Untold a kerítésen innen

augusztus 5, 2017 - 18:22 | buli, Fesztivál, Közügy, Kolozsvár, Uncategorized kategória | Hozzászólás
Címkék: , , ,

untold

Ébenfekete bőrű lány, sötét karján és lábszárán diszkréten sejlik a kékkel tetovált minta, aprógöndör haja meggyszínű. Férfi rózsaszín kalapban, egy másik félméteres átmérőjű sombreróban masíroz az Unió utcában. A sétatér felé, természetesen. Mostanság Kolozsváron minden út oda vezet. Negyven fok, de aszfaltszint fölött másfél méterrel is legalább ötvenként kínoz, kell a fejfedő. Minél különlegesebb, annál rebellisebb. Polgárpukkasztó megjelenésű tarkabarka fiatalok, határokat feszegető öltözetben-hajviseletben szokatlan figurák a kincses városban mindenfelé. (Valamikor mindannyian voltunk ilyenek, nem is olyan régen, emlékeztek még…?) Hátizsákosan, térképpel, vagy csak elveszetten téblábolva, netán céltudatos világpolgárként mozognak közöttünk. Vidámak, fesztelenek, oldottak, derűsek, szabadok, és ha a jó szemünkkel nézzük őket, ez még akkor is ragadós lehet, ha nem fesztiválozunk a napokban. És olyan sokan vannak, hogy szinte már úgy érezzük, többen is, mint mi. Nekünk pedig szokatlan a szerep: ugyanúgy fel kell kelnünk minden reggel és munkába kell mennünk, bevásárolnunk és főznünk, mintha nem lepték volna el a városunkat holmi ideiglenes tízezrek. Mintha nem állna százas sorban az ifjúság a Malom utca sarkán az italbolt előtt. Mintha nem füttyögtetne (feleslegesen…) a forgalmi rendőr nyár közepén, hétköznap, szürkületkor a sétatér körüli minden második utcasarkon csuromvizesen. Mintha nem lenne tele két kilométeres köretben minden utca parkoló autókkal, hogy a gyalogosok a bicikliúton masírozzanak életveszélyesen, kivilágítatlanul. Untold van, mondogatjuk mi, hétköznapi városlakók magunknak ha hiába várjuk a buszt, a főnöknek, ha elkésünk reggel, egymásnak, ha végtelen a dugó, mindenkinek, ha ritmusra jönnek az álmaink a nyitott ablakkal is forró éjszakában. Mondjuk boldogan, büszkén, bosszankodva, és nagyon-nagyon bmérgesen.

Vannak az irigyek. Merthogy ők nem fesztiválozhatnak. Akár azért, mert honnan annyi pénz, vagy már „kiöregedtek” az efféle fesztiválozgatásból, esetleg nem csípik ezeket a teljesen ismeretlen (és ezért sokszor kimondhatatlan) nevű „sztárokat”, hogy az „emészthetetlen” zenéről ne is beszéljünk. Vannak a szolgálatos elégedetlenkedők, akik már nem is tudnak nem irigykedni és haragudni mindenért és mindenkire, csak folyton fanyalognak és emberi gyarlóságból irigykednek, hogy bezzeg mások itt tobzódhatnak mindenféle élvezetekben, míg nekünk szenvednünk kell miattuk a Mi Saját Otthonunkban. Vannak az örvendezők, akik elégedetten számolgatják a pár száz eurót, amit a kiadott lakásért/szobáért/sátorhelyért kaptak, a kereskedőkről ne is beszéljünk. Másoknak ugyan nem lesz ettől az egésztől egy banival sem több a zsebükben, mégis fülig érő mosollyal derűsen nyugtázzák a színes tömeget, amely ellepi az utcákat, a buszokat, a sétateret, büszkék is egy kicsit, mintha ez a tengernyi ember minket is választott volna a bulival együtt, büszkék, hogy ez itt történik, velünk, mintha mi lennénk a világ közepe – ez a hangulat amúgy egy kicsit gyakrabban is elkelne tájainkon. Örülnek annak, hogy ilyen sok idegen ismeri meg a mi világviszonylatban mégiscsak kicsi nagyvárosunkat, még akkor is, ha ezekben a napokban gyerekeiket nem vihetik a nagy játszótérre, mert Untold van ott is (hát jó, lehet, hogy ők messze laknak a sétatértől). Mások rég elpucoltak a városból, minél közelebb laknak a tett helyszínéhez, annál nagyobb sebességgel, ők ugyan nem szenvednek tovább a dübörgő decibelektől. A türelmesebbek azzal vigasztalják magukat, hogy gyorsan elmúlik ez a négy nap minden bosszúságával, megint mások panaszkodnak fűnek-fának, és szidják a városvezetést, amiért ránk hozta ezt az átkot, és aztán sokan vannak azok is, akik szidják a „szűklátókörű rosszindulatú szipirtyókat”, akik meg a fesztivált szidják. Egy adott közegben mindegy, hogy a másiknak van-e értelmes érvelése és észrevételei, aki más véleményen van, mint ők, azt azonnal lekutyateremtettézik. Mindenki szid hát mindenkit, körbeszidjuk egymást, míg a bulinak nemsokára vége is van. Általános izgatottság lett úrrá a nem is kicsit fejtetőre borogatott városban, és ettől – ha már nem húztunk el idejében a Riviérára – nem menekülhetünk, akár szeretjük, akár pokolba kívánjuk az Untoldot.

Az utóbbiakból jóval kevesebb lenne, ha valahogy sikerült volna elfelejteni a román modellt, ehelyett azonban sok szempontból megint a lovak elé kötötték a szekeret ezzel a fesztivállal. Nem fogom elsorolni mindazt, amit már annyian kifogásoltak, de pár dolog még eszembe jutott. Akárhogy forgatjuk, kolozsvári infrastruktúránk csak arra elég, hogy csakazértis vakmerő ambícióink legyenek, de arra nem, hogy egy ekkora tömeget vonzó tömegrendezvény mellett a város élhető maradjon, ne adj’ isten esetleg még jól is érezzék benne magukat lakói.

Mint ahogyan Kolozsvár nem Budapest, az Untold sem Sziget fesztivál, ez a hasonlat, amit egyesek felhoztak, erősen sántít. A budapestiek ha pont a Sziget idején vágynak árnyas parkra, Budától a Városligetig számtalan belvárosi helyre mehetnek, és szigetekből is van némi választék, a kolozsváriaknak a sétatér híján esetleg a Csikós-kert (Babes) marad, slussz. (A Fellegvár a szintkülönbség miatt sokaknak önhibájukon kívül kizárt.) A villamos és az „eltérített” buszjáratok nem holmi szeszélyből igénybe vett járművek, a városlakók közül legtöbben naponta dolgozni mennek, a forgalmi viszonyok miatt jókora kerülővel, időpocsékolással. Ha pedig gyalogosan járnák kötelező napi útvonalukat, amely pont a sétatéren keresztül a legrövidebb, akkor is kénytelenek jócskán kerülni és persze nem lombok árnyékában, hanem forró betonon, ami azért mégsem ugyanaz.

Kolozsvár a hétköznapokban is fulladozik az autóforgalomtól, és ez valahogy a nyáron is csak kevéssé enyhült, hiába ment haza több tízezer egyetemista. (Budapest és Kolozsvár közúti szerkezete között olyan égbekiáltó a különbség, hogy magyarázni sem kell, miért badarság a kettő közé egyenlőségjelet tenni.) Erre jön az Untold, és már napokkal a fesztivál előtt (és után) korlátozzák a forgalmat, gyakorlatilag a belváros 4-5 kvázi-párhuzamosan futó útvonala közül kettőt lezárnak legalább egy bő hétig. Esetleg előbb az Untold nélkül is véresen esedékes közúti helyzetet kellene megoldani, és csak azután ide invitálni ennyi embert. Vagy ha már fordítva csinálják, az Untold (és a bent árusító cégek) bevételéből látványos összeget arra szánni, hogy ezek a kedvezőtlen hatások megszűnjenek. Épüljön egy alternatíva – villamos a Szamos felett, híd az egész belváros felett, libegő a levegőben, bármi –, amitől a hétköznapi kolozsvári látja és konkrétan érzi majd, hogy az Untoldhoz hasonló hiperrendezvényekből haszna van, mert egyébként hiába szajkózzák gazdasági szakemberek, az Untold nem a jóisten és nem matematikai axióma, hogy az istenadta nép csak úgy elhiggye, „me’ monnyák”: Pistának és Juonnak is hasznos, és kész. Ráadásul ha jobban megnézzük, akkor gyorsan kiderül, hogy az a soktízezer fesztiválozó hiába költi el a temérdek pénzét Kolozsváron, ha a helyi cégek profitadójából Bukarest jó esetben csak a harmadát küldi vissza nekünk (még akkor is megrövidítenek, ha kétségtelen, hogy a több pénznek a harmada is több, mint a kevesebbnek).

Így csak az látszik, hogy tetemes haszon ez a buli azoknak, akik a sok pénzt zsebrevágják, a belépők árát, a karkötős fizetési rendszerben bent rekedt és ott pofátlanul fogva tartott százezreket. Az elmúlt évek ködös kommunikációja nem tudott meggyőzni arról, hogy a fesztivál pénzügyei tiszták. Pedig érzik már, hogy jobb lesz valamivel kiengesztelni az egyre bosszúsabb közvéleményt, hát kommunikációs szempontból zseniális ötlettel álltak elő: rákos gyerekeknek akarnak sterilszobát építeni. Na az hogy néz ki, ha erre húzza az orrát valaki!

A kétkulacsosság bűnébe számtalanszor beleesnek a hatóságok az Untold kapcsán, hogy csak egyet említsek: minden éjjel több troli és buszjárat közlekedik a város több lakótelepe irányába, még Szászfenesre is. Értelmes, vendégszerető, logikus, udvarias intézkedés, amely megilletné azokat is, akik a városnapokon vagy a nemsokára kezdődő Kolozsvári Magyar Napokon az utolsó koncertet is megnéznék esténként. Még csak nem is kellene hajnalig haptákba állítani a buszokat, sofőröket, ellenőröket, hiszen ezek a „helyi” bulik éjfél előtt véget érnek. Ez valamiért mégsem fontos.

Akármennyi bűne legyen is az Untoldnak és a hatóságoknak, és bármilyen jogosan vívta ki haragunkat, azt nem kéne elfelejteni, hogy maguk a fesztiválozók mindezekért nem hibásak. Még ha elérhető távolságban is vannak, hús-vér emberek, akikkel lépten-nyomon összefuthatunk, nem az Olümposz ködébe burkolózó „istenségek”, mint a hatóságok vagy a fesztiválszervezők, akkor se rajtuk álljunk kicsinyes bosszút. Ne legyünk olyanok, mint a jegyellenőr a buszon, aki a mobilos jegyvásárlással bajlódó idegeneket másodpercekkel indulás után bírsággal fenyegette. Legyünk inkább olyanok, mint a többi utas, akik megvédték a fiatalokat, és megleckéztették az ellenőröket. Vagy legyünk olyanok, mint a nyugdíjhoz közelebb álló jegyárus néni, aki a tájékozottságából fakadó fontosságának megmosolyogtatóan teljes tudatában, azzal a bizonyos jóféle fesztiválizgatottsági-büszkeségi szindrómával fertőzötten ugyan, de kifogástalan részletességgel elsorolta az összes extra-buszjáratot, még levegőt sem vett közben, és akkor is kiabálta, amikor a kérdező már elfutott az induló busz után. Az Untoldot pedig ne felejtsük el majd számonkérni – az elkövetőkön. Ha elég gyakran, elég sokan, elég ésszerűen mondjuk, akkor talán előbb-utóbb ebben is lesz haszon. Akkor talán azt is könnyebben viselnénk, ha Untold idején tűzijátékropogás ébreszt hajnalban a város szélén.

Reklámok

Szeretlek! – Hippik egy estére

február 12, 2011 - 16:34 | buli kategória | 1 hozzászólás
Címkék: , , , , , , ,
Müller Kati igazi világsztár

Müller Kati igazi világsztár

Hiába, na, az ember – és főleg az ember lánya – már egyre ritkábban ülhet le csak úgy egy kávé vagy sör mellé a haverokkal, főleg, ha otthon egy vagy több gyerek várja, akikkel netán még egy kis leckét is kell írni, különórákra vinni, vagy csak úgy, játszani, hogy a hajnali hatkor való ébredést ne is említsem, brrrr… S akkor még nem is beszéltünk a férjről vagy feleségről, akire szintén kell(ene) egy kis quality time-ot szánni néha, hogy ne csak úgy létezzünk egymás mellett. Szóval bulira egészen ritkán futja, az utóbbi tíz évben alig féltucatnyi alkalommal volt rá példa, bár lassan az emlékezetem sem a régi már… J A legszebb viszont az egészben, hogy ezek közül talán csak 1-2 felejthetően átlagos.

Az első, amit 4-5 éves szünet előzött meg, az ovis baráti kör gyermekekkel együtt szervezett szilveszteri bulija volt Csilláéknál (hogy tudnak ezek a kölkök bulizni!), aztán volt még egy szilveszter és házavató Gyöngyiéknél (szintén gyerkőcökkel, kész ínyencség, komolyan). Az nem kérdés, hogy a kollégákkal jó lesz-e egy buli, de még így is kimagaslóan emlékezetes a december végi, kétórásra tervezett pinceavató féle „szertartás”, ami szelíd karácsonyi háttérdalokkal indult, aztán félnapos táncolás-nevetés-éneklés lett belőle, amelyhez a világ legjobb zenéjét csak ilyen-olyan rejtett helyekről sikerült komoly fejtörések árán összeszedegetni, aztán a társaságnak úgy kellett erőnek erejével takarodót fújni, s még az utcán is dalolt-táncolt volna mindenki.

A legfrissebb az apáczais farsang. Pedig csak néhány órát maradhattam. Az Apáczaiban évente szerveznek jelmezbált a szülők és tanárok számára, általában díszteremnyien gyűlnek össze. Nemcsak amolyan „mezei” jelmezbálok ezek, a móka kedvéért mindegyiknek külön témája van. Az idén a hippikorszak. Az asztaloknál üldögélve sorra vallottuk be egymásnak, hogy bár van fogalmunk az egész mozgalom eszmei jelentéséről, a korhű divat jellemzőinek felkutatásáért bizony fel kellett ütni a világhálót. Szerencsére a semmire sem ráérő szülő kreativitással pótolja a hiányzó időt, így senkinek sem kellett szégyenkeznie, hogy netán kilóg a sorból a sok hosszú hajú, borzas parókás hippi körében.

A bál szervezői semmit sem bíztak a véletlenre, még a hangulat alakulását sem. Rögtön az ajtóban hatalmasra kitárt karokkal fogadták az érkezőket, s mindenféle nyelveken szeretetükről biztosítottak mindenkit. Az asztalokat fehér papírral borították, színes filctollal nagy virágokat, jelképeket rajzoltak rájuk, a híres „make love, not war” egy telefestett fehér pólóra került, a mennyezettről nagy fekete bakelitlemezek fityegtek, s persze a zene is odaillő volt. Könnyesre kacagtuk magunkat a kisfilmtől, amelyért az iskola diákjai arannyal fizetnének: a felvételeken az iskola tanárai a szerelemről vallottak, bár ők azt hitték, hogy a kávéfogyasztási szokásaikról, ez a forgatókönyv aztán megtette a hatását

Versenyeztek a zakuszkák, a legfinomabb a mi tancinké lett (kérjük a receptet!), a pálinkák, és a csapatok. A legjobban természetesen a mi asztalunknál született vers tetszett, amelyet a hét kötelező szóból túlnyomórészt az oly fiatal informatika tanárnő faragott olyan igazán hippisre:

Tényleg volt virág a hajamban

Tényleg volt virág a hajamban

Jointot szívtam ma délbe’
Trapézfarmerben mentem a térre.
Rózsaszín szemüvegem a ruhám éke,
Várom, hogy eljöjjön a világbéke.
Lelkemet repeszti a szeretet,
Marihuána füstje csípi a szememet.
Hajamban virág, nyakamban kütyü,
Belőttem, jön értem a mentőtütü.

Egy szó még mindig kilógott, s mert az idő szorított (na, elég a rímfaragásból…), indítványoztam, hogy az legyen a vers címe: Lázadás. S ezzel még korántsem volt vége, csak épphogy elkezdődött a buli…

Megkönnyebbültem: hála istennek, ezek a tanárok tudnak és akarnak fantasztikusan jól szórakozni, játszani, bolondozni, persze komolynak lenni is, és tudják mindezt a munkájukkal kapcsolatban is alkalomhoz illő arányban ötvözni.

A gőzt ki kell engedni, valamitől fel kell töltődni néha. Szakíts időt rá! Buli vagy sport, jó könyv vagy film, színház, kirándulás és biciklizés, hógolyózás és strandolás, társasjáték és találkozás – válasszunk bármit, csak ne engedjük meg szemünknek-ajkunknak-lelkünknek elfelejteni az örömöt.

Jó farsangolást!

A fotókat Iván kollégám készítette, még több farsangos fotóért kattints ide és aztán meg ide is.

Még egy nagyon amatőr videót is készítettem, a Szabadság napilap kütyüjével.

WordPress.com ingyenes honlap vagy saját honlap létrehozása.
Entries és hozzászólás feeds.