Pionírtábor

július 14, 2014 - 14:05 | Uncategorized kategória | Hozzászólás
Címkék: , , , , , , ,

 

Szent Anna tónál, 1985-ben

Szent Anna tónál, 1985-ben

Az én időmben pionírtáborok voltak. Talán háromszor jutottunk el, és nagyjából elemiben, úgyhogy nem sokra emlékszem már. Egy-két hazafias pionírdalt biztos tanítottak nekünk, de egyébként kirándulásokban és némi táncos búcsúkban kimerült a táborok tevékenysége. Ma már egészen más a helyzet: tematikus gyermektáborok tömkelegében válogathatunk ízlésünk, érdeklődésünk, életfelfogásunk és zsebünk szerint.

Múlt héten kiváló gyermektáborban jártam riportozni, és hát egy kicsit sajnáltam, hogy annakidején ilyen nem létezett… Az unitárius egyház várfalvi gyerektáboraiban már korábban is jártak ismerős gyerekek, aztán napokig meséltek, és azóta is emlegetik az egykori élményeket, tehát már tudtuk, hogy nagyon jó buli lesz. De hogy ennyire… Nyelvtáborokat, kalandtáborokat, kézműves, tánctáborokat szerveznek tucatjával ma már, s a legtöbb helyen a szabadidő nem azt jelenti, hogy magukra hagyják a gyerekeket, csináljanak, amit akarnak. Az unitáriusok táborának vallásos jellege minimális, az is inkább általános emberi és erkölcsi értékekről szól. Ebben a táborban érték a tudás, erény a kíváncsiság, szórakoztatva csak annyit tanítanak, hogy az még messze nem válik unalmassá sem mennyiségében, sem tálalásában. Fel se tudnám sorolni, mennyi minden történt a várfalvi táborban, jobbnál jobb élmények (részletesebben erről itt: 2013, 2014), egy kicsit irigykedtem ám. Aztán persze eszembe jutottak gyermekkorom táborai…

A jósikafalviban (Belis) láttam először igazi fenyveserdőt, akkora fákkal, hogy akkorák nem is léteznek. És áfonyát szedtünk – addig sosem kóstoltam. Na meg tornáztunk sokat a lányokkal, na nem a reggeli tornának csúfolt testmozgást kell érteni ezalatt, hanem olyan IGAZI bajnoktornát… Sorban vetettük a cigánykereket (akkor még…), lentát – legalábbis mi így neveztük szakszóval azt, amikor merev kézállásból a fejen átbucskázva hídba ereszkedtünk –, volt aki ebből fel is tudott állni, az abszolút tekintély annak járt, aki ezt a mozdulatsort szünet nélkül követte el, mint a sztárok az olimpián. Ezzel úgy egészen jól el lehetett szórakozni órákig, nap mint nap. Jegenye, ismét a hatalmas fákkal. Valamiért az rémlik, hogy takarítunk… És hogy a magyar személynevekkel nehezen boldoguló többségiek boldogtalankodásába beleunva Fancsali Hajnal úgy diktálta le „érthetetlen” nevét a román táborvezetőnek, hogy fánxáli házsnál – de ezt már nemcsak a táborvezető nem bírta felfogni, hanem mindenkinek kínai volt, az égvilágon senki sem értette, miféle szerzet lehet ez a borzasztó nevű lány… A táborvezetőkkel együtt az udvari csapnál mostunk fogat – akkoriban ez mintha nem zavart volna annyira, és ahogy elnézem, a mai gyerkőcök is vígan elvannak akár egy hétig is ugyanabban a ruhában… De mi ez a második világháború utáni évekhez képest, amikor azért vitték a gyerekeket táborba, mert ott nem éheztek!

Uzonkafürdő magát a vadont jelentette: miután végtelen sokat vonatoztunk egy éjszakán át, hajnalra Magyarországra érkeztünk!!!! Magyarul írta a bolt ablakán, hogy kenyér – nem emlékszem, végül hogyan ocsúdtunk rá, hogy Székelyföldön járunk, a szinte kizárólag csak magyar kisdiákokból álló Kolozs megyei táborozókat kísérő magyar tanító bácsi (nagyon szép neve volt: Hutzler Vilmos) súgta meg talán. A táborhelyig még buszoztunk is, aztán szekereztünk, szóval olyan hosszút utaztunk, „három éjjel s három nap”, mint a mesében szoktak. Nemrég épültek a faházak, úgy rémlik, kerítés nem is volt, hát nem kellett attól tartani, hogy esti takarodó után engedetlenül összekoslatjuk a helyet, jóelőre szóltak: itt medve jár… Innen aztán egy rakás emlék tör fel most, ahogy írom e sorokat. Rengeteget kirándultunk amúgy igazán gyalogosan a hegyekben akkor, a tanító bácsinak köszönhetően, aki nagy természetjáró volt, így mi még olyankor is továbbmentünk, amikor a tábori társaság lecövekelt a Kárpátok valamely tágas fennsíkján. Nyakig ért a fű, és égig ért a csend. Elgyalogoltunk Benedek Elek kisbaconi szülőházához, valami kút tűnik elő most a foszlányok közül, talán nagyon meleg lehetett akkor, azért emlékszem pont erre, de többnyire inkább csak egy érzés már, hogy jó ott lenni a szénaillatú, bogárzümmögéses nyári faluban. A Szent Annát akkor láttam először, talán fürödtünk is benne – a fenyőborította domboldal ölelésében kéklő-feketéllő tó a fényképszerű emlékek közé vonult. Uzonkafürdőn nem emlékszem, hogy fürödtünk volna…, de volt egy jelmezbálunk, ahol én voltam a … vőlegény J (vajon mi lett a menyasszonyom, Imola sorsa…?), és minden pénzünket átlátszó szikladarabra emlékeztető édességre költöttük, úgy faragták le egy nagyobb tömbből valami kalapáccsal – azóta sem láttam effélét. A két hét alatt aztán a táborigazgató velünk egykorú egyszem fiáról észrevétlenül mindnyájunkra átragadt a jóízű székely dialektus, úgyhogy két hét múlva a kolozsvári állomáson várakozó szülőknek csak úgy kellett hegyezniük a fülüket a kéttucatnyi „székely” gyermek csivitelésére.

Zabolán gyógytábor. Igen, a Mikes kastélyban… A nyolcvanas évek végére már erősen elhanyagolt épületek lépcsőit-falait koptattuk mi is méltatlanul. Kedvünkre barangolhattunk a szerencsére gyönyörűen megőrzött pompás parkban, bár akkor is csak suttogva mertük sejteni, kiknek a nyomdokain is járunk éppen – a három heti borvizes gyógykezelés alatt sokfelé elvittek, csak éppen arról nem beszéltek, hol hajtjuk nyugovóra a fejünket esténként. A táborozás netovábbjaként még tó is volt az államosított uradalomban, ahol soha nem mártóz(hat)tunk meg, de valahogy kötelezően mindennap körbesétáltuk – akárcsak a park sétányait, egykori hintók nyomában –, hát könnyen elkapta az aprónépet a romantika, és hátborzongva meséltük a rémtörténeteket vízbefúlt szerelmesekről például. Tevékenységnek a borvíz napi háromszori adagjának elfogyasztása és a hozzá tartozó szertartás mellett a szobák szépségversenye, néhány kirándulás a környéken, míg ki nem találtam egy Ki mit tud szerű tábori vetélkedőt – nnna, már akkor sem tudtam megülni a magam vackában, gondolom, nagyon kellett már valami elfoglaltság a kétnyelvű táborba… Na és volt egy régi fiú is, elvégre 14 voltam. Azóta sem jártam arra, bár most már aligha lakhatnék ott hetekig: a kastély visszakerült jogos tulajdonosaihoz, akik csodálatos szenvedéllyel hangulatos kastélyszállóvá alakították – a kivételes szolgáltatáshoz illeszkedő árak dacára júliusban szinte végig telt ház van.

Hát, röviden ennyi. Sok? Kevés? Nem tudom. Másmilyen. Ezek voltak akkor a lehetőségek, ez volt az életünk – a társadalom mintájára (mert hogyan másképp?) szerveződő táborok többségében is inkább csak az volt fontos, hogy irányítható tömegmasszát képezzenek, minél kevesebb egyénieskedéssel – bár szerencsénkre akadt egy-két csakazértis tanító –, de akkoriban nem is volt „divat” annyit foglalkozni a gyerekekkel, ennek köszönhetően több szabad játék jutott a kölköknek, de amúgy a tartalmas szabadidő fogalma ismeretlen volt: kulcsot a nyakba, és irány a grund. Nagyon kíváncsi lennék, mások (akár egykori tábortársaim) az éjszakai fogpasztahadjáraton túl még mire emlékeznek gyerekkori táboraikból…

WordPress.com ingyenes honlap vagy saját honlap létrehozása.
Entries és hozzászólás feeds.