleg nem csípik ezeket a teljesen ismeretlen (és ezért sokszor kimondhatatlan) nevű „sztárokat”, hogy az „emészthetetlen” zenéről ne is beszéljünk. Vannak a szolgálatos elégedetlenkedők, akik már nem is tudnak nem irigykedni és haragudni mindenért és mindenkire, csak folyton fanyalognak és emberi gyarlóságból irigykednek, hogy bezzeg mások itt tobzódhatnak mindenféle élvezetekben, míg nekünk szenvednünk kell miattuk a Mi Saját Otthonunkban. Vannak az örvendezők, akik elégedetten számolgatják a pár száz eurót, amit a kiadott lakásért/szobáért/sátorhelyért kaptak, a kereskedőkről ne is beszéljünk. Másoknak ugyan nem lesz ettől az egésztől egy banival sem több a zsebükben, mégis fülig érő mosollyal derűsen nyugtázzák a színes tömeget, amely ellepi az utcákat, a buszokat, a sétateret, büszkék is egy kicsit, mintha ez a tengernyi ember minket is választott volna a bulival együtt, büszkék, hogy ez itt történik, velünk, mintha mi lennénk a világ közepe – ez a hangulat amúgy egy kicsit gyakrabban is elkelne tájainkon. Örülnek annak, hogy ilyen sok idegen ismeri meg a mi világviszonylatban mégiscsak kicsi nagyvárosunkat, még akkor is, ha ezekben a napokban gyerekeiket nem vihetik a nagy játszótérre, mert Untold van ott is (hát jó, lehet, hogy ők messze laknak a sétatértől). Mások rég elpucoltak a városból, minél közelebb laknak a tett helyszínéhez, annál nagyobb sebességgel, ők ugyan nem szenvednek tovább a dübörgő decibelektől. A türelmesebbek azzal vigasztalják magukat, hogy gyorsan elmúlik ez a négy nap minden bosszúságával, megint mások panaszkodnak fűnek-fának, és szidják a városvezetést, amiért ránk hozta ezt az átkot, és aztán sokan vannak azok is, akik szidják a „szűklátókörű rosszindulatú szipirtyókat”, akik meg a fesztivált szidják. Egy adott közegben mindegy, hogy a másiknak van-e értelmes érvelése és észrevételei, aki más véleményen van, mint ők, azt azonnal lekutyateremtettézik. Mindenki szid hát mindenkit, körbeszidjuk egymást, míg a bulinak nemsokára vége is van. Általános izgatottság lett úrrá a nem is kicsit fejtetőre borogatott városban, és ettől – ha már nem húztunk el idejében a Riviérára – nem menekülhetünk, akár szeretjük, akár pokolba kívánjuk az Untoldot.

Az utóbbiakból jóval kevesebb lenne, ha valahogy sikerült volna elfelejteni a román modellt, ehelyett azonban sok szempontból megint a lovak elé kötötték a szekeret ezzel a fesztivállal. Nem fogom elsorolni mindazt, amit már annyian kifogásoltak, de pár dolog még eszembe jutott. Akárhogy forgatjuk, kolozsvári infrastruktúránk csak arra elég, hogy csakazértis vakmerő ambícióink legyenek, de arra nem, hogy egy ekkora tömeget vonzó tömegrendezvény mellett a város élhető maradjon, ne adj’ isten esetleg még jól is érezzék benne magukat lakói.

Mint ahogyan Kolozsvár nem Budapest, az Untold sem Sziget fesztivál, ez a hasonlat, amit egyesek felhoztak, erősen sántít. A budapestiek ha pont a Sziget idején vágynak árnyas parkra, Budától a Városligetig számtalan belvárosi helyre mehetnek, és szigetekből is van némi választék, a kolozsváriaknak a sétatér híján esetleg a Csikós-kert (Babes) marad, slussz. (A Fellegvár a szintkülönbség miatt sokaknak önhibájukon kívül kizárt.) A villamos és az „eltérített” buszjáratok nem holmi szeszélyből igénybe vett járművek, a városlakók közül legtöbben naponta dolgozni mennek, a forgalmi viszonyok miatt jókora kerülővel, időpocsékolással. Ha pedig gyalogosan járnák kötelező napi útvonalukat, amely pont a sétatéren keresztül a legrövidebb, akkor is kénytelenek jócskán kerülni és persze nem lombok árnyékában, hanem forró betonon, ami azért mégsem ugyanaz.

Kolozsvár a hétköznapokban is fulladozik az autóforgalomtól, és ez valahogy a nyáron is csak kevéssé enyhült, hiába ment haza több tízezer egyetemista. (Budapest és Kolozsvár közúti szerkezete között olyan égbekiáltó a különbség, hogy magyarázni sem kell, miért badarság a kettő közé egyenlőségjelet tenni.) Erre jön az Untold, és már napokkal a fesztivál előtt (és után) korlátozzák a forgalmat, gyakorlatilag a belváros 4-5 kvázi-párhuzamosan futó útvonala közül kettőt lezárnak legalább egy bő hétig. Esetleg előbb az Untold nélkül is véresen esedékes közúti helyzetet kellene megoldani, és csak azután ide invitálni ennyi embert. Vagy ha már fordítva csinálják, az Untold (és a bent árusító cégek) bevételéből látványos összeget arra szánni, hogy ezek a kedvezőtlen hatások megszűnjenek. Épüljön egy alternatíva – villamos a Szamos felett, híd az egész belváros felett, libegő a levegőben, bármi –, amitől a hétköznapi kolozsvári látja és konkrétan érzi majd, hogy az Untoldhoz hasonló hiperrendezvényekből haszna van, mert egyébként hiába szajkózzák gazdasági szakemberek, az Untold nem a jóisten és nem matematikai axióma, hogy az istenadta nép csak úgy elhiggye, „me’ monnyák”: Pistának és Juonnak is hasznos, és kész. Ráadásul ha jobban megnézzük, akkor gyorsan kiderül, hogy az a soktízezer fesztiválozó hiába költi el a temérdek pénzét Kolozsváron, ha a helyi cégek profitadójából Bukarest jó esetben csak a harmadát küldi vissza nekünk (még akkor is megrövidítenek, ha kétségtelen, hogy a több pénznek a harmada is több, mint a kevesebbnek).

Így csak az látszik, hogy tetemes haszon ez a buli azoknak, akik a sok pénzt zsebrevágják, a belépők árát, a karkötős fizetési rendszerben bent rekedt és ott pofátlanul fogva tartott százezreket. Az elmúlt évek ködös kommunikációja nem tudott meggyőzni arról, hogy a fesztivál pénzügyei tiszták. Pedig érzik már, hogy jobb lesz valamivel kiengesztelni az egyre bosszúsabb közvéleményt, hát kommunikációs szempontból zseniális ötlettel álltak elő: rákos gyerekeknek akarnak sterilszobát építeni. Na az hogy néz ki, ha erre húzza az orrát valaki!

A kétkulacsosság bűnébe számtalanszor beleesnek a hatóságok az Untold kapcsán, hogy csak egyet említsek: minden éjjel több troli és buszjárat közlekedik a város több lakótelepe irányába, még Szászfenesre is. Értelmes, vendégszerető, logikus, udvarias intézkedés, amely megilletné azokat is, akik a városnapokon vagy a nemsokára kezdődő Kolozsvári Magyar Napokon az utolsó koncertet is megnéznék esténként. Még csak nem is kellene hajnalig haptákba állítani a buszokat, sofőröket, ellenőröket, hiszen ezek a „helyi” bulik éjfél előtt véget érnek. Ez valamiért mégsem fontos.

Akármennyi bűne legyen is az Untoldnak és a hatóságoknak, és bármilyen jogosan vívta ki haragunkat, azt nem kéne elfelejteni, hogy maguk a fesztiválozók mindezekért nem hibásak. Még ha elérhető távolságban is vannak, hús-vér emberek, akikkel lépten-nyomon összefuthatunk, nem az Olümposz ködébe burkolózó „istenségek”, mint a hatóságok vagy a fesztiválszervezők, akkor se rajtuk álljunk kicsinyes bosszút. Ne legyünk olyanok, mint a jegyellenőr a buszon, aki a mobilos jegyvásárlással bajlódó idegeneket másodpercekkel indulás után bírsággal fenyegette. Legyünk inkább olyanok, mint a többi utas, akik megvédték a fiatalokat, és megleckéztették az ellenőröket. Vagy legyünk olyanok, mint a nyugdíjhoz közelebb álló jegyárus néni, aki a tájékozottságából fakadó fontosságának megmosolyogtatóan teljes tudatában, azzal a bizonyos jóféle fesztiválizgatottsági-büszkeségi szindrómával fertőzötten ugyan, de kifogástalan részletességgel elsorolta az összes extra-buszjáratot, még levegőt sem vett közben, és akkor is kiabálta, amikor a kérdező már elfutott az induló busz után. Az Untoldot pedig ne felejtsük el majd számonkérni – az elkövetőkön. Ha elég gyakran, elég sokan, elég ésszerűen mondjuk, akkor talán előbb-utóbb ebben is lesz haszon. Akkor talán azt is könnyebben viselnénk, ha Untold idején tűzijátékropogás ébreszt hajnalban a város szélén.

Reklámok

Kolozsvár szupertitkos vakolathadjárata

január 12, 2016 - 10:58 | Kolozsvár, Műemlékvédelem, Uncategorized kategória | 3 hozzászólás
Címkék: , , , , , ,
nyeho3

Egy ilyen fotó alapján rekonstruálni? (New York/Continental Szálló)

Az emberélet fontosabb. Első helyen áll. Téged is aggasztana, ha tudnád: a városban sétálgatva vagy sietve, a járdán lépten-nyomon fejedbe eshet egy tégla. Egy gipszszobor. Egy gyámkő. Legyen akármilyen díszes. Akármilyen régi. Bármily értékes. Akármennyire történelem. Bármennyire egyedi. Pótolhatatlan. Sorsokat, történeteket, titkokat hordozó. Hiszen minden emberélet is pótolhatatlan. Megismételhetetlen lehetőségeket, ígéreteket, megváltásokat hordoz.

A megfelelő törődés hiánya áldozatokat szed. A virág elpusztul, ha nem öntözöd. A gyermek elsorvad, ha nem szereted. A kapcsolatok megbomlanak, ha nem figyelsz a másikra. Ha soha nem keresik egymást, szétsodródnak az egykori barátok. A kopjafák eltűnnek, ha soha nem mész a temetőbe, és idegen fejfák nőnek a helyükbe. A házak elromosodnak, ha nem javítgatjuk.

Van visszaút. Van utolsó pillanat. Amikor éppen még minden visszafordítható. Megmenthető. Ha fontos neked. Nekünk. És nekik is.

Európa, a vén kontinens, tele van nagyvárosokkal, nem száz, nem ötszáz, de sokszor ezer, kétezer éves kövekkel, díszes épületekkel, emlékekkel, amelyeknek sok romboló viszontagságot kellett túlélniük, s lyukasra rágta őket az idő. Mégsem bontották el tömegesen egy öreg település díszeit. Nem tették tucatjával feketelistára Európa épített örökségét egy angol, német, olasz városban. Nem kezdték el a sérült épületeket helyrehozhatatlanul lecsupaszítani a veszélyesen meglazult „felesleges sallangoktól”. Nem. Bécs, Berlin, London, Róma tatarozott. Megmentett. Kijavított. Akár a sajátjaik voltak azok, akár a háborús határmódosításokkal örökül kapott „idegen” kultúrák emlékei, egykori uralkodó fennhatóságok által létrehozott műemlékek – mint például Kolozsvár belvárosa. Annál inkább így kellene lennie az emberiség legbőségesebbnek ítélt 21. századában, a feltétlen jólét évtizedeiben.

Az emberéletek védelmére való törekvés nem jelenthet egyet a megoldások, eszközök válogatatlanságával. Nem zárja ki a megfontoltságot. A szakmai gondoskodást. Nem egyenlő az elhamarkodottsággal. A kolozsvári önkormányzat ilyetén megoldását nem értékelhetjük másnak, mint egyértelmű kampányfogásnak. Sajnálom, de teljesen annak látszik. Választási évben egy kétségtelenül súlyos gondot azonnali megoldással kezel – többéves vérszegény kezdeményezéseket, megoldási próbálkozásokat felgyorsítva. A gyorsaság dicséretes. Az eljárás szakmaisága nulla.

Ami az épületen rozoga, azt eltávolítják. Akár a jégcsapokat – nyilatkozta egy illetékes… Azt mondják, eltávolítás előtt fénykép készül a veszélyes épületelemekről. Tényleg készül. Szerény fényképezőgépekkel, tíz-húsz méter távolságról, alulnézetből. Azt mondják, ami menthető, azt tárolják, majd rekonstruálják és visszahelyezik az eltávolított elemeket. Amire állításuk szerint még a pénzük is megvan – Romániában ez igen fontos részlet. Ha nem lettünk volna tanúi, mi zajlott műemlékileg Kolozsváron az utóbbi huszonöt évben, akkor mindezt szikrányi gyanakvás nélkül elhinnénk, nyugodtan hátradőlnénk, és örvendezve várnánk a restaurálást.

Én nem vagyok nyugodt.

Ahogy a zöldfülű komolyzenei koncertlátogató beletapsol a zeneműbe a tételek között, ugyanúgy a turista is másképpen fényképez egy épületet. A művészettörténész, az építész tudja, hogyan kell egy építészeti elemet úgy fényképeznie, hogy annak alapján élethűen rekonstruálni lehessen azt. A jelenlegi beavatkozásoknál használt módszer vitathatatlanul turistás. Nem építészeti szakemberek fényképeznek, már a fényképezés szöge sem megfelelő. Mintha csak azért történne a kattintás, hogy az erre tett ígéretet lehessen kipipálni.

Nyilatkozatából ítélve a művelődési miniszter is úgy tudja, az egyezség értelmében az építészeti elemeket meg kell őrizni későbbi felhasználás céljából. Erre is ígéretet tettek. Féltucatnyi épületből eleddig alig három darab díszítőelemet vittek el, mintha csak mintának, vagy a látszat kedvéért. A Kossuth Lajos utcai épületről csak egyetlen gyámkövet vittek, több társát leverték, mert rögzítésük meglazult, s így azok aláhullva a magasból, porrá törtek a járdán. Pedig egyébként maga a gyámkő akár jó, menthető állapotban is lehetett volna, de ezt nem tudjuk sem megerősíteni, sem cáfolni, hiszen a kosárban csak a rendelkezést végrehajtó tűzoltók emelkedtek a magasba, szakemberek sosem. Ma a Deák Ferenc/Eroilor utcában az eltávolított vakolatdarabok estükben a szobrokat is megrongálták…

Arra számítanak, hogy úgyse fogja majd senki számonkérni? Úgyis édeskevesen fognak emlékezni arra, pontosan milyen ablakkeretek, gyámkövek, feliratok, domborművek díszelegtek az épületeken, bizonyítani még kevesebben tudják majd, és egyébként sem lelnek lelkes (és esetleg kellemetlenül elégedetlenkedő) követőtáborra, hiszen az emberek az életükkel vannak elfoglalva, nem efféle közügyekkel. A hangoskodók majd elcsitulnak. És addigra a választások le is jártak. Problem solved.

Mind a mai napig nincs világos kommunikáció a városháza felől arról, hogy pontosan milyen (állami és/vagy magán) tulajdonú ingatlanokat érint a beavatkozás – erre csak a két nehezen megszerzett szerény listából nyerhetünk némi választ: magántulajdonoknál is beavatkoznak. Omlásveszélyes ingatlan minden tulajdonkategóriában akad. Százával. Gyakorlatilag szinte a egész belvárosra hasonló sors várhat akár, hiszen közel 600 javításra szoruló épületet azonosított egy korábbi listán a városháza. Bár ajánlottak a szakemberek más megoldásokat is, valóban siralmas látvány lenne, ha minden kockázatos épületet felállványoznának vagy esetleg hálóval takarnának – ezekből lenne jóval több… A „csomagolástól” nem lehetne látni a plakátokon hirdetett választási ígéreteket.

A műemléképületek megfelelő tatarozása különleges anyagokat, speciális módszereket, sajátos technológiákat igényel, ez nagyon sok pénzbe kerül, nem tehető egy lapra egy huszadik századi lakóház javításával. Annyi pénze a városnak, az államnak sem lehet, hogy minderről egyszerre gondoskodjon – főleg, hogy annyi más hiányosságról kell gondoskodnia. Mégis balkáni megoldás bírságokat ígérő törvényekkel, ugyan kedvezményes, de a magánszemély tulajdonosok zöme számára megtéríthetetlen hitelekkel, barátságtalan/vállalhatatlan feltételekkel (ingatlangarancia) és kifizetési megoldásokkal próbálni orvosolni az omladozó város gondját. Mert ugyan magántulajdon lehet az a palota, de valahol a városé is: a város arcát szépíti vagy torzítja, a város turistáit vonzza, a város összképét meghatározza. Szomorú, hogy egy város, egy ország csak ennyire képes. A magánszemély gondolkodhat a mában, a túlélésben, de a városvezetésnek távlatokban kell(ene) terveznie és cselekednie, nem választástól választásig, ráadásul mindig egy lépéssel előrébb kell(ene) járnia.

Boc listái amúgy szupertitkosak. Legalábbis mind a mai napig nem hozták nyilvánosságra, bár újságírókként ismételten kértük. A nyilatkozatokban a polgármester 43-as listáról beszél, annak semmi nyoma. Láttunk egy jegyzéket 12 Ferenc József/Horea úti címmel, és hétfőn Horváth Anna hivatalától kaptunk egy másikat 18 épülettel, ami viszont a 12-es listának csak a töredékét tartalmazza. A ma megbontott Deák Ferenc utcai épület természetesen egyik listán sem szerepel… De ez még akkor sem lenne 43. A sajtóosztály azt mondja: semmiféle jegyzék nem áll rendelkezésükre, amit megküldhetnének. A helyszínen dolgozó csapatok felügyelői sem tudnak semmiről, még óvatosabbak, ők azt mondják: a városházán reggel kapják meg az aznapi feladatot, az aznapi címet, és mindig más csapatot küldenek ki. Tiszta FBI.

Túl sok a kérdőjel, a titokzatoskodás, és túlontúl sok a rossz tapasztalat, a hanyag munka Kolozsváron. Lehet, hogy holnap a Mátyás király szülőházán találnak veszélyes elemet (no, nem a Funar táblájára gondolok, bár elég veszélyes az is…). Esetleg a Bánffy palotáról kezdik leverni a potyogásukat megelőzendő évek óta hálóval, vasrúddal rögzített szobrokat. Vagy a főtéri templomhoz nyúlnak hozzá, ott nemrég bent omlott le egy jókora darab vakolat. Mindeddig az illetékesek nem tudtak meggyőzni arról: nem történik helyrehozhatatlan intézkedés. És ha csak a 18-as listát nézzük: ott szerepel az aranyműves ház, a Hintz-patika és a Széki palota is. Elég fontosak neked? Nekünk? De mindenekfelett: nekik?

Pofoncsapás földrajzleckével pofakönyvesen (petition)

február 3, 2013 - 18:03 | Uncategorized kategória | 19 hozzászólás
Címkék: , , , ,

fNagy Britannia az Európai Uniót, Juan Carlo Fernando de Maria a feleségét (vagy a spanyol sorozatoknak már leáldozott…? szóljatok nekem is!), mi pedig lassan a facebookot hagyjuk el. No, még azért nem telt be a pohár ippeg egíszen, de erősen a karimáját csókolgatja. Nem egyébért, pusztán azért a pótolhatatlan tényért, miszerint ha visszamondom a helyem ezen a virtuális utcaajtóbéli pletykapadon, hogyan is deríthetném ki majd off-facebook, hogy az elemi iskola takarító nénijének az unokája a Riviérán nyaralt, hogy a harmadik unokatestvérem második feleségének a sógora Lamborghinit vezet, hogy a férjem kollégájának az ismerőse finoman főz-e, milyen a szerelmi indexe a mai napra, és feltétlenül azt is, hogy jó-e az ágyban. Mindegy, hogy khm… kóstoltad-e vagy sem, attól még természetesen lehet véleményed, és világgá is posztolhatod, elvégre sajtó-, szólás-, lelkiismereti és mindenféle szabadság van, még erkölcsi is.

Nemtomhányszáz ismerősöm van már itt, elébb aszivém, valami furcsa memóriazavarom okozza, hogy sosem látott embereket vélek felfedezni tucatjával azok között, akik engem ismerősüknek bejelölnek, de szerencsére az Alzheimer (még…?) messze van. Úgy tűnik, ők maguk sem tudnak róla, hogy bejelöltek volna engem. Erre akkor döbbentem rá, amikor arról értesített a rendszer: XY visszaigazolta a Facebookon, hogy az ismerőse vagyok. Nahát, pedig én be sem jelöltem! Vagy pedig már tényleg itt az amnézia, a kollektív FB-járvány.

Ma kilakoltatott a FB. Úgy döntött, nem élhetek többé Kolozsváron, csupán földrajzi korrektséggel Cluj Napocán. És kegyes jószándékkal segített rajtam, ha már én nem tudom, hol is élek, csak úgy a megkérdezésem és előzetes vagy utólagos értesítésem nélkül módosította adatlapomon a város nevét az elvileg jelszóval hozzáférhető helyen. Sokan válunk ezekután “hontalanokká”, szülő- és lakhelyünk imígyen kikorrektált megnevezését a FB-ről inkább töröljük.

Kötve hiszem, hogy a tengerentúl van halvány fogalmuk arról, hogy Bodzafordulót ma úgy írják helyesen, hogy Intorsura Buzaului.

*

Egy apró próbálkozás… Ide kattintva aláírhatod a tiltakozást. A “rendszer” elköltöztette a petíciót, magyarán törölte, most itt írható alá.

Facebook violated freedom of expression and our right to privacy of personal data: made it impossible to name the location of birth and living in any language the users prefer. You can get more info and sign the petition here. “The system” moved the petition, in fact deleted it… Now it can be signed here.

A tünkány

június 20, 2012 - 14:12 | Gyermekek – szülők, oktatás kategória | 7 hozzászólás
Címkék: , , , , ,

Nagymosás, valamikor tavasszal. A téli ruhákat a szekrény mélyére száműzzük. Hajtogatáskor rádöbbenek: mire újra eljön a pulóverek ideje, mikor Áron, Áron és Áron, Lacika, Gábor, Ákos, Kamilla, Tekla, Emese, Heni, Timi, Katica, Csaba, Imre, Alpár, Anna, Farkas, Bogi, Marci, Misike ismét magára ölti a sálat-sapkát-kabátot, már nem a saját különbejáratú tünkányuk, nem a boszodér anyáskodó szárnyai alá térnek vissza az iskolába.

El kell engednünk gyermekünk kezét, tudtuk jól, és az elmúlt tíz év alatt már sokszor sokféleképpen megtettük. Tanuljon meg járni, elesni, felállni, továbbmenni – ezt a folyamatot aztán gyakorolni egész életen át. Alighogy óvodába vittük őket, s csak tegnap volt a napja, hogy a tünkány tarkabarka szélforgójánál gyülekeztünk a legelső iskolanapon. És tovatűnt négy év.

Az a szülői értekezlet! Teával és finom zenével. Végül nem kötöttünk, csak ígérted. De vonalkákat rajzoltunk J A Márton-napi lámpásfénykör a hátsó udvaron. Éneksorok, hangfoszlányok, lélekszínek. Vonatállomás, indultok a táborba. Filléres emlékeink – drágák nekünk. A nyakkendős-szigorú-pódiumos szokásostól teljesen eltérő hangulatú osztályünnepségek, akár egy-egy kiadós családi beszélgetés verőfényes szombat délután a hűs verandán. Az „ünnepélyeken” mindenki – gyerekek és szülők – egyaránt fontos volt, de még inkább mindenkinek a lelke, a gondolatai. Kérdezgettünk egymástól, felelgettünk egymásnak szülők és gyerekek, olvastunk egymásnak, csodálkozva fedeztük fel, hogy teljesen jól van ez így, nekünk, szülőknek is fekszik a játékos előadói szerepkör – mindehhez a tünkány volt a mókamester, a forgatókönyvíró. A játék és bolondozás gyakori vendég volt az ünnepségeken, de a tanórás hétköznapokon is. Megkaptuk a legnagyobb kincset, azaz inkább csak időnként emlékeztettek rá, nehogy a rohanásban elfelejtsük, hogy a birtokunkban van: tünkányunk egyszer abban a bizonyos karácsonyi kincsesládában mutatta meg, amelybe három évvel ezelőtt minden gyerkőc a családjával egyszerre belekukkintott – tükör volt a ládában…

Gyerekek, emlékeztek még az elsős reggelek sok-sok meséjére? A napindító gyertyafényes beszélgetéseitekre, amikor elmondhattátok egymásnak, mi történt veletek tegnap óta, mit álmodtatok az elmúlt éjszaka? Ebben az osztályban megengedték nektek, hogy ébren is, hangosan is álmodjatok. Rengeteget okosodtatok, nagy felfedezéseket tettetek, sok próbát kiálltatok, sok-sok titkot megfejtettetek azon a bizonyos égigérő fán, amelyre négy évvel ezelőtt elengedtünk benneteket, királykisasszonyokat és királyfiakat a tünkánnyal.

A nagy utazásnak korántsincs vége. Csak átszállunk.

Ősztől már nem lesz mellettetek mindig, hogy szóljon, „vegyél sapkát!”, „gombold be a kabátot!”, hogy mindenféle apró kedvcsináló szertartást kitaláljon a muszájfeladatokhoz, hogy melegséges színekkel töltse meg a tantermet, ahol olyan jó csak úgy egész egyszerűen ott lenni, hogy merész rugalmassággal bánjon a szünetekkel és tanrenddel, hogy mindenféle viccet, bolondságot kitaláljon a szorzás-osztás-helyesírás szerethetőségéért, hogy ellássa a sebeket, a lelki sebecskéket is. Nem lesz ott minden nap, hogy gondoskodjon róla: semmi se legyen véletlen, vagy ha mégis az, jó véletlenné legyen. Hogy a botladozást sikerré, a könnyet nevetéssé varázsolja. Szerencsés esetben nem egy tünkányotok lesz ősztől, hanem több… Ez a régi meg újabb szerencsés királykisasszonyokkal és királyfiakkal indul új utazásra az égigérő fán.

Itt egy kis ízelítő a mi utazásunkból, tegnap együtt meg is néztük…

Éjjel a múzeumban – dinócsontok, legóváros, és ami hiányzott

május 22, 2012 - 06:28 | Fesztivál, rendezvény kategória | 2 hozzászólás
Címkék: , , , , , , ,

Hát, bizony elkelne némi uniós pénzecske a kolozsvári múzeumokban is. Ez még számomra is teljesen világos lett a szombati éjszakázás után, bár sajnos, olyan bőséges összehasonlítási alapom nincs: inkább csak Budapest.

Az emberekkel nincs gond, hiszen többé-kevésbé elkötelezett tudósaink is vannak (még?), lelkes múzeum-gondozók – vagy azok, akikre a szűk költségvetés szabta korlátozások miatt ez a feladat is rásózatik. A köszönetünkért hálás portás lelkendezve invitál, jöjjünk még az állattani múzeumba, mert érdemes. Igaza van, bár elkedvetlenítettek az ottani viszonyok: több vitrin sötétségbe borultan, a kiállított egyedek jónéhány darabja alaposan megviselt állapotban – a provinciális jelző szinte nevetségesen hat, inkább siralmas, mintha lyukas ruhákat öltöttek volna az utcai kirakat próbabábuira. A gyűjteményben természetesen akadnak sokkal nagyobb számban jó állapotú darabok, és igazi érdekességek is. Ez az a hely, ahova akár havonta elmehetnénk, ha a megnevezésüknél közelebbről, igazán fel akarjuk fedezni azt a sok állatfajtát. Ezúttal nem volt vezetett látogatás, nem is lehetett a sokszáz, sokezer látogatónak ezt biztosítani, ám egy szakavatott mesélővel egész biztosan rejtettebb titkokkal is gazdagodhatunk. Azért a feslett darabok után távozáskor végtelenül jólesett egy banális eleven verebet röpködni látni a Mikó kertben.

A legcivilizáltabb állapotokat a néprajzi után a tudományegyetem őslény- és kőzettani múzeumában találtuk (a káprázatosnak tetsző patikamúzeumba nem sikerült bejutnunk) – talán azért, mert az örökkévaló kőzetminták állandóan kifogástalan állapota teljes fényárban vállalható? Mondjuk, a barlangi medve csontváza itt is a szűk folyosó sötét végében árválkodott. A helyszűke általános: sem az erdélyi dinófészkeket, sem a vitrinekben kiállított fosszíliákat, csontokat nem lehetett kényelmesen megszemlélni, hiszen folyton el kellett húzódni az elhaladók útjából. Biztosan élvezhetőbb a látogatás, ha nem vagyunk ennyi rengetegen, ám az élvezhetőséghez és a kiállított darabok értékéhez akkor is kellene a nagyobb tér, még ha nem is fél falat beborító festményeket állítanak ki itt.

A schönbrunni várakozásokkal érkezőknek teljes csalódás volt a Bánffy-palota, de mi tudtuk, hogy nincs, tehát nem is számítottunk arra, hogy korabeli berendezés legyen a termekben. Ami a városhoz kötődők esetében akkor is ragaszkodást vált ki, az a máshonnan érkezőknél – még ha erdélyi magyarok is – csalódást okoz, “leírják” ezt a lepattant helyet. Már az is megnyugtató, hogy az emeleti helyiségek ezúttal látogatható, mintegy fele részében a falak és a festés állapota jó. Hogy el ne feledjük földrajzi helyünket, arról azért az egyik hófehér mennyezeten sokrétű filozofálgatásra alkalmat adó, leleményesen bosszantó fekete falfirka gondoskodik: cer variabil (változó égbolt)… Persze, rengeteg pénzzel minden bizonnyal rekonstruálható lenne az egykori bútorzat, legalább néhány teremben, s ez lényegesen emelné a hely értékét, vonzerejét, méltó is lenne hozzá és (egykori?) városunkhoz. Pénz nincs, így parlagon a palota. Egyelőre állami intézmény – a Szépművészeti Múzeum – működik benne, s csak ezért van legalább ilyen állapotban.

Jó lett volna, ha nemcsak az útbaeső kávézókban lehet megpihenni, hanem például a Bánffy palota udvarán is, jó lett volna, ha a buszok legalább éjfélig közlekednek, jó lett volna, ha a szabadtéri falumúzeum nem zár be már 5 órakor, jó lett volna, ha megnyitják a csillagvizsgálót is…

Persze, a múzeumok éjszakája inkább csak amolyan kedvcsináló, szédületes hangulatú, kavargó élmény, bár kétségtelen előnye, hogy ilyenkor az egyébként nem látogatható gyűjtemények egy részét is megnyitják. Ám semmivé lesz az axiómaszerű múzeumi csend, a nyugodt szemlélődés öröme, aki erre vágyik, máskor keresse. Az ingyenesség és a fesztiváljelleg végtelenül csábító, s bár egy-egy belépőjegy ára nem több 1-3 lejnél, e rohanó emberekből álló tömegeknek csak elenyésző része tér vissza ezután, részben azért nem, mert sok intézmény csak munkanapokon, néhány órán át látogatható, az is munkaidőben, nem ritkán előzetes időpont-egyeztetéssel. Fényképezni csak fizetség ellenében lehetne, de nem láttam, hogy bárkit igazoltattak volna, és százával villannak a vakuk, visszafogottabban kattognak-dalolnak a mobiltelefonok mindenfelé. Jó látni, hogy ultramodern életünkben azért ilyen sokan vannak, akik tudják, hogy legalább a múzeumok éjszakáján érdemes – és a lehetőségekhez, képességeikhez mérten iparkodó szervezőknek köszönhetően egyre érdekesebb – résztvenni. Még akkor is, ha olyan, amilyen. Akkor is, ha a látogatók viselkedése nagyon sokszor a kommunista sorokban tülekedőké…

 

Olvass még a múzeumok éjszakájáról:

Múzeumok éjszakája: kiábrándulástól a felfedezés öröméig

Bánffy György kormányzó otthonában fogadta a látogatókat

Iván fotói

És alant néhány az enyémek közül 🙂

Kolozsvári magyar napjaim

augusztus 14, 2011 - 11:50 | Fesztivál kategória | 14 hozzászólás
Címkék: , , , ,

Majd minden falunak van falunapja, legalábbis ott, ahol kicsit is jobban ad magára a közösség. Az utóbbi években, évtizedekben annyiszor hívtak mindenfelé, Kalotaszegtől a Mezőségig, főleg nyáron-ősszel, annyit és annyiszor írtunk már kollégáimmal együtt és felváltva a helybeliek közös mulatságairól. Hogy a virtuskodó versenyeken, gyerekprogramokon, főzőcskézéseken, sporton és táncházakon, bulikon, koccintgatásokon túl ilyenkor még valami más is ott csiklandozik-ágaskodik a szülőhelyükhoz ragaszkodók lelkében-elméjében-nevetésében-falunapozásában, az csak tavaly derült ki, amikor először szerveztek magyar napokat Kolozsváron.

Hitetlenkedő ámuldozással vártam augusztus közepét: lehetséges, hogy Kolozsvárt tényleg magyar fesztivál tölti be egy kerek hétig? Hogy ehhez megszületnek a hatósági engedélyek, elmaradnak a gáncsoskodások? Hogy mindehhez előkerül a pénz? S hogy ez a páratlanul változatos, sokszínű, mindenféle korosztálynak és világfelfogásnak számtalan érdekességet kínáló program hiánytalanul létrejön?

És bizony belaktuk a tereket és épületeket, feltártuk önmagunk és a más nyelven beszélők előtt egykori és mai közösségünk sajátosságait és a vénséges falak titkait. A sok tárlatra, könyvbemutatóra, ifjúsági programra, előadásra, családi rendezvényre, válogatott neveket és különféle stílusokat felsorakoztató tucatnyi koncertre hús-vér barátainkkal együtt velünk jött Dsida Jenő és Kós Károly, ott gyönyörködött a plakátokban Misztótfalusi (s elégedetten szagolgatta a friss Szabadság nyomdaillatát – ezt nem hagyhattam ki, na…), leste a kéklő gyalui havas alkonyatát Reményik, ebben a kolozsvári éjjelben ezúttal ránk ismert Áprily, miközben Bánffy Miklós keserédesen nyugtázhatta: bár megszámláltattunk, és nap mint nap még mindig sokféle értelemben darabokra szaggattatunk, azért ezúttal nem találtattunk híjával.

Az anekdotákkal tűzdelt házsongárdi sétáról szaladtunk a bábelőadásra, a néptáncról a jurtaállításra, a könyvbemutatóról a szerkesztőségbe, valahogy megpróbálni mindezt megírni, belesűríteni újságoldalakba, majd vissza az estébe, a sűrű estébe. Mindegyre ismerősök köszöntek rád, s hogy még sziruposabb-felejthetetlenebb legyen: rám még a gyermekkorom is, hiszen régóta külföldön élő húgom a távozása óta először lehetett itthon ráérősen, pontosan azokban a napokban.

Az én küzdelmektől tépázott városomban minden belvárosi kisutca megtelt szép élettel, hangulatos történetekkel, jó mondanivalóval, oldott jókedvvel, mindenkinek egyéni emlékeivel, miközben percenként születtek az új mesélnivalók, s csak úgy fecsegtek a kövek máról, múltról, meg nem is olyan régről, s holnapról. Hazaérkeztem, végre hazaérkeztem úgy igazán.

Máris itt a következő: elkezdődött, s hétfőtől egy egész héten át reggeltől estig többszáz helyen várnak téged, csak győzd szusszal és idővel. Mindenki tucatjával talál igazán neki való szórakozást. A fölöttébb megilletődött Mikó Imrével bort kóstolgathatunk az EME-nél, és vitázhatunk a róla elnevezett tervről, politikáról és közéletről, helytörténésszel megismerhetjük a város nyilvánvaló arcait, amelyek mellett csak úgy elrohanunk a hétköznapokban, gyerekeinkkel nemezelhetünk, agyagozhatunk, játszhatunk, zenélhetünk a romkertben, válogatnunk kell a könyvbemutatók között, lesz foci-kosárlabda s egyéb sport, lecsót főzünk-kóstolunk, fesztiválutcázunk a Farkas utcában, a kőszínház közelében maratoni utcaszínház lesz sötétedésig, operánk kiváló hangjai is felcsendülnek majd, várnak a koncertek délutántól estig több helyszínen is, eljön Charlie, Rúzsa Magdi, a Kolompos, Deák Bill és Benkóék, Kistehén és TransylMania, szól gitár és hegedű is, aztán a 100 Tagú Cigányzenekar húzza le a függönyt. (Itt a program.)

Van, aki egy hét szabadságot kért, sőt hazajön a kolozsvári magyar napokra. Megértem. Mert ott mocorog, suttog, éledezik és kiabál bennünk az érzés, örökhangulat: a város mindig részünk, és mi mindig részei leszünk tagadhatatlanul, akár itt élünk, akár a nagyvilágban.

ÓSZERetlek?

április 22, 2011 - 09:26 | Uncategorized kategória | 2 hozzászólás
Címkék: , , ,

Ha bekanyarodunk a széles utcába, onnan majd meglátjuk, hova kell menni: mindenki arra megy – hangzott az útbaigazítás. Kétkedve fogadtuk, megmosolyogtuk, mintha azt tanácsolták volna: Kolozsváron menjünk toronyiránt. Ám kiderült, hogy ennél pontosabb és követhetőbb eligazítást aligha kaptunk valaha: a házak és gyártelepek közt haladó négysávos út két oldalán egyszer csak százával parkoló autókat láttunk, és tényleg minden gyalogos egyazon irányba igyekezett… A mellékutcákban is csak kapubejárók előtt volt szabad az utca-járda, így sokára és jó messze találtunk parkolóhelyet. Talán húsz évnél is több eltelt, mióta utoljára az ószeren jártam – most rövid időn belül kétszer (!) is. 1989 előtt ott szereztük be a Puma-cipőket, esetleg farmernadrágot, igazi kávét, sok termék exkluzív vására volt ez. Nagyon kíváncsi voltam, EU-konform világunkban mivé lett?

Ahogy közeledtünk az ócskapiac felé, egyre nőtt a forgalom a járdákon és az utcán. Ez tehát nem változott. A házak kapujából zöldségeket, szilvaízet kínáltak. Odébb a járdán két gyönyörű liba, galambok és tyúkok vártak vásárlóra. A szembejövők kezében vásárfia: ki fűrészt, ki porcelántányérokat cipelt.

Az ószer dróthálóval bekerített jókora területet foglal el, felirattal is ellátták: Piata de vechituri, azaz Ócskaságok piaca. A bejáraton vaskorlátok között juthatunk be, fejenként egy lej befizetésével. Bent hatalmas nyüzsgés, az érdeklődők száma mit sem csökkent az elmúlt két évtizedben, pedig azt hittem, kényelmesen lavírozunk majd a sorok között, ugyan hányan akarhatnak itt vásárolni. Szerencsére a sár már nem a régi, nem kellett centiméterről centiméterre kerülgetni a süppedő csapdákat, hiszen öklömnyi kövekkel szórták fel az egész területet. Persze, azért jókora takarítás ráfért a csizmára, bár az összeszedett sár egy részét lemosta a terebélyes pocsolyákká olvadt hó.

Az árut közvetlenül a földre terített takarókról árulják, s bár a hajdani ószeren tekintélyes számú standot építettek, itt most legfeljebb gépkocsik motorháztetejéről, otthonról hozott asztalokról, vagy dobozokból, ládákból kínálták a portékát. Az uniós normák korában ez akár visszalépésnek tűnhet, de az az igazság, hogy az ószer „szedett-vedett” hangulatához nagyon is hozzátartozik ez az összevisszaság. Ami úgy általában jellemzi az egészet. Fehér festékkel felparcellázták ugyan a helyet, de ezek az engedetlen kövek azóta messze vándoroltak eredeti helyükről, széthordva, elmosva az egykor bizonyára éles határvonalakat.

Meglepetésemre tényleg sokkal inkább az ócskaságok vására ez, új árut csak nagyon keveset kínáltak. A viccben emlegetett, egyik felén használt vécépapírt ugyan nem láttam, de azon kívül mindent… Drótoktól számomra hasznavehetetlen vízvezetékcső-daraboknak tűnő rozsdás vasakig, bakelitlemezektől hangszórókból reklámozott cédékig, bélyegektől réginek tűnő katonai kitüntetésekig, suvickolással valamennyire rehabilitált agyontaposott csizmától félig törött műanyag játékig MINDENT megtalálhatsz itt.

Próbastand

Egy lejért vesztegetik a használt ruhanemű darabját, tömegesen turkálták is a hegyekbe tornyosuló csomókat. Terepszínű öltözet bakancstól sapkáig, kartondobozokban porcelán tányérkészletek épen maradt darabjai, lámpás rádió, kőkorszaki mixergépek, bútordarabok, hangszerek, írógép, csuprok, kerámia, különféle színű és méretű bőrdarabok, kétes értékű festmények, giccses csecsebecsék ezrével. No és mobiltelefonok százával, ahogy elnéztem, a rendőrségnek is lenne keresnivalója itt… bár egy fia egyenruhást sem láttam. A korszerűség netovábbja: próbastand is van, azaz egy áramforrás a bejáratnál, hogy ha már szavatosságot nem is vállalnak a használt elektronikai cuccokra, legalább megbizonyosodjunk róla: működőképes állapotban kapjuk meg azt a gépet.

Ma, amikor a zöldségespiac sem a régi, talán az ószer az utolsó hely, ahol alkudozni lehet – egyenesen kell! Tíz lejért már használható férficipőt is kapni. Kész mennyország annak, aki imád alkudozni. Én ugyan azt gondoltam magamról, nemhogy nem szeretek, de nem is tudok alkudozni, ám kiderült: maximálisan egy perc telt el, és az eladó akár féláron is ideadta a portékát. Mondhatom, nem megvetnivaló a sikerélmény, ami ettől a „győzelemtől” eltölti az embert 🙂

Kötelező tartozéka a vásárnak a miccs is… Sokan esküsznek rá, hogy ott a legfinomabb, bár gyanakszom, inkább azért, mert az éhes dicsérők legfeljebb egy kávét fogyasztottak otthon, vásározás előtt. Hát én a kulináris élvezeteket kihagytam, pedig még tucatnyi féle alkoholos italból is kedvemre válogathattam volna. A hajnal óta beérkezett portékásoknak elvégre kell egy kis lélekmelegítő. Ennyire részeg embert sem láttam még életemben, előbb azt hittem, hogy szegény mozgássérült (pardon, nem akarok senkit sérteni), de elég hamar kiderült, hogy a bal vállán lógó táskáját ellensúlyozandó csípőből elkanyarodott felsőtesttel folyton jobbra dülöngélt veszedelmesen kilengő súlyponttal, s minden útjába akadó kapaszkodót megragadott. Például az „éttermi” sátor gyenge alumínium lábát, amitől az egész alkalmatosság olyan ingadozásba kezdett, hogy már attól tartottam, ráborul a nyugisan lakmározókra és lángra gyúl a rácsos sütőtől.

Biztonsági őr...

Aranybánya, végtelenül furcsa populációkeveredés. Vadászkalapként akarták ránk sózni a hatalmas tollakkal díszített női kalapot, aminek csak a színe volt közös a vadászkalapéval. De végre sikerült beszereznem egy – súlya miatt akár fegyvernek is beillő – keményfa lapítót (hogy mindenki értse: vágódeszkát)! Szép, nagy darab, új, igaz, jó nehéz is, de legalább feleáron volt, mint a városban, és még az az elégtételem is megvan, hogy alkudoztam.

A portékákat elnézegetve kemény önkritikára kényszerültem: mennyi kincset elajándékoztam, vagy dobtam csak úgy a szemétre életemben! Mindent összevetve, azt hiszem, mégsem változom: megmaradok pazarlónak…

Egy egész vásári nap sem elég a millió apróság átbogarászásához, de akad, aki kijár rendszeresen, kötelező és hobbiszinten kedvelt szombati programként, és végtelen türelemmel igazi gyöngyszemeket talál. S olyan is, mint én, aki másfél óra után már szédeleg a forgatagtól, s a pokolba kívánja az egészet…


WordPress.com ingyenes honlap vagy saját honlap létrehozása.
Entries és hozzászólás feeds.