Lehetetlen találkozás*

december 20, 2017 - 10:42 | Család, könyv kategória | Hozzászólás
Címkék: , , ,
Untitled-3

Azt hiszem ez életem első karácsonya, én vagyok a bébi 🙂

Egyszer csak ott állunk M.-mel a nagyszoba ajtajában, a blokkban, és nézünk befelé. Bent semmi sem olyan, mint annakidején. Sehol sincs Nagymama nagy rekamiéja az ágyneműtartó ládával, Nagytata keskeny ágya a falnál a könyvespolccal, régi, megsárgult papírlapokkal, feljegyzésekkel, köztük a régi troli-lajstrommal – amikor elindult az első trolibusz a városban, messzelátóval figyelte az ablakból, és felírta, hogy hány órakor követték egymást a csápos csudajáratok. Biztos ott tartotta az időjárás füzetét is, ahova éveken át naponta háromszor feljegyezte hány fok van, és hogy esik, süt vagy fúj-e. Az ágy mögött a fejénél a magasocska kisasztal sincs sehol az örökké letakart fekete-fehér tévével, sose nézték, talán nem is működött már. Az ajtóval szemben a szekrénysort hiába keresném, előtte a finompuha vékony pokróccal letakart asztallal, másnál sose láttam ilyent, mindenki horgolt csipketerítővel vagy vászonnal borította az asztalát, én mindig is szerettem a pokrócterítőket. Most mindennek nyoma sincs. Merthogy minden megváltozott azóta, hogy több mint húsz éve elmentek és a lakásban ki tudná miféle idegenek élnek…

Délutánnak kell lenni, lámpát nem gyújtunk, de a földszinti blokklakás ablaktalan folyosóján sötét van. Az ajtókeretből hátrapillantok a hosszú előszobára, benne a fogassal, polgári esernyőtartóval – e hasznos bútorok jó részét maga Nagytata eszkábálta csinosra –, ahonnan a konyha nyílt. Az előszobában most fiatal férfi és nő, idegenek, csendesen összemosolyogva nyugtázzák a lelkemben dúló döbbent felismerést: a nagyszobából idegen hangok szűrődnek ki.

Ott haltak meg. Mindketten. A nagyszobában.

Untitled-2

Fiatal Nagymama a cugákkal

Hirtelen bent vagyunk a verőfényes szobában, nagyon sok a bútor, mégse nyomasztó, mert aranyszínben ragyog minden, és fehér, és sárga, nem is tudom, hogy bírhatjuk tágra nyitott szemmel. Hát persze, Nagymama fűtő volt a Napnál, mindig ezt mondta huncutkodva, ha kérdeztük, mit dolgozott. Senki sem volt ilyen különleges a családban, mint ő, és olyan sokáig nagy-nagy megilletődöttséggel adóztunk neki e jelentős hivatala miatt. Igazából még most is…

És egyszer csak ott van Nagymama, bár őt csak érzem és hallom, nem látom, és ott van Nagytata is a vastag fehér bajuszával, és fiatalok, ahogy soha nem láthattam őket, persze úgy fiatalok, nagymamásan és nagytatásan, és vidámak, mint akik felhőtlenül boldogok, pedig miután gyermekeikkel együtt sajátkezűleg épített házikójukat a népi demokrácia lerombolta, abban a blokkban eltöltött pár utolsó évük alatt már soha nem voltak egészen úgy.

Most beszélnek, megállás nélkül, és bolondoznak. Nyár van, ahogy a legjobban szeretem: nyár, napsütés és reggel szellővel, az egész hosszú nyárnap ígéretével. Rengeteg bútor a szobában. Nem tudom, mifélék, ismeretlenek, de alig férek köztük. Senkit nem látok, de tudom, hogy ott van M. is valahol, és Á. is ott van, aki soha nem láthatta Nagymamát és Nagytatát, évekkel később született, és tudom, hogy most, most először végre találkozhatnak ők hárman. És ahogy ott érzem mindannyiukat, egyszerre csak megértem, amit eddig soha, hogy mennyire hasonlít rájuk… Beszédes, mesélős, mint Nagymama volt a libabőrösítő hangszínével. Természetszerető gyűjtögető, mint Nagytata volt, aki kilencvenévesen is járta az erdőt, ismerte a gombákat, a gyógynövényeket, sok okos könyve volt virág- és gombarajzokkal tele. Akárcsak Á.-nak, aki már óvodásként is nap mint nap mindenféle leveleket, ágakat hozott haza a játszótérről, és ma is képes könyvvel a kezében mászkálni a jegenyei dombokon füveket-virágokat kutatva. A temérdek bútoron itt is, ott is csokornyi füvek, sárga virág, kék virág, és kérdezzük, és sorolják, hogy mifélék, és már nem emlékszem, mit is mondigálnak. Csak Nagytatát látom. Nem hiszek a fülemnek, hogy annyit beszél, ő volt mindig a testet öltött Hallgatás, és mosolya sem látszott a bajusza alatt. Most látszik, szélesen. Magyaráznak fáradhatatlanul. Á.-nak mesélik el magukat.

Untitled-6.jpg

Ez is egy nagyon régi Nagytata…

Nagyon fontos valamiért, és Nagytata elővesz egy cipőt. Barna, fonott az orra, majdnem szandál, de mégse. Hosszú, hegyes botot szurkál a cipőbe, mintha méricskélné, de valahogy nem sikerül, és ahogy újra és újra próbálkozik, a cipő egyre nagyobb és nagyobb lesz, már a fejem is beleférne, már mind egészen beleférnénk. Még most sem gyanakszom, ez a varázslat teljesen természetes, hiszen Nagytatának olyan érdekes szerkezetei voltak. Mai napig nem tudom, micsodák. Tokokban, fából, fémből, fekete és ezüst simaságok, némelyiken számskála, megvonalkázva. Hosszú rudak, ugyanígy megfejthetetlen számokkal. Mindet ott őrizte, a kis szobában, az ő birodalmában, ahova mindig visszavonult, ha tiltott nagyritka látogatásainkkor már megpusziltuk egymást, és szűkszavúan elmondott vagy két elmés poént, majd a „beszélgetésfelelős” Nagymama gondjaira bízott. A kisszobából aztán rejtelmes kattanásokat, hangocskákat szűrögtetett ki a bezárt ajtón. Nagytata, a titokzatos. Most egyáltalán nem rejtélyes, hanem beszélős és magyarázós. Valamit fabrikál most is, valami kötényen, ruhafélén műszakiskodik, aztán egyszer csak odaszól, és mikor ránézek, magára kapja a fonalkötényt, s mintha sisakot eszkábált volna rá, a fejét is beborítja, csak sápadtkék szeme látszik. És ez olyan vicces, hogy végtelenül kacagunk, úgy kacagunk, olyan hangosan és jóízűen, mint életünkben együtt sohasem…

Nem értem, mi a csudáért csorog szememből a könny, mikor olyan nevetős a kedvünk. A szemem hamarabb megértette. Aztán én is mindent megértek, és azonnal vissza akarok menni, oda hozzájuk, már azt se bánom, hogy nem az örökké áhított csudaházikójukba, hanem abba a régi nagyszobába, még, még, hahotázni, bolondozni, mesélni! Hiába. Hétágra süt a nap, és az ablak alatti fiatal diófa fázós lombja sem tudja úgy elkortyolni a sugarakat, hogy ne törnének át a fekete ablakredőnyök mellett. Hiába csukom be a szemem, és hiába szorítom, és hiába húzom fejemre a takarót, mert már a kutya is megérezte, hogy megérkeztem, hangosan beszuszog az ajtó alá. És másra már nem emlékszem, és tudom, hogy később még kevesebbre fogok emlékezni, nem akarom elfelejteni, és a nevetést hallom, az erős fényt látom a nagyszobában, és mosolygok, kacagok, és csorog, csorog a könnyem.

 

* Örökös hálám Dragomán Györgynek, aki megírta a máglyát, és varázslatos történetével lehetővé tette ezt a lehetetlen találkozást.

Reklámok

Semmi

április 29, 2016 - 15:10 | könyv, színház, Uncategorized kategória | 1 hozzászólás
Címkék: ,

felkep

Színpadon láttam a Semmit múlt nyáron. Amatőröktől. Kamaszoktól. Akikről szól. Akik talán a legjobban érzik, hogy tulajdonképpen miről szól. És nem értik, hogy miért tiltották be a könyvet Dániában – amitől aztán persze még inkább kíváncsi lett rá mindenki. Addig soha nem hallottam a Semmiről. Azóta egyre gyakrabban. (Most éppen a facebookon kínálja Hegyi Réka a könyvet kölcsön.) Múlt nyáron írtam róla az újságban. És megnéztem az előadást újra. Másodszor már nem csorgott a könny a szememből…

semmi ujsag

 

 

Egyáltalán Semmi* sem történt

Na. Megy az ember gyanútlanul bele a magyar napokba, végigszalad az első napjára taknyosesősen ébredező fesztiválutcán, egészen a végéig, ahol a templom világít, ott a közelben médiasátrazik, csákót hajtogat, asztalokat tologat, áramot keres, fesztiválozókkal találkozik, személyre szabott címlapot készít kicsinek és nagynak, hű, már szinte 1 óra, szedjük a lábunkat a Báthoryba, szerencsére csak itt van az utca másik végén, most akkor kényelmesen hátradőlve és megszusszanva beülünk megnézni a Semmit így szürkefelleges délben, hol is van a díszterem? a másodikon, hát persze, bejelentkeztek? nem… sebaj, biztos marad még hely, pár perc és tényleg maradt néhány, bebocsáttatunk az ajtón, hatalmas mészfoltos zacskófal vakító reflektorral megvilágítva, nem is látszik a színpad, itt éppen festenek, villan át az agyadon, hja, hiszen vakáció van, hát mikor tatarozzanak az iskolában, ha nem most, a nyíláson átbújunk a sötétre ablaktáblázott nézőtérre, az első sorokban székre huppanunk, ismerősök jobbra-balra, oldott csevegés, gyors egyeztetés, ha már ilyen szerencsésen összefutottunk, nicsak, a színpadon is székek, most még csak hatan üldögélnek a sötétben, később kiderül, hogy ez egy osztály egy dán (de igazából akármilyen) iskolában, 17-18-19-20 évesek, és a Szabadságot olvassák, mosolygok; nahát, a színpadot is tatarozzák!, de aztán már gyorsan leesik, hogy ez a díszlet, a székek is gondosan befóliázva, a játékszín is köröskörül, remek fényjátékok teremnek, akkor alighanem két térben zajlik majd a Semmi, s hogy dán (ifjúsági) regényből született, ez már sejtet valamit abból, hogy mi történik majd a következő egy órában, nekem így mondták, de aztán kettő lett, és nem tudom, mikor telt el az a két óra, miközben néztem és éreztem, hogyan sorolják arcunkba, amit felnőttként elkövetünk a gyerekekkel akkor, amikor elhisszük és arra idomítjuk őket is, hogy amivel nem foglalkozunk, az nem is létezik, ezért hát nem foglalkozunk azzal, amit jól látunk, mert akkor ugyebár az nincs is, az semmi, Semmi, és nem zavarja meg az elképzelt áléletidillt, és ebben mindenki cinkos, a társadalom intézményei, azok is, amelyek az erkölcsösség és bűntelenség zászlaja alatt működnek, a média is, amely a félrehallásokból, intrikaszövésből jereváni rádiószerű „ártatlansággal” megtoldott utcai pletykákat véresen komoly tényekké rangosítja a válogatatlan publikálás által, és ezzel mindenkit továbbra is belekényszerít a játékba, mert ezek után pláné senki sem meri azt kiáltani, hogy a király meztelen, a hamisan tökéletes életképbe szuszakolt, valójában zárójelbe tett gyerekek öngerjesztő folyamata ki tudja meddig feszíti a húrt, hiába ott a fesztiválszínpad az ablak alatt, ez a tucatnyi színész-rendező ifjú teljesen kizárta e színtermi világból, főleg amikor időnként énekelni kezd Vinte Timi a hátunk mögé került másik játéktérben, ki ez a tüneményes hang?, mintha nem lenne így is túl sok mindez, és legalább a harmadik betétdalnál tart, amikor rádöbbenek, hogy ez nem gépzene, hanem élő, nagyon is élő, szóval megy az ember leánya a felhősen is felhőtlen fesztiválutcán és akkor egy szürke szerda délben így mellbevágják és fejbekólintják és földbe döngölik, és marokra gyúrják a lelkét, hogy aztán napokig nem győzi simítgatni… (Szabadság, 2015. augusztus 21.)

 

* Janne Teller: Semmi. Egy szűk baráti társaság második produkciója. Rendező: Darvay Botond, Zágoni Melinda, szereplők: Hegedüs Emma, Varga Boglárka, Bács Timea, Jakab Tamás, Varga Péter, Soos Ádám, Kari Tamás, Makkai Hanna, Mostis Balázs, Vinte Tímea.

WordPress.com ingyenes honlap vagy saját honlap létrehozása.
Entries és hozzászólás feeds.