Az én Lajkó Félixem

október 5, 2010 - 07:16 | Zene kategória | 1 hozzászólás
Címkék: , , , ,

Brasnyó Antal brácsással és a piros tokkal (torosziget.blog.hu)

Brasnyó Antal brácsással és a piros tokkal (torosziget.blog.hu)

Kicsi neki ez a hely, gondoltam. Hm. Pedig biztosan sokkal többen meghallgattáknézték volna. Ámbátor megszokhattam már, hogy túl sok minden történik Kolozsváron. Nem bírunk mindenről tudomást szerezni. Talán nem is akarunk. S ha mégis, nem mehetünk el mindenhova, ahova szeretnénk. Még csak nem is a pénz a gond. Nincs időnk.

Ha azt akarod tudni, kicsoda ő, tele van vele a világháló. Leírták szenzációhajhászok, leírták interjúban, mindenáron megfejtenénk, mi már csak ilyenek vagyunk, meg akarjuk határozni a saját skatulyáját, aztán rendre rájövünk: egyikbe sem fér bele, és nagyon sokfelé kellene porciózni. Kígyót-békát-szépet-csúnyát-sztárosat-csakazértiseset mind találsz róla. Mind igaz és mind hatalmas hazugság. A technikáját is boncolgathatják hozzáértő szakemberek, kritikusok, jól villannak-e ujjai a húrok felett, hamisan játszott-e, jól-e, elfogadjuk-e, elutasítjuk-e amit ő csinál, magasztaljuk, elmarasztaljuk. Mind valóság, és mind hamis. Végül úgyis csak az a hangulat számít, amit megteremt benned. Az enyém egészen más. A tied egészen más. Az övé harmadmilyen. Végtelenmilyen. Ahányan halljuklátjuk, annyimilyen.

Egyetlen egyszer hallottam egy ócska felvételről, régen. Azt hiszem, leginkább kíváncsi voltam. Korábban érkeztünk, hát hintáztunk és gesztenyéztünk kicsit a román nemzeti körül. Vasárnap este teltház várta a Győzelem moziban. Győzelem, micsoda aranykorszakízű, csakazértis megmaradt név, már-már patinás helytörténet. S mikor már ültünk ott jó pár perce, akkor feljött a félszínpadra vagy minek nevezzem azt a kétméteres deszkacsíkot. Másodmagával. Amolyan lajkófélixesen fityegett rajta a vörös hegedűtok. Semmi köntörfal, semmi szpícs, semmi ceremónia, piros hegedűtok a földre, mire felocsúdtam a „jaj-most-fogom-látnihallani” karácsonyszerű várakozásból, már beletépett a húrokba, húúúú, de azonnal hogyan…

Azt hiszem, többnyire nem is látta, hogy ott vagyunk. Pedig tapsoltunk, az ám. Na jó, néha észrevett. De aztán a következő hanggal újra megszűntünk létezni. Szeme csukva. Csak néha pillantotta bele csodamód teljesen ráhangolódott társába: váltani, gyorsabban, halkabban, lassabban, hangosabban. Hozzánőtt ez a hegedű. Mint egy emberen túli lényféleség akármicsodája. Ha kacér-játékosan hozzáérnek a hangszerhez, az őt csiklandja, ha megsimogatják, az ő arcán suhan át az érintés, ha szeret, ha szenved a hang, az is a művészből fakaszt nevetést, aligsóhajt, neki öröm is, neki fáj is a hegedű. A hangszer megnevetteti, megbotránkoztatja mesterét, aki rácsodálkozik, mit is mondtál, hogyan szóltál, üvöltöttél, suttogtál a halk leghalkabbjánál is halkabban hallhatón, hegedűm…?

Egy jó óra. Ennyi volt. Ráadás is, persze. Semmi körülményes búcsúzkodás. Semmi pompázatos magaünneplés. Hegedű belerogyik a piros tokba. Hosszan lógó pántját fejen átveti. Talán mégis meghajolt. Oldalajtón ki. Persze, hogy visszatapsoltuk. Úgy kapta ki szájából a szál cigarettát, na tessék egy címke: dohányzik. Még egy kis ráadás, aztán oldalajtón végleg ki. Rég jártam már Győzelem moziban, akkor sem az oldalsó „művészkijárón”. Most közelebb volt. Művészkijáróhoz dukáló legalább folyosó helyett rögtön a sötét kisutcára… Lajkóék is ott, a piros tokkal, falnak dőlve, a sötétben. Adják az autogramot. Körülöttük sokan. Lányok, fiúk. Talán mégis inkább lányok. De csak mintha a vetítés végén még megszólnák a rendezőt, ízekre szednék a főszereplőt, kisorsolnák a ma esti kocsmát, míg minden haver összegyűl. A néma hegedűs. A hangját nem hallottam. De. Talán mégis. A cédére mi is kértünk egy aláírást, ha még meg tudsz emelni egy írószert. Nevetett. Embermódra. Hegedűtlenül. Azt mondta: meg. A piros tok sehol. Hát ez lett az én Lajkó Félixem. Győzelem mozival, színházzal, gesztenyefákkal, piros tokkal.

Ízelítőül: http://www.youtube.com/watch?v=bIovJhRVSUE

Reklámok

Dohányozzunk! (…?)

április 1, 2009 - 09:35 | Egészség, Vélemény kategória | Hozzászólás
Címkék: , , , , , ,

(Megjelent a Szabadság 2009. április 1-jei számában.)

cigi2Április elsejétől ismét megdrágult a cigaretta. Az egyik szemem sír, a másik nevet. Édes párom ugyanis dohányzik, mi a fiammal viszont utáljuk a füstöt (na jó, na, a fiam „nevelésében” a pöfékelés miatti pufogásomnak nem kis része van), féltjük is apát. Aki viszont hiába fogalmazta meg idestova két éve, hogy muszáj lenne leszoknia a dohányzásról, mindeddig nem sikerült. Néhány halvány próbálkozásnál tovább nem jutottunk: néha eltelt egy-egy nap rágyújtás nélkül, aztán valami növényi cseppek is képbe léptek, de gyorsan el is maradtak. Amikor sok évvel ezelőtt a cigaretta drágulásának folyamatosan felfelé ívelő pályája elkezdődött, elhangzott ugyan egy kijelentés, miszerint amikor 70 ezer lej lesz a cigaretta, lemond róla. Igen, ez olyan régen volt, hogy akkoriban a sokzérótlan új lejről még nem is hallottunk, és a cigarettának csomagja talán alig volt 30 ezer lej. Ennek az elhatározásnak már jóval nagyobb sikeresélye lett volna, ha az államoknak nem lenne annyira fontos a cigaretta – mert minden csalóka látszat ellenére igenis rendkívül fontos.

Egyfelől hatalmas kampányok folynak az egészséges életmód népszerűsítésére, a dohányzás ellen. Uniós plakáthadjáratokat is megéltünk már. A cigisdobozokon megjelentek az elriasztó célzatú feliratok: a dohányzás káros az Ön és környezete egészségére, a dohányzás halált okozhat, impotenciát, tüdőrákot, károsítja a magzatot, válogathat a szivaros, hogy melyiket kéri a boltban. Törvények, jogszabályok születnek: ma már EU-szerte nem dohányozhatunk bárhol, néhány hónapja a hazai éttermek, kiskocsmák bejáratára is kikerültek a dohányzó/nemdohányzó feliratok, van sok füstmentes helyiségünk is. És természetesen folyamatosan emelik a cigaretta árát. No, nem egyből, csak apránként, hiszen gondolnak a szegény nikotinfüggő dohányosokra, mennyire sújtaná őket egy hirtelen például 50–100 százalékos áremelés, még a végén tömegesen dobnák el a cigarettát, felhördülne a dohányipar, és akkor miből pénzelnék az államok a hangzatos dohányzásellenes kampányokat?

Ésszel nem tudjuk felérni, mekkora összegekre rúg a cigarettára kirótt luxusadó, ami mind az államok zsebébe megy, és egy rakás nemes célra is jut belőle. Még szerencse, hogy a kábítószerben hamarabb látta meg a világ a veszélyt, mint az államkassza feneketlen pénzforrását, egyébként ma a drogozás sem lenne tilos. Mielőtt bárki felhördül, hogy a kettőt egy lapon említem: igenis alig van különbség. A cigaretta és a drog egyaránt függőséget okoz, mindkettő esetében a fogyasztott mennyiségigény a használattal folyton növekedik, mindkettő fogyasztása rendkívül káros az egészségre, mindkettő fogyasztása megterheli az egészségügyi rendszert stb. Annyiban súlyosabb a drog, hogy másként hat az idegrendszerre, és esetében azonnalibb az életveszély kockázata.

Persze röhejes lenne a dohányzásról való leszokás egyéni felelősségét az államra hárítani, csak attól az álszenteskedéstől fordul fel a gyomrom, ahogyan egyfelől szemfényvesztő módszerekkel iparkodnak nemkívánatossá tenni a dohányzást, miközben köszönik szépen, remekül megélnek belőle és belőlük, a dohányosokból. A valóságnak tulajdonképpen pro-dohányzás kampány felelne meg jobban: dohányozzon, így segíthet a rákos gyerekeken! Csak ez a fajta őszinteség persze nem nézne ki jól sem Európában, sem másutt. Úgyhogy marad az erkölcsösen elegánsnak látszó magatartás a dohányzásellenes kampányokkal.

A dohányos pedig magára vessen. Ha képtelen leszokni – ha egyáltalán akar – káros szenvedélyéről, akkor fizessen szinte észrevétlenül már két-háromszoros árat az áhított dobozkáért, s míg komoly betegség nem kényszeríti lemondásra, addig öniróniával utasítsa vissza a boltban ha kismama, a magzatkárosító hatásra figyelmeztető, ha ereje teljében lévő férfi, az impotenciakockázatra figyelmeztető feliratú dobozt…

Működteti a WordPress.com.
Entries és hozzászólás feeds.