Locsolóim

április 11, 2012 - 13:13 | Jegyzet, Uncategorized kategória | 1 hozzászólás
Címkék: , , ,

Ez a locsolkodás is lecsengett. A nagyon sokadikféle. Voltak ugye a kislánykoriak, amikor bizony illett, hogy az osztály 24 fiújából azért a többség tiszteletét tegye, még ha pontosan ugyanannyi lány is volt az osztályban, ráadásul az egyiknek a szeme szép, a másiknak az ábrázatja, harmadiknak a hajzuhataga, a negyedik megírta a matek házidat, tehát muszáj volt ám sokukhoz eljutni azon az egy kurta hétfőn. A húsvéti tojásból illett nem kettőt vennie egy locsoló legénynek, még ha nálunk rögtön két kislány hervadozásának meggátolásáról is kellett gondoskodniuk, plusz a mamáéról. Szegény édesanyánk, azóta sem tudom, hogy bírt a havi adag tíz tojással úgy gazdálkodni, mintha harminc lenne, micsoda trükköket be nem vethetett, hogy a szűken mért tojásadagból süteményre is fussa, s piros tojásnak való is maradjon…! Nem tűrtük túl jól az öntözők szobafogságot jelentő várását, a közeli erdő is csalogatott, így estefelé már ki-kiszabadultunk játszani a gyerekvendégekkel, amikor édesanyám locsolói hosszasabban beültek beszélgetni.

Múltak az évek. Elköltöztem. Csak egyik lakótelepről a másikra, de elég messze ahhoz, hogy még a kitartóbb locsolókat is elriassza. A locsológárda lecserélődött. Megszületett Ákos, és vele együtt jött az a logikusan megmagyarázhatatlan, ösztönös „must be”, ami más fényben láttatja ugyanazokat a tegnapi dolgokat. A szívesen vállalt édes kényszer, hogy megmutasd neki ezt a fájdalmasan-örömtelien szépséges világot. Azok a sokezer parányi mindenfélék, amiket sorra felfedezel magadban, s mikor már javában benne vagy, akkor csodálkozol rá huszonharmincévesen: nem is tudtad, hogy ilyen is vagy. Amiből csak lehetett, játékot csináltunk, bolondozást, mesét. Titokban festettem a tojásokat. Éjszaka elrejtettük a lakásban, hogy másnap Ákos megtalálja. Nagyszerű móka volt a keresgélés. Szerencsére nem fáztunk rá: mindig emlékeztünk a rejtekhelyekre… Teltek az évek, a kisbabából kisóvodás lett, majd nagy óvodás. Megtanultunk kesicével tojást írni, és akkor már együtt művészkedtük-játszottuk el a tojásfestést. Ha már ilyen nagy fiú, el sem rejtettük a tojást. Másnap akkora csalódottsággal ébredt, mégiscsak el kellett játszanunk az izgalmas tojásbújócskát.

Mára a tojáskeresgélésből tojásgyűjtés lett. Igaz, ami igaz: egyik szebb, mint a másik – a Sántha Emőéi messze földön a legeslegszebbek, mintha csak bűbájjal csalogatná elő őket az írókából (a tavalyit is őrizzük, Emő…)! Ákosnál ma már inkább a locsolás szertartásán van a hangsúly, és hát a szerelem is nagyban beleszól ám. Annyira, hogy az idén Ákos maga keresett locsolóverset, mindjárt kettőt is. A locsolás reggeltől estig tart, hol Tatával, hol egyedül, hol a barátokkal kóricál öntözni az én fiam.

Mára az én locsolóim többnyire a pirostojásokat oldalukon lógó tarisznyába gyűjtögető környékbeli kissrácok, akik nyaranta úgy járnak az ablakunk alá, mint a kútra, hát jótét helyébe ilyenkor „meghálálják” azt a sok pohár vizet. Édesapám, aki magával hozza az egykori hangulatokat, a történeteket, az egykori embereket, életeket, amikről végre most ráérősen csak vele lehet jókat beszélni vagy hallgatni. Áronka, a hároméves unokaöcsém egyenesen skypeon keresztül locsolt meg, és csodák csodájára még a versikéjét is elselypkacagta nekem a webkamerába. Sosem felejtem azt az egykori négyévest, aki a zsebéből előhalászott papírról végtelen komolysággal felolvasta a locsolóverset, szertartásában mit sem zavarta, hogy a papír fordítva került a kezébe, hiszen a betűket sem így, sem úgy nem ismerte.

Ezek hát az én kedvesebbnél-kedvesebb húsvéti locsolásaim – takarítást, sütés-főzést most szándékosan töröltem… Megfáradt társadalmunkban a húsvét lassan inkább jól megérdemelt szabadnappá lett. Aki teheti – főleg a városlakók – elutazik, pihen, nem jár locsolni, nem fogad locsolókat, napját végre a családjával tölti. Városon amúgy sem léteznek hagyományok, és az életvitel is alaposan megváltozott akár csak a húsz évvel ezelőttihez képest is. Ám a játék, a móka, a mese a ma emberének is kell, ejsze örökké. Talán lesz még alkalmam valamikor valaki elől rejtegetni a pirostojásokat…

Működteti a WordPress.com.
Entries és hozzászólás feeds.