Semmi

április 29, 2016 - 15:10 | könyv, színház, Uncategorized kategória | 1 hozzászólás
Címkék: ,

felkep

Színpadon láttam a Semmit múlt nyáron. Amatőröktől. Kamaszoktól. Akikről szól. Akik talán a legjobban érzik, hogy tulajdonképpen miről szól. És nem értik, hogy miért tiltották be a könyvet Dániában – amitől aztán persze még inkább kíváncsi lett rá mindenki. Addig soha nem hallottam a Semmiről. Azóta egyre gyakrabban. (Most éppen a facebookon kínálja Hegyi Réka a könyvet kölcsön.) Múlt nyáron írtam róla az újságban. És megnéztem az előadást újra. Másodszor már nem csorgott a könny a szememből…

semmi ujsag

 

 

Egyáltalán Semmi* sem történt

Na. Megy az ember gyanútlanul bele a magyar napokba, végigszalad az első napjára taknyosesősen ébredező fesztiválutcán, egészen a végéig, ahol a templom világít, ott a közelben médiasátrazik, csákót hajtogat, asztalokat tologat, áramot keres, fesztiválozókkal találkozik, személyre szabott címlapot készít kicsinek és nagynak, hű, már szinte 1 óra, szedjük a lábunkat a Báthoryba, szerencsére csak itt van az utca másik végén, most akkor kényelmesen hátradőlve és megszusszanva beülünk megnézni a Semmit így szürkefelleges délben, hol is van a díszterem? a másodikon, hát persze, bejelentkeztek? nem… sebaj, biztos marad még hely, pár perc és tényleg maradt néhány, bebocsáttatunk az ajtón, hatalmas mészfoltos zacskófal vakító reflektorral megvilágítva, nem is látszik a színpad, itt éppen festenek, villan át az agyadon, hja, hiszen vakáció van, hát mikor tatarozzanak az iskolában, ha nem most, a nyíláson átbújunk a sötétre ablaktáblázott nézőtérre, az első sorokban székre huppanunk, ismerősök jobbra-balra, oldott csevegés, gyors egyeztetés, ha már ilyen szerencsésen összefutottunk, nicsak, a színpadon is székek, most még csak hatan üldögélnek a sötétben, később kiderül, hogy ez egy osztály egy dán (de igazából akármilyen) iskolában, 17-18-19-20 évesek, és a Szabadságot olvassák, mosolygok; nahát, a színpadot is tatarozzák!, de aztán már gyorsan leesik, hogy ez a díszlet, a székek is gondosan befóliázva, a játékszín is köröskörül, remek fényjátékok teremnek, akkor alighanem két térben zajlik majd a Semmi, s hogy dán (ifjúsági) regényből született, ez már sejtet valamit abból, hogy mi történik majd a következő egy órában, nekem így mondták, de aztán kettő lett, és nem tudom, mikor telt el az a két óra, miközben néztem és éreztem, hogyan sorolják arcunkba, amit felnőttként elkövetünk a gyerekekkel akkor, amikor elhisszük és arra idomítjuk őket is, hogy amivel nem foglalkozunk, az nem is létezik, ezért hát nem foglalkozunk azzal, amit jól látunk, mert akkor ugyebár az nincs is, az semmi, Semmi, és nem zavarja meg az elképzelt áléletidillt, és ebben mindenki cinkos, a társadalom intézményei, azok is, amelyek az erkölcsösség és bűntelenség zászlaja alatt működnek, a média is, amely a félrehallásokból, intrikaszövésből jereváni rádiószerű „ártatlansággal” megtoldott utcai pletykákat véresen komoly tényekké rangosítja a válogatatlan publikálás által, és ezzel mindenkit továbbra is belekényszerít a játékba, mert ezek után pláné senki sem meri azt kiáltani, hogy a király meztelen, a hamisan tökéletes életképbe szuszakolt, valójában zárójelbe tett gyerekek öngerjesztő folyamata ki tudja meddig feszíti a húrt, hiába ott a fesztiválszínpad az ablak alatt, ez a tucatnyi színész-rendező ifjú teljesen kizárta e színtermi világból, főleg amikor időnként énekelni kezd Vinte Timi a hátunk mögé került másik játéktérben, ki ez a tüneményes hang?, mintha nem lenne így is túl sok mindez, és legalább a harmadik betétdalnál tart, amikor rádöbbenek, hogy ez nem gépzene, hanem élő, nagyon is élő, szóval megy az ember leánya a felhősen is felhőtlen fesztiválutcán és akkor egy szürke szerda délben így mellbevágják és fejbekólintják és földbe döngölik, és marokra gyúrják a lelkét, hogy aztán napokig nem győzi simítgatni… (Szabadság, 2015. augusztus 21.)

 

* Janne Teller: Semmi. Egy szűk baráti társaság második produkciója. Rendező: Darvay Botond, Zágoni Melinda, szereplők: Hegedüs Emma, Varga Boglárka, Bács Timea, Jakab Tamás, Varga Péter, Soos Ádám, Kari Tamás, Makkai Hanna, Mostis Balázs, Vinte Tímea.

Reklámok

Okosvilág, buta módszerek: iskolát, másképp!!

április 22, 2016 - 12:31 | iskola, Uncategorized kategória | Hozzászólás
Címkék: , , , ,

noveny

Pokoli hét volt ez mindazoknak, akik ki nem állhatják a gyerekeket: úton-útfélen a másképp iskola mámorító szabadságérzetétől még a szokásosnál is hangoskodóbb és bolondosabb kedvű ifjoncokba botlott. Aki szereti a csibészeket, annak mámorító napok ezek: gyerekcsivitelés tölti be a város utcáit, tereit, buszait, zárt ablakokon át is beszűrődik, lehet gyönyörködni kedvünkre, és töltekezni a belőlük áradó sok huncut vidámságból.

Határozottan úgy érzem, hogy a hazai magyar iskolák valahogy mindig egykéthá-ötven lépéssel előbbre jártak román társaiknál a pedagógia, nevelési módszerek, nyitottság terén. Már 89 előtt is mindig mocorgott ott valami rendszerellenesség, mindenféle gyanús gyülekezésre alkalmat adó köröket (és táncházakat, és sporteseményeket stb.) találtak ki, igazi szellemi műhelyeket, bár a gondolkodás ugye a népi demokrácia legnagyobb ellensége. A román iskolák valahogy jobban idomultak a mindenkori keretekhez. Talán éppen a kisebbségi létből fakadóan a magyarokban mindig ott szikrázott valamiféle lázadás nyugtalansága. Ami sokszor ugyan lélekölő fülemüle-pereket szül, ám többször előrevisz. Az oktatási folyamat változtatásának szükségességét is leghamarabb a magyarok ismerték fel idehaza, a Waldorf, a Montessori, a step by step alternatív oktatási módszerek mind magyar közösségeken keresztül szivárogtak be. Aztán Kolozsváron a Waldorf például a románok körében is igen népszerű lett, mára vadonatúj iskolát építettek.

Mondhatnánk akár, hogy az Iskola másképp is a magyar iskoláktól ered, hiszen mire ezt a spanyolviaszt Bukarestben felfedezték, Erdély számtalan magyar iskolája már a huszonakárhányadik iskolaheteket, iskolanapokat szervezte. De hadd ne mondjuk. Inkább örüljünk a másképp iskolával együtt járó változásoknak.

A családi pénztárt egy kicsit lecsapolja ugyan, de ez a program végső soron jót tesz a gazdaságnak. Karácsony előtt már hasznos lefoglalni a társasbuszt, hiszen ezekből még Kolozsváron sincs annyi, mint ahány osztály utazna ezen a héten (az éjjel a magyar határon olyan torlódás volt, hogy órákat vesztegeltek). Aki későn ébred, hoppon marad. A helyi közszállítás sem jár rosszul, a néhány tízezer diák, aki iskolába ingyen bérlettel jár, most jegyet vásárol, amikor az osztállyal más útvonalon közlekednek a városban. Még a perecesek, szendvicsesek is örvendezhetnek a megszaporodott vásárlópopulációnak, a kalandparkokról, paintball terepekről stb. nem is szólva. Iskolaidőben a szűk tízpercesekben nincs idő elfutni a sarki gyorskajáldáig, meg ha a szigorú portást ki is lehetne cselezni, a még szigorúbb szolgálatos tanárnak már naplóig ér a keze, és annak fele sem tréfa. Az olykor késő délutánba nyúló másképpnapokon ez is másképpen van.

Az Iskola másképpen egy kicsit felrázta az élet kötelező dolgaiba olykor belerobotosodott felnőtt társadalmat. Létrehozott egy olyan piaci keresletet, amelyre bizony elég szégyellnivaló kínálatunk volt. Poros múzeumok, zárt kapus és ami még nagyobb baj, zárt elméjű intézmények. Unott felnőttek, akiknek már nincsenek álmaik, csak elégedetlenkedéseik, nincsenek friss ötleteik, csak kifizetni való számláik, akikből rég kihalt a kreativitás igénye is, már nem akarják megváltani a világot, csak eltartani a családot. Ezt kínáltuk. A múzeumok gyerekprogramjai sok helyen még ma is többnyire árgus szemekkel leskelődő termes nénik intelmeiben merülnek ki: Vigyázz! Ne nyúlj hozzá! Ne menj olyan közel! És természetesen a mai fiatalság fölöttébb neveletlen volta miatt kötelező ciccegető fejcsóválásokban. A múzeumpedagógia ugyan még ma is gyerekcipőben jár, de az Iskola másképp nem jutott sok hazai reform, ötlet sorsára, nem akar megszűnni, és az évről évre egyre erőteljesebben megnyilvánuló piaci igény végül csak kimozdította a mamutokat az évtizedekig betokosodottnak látszó semmittevésből. Talán már restellték mindig elutasítani a programok iránt érdeklődő tanárokat, talán meglátták ebben az érdeklődésben a lehetőséget, a pár lejes belépődíjakból összegyűlő bevételen túl rájöhettek: amit ma kínálni tudnak, az azt is nagyban meghatározhatja, hogy az idelátogató gyermek felnőttként majd idehozza-e vagy sem a családját múzeumba, vásárol-e színházjegyet. A kielégítetlen igények tavaly egy másképp fesztivált is létrehoztak, de az idén már különösen gazdag és ötletes programokat kínáltak a kolozsvári színházak, múzeumok, és az évek során lassanként a komoran fontos intézmények is kitárták kapuikat, a repülőtér, a városháza is fogad diákcsoportokat. A társadalom észrevette a gyerekeket.

kemia

Ha közvetlenül a családjában még/már nincsenek is nebulók, azt azért úgy mindenki tudja, hogy gyermekek léteznek. Ha másért nem, hát azért, mert nem adják át a helyüket a buszon, hangoskodnak-lökdösődnek-szertelenkednek az utcán, csakazértis verik a labdát az ablak alatt, megkergetik a szegény macskát és lelopkodják a fáról a cseresznyét. Szóval amolyan bosszantó tényezőkként úgy léteznek valahol, néha látni őket nagy táskával a hátukon, esetleg még egy hangszert is cipelve. De tömegként a diákság népes táborával a felnőttek társadalma nem számol. Hiába vannak lassan többen, mint a dolgozók, ez a népességrész erőtlen, nincs szakszervezete, „nem számít”, sőt félkész emberkékből áll, akiket nevelni kell, vagyis amolyan folyamatos javítóintézetszerű bánásmód való neki, szabályokkal, korlátokkal, tilalomfákkal, nyesegetésekkel, sablonkérdésekre bebiflázandó sablonválaszokkal. Reggel elnyeli őket az iskolarendszer, délután a különórák, sport, tánc, majd a leckeírás otthon. Nem zúgolódnak gyermekkoruk buta megnyomorítása ellen, nem kérik számon, amikor a rendszer lassanként kiöli belőlük a természetes kíváncsiságot, nem hagy időt játszani, felesleges mennyiségű lexikális tudást halmoztatna fel velük, közben éppen a miértekre nem ad választ, pedig az lenne a legérdekesebb és leghasznosabb. Jól-rosszul tudják a koszinuszt és a cserebomlási reakciót, de nem értik, mitől működhet egy vállalkozás, hogyan kellene viselkedni egy állásinterjún. Megszokják, idomulnak vagy kamaszként lázadnak (kevés sikerrel, gyakran önpusztító hatással), a szorgalmasabbaknak-kitartóbbaknak megy a magolás, a szerencsésebbje kidolgoz valamiféle túlélési stratégiát, és túl sokan vannak azok, akik valahol 11–14 éves koruk körül eltűnnek, feladják a szélmalomharcot, menekülnének, és úgy írják le végleg eldobnivaló pokoli rosszként az iskolát, a tanulást és ezzel együtt a tudást, ahogy a rendszer leírta őket. Pedig sokszor köztük vannak az Einsteinok. Azt reméltem, mire az én gyermekem iskolába kerül, másképp lesz. Nem lett. Eltelt két évtized, és a tanterv még zsúfoltabb, mint a mi időnkben, amikor nagyon sok mindent tehetetlenül a kommunista rendszerre lehetett fogni. Néhány hete reform címén még megtoldották néhány órával a heti penzumot. Folyamatos rohanásra kényszerítik a tanárokat, főleg a vizsgatárgyakból, ahol megint nincs helye magánvéleménynek, irodalomból sem. A tanulás-tudás-felfedezés élvezetességének csodálatossága gyakorlatilag ismeretlen marad. Arra végképp nincs idő.

Az idő egyébként mintha megállt volna, az iskola nem tartott lépést a technológiai fejlődésekkel. A tanárokat nem segítik hatékonyan abban, hogy például a majd minden diák zsebében úgyis ott lapuló okostelefon ne tiltólistán legyen, hanem tehessék a tanóra élvezetes és hasznos részévé. Pedig a digitális bennszülötteknek eleve a vérében van az ehhez szükséges tudás, érdeklődésüket biztosan felkeltené a módszer, és rengeteg módszertani lehetőség van erre, a világháló is tele ilyen formában használható tartalmakkal, de nem élnek vele, nem értenek hozzá a pedagógusok. Az interaktív táblát is sokszor hiába sikerült beszerezni, sajátságos használatára senki nem tanítja meg a tanárokat. Pedig mindenkinek megkönnyítené a dolgát, diáknak is, tanárnak is. Marad hát a füzet, ceruza, tábla és kréta. A fejekben is…

tablak

Ha a gyárban dolgozol nyolc órát, és hiába van esztergapad, egy kézi reszelővel kell dolgoznod, nincs cigiszünet, nincs pisiszünet, nincs kávészünet, nincs ebédszünet, a nap végén a főnök még haza is küld néhány órára való munkát, majd másnap lehord, mert nem helyes az eredmény, és hónap végén megkapod a minimálbért, nos ott már alighanem rég lázadás tört volna ki. Sztrájk. A diákok nem sztrájkolnak. Ha el is jutnának az önszerveződésnek erre a szintjére, nem sztrájkolhatnak; amikor néhány évvel ezelőtt felvonultak, gyorsan törvénnyel tiltották meg, hogy iskolaidőben az intézményen kívül tömegrendezvényeken vegyenek részt. Befogtuk a szemtelen diákok száját, ugye. A változás igényének szervezett jelzése tehát aligha várható az iskolapadból. A felnőtt társadalomnak kell ezt a harcot megküzdenie helyettük, értük. És nemcsak az apáknak, anyáknak, akik lélekközelből látják az egész folyamatot, hanem mindenkinek. A tanároknak is. És azoknak is, akik csak a bosszantó csínytevőt látják a kölkökben. Ha egyáltalán észreveszik.

Az Iskola másképp ezért is jó: láttatja a diákokat. Talán elég erőteljesen ahhoz, hogy idővel a problémáik is látszódjanak, és a hangjukat is meghalljuk. Hogy a bölcs felnőttek megértsék, a mindennapi tanulási folyamatnak a hatékonyság érdekében sokkal közelebb kellene állnia a mindennapjaink valóságához, az életünkhöz, ahhoz az élményszerűséghez, amit ez az egyetlen hét nyújt – és hogy ezt ők maguk szorgalmazzák, a hatalmas felnőttek, akikre a gyerekek mindenhatóként tekintenek (egy ideig). És ha kell, tanárok-szülők-állampolgárok sztrájkoljanak, tüntessenek, követelőzzenek, hogy dobjuk ki már végre a régiből a kacatot, és adjuk meg gyermekeinknek azt az ajándékot, hogy boldogan kibontakozó életrevaló felnőttek lehessenek.

happy children

Működteti a WordPress.com.
Entries és hozzászólás feeds.