Kamerát a halottra!

július 22, 2010 - 05:13 | Média, Sajtó kategória | 10 hozzászólás
Címkék: , , , , , , , , , , ,

Pingvinbotrány - ki az apa?

Totál. Közúti baleset. Tűzvész. Gyilkosság. Temetés. Közelkép. Párját kereső cipő. Széthullott táska, gazdátlan nagykabát. Egy láb. Tulajdonosa felismerhetetlenné ködösítve. Temetési menet. Tömegjelenet. A gyászoló család. Ruhája. Arca. Fájdalma. Az érzelmekre apelláló híradó már-már játékfilmbe illő képkockái. A kommunista tapasztalat okán a cenzúrától a végletekig irtózó média teszi a dolgát. Ő a szabadság, mindannyiunk szabadságának záloga. Ő az információ. Ítélőbíró. Lelkiismeret. Önjelölt mindenható. A média teszi a dolgát…?!

Jó tíz éve egyetemi kurzusokon próbálják tanítani az újságírás csínját-bínját. Több-kevesebb sikerrel. Sokat tud(hat) ma már az informálódó, elkötelezett újságíró a szakmájával kapcsolatos elméletekről. És sokkal több tézist hagyhat figyelmen kívül… Ha mindenekfelett és mindenekelőtt a média istenét szolgálja, akkor a példányszám, a nézettség – és profit – növelésére hajtva nincs határ a közölt tartalmat illetően. S mert pszichológusoktól tudjuk, hogy az embernek egyre erősebb ingerekre van szüksége ugyanazon hatás eléréséhez, a médiatermékek túllicitálják egymást. Hadd kapjon a nép szörnyfotókat, borzalomhíradót, szörnyülködve csapja össze kezét az eltévelyedett bűnösök, bántalmazott kedvesek, rémfilmbe illő tettek láttán. Közben megkönnyebbülten nyugtázva: mindez nem vele történik, családja biztonságban van, itt, vele elő nem fordulhat élet elleni bűncselekmény, verekedés, erőszak. Olcsó, kézenfekvő örömforrás különféle válságoktól terhelt világunkban.

Aztán egyszer csak helyzetben találjuk magunkat. Hirtelen és váratlanul rajtunk a média szeme. Nincs menekvés. Nincs védelem. Nincs határ. Ott állunk meztelenre vetkőztetve a világ előtt. Testünk-lelkünk csupaszon tűri a biztonságos háborítatlanságukban bízók ötórai, mindenkori tekintetét. Ezer jelben, két percben elmondanak mindent az életünkről. A szerencsétlenségről, amely bennünket sújtott. Amely teljesen megváltoztatta az életünket. Ezer leütés. Két perc. Aztán jöhet a következő hírszenzáció.

Egy évvel ezelőtt érezte úgy egy hazai szakmai szervezet, hogy az újságíró társadalomnak szüksége lenne egyfajta etikai kódexre. Amely ugyan ajánlott, de nem kötelező. Egy nagy hibája van: alkalmazásához változatlanul lelkiismeret és emberségesség, felelősségtudat kell… A kódex 16 szerény terjedelmű cikkelyben ad valamelyes fogódzót a hírversenybe beleérzéketlenedő médiának.

A 12. cikkely szerint (szabad fordításban): „Az újságíró elkerüli a bűncselekmények elkövetési módjának, öngyilkossági módszereknek, káros szenvedélyeknek a részletes leírását, és nem használ erőszakos képeket vagy más morbid elemeket. Ugyanakkor az újságíró nem hoz létre sajtótémát morbid események kapcsán.” Egész sor hazai szakmai szervezet – köztük a kolozsvári sajtósok szervezete és a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete is – most ennek kapcsán a leghatározottabban elítéli azt az agresszív, felelőtlen és minden etikai megfontolást nélkülöző módot, ahogyan egyes sajtótermékek Mădălina Manole énekesnő halálával foglalkoztak. Különösen nehezményezik, hogy a sajtó követhető, lemásolható részletességgel közölte az öngyilkosság elkövetésének mikéntjét. Felszólítják a szerkesztőségek vezetőit, hagyjanak fel a személyes drámák szenzációs tálalásával, ha mégoly ismert személyiségekről is van szó. Ezzel ugyanis ártanak a közönségnek és a hitelét vesztő szakmának is – áll a közleményben.

Örülök annak, hogy végre születik egy ilyen felháborodás. Hatására ugyan éppen az nem fog megszeppenni, akinek pedig tanácsos lenne. Természetesen a bulvársajtó továbbra is ontani fogja a felnőtteknek sem való rémségeket, de a tavasz mégiscsak egy fecskével kezdődik. Húsz év után végre akad egy tekintélyes méretű, hiteles szakmai társaság, amelynek ízlésvilágát, elveit sérti ez a deformált média. Még jobban örültem volna, ha a medgyesi tragédiában elhunytak temetésén történtek után már születik hasonló állásfoglalás. Ott a média, sajnálatos hatósági asszisztenciával, nem kímélte a mindannyiunk legmélyebb, kíméletes együttérzésére érdemes gyászolót. Ráadásul a hatóság a tolakodó újságíró helyett azt a felháborodott rokont marasztalta el, aki távozásra próbálta késztetni az ember életének egyik legszemélyesebb jellegű momentumába durván belekontárkodó sajtósokat. A fájdalmas-döbbenetesen szenzációnak számító híranyaghoz bőségesen elég lett volna a temetési menetről készült felvétel, közelképek nélkül. Mint ahogy magát a tragédiát hírül adó cikket is teljesen felesleges volt kést tartó embert ábrázoló fotóval illusztrálni.

Ám a nézettségi-olvasottsági-látogatottsági mutatók önmagukért beszélnek. Mindaddig, amíg a közönség nem kapcsol el az erőszakosságot ontó híradóról, amíg rákattint a portálokon látható szenzációhajhász cikkekre, addig a média azt látja: ez érdekli az embereket. Az, hogy X-et leütötték, Y-t megerőszakolták, Z öngyilkos lett, a sztár drogozott, a másik megcsalta a feleségét, kivel és hányszor, milyen alsóneműt viselt a díjkiosztón, és kitől rendeli a kalapjait. Valamiért mindez érdekel bennünket, megnézzük, meghallgatjuk, elolvassuk, szívesen benézünk a szomszéd ablakán, no de a saját magánszféránk az sérthetetlen, ahhoz ne nyúljon senki. Mindaddig, amíg másokról van szó, ínyencekként lakmározzuk a szemét bulvárhíreket, még ha a fele sem igaz. Pedig most már azt is tudjuk: a nagy sztárok külön embert fizetnek azért, hogy lehetőleg soha ki ne kopjanak a magazinokból, nem baj, ha a megszellőztetett állítás hamis, legalább a következő számban megcáfolhatják, s megint róluk szólnak a hírek. Nem hittem a szemeimnek, amikor a képernyőn megjelent országunk hírhedt tengerparti polgármestere fedetlen felsőtesttel (feltételezhetően alsónadrágot azért viselt), amint egyszemélyes … fürdőkádban (legalább tágas jacuzzi lett volna) üldögél, szemben vele a vízbe oda gyömöszölték szegény félig levetkőzött riporternőt, aki kedélyesen faggatta Borsószem urat…

Sovány vigasz, hogy ez a fajta újságírás az erdélyi magyar sajtóra a lehető legkisebb mértékben jellemző, sokszor fel is róják neki túlzott szemérmességét. Félreértés ne essék: nem egészében a bulvárt vetném szemétre. Szerintem igenis van, ha lehet így fogalmazni „jótékony hatású” bulvár. A hazai magyar sajtóban is lehetne, ha az erdélyi magyar újságíró gyomrát nem bántaná az úgynevezett „paparazziskodás”, s ha közéleti személyiségeink nem ódzkodnának oly fokozott mértékben a „finom” bulvártól is. Kíváncsi lesz az ember egy olyan színdarabra, amelynek főszereplőjéről tudja, hogy három gyermeket nevel, diákokat vonzhat az az iskola, amelynek tanáráról-igazgatójáról a bulvárhírek megszellőztetik, hogy szenvedélyes motoros, keresetté válik az orvos, akiről kiderül, hogy rock vagy éppen klasszikus zene dallamára végzi műtéteit – ha nagyjainkról kiderül, hogy erényeikkel, hibáikkal együtt is emberek, nem csorbul a „kibeszélt” szakmaisága. Válásokról, válságos helyzetbe keveredett celebgyerekekről, halálesetekről végképp nem szívesen nyilatkoznak kis társadalmunk nagyjai – pedig kevesebb kárt és nem várt hasznot hozhat az ellenőrzött bulvár, az a hír, amit maga a politikus, színész, énekes közöl magáról. A szűkebb köreiben úgyis megszületik az ellenőrizhetetlen pletyka, és rövidesen a közösség jelentős része is birtokában lesz a hozzáköltött elemekben bővelkedő történetnek. Így hát az erdélyi magyarok viselt dolgairól is a román sajtó ad olyan-amilyen információt. Teljesen bulvár nélkül azonban talán még mindig jobb, mint azzal a förmedvénnyel, amit bulvárként művelnek a román sajtó egy részében.

Ördögi kör: amíg ezt kéri a „nagyérdemű”, addig ilyen sajtóanyagot adunk neki, amíg ilyen sajtóanyaggal árasztjuk el a fogyasztót, addig ezt fogja igényelni. Ezért kellene ebbe a mechanizmusba némi emberségességnek is betévednie. Nevezzük empátiának: ami nekem fájna, az bizonyára neked is fájdalmas, nem doblak hát a híradóba, ha éppen a gyermekeidet temeted, és csendben szeretnéd. Ha a „buta” nép képtelen elkapcsolni a szemet-lelket mérgező képsorokról, akkor a „tanult”, „elit”, önnön fontosságától és hatalmától megmámorosodott, iránytűjét nézettség-profit függvényében leolvasó média dolgozóinak kellene emberséges tartalmat kínálniuk. Némi felelősséggel. Az „élvezetek”, „élmények” nézőcsalogató fokozásával hova jutunk? Élőben közvetítjük majd a bankrablást? Digitális gépet kötünk a tetőről kiugróra? Bemászunk a kamerával az áldozat koporsójába…? Hol a határ?

Reklámok

WordPress.com ingyenes honlap vagy saját honlap létrehozása.
Entries és hozzászólás feeds.