Lábamputáció

január 14, 2010 - 06:55 | Egészség, Jegyzet, sport kategória | 13 hozzászólás
Címkék: , , , ,
Első magyarként a Mount Everesten (hoparduc.hu)

Első magyarként a Mount Everesten (hoparduc.hu)

Igen, sokmillióan odafigyeltünk rá a napokban most, hogy lavinabalesete után úgy döntött, amputáltatja az egyik lábát. Bár ismertem Erőss Zsolt teljesítményeit, különösebben nem foglalkoztatott, mégis teljes döbbenettel vettem a hírt: egy hegymászó úgy dönt, inkább amputáltatja az egyik lábát térd alatt, bár ez nem volt feltétlenül szükséges az életben maradáshoz. Az eddigi életmód folytatásához azonban igen. És Zsolt nem volt hajlandó lemondani a hegymászásról. Inkább az egyik lábáról. Mert ő boldog akar lenni…

Önmagában már az is rendkívüli, hogy kórházi ágyához engedte a különféle tévéstábokat, és teljes otthonossággal engedte láttatni bepólyált amputált lábát. Megszoktuk: csonkaságunkat – legyen az testi vagy lelki – rejtegetjük, a másét nem vesszük észre. Nem kell nagy fantázia ahhoz, hogy elképzeljük, a legtöbb ember hogyan kezelne egy ilyen helyzetet. Úgy éreznénk, az életünk véget ért. Takaró alá rejtve csonka végtagunkat mi magunk sem igen akarnánk látni azt, nemhogy ország-világnak megmutassuk olyan természetességgel, mintha az ember eleve másfél lábbal teremtetett volna, s a sorból a kétlábúak lógnának ki. Legtöbbünknek ennél sokkal kevesebb is elég a teljes magunkba forduláshoz, összeroppanáshoz. A nagyvilág sem vette volna zokon, ha ilyen válságos pillanatokban elrejtőzünk szeme elől, ha mégoly közismert személyiségek is lennénk. Azt sem, ha felépülés után is eltűnnénk a képernyőkről, eltűnnénk a hegycsúcsokról, beletűnnénk veszteségünkbe. Legfeljebb sajnálkoznánk egy ideig. Így azonban szinte irigykedünk egy kicsit. De legalábbis csodáljuk.

Bár elismeri, hogy sokként éli meg a helyzetet, Zsolt belemosolyog a kamerába. Nem celebhivalkodóan, nem keménykedően, hanem valami nyugodt derűvel, mintha nem is lehetne másmilyen egy kórházi ágyon, fél lábbal. A magyarázat olyan egyszerű, hogy szinte felfoghatatlan: Zsoltnak életcélja van, és azt olyan erővel magához tartozónak érzi, mint más ember a kezét vagy a lábát. Már az idén mászni akar, pedig műlábbal előbb járni is meg kell tanulnia az embernek. Kétségtelen: mászni is fog. Csak drukkolhatunk neki hozzá. Gyógyulást kívánjunk? Azt talán inkább magunknak, ép többieknek.

Reklámok

Működteti a WordPress.com.
Entries és hozzászólás feeds.