Iskola másképp – égszakadás-földindulás…

április 3, 2013 - 17:48 | iskola, oktatás kategória | 1 hozzászólás
Címkék: , , , ,

Tojást írtak tavaly a negyedikesek

Tojást írtak tavaly a negyedikesek

Nyüzsgés, csivitelés, visongás, kacagás – az iskolákban és onnan „kiszabadulva” hatéves apróságok és majdnem véndiák nagykorúak egy hétre birtokba vették a múzeumokat, utcákat, tereket, autóbuszokat. Már azokon a településeken, ahol vannak terek, múzeumok, autóbuszok…

Tavaly fedezte fel a spanyolviaszt a román tanügy: iskola másként néven igen rokonszenves programot indított, amely a hazai önálló magyar tannyelvű iskolákban már egy-két évtizede iskolanapok néven fut. A dicséretes elképzelésnek azonban egész sor buktatója és hátránya is van.

Elsőre rögtön az időpont. Míg az iskolanapokat többnyire melegebb hónapokra időzítették, hogy így a rengeteg szabadtéri program kevésbé legyen kiszolgáltatva az időjárás szeszélyeinek, addig az újabb „másiskolát” a tavaszi szünet köré rendelték. Nem hallgatnak az iskolákra a döntéshozók: csakazértis erőltetik a kora tavaszi időpontot. Így aztán rendre elmaradoznak az udvarra tervezett programok, jó esetben átmentik azokat egy tanterembe, de nem mindent lehet. A bicikliversenynek például lőttek, és a villámfocit is csorgó esőben szaladgálták le a kitartó apáczais tinifutballisták, akiket a bőséges égi áldás dacára úgy kellett erőnek erejével feladásra bírni. De dugába dőltek madár-megfigyelések, botanikus kerti séták, sok-sok kirándulás.

Nem könnyű a sokféle érdeklődésű és korú fiatalnak érdekességet kínáló, változatos egész hetes programot összeállítani: természetes, hogy az intézmények sorra kísérleteznek a régi jó iskolanapok és az iskola másképp összevonásával. A Brassai talán éppen azért gondolta meg magát, és tavalytól eltérően az idén két külön rendezvényt szervez, hogy a hagyományos Brassai-hét régi jó patinás programjai ne hiúsuljanak meg sorban az időjárás miatt. Csak győzzék a szervezők – tanítók-tanárok – cérnával!

Szeretem látni városszerte a gyermekcsoportokat ácsorogni egy-egy épület előtt, a szaladgálós felnőtt hétköznapokban valószerűtlen ráéréssel nézelődnek, beszélgetnek, még így, esernyők alatt is. Pontosan tudom, mikor halad el egy újabb fészekaljnyi a szerkesztőség mellett: az emeleti irodába még a hangszigetelő kettős ablakon át is behallatszik az önfeledt zsivaj. A buszokon nem is lehet beszélni, apókáknak-anyókáknak szunyókálni sem, csak hallgatni, mit csacsognak életkorukhoz illő hangossággal gyerekek-ifjak. Délelőtt három osztálynyi gyermek maradt a megállóban, mert nem férhetett fel az eleve dugig telt autóbuszra, várták a következőt. Pedig nem telne túl nagy erőfeszítésbe egyeztetni ezen a héten a közszállítási vállalattal, és adott délelőtti időpontra megpótolni a járatok számát, főleg, hogy az iskolaprogramba amúgy is bekapcsolódó önkormányzat nagy támogatója a vállalatnak, elvileg hát „egy a gazda”.

Persze esős időben is lehet múzeumba menni, moziba, agyagozó mestert hívni és táncolni – már azokban az iskolákban, ahol elérhető közelségben van múzeum, mozi, agyagozó mester és tánctanár… De mi történik a kisebb-nagyobb, távolabbi falvakban? Ahonnan csak költséges buszozással-vonatozással lehet eljutni a legközelebbi múzeumig, bábszínházig, ahol közel-távol nincs egy pszichológus, aki mondjuk a szerelemről vagy a barátságról tartana érdekes interaktív előadást, és senki sem tud nemezelni. Egyes meghívottakat valahogyan megfizetnek az iskolák, mások ingyen tartanak előadást vagy foglalkozást abban az iskolában, amelynek egykor a diákjai voltak, vagy ahova a gyermekük jár. Hatszáz diák 1200 szülője között akadnak bizonyára érdekes foglalkozásúak is, a kicsi iskolákban kéttucatnyi szülő közt nem biztos, hogy van zenész, dietetikus, médiaszakember, kísérletező fizika-biológiatanár. A falu látnivalóit a benne lakók mind úgy ismerik, akár a tenyerüket. A mintagazdaságot már minden gyerek látta, a háziállatok is csak a betongyereknek jelenthetnek újdonságot, a „népművészeti kiállítás”, a sakk készítése és a Vasvári-múzeum Körösfőn megszokott, a bútorfestés Mákófalván szinte hétköznapi, Kidében a tájházat mindenki ismeri – semmiképpen nem esik az iskola másként kategóriájába. Színjátszó csoportjuk sincs a kicsike iskoláknak, zenekaruk, kórusuk sem, mert egész egyszerűen kevesen vannak hozzá. Ott lenne igazán kézenfekvő szabadtéri játékokat szervezni, sportvetélkedőket, minden nap mást, de ehhez is száraz idő kell, merthogy tornaterem sincs. S bár ilyen helyen a pénzzel még sokszor rosszabbul állnak, mint a nagyobb, városi iskolák, ha mégis kerül némi pénzmag, szervezhetnének egy kirándulást, és csorgó esőben meglátogathatják a marosvásárhelyi állatkertet… Bár lényegesen korlátozottabbak, lehetőségek azért természetesen vannak, ám ezek mind elsősorban (kizárólagosan…) a tanító egyéniségén, hozzáállásán, áldozatkészségén, kitartásán, fokozott leleményességén múlnak.

Milyen az iskola másként ott, ahol 10-15 diákot összevontan tanít a tanév minden egyes napján egyetlen tanító, és ezen a különlegességeket igénylő héten sem számíthat senki másra? Csak kevésen múlik, és azonnal gyötrelmes és kínos. Tanárnak-diáknak egyaránt. Így egész egyszerűen nem mennek iskolába ezen a héten, vagy odamennek ugyan, de foglalkozás híján az egész iskola unalmukban csintalankodó-hangoskodó-tébláboló diákokkal van tele, akik folyton tilalomfákba ütköznek, még inkább, mint a „rendes” hétköznapokon, amikor legalább valamelyest leköti őket a tananyag. A jó közösségi élmény helyett a diák így csak az elvesztegetett idő meddő emlékével marad, a tanár a feleslegesség frusztrációjával – és éppen a program célja hiúsul meg. Nincs felszabadultság, nincs öröm, nincs szórakozás, nem születhet meg a kötődés, az érzés, hogy az iskola nemcsak az a hely, ahol felelünk és szekundát kapunk, hanem egy egészen kicsikét az otthonunk is, ahova szívesen megyünk, és amelyhez majd felnőttként is ragaszkodnunk lehet. És ezért nagy kár manapság, amikor talán még inkább szükségünk van ilyen kis melegséges zugokra, cirógató emlékfoszlányokra életünk térképén.

Működteti a WordPress.com.
Entries és hozzászólás feeds.