Egy iskola karácsonyünnepén

december 20, 2015 - 16:20 | ünnep, Gyermekek – szülők, iskola, rendezvény, Zene kategória | Hozzászólás
Címkék: , ,

apkaracsony2015

Aprócska gyermekek sorakoznak a templomban felállított dobogókon. Fényben úszik a megújult műemlék kivilágosodva megnyíló pompája. Meleget varázsol a megújult technika. A karvezetőnek csillog a tekintete, amikor végigszalad a kicsiken, széles mosollyal biztatja és minden mozdulatával mintha magához ölelné őket. Akárha a saját gyermekei lennének. Mint ahogyan azok is egy kicsikét. Minden dal végén elismerő diszkrét fejbólintás. Azt hiszem, ez az első karácsonyi ünnepség, ahol az iskola legkisebbjeinek újdonatúj kórusa is énekel. Nem is csak egyszerű gyermekdalok azok, vallásosak és világiasabb téli ünnepi dallamok, még kánont is ügyesen végigénekelnek. Kis műsoruk legvégén a tanárnő – még mindig diszkréten, háttal a templom padsoraiban tömörülő közönségnek – elismerő szavakat suttog a kicsiknek és mindkét kezével nagy puszit hint feléjük. Amitől minden gyermek egy kicsit mintha megnőtt volna, arcukon megkétszereződött ragyogással igyekeztek helyükre.

Vallástanárokkal előkészített műsorukat mutatják be az ötödikesek. A katolikus tanárnő gitározik, a református a karmester. Szemben ülnek diákjaikkal, az első padban. A karvezető folyamatos szemkontaktusban a gyerekekkel, akik szintén teljesen ráhangolódnak, a köztük lévő hat-hét méteres távolság testközelségre csökken. Karvezetőjük minden porcikája egyetlen hatalmas biztatás és elismerés és örvendezés. Akárha saját gyermekeinek örvendezne. A csapat énekel, kislány és fiú furulyáznak, verset mondanak, mesélnek gyönyörű magyarsággal. Hihetetlen az összhang, amellyel együtt dolgoznak. Elszáll az utolsó furulyaszó, a két ifjú „szólista” cinkosan összebólint, elégedetten összemosolyog.

A gyerekkórusban már sokkal többen vannak, ketten zongorakíséretre is vállalkoznak, konzervatóriumon nevelkedett zongorista sem figyelhetne nagyobb szakmai tudatossággal a karvezetőre, a kórusra, mint ahogy ezek a gyerekek teszik ösztönösen. A karvezető pedig maga a nyugalom, mintha gyerekek, annyira természetes lenne többszázas nézősereg előtt ilyen sérülékenységben megmutatkozni!

Én is mosolygok már, sőt ha nem éppen énekelni kellene, egyenesen nevetnék, pedig amikor a padsorból indultunk, még ott szorított a lámpaláz a gyomromban. Az idén szülőket is megkockáztatott az iskola a tanárkórusban. Hátha voltunk annyira elfogadhatóak, hogy az ötletet megtartsák, és a következő karácsonyi ünnepségen a kört bővítve még több bevonható szülőt megajándékozzanak így.

Később a nagyok vegyeskara már hat-hét tömött sorban tölti ki a színt. Izgalmas kórusművek jönnek, a gerinceken borzongásként végigszaladnak a négy szólamban felcsendülő dallamok. Szólisták teleénekelik a hatalmas teret hangversenytermi minőségben, s nagyszínpadi musicaleken edződött gyakorlatiasságuktól nem érezni, ha netán remeg is a térdük. Világi dallamok következnek, József Attila betlehemi királyai is, a nagy zárás pedig a Karácsonyi álom (Wolf Kati, Szekeres Adrien, Roy, Pély Barna), és alig hinni, hogy még mindig fokozható a hangulat családiassága: a refrén már együtt csendül, mindhárom diákkórussal, a tanárok-szülőkével, a két szólista az üvegezett bejárattól indít, énekelve előrejönnek, a dal végén pedig kézenfogva középre vezetik az elsősöket is, az eredetihez hasonlóan kisgyermek-hangok adják az utolsó dallamsorokat. Ilyen általános mosolygással talán még sosem mondtak áldást váró közös miatyánkot: nem suttogva, ahogy „illik”, hanem a legapróbbak a maguk tökéletes gyermeki őszinteségével tisztán érthető hangossággal kezdtek bele.

Ajándékot kaptam. Az egyik legszebbet. Egymás szemét keresve énekelhettünk gyermekeinkkel egy hatalmas közösségben, melynek láthatatlan szálai ott szövődtek szétbogozhatatlanul az éneklőktől a hangtalanul vagy csak finoman dúdolgatva örvendezőkig, szülőktől-tanároktól a templomi padsorok között totyogó jövendőbeli diákokig. Akkor, ott már nem számított a szekunda, a törött szék, a diákcsíny. Öröm, hogy sok iskola sok diákja, szülője, tanára átélhetett hasonlót. Mi, apáczaisok éppen Kolozsváron.

A nagyvárosok évek óta visszatérő szokása idejekorán ránk erőltetni a karácsonyi kirakatokat és ünnepi díszeket, ettől aztán nemhogy ünnepi hangulatunk nincs, de inkább csak bosszankodunk. Most fény lett a Farkas utcában. És családias melegség. És igazán megszületett a karácsonyi hangulat.

WordPress.com ingyenes honlap vagy saját honlap létrehozása.
Entries és hozzászólás feeds.