A Tél, amikor két hónapig tartott a vakáció

január 10, 2017 - 07:24 | Jegyzet, Kolozsvár, Uncategorized kategória | Hozzászólás
Címkék: , , , , , , ,

Emlékeztek arra a télre, a nyolcvanas évek derekán, amikor hetekkel meghosszabbították a téli vakációt a hó és fagy miatt? Nem két-három hétig, hanem több mint két hónapig tartott a téli vakáció. A legkedvesebb iskolai emlékem! 🙂

tel-1984Nézegetem az előrejelzéseket most, és azoknak a megyéknek a listáját, ahol ma sem nyitnak az iskolák, vagy egész héten zárva maradnak. Mínusz 15, mínusz 18 fokra jósolják a legalacsonyabb hőmérsékletet. Reggel hétkor Bukarestben –17 fokot mértek, de más tilalmas megyékben alig –12-t, míg Kolozsváron meglepetésemre –20-at. Itt mégsem maradnak otthon a kölkök, tanárok. Nyereg alatt puhul a hús, vagy mi. Konccá fagy.

Szerencsére azon a harminc évvel ezelőtti nagy télen hetekkel megnőtt az év elején a vakáció, úgy emlékszem, csak február legvégén mentünk újra iskolába. Szerencsére, mert akkoriban szinte egyáltalán nem fűtöttek az iskolában. Negyvennyolcan ültünk a tágas légterű tanteremben, mindenféle individualista kreativitást magáról levető rideg falak között, hideg neonfényben, az egyik ablakszemből hiányzott egy csíkocska, kabátban, sállal-sapkával, kesztyűs kézzel. Az volt a legkevesebb, hogy látszott a lehelet. Hiába voltunk annyian, nem tudtuk meleggel teleszuszogni a tantermet. Hátsónk is odafagyott a lehajtható fa ülésre. Merészebb tanárainkkal hatodikban már zúgolódtunk is, közösen lázadoztunk, olyasféléket beszéltünk, hogy negyedéért is elvittek annakidején embereket.

Szerencsénk volt a hatalmas hóval, hiszen így sokaknak lehetetlen volt eljutniuk az iskoláig, bár mi még valahogy elküszködtük volna azt a semmi kis távolságot a szügyig érő hóban. Ha nem lett volna akkora hó, akkor csupán a hideg miatt aligha rendeltek volna el iskolazárt, hiszen az egyet jelentett volna azzal, hogy beismerik: a sokoldalúan fejlett szocialista társadalom képtelen megbirkózni holmi téli fagyokkal. Márpedig a rendszer ennél nagyobb csodákra is képes volt, ugyebár. Így legalább otthon, paplanokba bújva vészelhettük át a nagy mínuszokat.

Minket gyerekeket a hó bőségesen kárpótolt a fagyért. Ott volt nekünk a Kör, ahol a buszok a monostori végállomáson megfordultak, nyaranta focipályaként funkcionált, és ahova még lekopott festékű átjáró se vitt, úgy kellett átlógni a buszok között – még jó, hogy csak hébe-hóba jártak. A Körön fű volt, néhány tuja és bokor. Ott mindig érintetlen maradt a hótakaró. Körülötte az úttesten lenyomták, elkoptatták a buszok, de a Kör szélén méteresen állott. Hetekig foteleket ültünk bele a hóba, köröskörül a hatalmas Körön, még könyöklőre is jutott a hóból, s a fejünk alig látszott ki, ha leültünk.

A hidegre emlékszem, pedig a gyerekek sose fáznak, hiszen játékban mérik a hideget is, ha pedig fáznának, akkor ugye rögtön haza kellene menni, vége a hógolyózásnak-szánkózásnak. Emlékszem a hidegre, mert otthon is az volt. A kaloriferek fűtéskor is inkább csak langyosra melegedtek, a kis lakást az aragázzal fűtöttük telente, de a tömbház falunyi lakója közül mindenki begyújtotta, hát alig pislákolt a büdös láng, örökké fázott kezünk-lábunk. A lerbe is begyújtottunk, nyáron bontásból kidobott téglát hoztunk bele abban a rusnyabarna rég kinőtt gyerekkocsiban a közeli szemétdombról, amelynek töltésén ma házak és blokkok állnak rendszerváltás utáni gyors összevisszaságban, ahányszor arra járok, nem tudok nem gondolni rá, hogy egyszer még völgynek ered az a sok hulladék, amire építkeztek. A lerben nyitott ajtóval égett a kék gázláng, valahogy megmelegedtek a téglák is, már szinte belemásztunk, a jobb felem mégis fázott, aztán felváltva melegedtünk a húgommal, a szüleink, na ők meg be kellett érjék a gyönyörködéssel, hogy mi nem fázunk éppen annyira. A villanykalorifer és rezsó sem volt megbízhatóbb, naponta elvették az áramot. A három négyzetméteres konyhacsíkban az asztal úgysem nagyon fért volna máshova, hát nekitoltunk a kályhának, ott körmöltük a leckét. Az áramszünetek miatt sokszor aztán órákon át petróleumlámpánál – akkor egyáltalán nem volt romantikus.

Ha legalább forró fürdőt vehettünk volna! Kisgyerekként csak este fürödhettünk, sokszor langyos vízben vacogva, és a szocializmus dicsőségére emelt komfortos tömbházakkal teletömött városon is falusiasan, hiszen melegíteni sem győztünk volna annyit, hogy megteljen a kád mielőtt még kihűlne a víz. Hajszárítónk nem volt, de a gáznál is csak kicsit szárogathattuk loboncunkat, hát valami gyűlölt régi pelenkamaradékokból keszkenőt kaptunk fejünkre, nehogy meghűljünk a hideg lakásban, úgy kellett aludni egész éjjel. Az idővel egyre szűkebbé váló pelenkakendő szorította a nyakamat, bogja addig nyomta a torkomat, amíg már belül is éreztem a gombócot, de hát hiába minden ellenkezés, még kisiskolás korunkban is tele volt a fisánk náthákkal, hörghurutokkal, torokgyulladásokkal, nyomták belénk a penicillin injekciót, hát azt még jobban utáltuk.

Ha már napokig, hetekig nem fogtunk este meleg vizet, hajnalban keltünk – az iskola öt perc gyaloglásra volt tőlünk, hát öt órakor kelni felért egy életre szóló kihívással –, hátha több szerencsénk lesz, akkor csak az igazán elszántak fogyasztották, hát valamiért éppen akkor adták. Hosszasan kellett folyatni, míg felért a harmadikra (szegény Andiék a tizediken!), s nagy volt az öröm, ha langyosodni kezdett, kapkodva dobáltuk le magunkról a ruhát, s nagy sietve mosakodtunk, hátha-hátha jut a következőnek is, s nem kell egymás levetett fürdővizében tisztálkodni. Ennyi fázásban hasznos volt, hogy a vállalati Mikulás minden évben sapkát és sálat hozott, még ha egyenfejfedőben parádézott is a fél város. És akkor még nem is mondtam semmit, mert legalább volt cipőnk, kabátunk, nem úgy, mint a 25-40 évvel előttünk telelőknek.

Na de az a tél, amikor a hatalmas hó miatt sokan el sem juthattak volna az iskoláig, mégsem a fázásairól maradt emlékezetes. Olyan volt, mint egy kései karácsonyi ajándék. El is búcsúztattuk rendesen. Akkoriban még alig voltak autók, szabadok voltak a tömbházak közötti utcák, volt helyünk. A lépcsőházunk sarkán utcai lámpa állt – fényt már ritkábban adott, mert gyakran kiégett, és ritkán cserélték benne az égőt, de akkor éppen világított. Hosszúkás, fordított csonka kúp formájú lámpa, a tetején kalappal. Nekem tetszett. Olyan képeslapi csendéletre illő. Vagy drámai történetek lapjaira.

Rengeteg volt a gyerek mifelénk – amikor az elsőt kezdtük 80-ban, hét osztály indult csak a mi sulinkban, és fél buszmegállónként volt egy-egy iskola –, hát erőst sokan összegyűltünk azon a vasárnapon, amikor látszott, hogy most már aztán nincs menekvés, másnap tényleg kezdődik a tanítás. Korcsolyapálya csak egy volt az egész városban, jó messze, sőt az otthontól az iskoláig és haza vezető ötperces útra szűkült világunkban, ahol a huszonötös és a huszonhatos troli is csak nagyritkán járt, irgalmatlanul messze, a Györgyfalvi negyedben, és hol nyitva volt, hol nem, hát mi többnyire a hóban korcsolyáztunk. Az utcákat úgysem takarították, és csak önszorgalomból sózogatták a lakók, így az emberek keményre taposták a havat. Jég- és hópálya volt az egész város. Nyugodtan elkorcsolyázhattunk akár az alimentáráig mustárért vagy Hebe ásványvízért, esetleg kilenclejes orosz halkonzervért (az mennyei volt hagymával kikavarva!) – egyebet ugyanis nemigen lehetett kapni –, épp csak bent a boltban nem csúszott a korcsolya, és nem is néztek ferdén, a fehér-szürkére priccolt mozaikos betonpadlónak nem ártottak a korcsolya élei.

A sarki lámpa körül lejtős volt az út, és ott kanyarodtunk be a lépcsőházak felé, lejtő és kanyar, így hát ott mindig még jobban csúszott. Annyi hétnyi csicsonkázás után pedig a cipőtalpak törésveszélyesen jegesre csiszolták. Akkor este még rá is segítettünk. A tömbházak közötti rengeteg fenyőről letört lombos ágakkal elsepertük a maradék havat, csizmáink talpával még szélesebbre csiszoltuk a luxuspályánkat (a szülők ezt persze nem látták…). Aztán órákon át magyarul, románul, bikkfaangolul énekelve korcsolyáztuk össze a hatalmas jégtakarót. Olyan 80 négyzetméter lehetett, tehát óriási. Úgy emlékszem, késő éjszakáig állt a bál, míg haza nem parancsoltak. Biztos volt már vagy kilenc óra, akkoriban tényleg nagyon késő 8-12 éveseknek. Abban a pár órában egyenesen melegünk volt. És legalább azzal sem hívhattak bennünket korábban a házba, hogy megfázunk, hiszen bent sem melegedhettünk meg. Jöttek-mentek a felnőttek, magukban biztos még duzzogtak is, hogy most már biztos összetörik magukat a jégpályánkon, de szólni senki sem szólt. József Attilai őszinte gyermeki tudatlanságunk fittyet hányt a felnőttek világa mindennapos megalkuvásainak, titokban hallgatott Szabad Európájának, örökös rettegésének, egy olyan országban, ahol veszélyes volt hangoskodni, pofázni, egyénieskedni, a felszabadultan hangoskodó örömünktől alighanem beléjük szorult a szidás. Olimpikonok voltunk, a monostori tömbház egyszem lámpája alatt. Fűtés, étel és szabadság nélkül igazibb korcsolyabajnokok akkor sem lehettünk volna, ha valamely nagyvilági verseny dobogóján állunk.

Egész

június 29, 2012 - 13:33 | Jegyzet kategória | 2 hozzászólás
Címkék: , , ,

Hosszú vörös ruha, lenge nyári pamut, vállpántos. Rövid frizura, semmi hullám. Széles mosoly. Jó negyvenes a viselője. Bicegős a járása. Tartja a társaság iramát.

Bal karja könyök felett végződik. Tapsol. Lelkesen. Hangosan. Mintha mindenkinek így kellene: jobb tenyerével a bal bicepszén.

Egy láb. A falnak támasztva. Műláb. Pihenjen a rövidebb végtag. Dédelgeti. Simogatja.

Kétezer kilométert buszozik. Aztán még többet. Kirándul.

Északi. Természetes.

Locsolóim

április 11, 2012 - 13:13 | Jegyzet, Uncategorized kategória | 1 hozzászólás
Címkék: , , ,

Ez a locsolkodás is lecsengett. A nagyon sokadikféle. Voltak ugye a kislánykoriak, amikor bizony illett, hogy az osztály 24 fiújából azért a többség tiszteletét tegye, még ha pontosan ugyanannyi lány is volt az osztályban, ráadásul az egyiknek a szeme szép, a másiknak az ábrázatja, harmadiknak a hajzuhataga, a negyedik megírta a matek házidat, tehát muszáj volt ám sokukhoz eljutni azon az egy kurta hétfőn. A húsvéti tojásból illett nem kettőt vennie egy locsoló legénynek, még ha nálunk rögtön két kislány hervadozásának meggátolásáról is kellett gondoskodniuk, plusz a mamáéról. Szegény édesanyánk, azóta sem tudom, hogy bírt a havi adag tíz tojással úgy gazdálkodni, mintha harminc lenne, micsoda trükköket be nem vethetett, hogy a szűken mért tojásadagból süteményre is fussa, s piros tojásnak való is maradjon…! Nem tűrtük túl jól az öntözők szobafogságot jelentő várását, a közeli erdő is csalogatott, így estefelé már ki-kiszabadultunk játszani a gyerekvendégekkel, amikor édesanyám locsolói hosszasabban beültek beszélgetni.

Múltak az évek. Elköltöztem. Csak egyik lakótelepről a másikra, de elég messze ahhoz, hogy még a kitartóbb locsolókat is elriassza. A locsológárda lecserélődött. Megszületett Ákos, és vele együtt jött az a logikusan megmagyarázhatatlan, ösztönös „must be”, ami más fényben láttatja ugyanazokat a tegnapi dolgokat. A szívesen vállalt édes kényszer, hogy megmutasd neki ezt a fájdalmasan-örömtelien szépséges világot. Azok a sokezer parányi mindenfélék, amiket sorra felfedezel magadban, s mikor már javában benne vagy, akkor csodálkozol rá huszonharmincévesen: nem is tudtad, hogy ilyen is vagy. Amiből csak lehetett, játékot csináltunk, bolondozást, mesét. Titokban festettem a tojásokat. Éjszaka elrejtettük a lakásban, hogy másnap Ákos megtalálja. Nagyszerű móka volt a keresgélés. Szerencsére nem fáztunk rá: mindig emlékeztünk a rejtekhelyekre… Teltek az évek, a kisbabából kisóvodás lett, majd nagy óvodás. Megtanultunk kesicével tojást írni, és akkor már együtt művészkedtük-játszottuk el a tojásfestést. Ha már ilyen nagy fiú, el sem rejtettük a tojást. Másnap akkora csalódottsággal ébredt, mégiscsak el kellett játszanunk az izgalmas tojásbújócskát.

Mára a tojáskeresgélésből tojásgyűjtés lett. Igaz, ami igaz: egyik szebb, mint a másik – a Sántha Emőéi messze földön a legeslegszebbek, mintha csak bűbájjal csalogatná elő őket az írókából (a tavalyit is őrizzük, Emő…)! Ákosnál ma már inkább a locsolás szertartásán van a hangsúly, és hát a szerelem is nagyban beleszól ám. Annyira, hogy az idén Ákos maga keresett locsolóverset, mindjárt kettőt is. A locsolás reggeltől estig tart, hol Tatával, hol egyedül, hol a barátokkal kóricál öntözni az én fiam.

Mára az én locsolóim többnyire a pirostojásokat oldalukon lógó tarisznyába gyűjtögető környékbeli kissrácok, akik nyaranta úgy járnak az ablakunk alá, mint a kútra, hát jótét helyébe ilyenkor „meghálálják” azt a sok pohár vizet. Édesapám, aki magával hozza az egykori hangulatokat, a történeteket, az egykori embereket, életeket, amikről végre most ráérősen csak vele lehet jókat beszélni vagy hallgatni. Áronka, a hároméves unokaöcsém egyenesen skypeon keresztül locsolt meg, és csodák csodájára még a versikéjét is elselypkacagta nekem a webkamerába. Sosem felejtem azt az egykori négyévest, aki a zsebéből előhalászott papírról végtelen komolysággal felolvasta a locsolóverset, szertartásában mit sem zavarta, hogy a papír fordítva került a kezébe, hiszen a betűket sem így, sem úgy nem ismerte.

Ezek hát az én kedvesebbnél-kedvesebb húsvéti locsolásaim – takarítást, sütés-főzést most szándékosan töröltem… Megfáradt társadalmunkban a húsvét lassan inkább jól megérdemelt szabadnappá lett. Aki teheti – főleg a városlakók – elutazik, pihen, nem jár locsolni, nem fogad locsolókat, napját végre a családjával tölti. Városon amúgy sem léteznek hagyományok, és az életvitel is alaposan megváltozott akár csak a húsz évvel ezelőttihez képest is. Ám a játék, a móka, a mese a ma emberének is kell, ejsze örökké. Talán lesz még alkalmam valamikor valaki elől rejtegetni a pirostojásokat…

Talált tárgyak adventi fesztiválja

december 12, 2010 - 09:34 | Család, Fesztivál, Gyermekek – szülők, Jegyzet kategória | 2 hozzászólás
Címkék: , , , ,

Kavargatom a születésnapi pudingot, és ott fészkelődik fejemben-ujjamban, de főként szívemben a fesztivál. Mondogatjuk, hogy azért (is) szervezzük, mert kell egy hely, ahol sajátos szokásvilágunkban megéljük az adventi készülődést, zsúfolt szupermarketeken, hajszás bevásárlásokon túl egy csendes-zsibongó közösségben örömöt kapunk, örömöt teremtünk magunknak ajándékba. Sok minden elvész, és sok minden megkerül egy ilyen intenzív helyen. Sok mindent otthagyunk, és sok mindent hazaviszünk magunkkal.

Ott maradt például egy pihe-puha állatkatáska, hátizsákocska, kabátka, női cipő, sál – a „talált tárgyak osztálya” a szerkesztőségben működik. Este, amikor vendégeink már hazamennek, mi javában takarítgatjuk az iskolát – legyen elnéző az igazgató és szegény takarító nénik, akiket a helyzet láttán ejsze nem az adventi hangulat kerít majd hatalmába holnap… Összezavarodva próbáljuk az általunk ugyan gondosan megjelölt, ám a vásári készülődés hevében áttologatott-újabbakkal kipótolt asztalsorokat a megfelelő tanterembe visszavinni – ó, kegyelem, apáczais diákok, akik hétfőn nem lelitek megszokott rovással megszemélyesített padotokat, amely pont úgy biceg a bal első lábára, ahogy illik neki… Sepregetés-pakolgatás közben fiatal pár érkezik, csemetéjük a kedvenc fogkeféjét hagyta el – nem is csoda, mindkét kezére bőven szüksége volt ám a szombati foglalkozásáradatban. Fogkefét nem találtunk 🙂 Azért körülnézhetnek. Az emeletek közötti folytonos szaladgálás közben látom az anyukát, mosolyogva mutatja fel a rakoncátlan fogkefét. Megkerült…

Örömképek. Arany pillanataink. Hallássérült óvodások táncolnak, lángocskát gyújtanak. Tordai, szamosújvári gyerekcsoportok megtöltik erőteljes hangjukkal a dísztermet, megnevettetik szenvedélyesen jó játékukkal a zsúfolt nézőteret – öt éve még talán soha ennyire zsúfoltat. Lányok cigánykereket vetnek, mások verset mondanak, éneket dalolnak a kölyöktévében, és merészségük jutalmául a felvételt szorongatják kezükben. Alkotásaikat mutogatják büszkén anyának-apának. Esetleg önfeledten együtt készítik el azokat a csodákat. Egy tevékenységben nekem is jutott időm részt venni. Gyertyát mártogattunk tucatnyian, többnyire ismeretlenek. Semmi más nem létezett abban a majd egy órában: csak a zöldes és pirosas viasszal teli bádogok, a vizes bödön, ujjaink között a simameleg viasszal hízó kanóc, és a társaink, a többi türelmetlenül türelmes, folyamatos nevetésre csiklandó öniróniával megáldott kezdő gyertyamártogató…

Találkozások új aprósággal gyarapodott ismerősökkel. Csüggedő száj, mert nem a kívánt tárgy jutott a tombolán. Kitörő öröm sokszor, nagyon sokszor a maszatos-fáradt gyerkőcarcokon. Bánatfelejtő szín az élettől megviselt ismerősök szemében. Fesztiválzáró bábos-énekes játék színészpalántáinak ölében gyermekek. Kutakodás a bűvész titkai iránt, szkepticizmus a nagyobbak részéről, de a végére róluk is fokozatosan leolvad a hitetlenség, s megadják magukat a csodának. Mert a csodákban hinni nagyon jó. Létszükséglet.

Sok minden elvész, és sok minden megkerül egy ilyen intenzív helyen. Sok mindent otthagyunk, és nagyon sok mindent hazaviszünk magunkkal… Bízom benne, hogy örökre elfelejtettük ott szomorúságunknak legalább egy töredékét, hogy sikerült egymásra figyelő időt ajándékoznunk gyermekeinknek, hogy elnéztük magunknak tévedéseinket, és újra felbukkant és megerősödött bennünk az öröm. Hogy lelkünk „talált tárgyak osztályán” végre megleltük mindazt, amiről talán nem is tudtuk, hogy elvesztettük, hogy keressük. Áldott ünnepeket!

Fotóriportokat itt láthatsz.

Szitaszótár

november 10, 2010 - 07:31 | Jegyzet kategória | Hozzászólás
Címkék: , , , , ,

A tej a szupermarket polcán terem…

Nekem nincs szitám. Az a hagyományos fakeretes szita, amellyel, tudod, a lisztet szokták szitálni a nagyon ügyes háziasszonyok a kenyérsütéshez, tésztákhoz, finom házi süteményekhez. Igaz, lisztet is csak akkor és csak annyit vásárolok, amikor és amennyi szükséges, így hát nincs különösebb esélye megcsomósodni, megmolyosodni minálunk. Egyszer mégis szitára vetemedtünk.

Szita, szita péntek...

Szita, szita péntek...

Történt ugyanis, hogy egér költözött a lakásunkba. Tömbházunk a hajdani Burgya kert környékén épült, mellette folyik a Szamos, másik partján hatalmas mező. Ősszel megéhezett hát a mezei egérnépség, s előbb a pincébe, majd a finomabb falatokat sejtető földszintre rágták be magukat pereputtyostól. Itt-ott láttuk a nyomait, aztán mihelyt alvásra csendesült az este, olyan kaparászásba kezdtek, hogy azzal a magamfajta kényes álmúak pihenésének annyi. Másnap előkerült az egércsapda, finom falatokkal felszereltük, de a zsákmány csak váratott magára. Aztán reggelre a sajt-szalonna is eltűnt, s a csapda üresen tátongott. Volt már olyan éjszaka is, amikor szegény páromnak a fürdőszobaajtót kellett félálomban (mert ő igencsak jó alvó ám…) a fürdőkádba emelnie, hogy nyitott alján távozhasson őegérsége, mert esküszöm, az ajtóból hallatszott az álmatlanságra kárhoztató hangos kapirgálás. Nem sorolom a további módszereket, amelyekkel sorra mind kudarcot vallottunk. Végső elszántságunkban találtuk ki a szitacsapdát.

Kartonlapra helyeztük a lefelé fordított szitát, a kerete egy pontján jókora türelemjáték árán kitámasztottuk egy belével befelé fordított fél dióval. Az elmélet szerint a hívatlan rágcsálóvendég kénytelen a szita alá bújva megkóstolni a csemegét, így a kényes egyensúly azonnal felborul, a dió elgurul, a szita lecsapódik, és az egér fogságba esik, reggel pedig a lecsukódott szita szűrőjén át látszik, hogy van-e lakó vagy nincs. Azért nem alkalmas erre a feladatra egy akármilyen fazékszerűség, mert az említett kényes egyensúly miatt magától is elborulhat, míg a szita alatt látszik, ha van odabent valaki. Két hét alatt pontosan tizenhárom (!) egeret fogtunk így. Legfeljebb kóbor macskák s néha kutyák látványához szokott négyévesünk szó- és fogalomtárába így vonult be a szita.

*

Nyugodt esős napot kaptunk ajándékba, kis családunkkal sok éve lakatlan kalotaszegi házban töltöttük. A valamikori asztalosműhely vaskályhája éppen egy tízéves tűzrakási szenvedélyének megfelelő, s az alsóház ritkán használt kemencéjében is begyújthattuk a száraz tűzifát. Estefelé barkochbázni kezdtünk. Könnyítésként csak a szobában található tárgyak kerülhettek játékba. Volt sok nevetés, jó kis játék ez. Tízévesünk brillírozott. Barna és szürke tárgy, nem nagyobb egy fazéknál, de nem, nem étkezéshez használják, nem főzéshez használják, és nem is edényszerű. Megadtuk magunkat. Az ötletgazda diadalmasan mutatott a falon függő közönséges szitára: „Egérfogó!”

Lábamputáció

január 14, 2010 - 06:55 | Egészség, Jegyzet, sport kategória | 13 hozzászólás
Címkék: , , , ,
Első magyarként a Mount Everesten (hoparduc.hu)

Első magyarként a Mount Everesten (hoparduc.hu)

Igen, sokmillióan odafigyeltünk rá a napokban most, hogy lavinabalesete után úgy döntött, amputáltatja az egyik lábát. Bár ismertem Erőss Zsolt teljesítményeit, különösebben nem foglalkoztatott, mégis teljes döbbenettel vettem a hírt: egy hegymászó úgy dönt, inkább amputáltatja az egyik lábát térd alatt, bár ez nem volt feltétlenül szükséges az életben maradáshoz. Az eddigi életmód folytatásához azonban igen. És Zsolt nem volt hajlandó lemondani a hegymászásról. Inkább az egyik lábáról. Mert ő boldog akar lenni…

Önmagában már az is rendkívüli, hogy kórházi ágyához engedte a különféle tévéstábokat, és teljes otthonossággal engedte láttatni bepólyált amputált lábát. Megszoktuk: csonkaságunkat – legyen az testi vagy lelki – rejtegetjük, a másét nem vesszük észre. Nem kell nagy fantázia ahhoz, hogy elképzeljük, a legtöbb ember hogyan kezelne egy ilyen helyzetet. Úgy éreznénk, az életünk véget ért. Takaró alá rejtve csonka végtagunkat mi magunk sem igen akarnánk látni azt, nemhogy ország-világnak megmutassuk olyan természetességgel, mintha az ember eleve másfél lábbal teremtetett volna, s a sorból a kétlábúak lógnának ki. Legtöbbünknek ennél sokkal kevesebb is elég a teljes magunkba forduláshoz, összeroppanáshoz. A nagyvilág sem vette volna zokon, ha ilyen válságos pillanatokban elrejtőzünk szeme elől, ha mégoly közismert személyiségek is lennénk. Azt sem, ha felépülés után is eltűnnénk a képernyőkről, eltűnnénk a hegycsúcsokról, beletűnnénk veszteségünkbe. Legfeljebb sajnálkoznánk egy ideig. Így azonban szinte irigykedünk egy kicsit. De legalábbis csodáljuk.

Bár elismeri, hogy sokként éli meg a helyzetet, Zsolt belemosolyog a kamerába. Nem celebhivalkodóan, nem keménykedően, hanem valami nyugodt derűvel, mintha nem is lehetne másmilyen egy kórházi ágyon, fél lábbal. A magyarázat olyan egyszerű, hogy szinte felfoghatatlan: Zsoltnak életcélja van, és azt olyan erővel magához tartozónak érzi, mint más ember a kezét vagy a lábát. Már az idén mászni akar, pedig műlábbal előbb járni is meg kell tanulnia az embernek. Kétségtelen: mászni is fog. Csak drukkolhatunk neki hozzá. Gyógyulást kívánjunk? Azt talán inkább magunknak, ép többieknek.

Zsuzsika néni szülinapi almái

december 18, 2009 - 09:57 | Jegyzet kategória | Hozzászólás
Címkék: , , , , ,

Zsuzsika nénit elég régóta ismerem. Talán úgy tíz éve. Mióta egy jó barátunk esküvőjén eljátszatta velünk a “kikérjük a vőlegényt”, bár az ifjúságnak nemigen akarózott. Akkor derült ki, hogy szinte szomszédok vagyunk.

Zsuzsika néninek mindig van egy heccelődő-mókáskodó szava a két tömbház közötti fák-bokrok útvesztőjében hancúrozó gyerekekhez. Mintha mindig mesét mondana nekik azzal a néhány mondatával is akár. Nem instruál, mint legtöbben mi, felnőttek, hanem csodákról beszél a gyerkőcöknek. Jellegzetes hangjáról azonnal megismerni. Hogy egész pontosan hol lakik, azt most sem tudom, nem is fontos. De nyáron, pontban este tíz óra után hallani lehet, amint hosszas félórákat telefonál. Gyakran összefutunk buszon, a hazafelé vezető sikátorokon. Mindig van mondanivalója. Kifogyhatatlan mennyiségben.

Zsuzsika néni már jó ideje nyugdíjas lehet, de minden érdekli, fiatalok megirigyelhetik lelkendező kíváncsiságát. Korántsem fásult, nyitott mindenféle újra, és még a változásoktól sem idegenkedik, pedig a nyugdíjas korúakra ennek inkább az ellenkezője jellemző. Néhány éve még biciklin járt. Zsuzsika néni soha nem panaszkodik, hogy beteg lenne. Nem panaszkodik a világra sem. Inkább színházba megy, rendszeresen, és erről olyan elégedett örömmel tájékoztat, mint letűnt korokban egy első báljára készülő úrilány. Rendezvényeket látogat. Mindig van tennivalója, célja. A lecsengett esemény utáni pakolgatáskor csak úgy leül a zongorához, és elkápráztat. Mindig vidámnak látszik: ha alapvetően ilyen, irigyelnivaló, ha magára erőlteti a vidámságot, hogy ne szomorítsa a többieket a nyavalyáival, akkor csodálatraméltó.

A legtöbben furcsálljuk Zsuzsika nénit. Harsány hangján nem átall az ember után kiabálni az utcán, ha úgy észleli, nem vették észre, és akkor is elmondja, amit szeretne. Zsuzsika néni nem rejti véka alá véleményét, és igen, akkor is határozottan kifejti, ha nem kérdezik tőle. Mi több: beszélgetőpartnere leginkább csak igent vagy nemet mondhat, esetleg becsúszhat egy ejnye vagy egy nahát is, de elsősorban Zsuzsika néni beszél. Biztos még sok másmilyen is Zsuzsika néni, nekem – felületes szemlélőnek – ennyit sikerült meglátnom belőle.

A Szabadság huszadik születésnapján nagy ünnepet szerveztünk a Magyar Operában. Volt köszöntő szöveg, kiállítás 1989-ről, a kolozsvári főtér két évtizednyi arcairól, sajtótörténetről, szerkesztőségről, volt tánc, volt vers, volt zene. Amikor pedig a színpadi műsornak vége … lett volna, s koccintásra-kóstolgatásra invitáltuk olvasóinkat, a nézőtérről felhangzott Zsuzsika néni jól ismert hangja. Aztán szinte azonnal kivált a sötétből Zsuzsika néni virágcsokorral integető alakja is. Nem, nem volt lámpaláza felmenni hívatlanul is a színpadra, igaz, csak az egyik csücskébe. Azt vártuk, ezúttal is elmondja a véleményét, s egy pillanatra még aggódtunk is, hiszen meghatározott időre el kellett hagyni a termet, próba kezdődött. Nem csalódtunk: Zsuzsika néni elmondta a véleményét. Talán még soha ennyire tömören és ennyire kifejezően. Vállán lógó táskájából elővarázsolt egy palack ajándék bort. Aztán egy zacskóból almákat hámozott elő, és egyenként gurította be őket a színpadra. Jelenetének ezzel véget is vetett. Érdekes, arra már nem is emlékszem, hogy közben mit mondott. Talán nem is értettem, még a második sorból sem. De a virág, a palack bor és mindennél inkább a színpadon gördülő piros-zöld almák mindent igen-igen stílusosan megérttettek. Köszönjük szépen, Zsuzsika néni!

Működteti a WordPress.com.
Entries és hozzászólás feeds.