A Ház

június 22, 2014 - 17:35 | Gyermekek – szülők kategória | 5 hozzászólás
Címkék: , , , ,
hazkicsi1

Szüleimmel, itt még egykeként, a ház udvarán

Nagyanyámék házát a „falurombolás” utolsó óráiban érte utol a pusztítás. Kolozsváron, a korcsolyapálya közelében állt két hosszú, takaros házsor, köztük a focipályányi üres mezővel. A szemközti házsort teljesen lebontották, a mi sorunkban csak a nagytatáékét.

Alig tizenévesen, húgocskámmal együtt terveztük és fogadkoztunk, hogyan fogunk dacosan a munkagépek elé állni, megvédeni a házat a végzetétől, mindenkivel szemben. Óvni a konyhaszoba ablaka előtt az égigérő fenyőt, alatta a páratlan puhaságú mohatakarót – amibe legszívesebben folyton belefeküdtünk volna –, a gyöngyvirágok, édes illatú törpeszegfűk mindig sűrűárnyékos fészkét. A terebélyes cseresznyefát, amely emlékeimben még a valóságosnál is hatalmasabbra nőtt. Alatta az eperrengeteget. A barackfát, amelyen soha nem érett édesre a termés. A kövér fehéreperfát. A számtalan szilvafát, almafát, a csenevész meggyfát, ami sose érte meg a felnőttkort, a diófát, a mandulabokrot, a sóskát, szőlősorokat. Az árnyékos szűk járdát, amelyen hátrabaktattunk a mi gyerekkorunkban már többnyire üresen álló disznópajtához, nyúlketrechez. A padot a ház mögött, ahol az unokatestvérekkel ültünk túlontúl ritkán, vagy nyáron, ha egy-két napot vakációzni mentünk, és egyszer a nagymama felfedezett magyarlapádi rokonainak gyerekeivel. Nagymama kapros-csomboros lucskoskáposztáját – bele is haltam volna, he meg kell kóstolnom, így ma csak mennyei illata szerint próbálom utánozni.

A verandát – ez a szavam ott született és a házzal együtt ott is múlt el –, a nagytekintélyű mérleggel, amilyent csak a felvágottas boltban láthattunk, fekete súlyokkal, talán nagytata mészáros múltjából maradt ott. A hosszú verandát nagytata boroskorsóival, tetejükön boszorkánykonyhát idéző, furcsa görbeségű üvegcsodákkal, bennük folyadék, s néha rejtelmes buborékok bugyogtak fel. A kamrát, a nagyszoba titokzatosan szekrényszagú sötét hűvösségét a nagy heverővel, csempekályhával, asztallal és az egyszemélyes ággyal, melyet kétoldalt szinte keretbe fogott a könyvespolc, rajta nagytata aprócska, barna, gombafejű olvasólámpája. A színpaddá avatott előszobát, ahol órák hosszat szerepeltünk, verseket mondtunk, énekeltünk, jeleneteket rögtönöztünk a konyhaszobában beszélgető felnőtteknek, amikor éppen nem a Kossuth rádiót lopták, ha a szekrénnyi rádió sok lámpája éles sustorgásokkal és sikongatásokkal végre bemelegedett.

haz

A fenyő itt még gyerekcipőben

A pincét, ahol édesapám emlékeiben egy kismalac rózsaszínesedik, amint elhullott anyja helyett etetni próbálják. A pincét, amelynek akkora hatalmas lejárata volt, mintha padlásfeljárónak készült volna, az én kis gömböcöm, akár hallgattam, akár meséltem, mindig onnan indult falubekebelező útjára. A tálkát, amit kezünkbe adtak, hogy málnát, szedret, ribizlit, fehéret, pirosat (a feketét nem szerettük), almát, körtét, epret szedjünk, mikor éppen miből termett – és tavasztól őszig szinte mindig termett valami. A vízcsapot a ház oldalában, ahol kötelező volt megmosni a gyümölcsöt. A bújócskát a ribizlibokrok közt, és nagymama elfogyó hangját, ahogy szeretetteljesen és csak nagyon-nagyon halkan, inkább csak a rend kedvéért és magának féltette kevéske kis veteményét szeleburdian szaladgáló fürgeségünktől.

És volt egyszer egy első és utolsó disznóvágás is – nagymama cugáknak dédelgette őket –, amikor összegyűlt az egész nagy család, édesapámnak mind az öt testvére, és az unokák. Nem éreztük mi akkor, hogy ki kire neheztel, orrol, netán haragszik, vélt vagy valós sérelmek miatt egy életre kibékíthetetlenül – mert a felnőttek már csak ilyen furcsák és bonyolultak, ha nem is értjük, de ma már tudjuk: van úgy, hogy ketten többé soha nem válthatnak szót. Azóta szétszóródtunk a világban, hétköznapokban – még azok a kevesen is, akik Kolozsváron maradtunk…

Aztán persze, titkolták a napját is. Hogy a gondolata se fájjon a gyerekeknek, hát nem is fájt. Csak egy életen át. Évtizedig nem akartam, nem tudtam arrafelé járni. Ahol egykor az a tulajdonképpen kicsi, azóta mégis hatalmassá lett ház állt, és a bőséges-gazdag édenkert, ahol mindenféle gyümölcsöt megtaláltál. Forgalmas út halad át azon a helyen, pontosan a pincelejárat, az égigérő fenyő, a gyöngyvirágos mohatakaró és a kis gömböc hűlt helyét tapodja millió autó a soksávos szürke aszfaltcsíkon.

A másik nagyapámat nem ismertem. Nagymama már öregecske, betegecske volt az én gyerekkoromban, háta kicsit hajlott, gyermekszememben a fekete kendő még sok plusz évet halmozott rá, szinte világítottak világoskék szemei, és sokat köhögött. Kolozsváron, gyerekeinél lakott, felváltva, nálunk is. Nagytata még azelőtt meghalt, hogy a 12 gyermek mellé – amelyből nyolc érte meg a felnőttkort –segítségként kapott telekre épített szerény házat befejezhette volna. Sosem kapott az külső vakolatot, és úgy emlékszem, fából-sárból, itt-ott kőből készült. Padlója föld. Rég nem lakta senki már, amikor mi gyerekek voltunk. Tornácát faágakkal, száraz kukoricaszárakkal torlaszolták a kísértésbe eső betolakodók ellen – pedig dehogy volt mit elvinni onnan –, így aztán legalább félóráig „nyitottuk az ajtót”, erre emlékszem, hát legalább egyszer biztos jártunk ott, a távoli, porlepte Mezőségen.

Édesanyám gyermekkora csak 14 éves koráig tartott, amennyi abba belefért, az valahogy nagyon-nagyon távolinak tűnik. Elképzelhetetlen, hogy a ma fájós térddel néha bicegő, hófehér hajú, és ugyanolyan világítóan kék-zöld szemű mama kislányként átsétált három dombon a derzsei nagynénjéhez, aztán haza, és télen méteres hóban sokadmagával gyalog a szomszéd falubeli iskolába, pedig farkas nemcsak mutatóban volt akkor arrafelé. És két erdővel odébbról hordta a vizet. És néhány évesen zöldet aprított a csirkéknek, mert ekkora családban mindenkinek dolgoznia kellett, ha enni akartak. És miközben az irtó csudálatos jószágnak számító repülőt bámulták, belevágta a vasvillát a combjába, a sebet nagymama szilvapálinkával kimosta, bekötözte, hol volt akkoriban orvos… A kert még másfél évtizeddel esztényi nagymama – így emlegetjük – halála után is erről a sok munkával áldott-sújtott életről árulkodott: a patakig szántóföld, kukorica, vetemény nyomai, fára nem emlékszem, hát persze, gyümölccsel nem lehet jóllakatni akkora családot.

Csak tíz évvel kellett volna előbb születnem, vagy ők mind tízzel később, hogy többet meríthessek belőlük, hogy ne gyermekésszel kelljen megválnom tőlük, sokkal hamarabb, semmint hogy gyermeki félénkségemben merszem és elegendő élettudásom lett volna kifaggatni őket mindenről, ami valahogyan egy életből elmondható, mégsem gurul ki magától az ember lelkéből.

Kifaggatni esztényi nagymamát, aki köhögött és lehetetlenül kék volt a szeme, és hetente egyszer kenyeret sütött. A kevésszavú, ettől szigorúnak és titokzatosnak tűnő nagytatát, akinek pedig nagyon jó humora volt, haja semmi, rajta szürke-fehér norvégmintás kisbojtos sapka, de fehér bajusza vastag és nem egyenesszálú, és aki még majd’ kilencven évesen is hetente kétszer járt kirándulni, de nem ám úgy, takaróra leülős falatozósan, hanem lábkoptatós egésznaposan, és aki abba öregedett bele egy év alatt legalább tízet, hogy a két kezével építette kertes házából tömbházlakásba csukták az egész hosszú életét.

hazkicsi2

Nagymama (nagy fényképész is volt ám nagytata)

Nagymamát, akinek sokat fájt a feje – ő úgy mondta az évekkel egyre erőtlenebben panaszoló hangján: zúg a fejem –, és ezért vattát dugott a fülébe, és kendőt kötött a fejére, és sokáig nem is tudtam, hogy hosszú hajfonata van, és nagyon hamar túlnőttük, míg ő egyre kisebb lett, és mindig ugyanabban a karosszékben ült, amikor – családi bakalódások számunkra érthetetlen zűrzavarában azt sem tudva, kinek „fogadjunk szót” – hűtlenül ritkán, lopva meglátogattuk, és akkor is bűntudattal, mert olyan jólesett látni, és akinek mindig bobszelet volt a nagyfüles szürke táskájában, amikor a boldog békeidőkben a 26-os trolival hetente egyszer feljött hozzánk fürödni, mert nekik a kertes házban nem volt kádjuk, és szertartásosan feketét ivott, ettől és másért is érzem őt fekete rózsának, bár jaj de jó, nagyon szeretett beszélgetni, és belemártotta a kanyargós kiflit a kávéba, és mi is megkóstolhattuk titokban, és olyan finom keserű volt, mint azóta soha, és amikor hazament, a megállóba kísértük, mert nagy barna szemeivel már nem látta a trolibusz számát, és fekete hajában még nyolcvanévesen is kevesebb volt a fehér, mint nekem harmincévesen.

Talán ezt láttam a páncélcsehi romtemplomban is. A túl korán jött, s így elszalasztott lehetőségeket. Egy némán mesélő helyen, ahol már az utolsó utáni percben járunk, de még nincs mindennek vége: ha megviselten is, de a sokszáz éves templom áll. Olyan régi, hogy amikor az első emberek imádkoztak benne, az még teljesen mást jelentett, mint ma. Még csak a mennyei gondviselésben bízhattak, hogy meggyógyítja a betegeket, hogy bőséges termést ad, megóv a jégveréstől. Olyan régi, hogy a hit akkor még, sokkal közelebb a forráshoz, talán tisztább lehetett. Olyannyira régi, hogy a török, tatár és még ki tudja miféle veszedelem ellen kerestek itt oltalmat olyan őszinte bizalommal, amely ma már csak kevesek kiváltsága. A világháborúkban harcoló kedves életéért imádkoztak, és hogy a zűrzavaros román-magyar időkben ők is épségben megérjék a percet, amikor katonáik hazajönnek. Ezt mind benne érzem azokban a morzsolódó kövekben, a pókhálós vakolat alatt szunnyadó freskók ruhájának ráncai közt, a mennyezetgerenda virágjelében. Hogy mi hajtotta azt a hetven embert, aki eljött a magára maradt templomot kitakarítani az őt körülvevő bozótból, nem tudhatom. Mindenkit más, és mindenkinek lelkében más történet. De az arcokon egész nap valami érdekes nyugodtság derült. Sokan folyton mosolyogtak. Mások nevettek. Egyesek annyira belemélyültek a munkába, hogy az arcukon szélesen látszott minden igyekezetük. Gyermekek, lányok, ráncoskezű férfiak úgy dolgoztak, mintha régóta vágyott legkedvesebb szórakozásuk lenne szombatonként bozótok kipusztítása. Úgy idomult egyik kéz a másikhoz, lelkészé az asztaloséhoz, gépkocsivezetőé a cégtulajdonoséhoz, egyetemistáé a földműveséhez, mintha nem először dolgoznának együtt. Földhöz tapadó szemeinkkel nem is láttuk, mikor váltott kormosra a napsütötte ég, csak már a csípős borsónyi jégszemek késztettek menekülésre. Ki tudja, hány emberöltő után most rogyadozva, tépetten, újra a templom kínált oltalmat – hívőnek és hitében megfogyatkozottnak egyformán. És végignéztem az időgyűrte orcákon, amint esőáztatta kócosan csitítgatták dologiramra fogott karjaikat a folyamatos szürkületbe burkolózó templomban, ahonnan rég kifogyott a villany, és valami hatalmas karokat növesztettem volna, hogy egyként átöleljem ezt a léleknyi embercsoportot, tán nem is tudják, mekkorát cselekedtek azon a napon.

S hogy én mit kerestem ott? Hát persze, cikket írni mentem oda. És majd’ harminc évvel később végre odaálltam ama bizonyos házromboló buldózer elé.

Működteti a WordPress.com.
Entries és hozzászólás feeds.