Megszületett!

március 24, 2009 - 14:21 | Család, Gyermekek – szülők kategória | 6 hozzászólás
Címkék: , , , , ,

Hétfő óta kibővült a családunk. Eggyel többen vagyunk. Egy rózsás bőrű, határidőket udvariasan betartó kisfiúval. Nem itthon született. Otthon. Budapesten. Nem az enyém. Az egyetlen húgomé. Tehát egy kicsit az enyém is. Lehet, hogy ezért találom oly hibátlanul gyönyörűnek.

Ugye, tényleg gyönyörű?

Ugye, tényleg gyönyörű?

Mióta anya lettem, több mint nyolc éve, kétségtelenül érzelgősebbé váltam, a korábban egyszerű tudomásulvétellel túlélt filmek, élethelyzetek könnyen csalnak elő könnyet azóta (anyukák, ismerős?). Bár nagyon szeretem a gyerekeket, nem tartozom azok közé, akik mindenki apróságát azonnal kézbe kaparintanák, cirógatnák, ölelgetnék. Ezt az egyet most mégis összevissza ölelgetném. Lehetőleg mielőbb. És világgá kürtölném – kürtölöm is… Tudom, elfogult vagyok, és ennek a bejegyzésnek talán nem is itt a helye. Sokkal inkább az édesanya blogján. De az édesanyának most más dolga van, állítom: jobb dolga van, mint akár alig két héttel ezelőtt, gyakorló számítástechnikai újságíró korában.

Benkő Áron már az elmúlt kilenc hónapban igen közeli kapcsolatban állt az internet virtuális világával. Míg nyolc évvel ezelőtt a saját terhességem idején a kommunikáció csúcsa az email volt, addigra most csevegőprogramok egész sora tette lehetővé nemcsak az írásbeli, hanem a szóbeli kommunikációt, sőt webkamera bekapcsolásával láthattuk is egymást, a folyton kerekedő pocakot. Láthattuk az ultrahangos vizsgálatok alkalmával készült videókat, együtt, szinte élesben izgultunk végig minden szakvizsgálatot, buktatót, RH-gondokat, trombózist, az első pocakbuborékolást, névadást, az utolsó hetek számítgató várakozását.

Hétfőn hajnali sms: 15 perc! Szememből az álom utolérhetetlenül elszállt, izgatott bizsergésnek, aggodalommal vegyes örömnek adva át helyét: az egyetlen húgom rövidesen anya lesz! Hiába a fájások, indulás előtt a kismamának eszébe jutott kicserélni a „2 in 1 until…” feliratot a csevegőablakban. (Pedig tényleg nem számítógépmoly, csak szakmai ártalom!) Ezzel egy időre búcsút is intett a komputervilágnak.

A nagy baba nem túl könnyen, de méltányos időn belül világra érkezett, követhetetlenül zavarossá is tette a tegnapomat, annyi telefon, sms ment-jött mindenkitől, mindenki felé, pedig nem is olyan nagy a család. Valami tavaszi zsongás a hóviharos tegnapon, olyan forrófejűség, valami bódultság, elsőbálozók önkívületben kavargása, és még ennél is több mind-mind benne volt ebben a márciusi hétfőmben. Pedig akkor még nem is láttam. A fényképek ma érkeztek. Kedves Benkő Áron, csatlakozom csodálóid egyre népesedő táborához. Várva várom a találkozást, az elsőt, a másodikat, a sokadikat, egyre többet, az édes babaszoba-történeteket, a közös élményeket. Köszönöm, hogy ebben a tavaszodni nem akaró idei márciusban sokunkat ismét rádöbbentettél a világ, az élet csodálatos ajándékaira, örömeire. Ha már így alakult, hogy messze kell élnünk egymástól, végtelenül hálás vagyok a negatívumai miatt sokak által elítélt modernizáció kínálta lehetőségnek, annak, hogy létezik internet, számítógép, és mindezek segítségével többszáz kilométeres távolságok dacára egymás életének kiváltságos részeivé válhatunk.

Reklámok

Gyermekek versenyben – pro és kontra

március 16, 2009 - 10:43 | Gyermekek – szülők, Vélemény kategória | 7 hozzászólás
Címkék: , , , , , , ,

Azt hittem, soká köszönt be életünkbe az iskolai vetélkedők korszaka, hiszen a fiam csak ősszel kezdett iskolába járni. Tévedtem. Itt a tavasz, s mi már versenyek kellős közepén.

Persze, csak oda megy, ahova ő szeretne, engem csupán tájékoztat, hogy ilyen-olyan vetélkedőn fog részt venni. Az első alkalom igen otthonos volt, hiszen többnyire ismerős iskolatársai körében mondott mesét, ráadásul sikerrel, de aztán kikerültünk a megnyugtató légkörből, idegen gyerekek és felnőttek közé, idegen intézménybe. Kezdettől kíváncsian vártam, hogyan él meg egy bármikor várható kudarcélményt ő, az egyke. Persze beszélgettünk a versenyről, s igyekeztem elhinteni benne: nem feltétlenül nyerni kell, egy vetélkedő jó alkalom az ismerkedésre, közös játékra, szórakozásra, és a buksi fejek okosodnak is közben, ne nyerni akarjon mindenáron, hanem érezze jól magát. Hát szerencsénkre, jól viselte a kudarcot, igaz, ez mulatságos csapatversenyben érte őt, ahol ugye a sikerrel járó dicsőség, de a kudarc felelőssége is némileg megoszlik. Látszólag nem sokat foglalkozott az üggyel, spongyát rá, annyi érdekes történés van a világban egy szombati napon! De nem minden gyermek – sőt: nem minden felnőtt! – képes ily szerencsésen kezelni egy ilyen helyzetet – és azt hiszem, ez természetes.

Persze a versenyek célja nemes: sportra szoktatni a gyerekeket, tudást csepegtetni a fejükbe, megszerettetni velük a verseket, újabb meséket ismertetni meg velük, csapatszellemre szoktatni-oktatni őket. De óhatatlanul van egy másik vetületük is: a felülkerekedés és az alulmaradás bonyolult pszichológiai hatása.

Legutóbb Benedek Elek mesemondó verseny volt, Zsigmond Emese igazán olyan kedves bevezetőt rittyentett hozzá, ám hiába tanácsolta mókásan a gyerekeknek, hogy vegyék úgy, mintha a teremben nem emberek, hanem káposztafejek sorakoznának. Az első csemete, akin kilométerekről láttam a feszült lámpalázat, a sajátom volt, talán azért, mert jól ismerem, hogyan viselkedik egyébként. A máskor folyton hangosan beszélő, közvetlen, nyitott gyermek erőtlen hangon szólalt meg, lesütött fejjel, inge csücskét babrálva (egyébként ügyesen, hibátlanul… – hiába, na, ezt nem bírtam elhallgatni…  ) tudta le kötelességét. Nem ismertem rá, legszívesebben kiragadtam volna onnan, hogy fussunk el messze, önfeledt játékvilágunkba, ahol nem kell „megfelelni”, teljesíteni. Abban a pillanatban úgy gondoltam, többé nem kell nekünk hasonlóan kisemberpróbáló helyzet. Legalábbis egyelőre nem.

Szerencsére senki sem erőlteti, sem az iskolában, sem otthon a vetélkedőkön való részvételt. Teljesen rábízzuk. Úgy gondolom, ha menni akar, menjen. De ott a másik oldal, aki azt mondja, hogy hiába óvjuk az ilyen helyzetektől is, az élet igenis arról szól, hogy jónak, jobbnak, a legjobbnak kell lenni. Folyamatos verseny, és az már az iskolapadban is. Előbb „csak” hatalmi harc az osztály erőviszonyainak kialakulásáért. Szerencsések azok az elemisták, akiket nem „feleltetnek”. Ők csak később találkoznak a feleltetés rémével – de szép is lenne, ha a tanár úgy osztályozna, úgy osztályozhatna, hogy a diák észre se vegye! A hetedikeseknek külön stresszhelyzetet jelentenek az egységes dolgozatok. Akkor pedig jó, egyenesen kívánatos a gyermeket hozzászoktatni az ilyen helyzetekhez. Biztassuk versenyekre a gyerekeket, vagy sem? S ha igen, milyen életkortól? Vagy ez is olyan téma, amelyben nem lehet közös nevezőre jutni, „receptet” adni? Amit egyénre szabottan, gyermekre szabottan kell eldönteni? Őszintén nem tudom, mi a jó választás. És aggódom. Mert láttam gyermekem sugárzó arcát a puszta dicsérethez dukáló meséskönyvért, és láttam a dicséret nélkül maradt másik apróságnak az anyja ölébe rejtett könnyeit. És nem tudom, melyik a rosszabb: megérezni a győzelem függőséget hozó ízét, vagy világvégét érezni a kudarc miatt?

Március 15. …

március 13, 2009 - 15:22 | Uncategorized kategória | 1 hozzászólás

Mi magunknak is érdekes, egy kívülállónak annál érdekesebb lehet szembesülni egy napilap szerkesztési folyamatával. Annál inkább az volt az elmúlt néhány napban, mióta a Sólyom László magyar államfőt ért látogatási „eltanácsolás” kapcsán egymásnak ellentmondó hírek keltek önálló életre. Az államfői tilalmat hivatalos források hol megerősítették, hol cáfolták. Kiváló táptalaja ez a bukaresti viselkedés a lakosság körében lábra kapó rémhíreknek, felerősödő nacionalista hangoknak.
Az Új Jobboldalnak tavaly jutott eszébe először, hogy saját 48-as hőseit megünnepelhetné Kolozsváron, éppen március 15-én. Bár felvonulásukat nem engedélyezték, úgy hírlik, a járdán fognak majd békésen sétálni. A magyar fiatalokat tömörítő szervezetek felvonulásáról is folyton egymásnak ellentmondó hírek keringtek: hol lefújták, hol szervezték, jelenleg éppen úgy áll a helyzet, hogy majd ők is járdán sétálnak fel a Bocskai térről a Főtérre, amelynek sarkán pontosan ugyanabban az időpontban gyülekeznek Avram Iancu tisztelői. A hivatalosan keltett feszültségben épp alkalmas helyzet egy kis gazdasági válságos stresszlevezetésre. Ám a környéken lesz 150 rendőr is, és még pár száz készenlétben.
Két busznyi középiskolás diák utazott székelyföldi kirándulásra pénteken reggel. Székelykeresztúr bejáratánál rendőrök intették le a buszokat, kikérdezték őket utazásuk céljáról, majd kék autó követte a társaságot a város központjáig mindaddig, amíg megbizonyosodtak arról: a fiatalok csak rövid szünetet tartottak, majd a két autóbusz útnak indult.
Bem és Petőfi joggal csodálkozhatnak most odafent: másfél évszázad után is ekkora a nimbuszuk?

Rekviem Kiskapusért – bezár a pokolgyár

március 4, 2009 - 10:06 | Környezetvédelem kategória | 4 hozzászólás
Címkék: , , , ,

Jártál-e valaha Kiskapuson? Nem itt, a politikai hadjárat egyik legújabb áldozatául szolgáló, feloszlatott tanácsú kalotaszegi község Kiskapusán, hanem azon a bizonyos Szeben megyein, ahol fekete a föld, a tyúk, a kötélen száradó ruha?

Kiskapus – kilátások (copsa-mica.org)

Kiskapus – kilátások (copsa-mica.org)

Egyetlen alkalommal fordultam meg ott, annak is már van talán tíz éve, s bár akkor a szénporért felelős gyárat már bezárták, még ma is emlékszem arra a döbbent hitetlenkedésre, amellyel szemléltük a kisvárost. Igen, hallottuk, hiszen ki ne hallotta volna, főleg az 1989 utáni környezetvédőbb időkben a nyugatot Európa és a világ széltében-hosszában mondani, szórni az ijesztő leírásokat erről a kisvárosról. Arra nem vártam, hogy a valóság minden rémületes leírást felülmúl. Pedig csak kevesebb mint egy órát kellett vesztegelnünk az állomás környékén, hiszen „nem volt csatlakozás”. Hogy a föld felszíne fekete volt, a felületesen szemlélődő avatatlan városi szemnek akár jó minőségű talaj jele is lehetett volna, vagy a kolozsvári ipari övezetek olajfoltos, motorsáros képéhez hasonló. Az összevissza düledező, lyukas drótkerítések fokozták az elhagyatottság mélykeserű ízét. Sehol egy zöld folt, amibe a szem, a lélek megkapaszkodhat. Valamiért úgy emlékszem, az ég is szürke volt, pedig talán nem is állt esőre. Az ember gyomra már ennyitől is összeszorult, most is érzem. Aztán megpillantottam a kifeszített kötelet, rajta ruhák lógtak. Olyan természetellenes kép volt ez, akár a szószfolt egy több tízezer dolláros báli ruhán, csak éppen hogy itt fordított lenne az arány – báli ruha a szószfolton vagy valami ilyesmi. Igen, ott is éltek (éltek??!) emberek, látszólag ugyanazokkal a gondokkal-bajokkal, mint bárhol az országban. Nekik is volt szennyesük, amit kimostak, aztán piszkosra szárították a hamuporos fekete levegőn – itt mi akkor mosnánk ki, amikor ott már megszáradt mosás után. Amolyan faluból növesztett városra jellemzően tyúkok kóboroltak ólmos szabadságban az utcán, szép fekete tyúkok. Közelebb érve meglátszott aztán, hogy a gyászruha alatt a tyúk tolla tulajdonképpen fehér, hófehér…

Örültem, amikor végre kigördült velünk a vonat az állomásról, s most is kételkedem, valóban így történt-e, ezt láttam-e ott? Pedig beteg emberrel nem is találkoztam. Az ólomtól és kéndioxidtól elképzelhetjük, micsoda következmények lehetnek, hogy csak a fulladásos légúti megbetegedéseket említsem – a statisztikák lehengerlőek. Aki máshol fiatalnak számít, itt már aggastyán, a várható élettartam szinte tíz évvel kevesebb. Emberek mégis éltek itt, mert ebbe születtek bele, mert nem ismertek mást, mert „röghöz kötöttek”, és nem tudnak, nem mernek, nem akarnak változtatni, mert ez ijesztően nehéz a hosszú kommunista évek alatt kizárólag utasítások szerinti életmódhoz szokottaknak. Hiába szajkózták ország-világszerte a kiskapusi tömegmészárlást, a helybeliek engedelmesen hajtották fejüket ezen modern kori holokauszt önkéntes jármába. Bár 1993-ban a fekete füstöt eregető gyárat bezárták, s a műholdas térképeken is tisztán látható fekete folt azóta jókorát apadt, a levegő láthatatlanabb mérgei ott vannak, a kéndioxid-tartalom még két évvel ezelőtt is a 125-szöröse (!!!) volt a megengedett maximális értéknek (a nehézfémek értékének hatszázszorosát mérték). És a mérgezés nemcsak a gyártelep, a kisváros területére korlátozódik, az időjárással, levegőáramlatokkal jókora távolságokra eljut, többszáz négyzetkilométernyi területet érint.

Azt hiszem, ezek után örömhír: a gazdasági válság végső csapása miatt a gyárat bezárják, a termelést leállítják. A több mint ezer munkásból kb. nyolcszázat elbocsátanak állásából, többségük kiskapusi illetőségű. A kisváros lakossága ötezer körüli. Más munka márpedig nincs. Hiába képezik át ingyenes tanfolyamokon a lakosságot, mint azt egyetlen lehetséges mentő megoldásként meghirdették, ezzel nem tesznek egyebet, mint hiú reményt adni az embereknek, ezzel egy ideig késleltetni politikailag kényelmetlen tiltakozásukat. A kisváros a gyár köré épült, itt más nem létezik, és slussz. Az ötvenes évek rohamiparosításakor betelepített lakosság, ha nem is felejtette el teljes egészében a földmunkát, akár el is felejthetné: Kiskapuson a föld nem fog teremni még hosszú évszázadokig.

S ha a gyár bezárása nem lenne elég, ennek egyenes következményeként a helyi költségvetés is 60 százalékkal csökken. Már előrevetítették, hogy emiatt leállíthatják a közvilágítást, de ugyanígy például a vezetékes vizet is, hadd igyanak majd a csordultig mérgezett kutakból az emberek, mit nekik már az a kis ólom meg miegymás. Ha eddig rossz volt Kiskapuson élni, képzeljük el, ezután milyen lesz ugyanazt a levegőt szívni, ugyanazoktól a betegségektől szenvedni, s a tetejébe még esetleg éhezni is, nélkülözni. Legalább gyorsabban túlvilágra viszi őket az ólom, kén és társai, és az államnak így magától szűnik meg a felelőssége? Annak az államnak, amelynek elődje támogatta, erőltette az iparág fejlődését, és semmit nem tett a következmények felszámolásáért, enyhítéséért. Néhány éve a megyei tanács kutatási programot támogat, szakemberek azon ügyködnek, hogyan lehetne termékennyé tenni a kiskapusi földet, menteni a menthetőt, ha egyáltalán van még menthető. Kevés sikerrel, egyelőre. S ha az évtizedek óta esedékes mentési, környezet-rehabilitációs stratégia nem létezik, ha a jelenlegi helyzetben az állampolgárairól gondoskodni hivatott államnak jobb megoldás nem jut eszébe, mint „csakazérthogytegyenvalamit” átképezni a lakosságot, akkor talán mindenki jobban járna, ha nemcsak a gyárat, hanem egész Kiskapust bezárnák, a lakosságot áttelepítenék (ne adj’ isten kárpótolnák), s e modern kori gettó múzeumként rettentené el a jövő generációit.

Működteti a WordPress.com.
Entries és hozzászólás feeds.