Pionírtábor

július 14, 2014 - 14:05 | Uncategorized kategória | Hozzászólás
Címkék: , , , , , , ,

 

Szent Anna tónál, 1985-ben

Szent Anna tónál, 1985-ben

Az én időmben pionírtáborok voltak. Talán háromszor jutottunk el, és nagyjából elemiben, úgyhogy nem sokra emlékszem már. Egy-két hazafias pionírdalt biztos tanítottak nekünk, de egyébként kirándulásokban és némi táncos búcsúkban kimerült a táborok tevékenysége. Ma már egészen más a helyzet: tematikus gyermektáborok tömkelegében válogathatunk ízlésünk, érdeklődésünk, életfelfogásunk és zsebünk szerint.

Múlt héten kiváló gyermektáborban jártam riportozni, és hát egy kicsit sajnáltam, hogy annakidején ilyen nem létezett… Az unitárius egyház várfalvi gyerektáboraiban már korábban is jártak ismerős gyerekek, aztán napokig meséltek, és azóta is emlegetik az egykori élményeket, tehát már tudtuk, hogy nagyon jó buli lesz. De hogy ennyire… Nyelvtáborokat, kalandtáborokat, kézműves, tánctáborokat szerveznek tucatjával ma már, s a legtöbb helyen a szabadidő nem azt jelenti, hogy magukra hagyják a gyerekeket, csináljanak, amit akarnak. Az unitáriusok táborának vallásos jellege minimális, az is inkább általános emberi és erkölcsi értékekről szól. Ebben a táborban érték a tudás, erény a kíváncsiság, szórakoztatva csak annyit tanítanak, hogy az még messze nem válik unalmassá sem mennyiségében, sem tálalásában. Fel se tudnám sorolni, mennyi minden történt a várfalvi táborban, jobbnál jobb élmények (részletesebben erről itt: 2013, 2014), egy kicsit irigykedtem ám. Aztán persze eszembe jutottak gyermekkorom táborai…

A jósikafalviban (Belis) láttam először igazi fenyveserdőt, akkora fákkal, hogy akkorák nem is léteznek. És áfonyát szedtünk – addig sosem kóstoltam. Na meg tornáztunk sokat a lányokkal, na nem a reggeli tornának csúfolt testmozgást kell érteni ezalatt, hanem olyan IGAZI bajnoktornát… Sorban vetettük a cigánykereket (akkor még…), lentát – legalábbis mi így neveztük szakszóval azt, amikor merev kézállásból a fejen átbucskázva hídba ereszkedtünk –, volt aki ebből fel is tudott állni, az abszolút tekintély annak járt, aki ezt a mozdulatsort szünet nélkül követte el, mint a sztárok az olimpián. Ezzel úgy egészen jól el lehetett szórakozni órákig, nap mint nap. Jegenye, ismét a hatalmas fákkal. Valamiért az rémlik, hogy takarítunk… És hogy a magyar személynevekkel nehezen boldoguló többségiek boldogtalankodásába beleunva Fancsali Hajnal úgy diktálta le „érthetetlen” nevét a román táborvezetőnek, hogy fánxáli házsnál – de ezt már nemcsak a táborvezető nem bírta felfogni, hanem mindenkinek kínai volt, az égvilágon senki sem értette, miféle szerzet lehet ez a borzasztó nevű lány… A táborvezetőkkel együtt az udvari csapnál mostunk fogat – akkoriban ez mintha nem zavart volna annyira, és ahogy elnézem, a mai gyerkőcök is vígan elvannak akár egy hétig is ugyanabban a ruhában… De mi ez a második világháború utáni évekhez képest, amikor azért vitték a gyerekeket táborba, mert ott nem éheztek!

Uzonkafürdő magát a vadont jelentette: miután végtelen sokat vonatoztunk egy éjszakán át, hajnalra Magyarországra érkeztünk!!!! Magyarul írta a bolt ablakán, hogy kenyér – nem emlékszem, végül hogyan ocsúdtunk rá, hogy Székelyföldön járunk, a szinte kizárólag csak magyar kisdiákokból álló Kolozs megyei táborozókat kísérő magyar tanító bácsi (nagyon szép neve volt: Hutzler Vilmos) súgta meg talán. A táborhelyig még buszoztunk is, aztán szekereztünk, szóval olyan hosszút utaztunk, „három éjjel s három nap”, mint a mesében szoktak. Nemrég épültek a faházak, úgy rémlik, kerítés nem is volt, hát nem kellett attól tartani, hogy esti takarodó után engedetlenül összekoslatjuk a helyet, jóelőre szóltak: itt medve jár… Innen aztán egy rakás emlék tör fel most, ahogy írom e sorokat. Rengeteget kirándultunk amúgy igazán gyalogosan a hegyekben akkor, a tanító bácsinak köszönhetően, aki nagy természetjáró volt, így mi még olyankor is továbbmentünk, amikor a tábori társaság lecövekelt a Kárpátok valamely tágas fennsíkján. Nyakig ért a fű, és égig ért a csend. Elgyalogoltunk Benedek Elek kisbaconi szülőházához, valami kút tűnik elő most a foszlányok közül, talán nagyon meleg lehetett akkor, azért emlékszem pont erre, de többnyire inkább csak egy érzés már, hogy jó ott lenni a szénaillatú, bogárzümmögéses nyári faluban. A Szent Annát akkor láttam először, talán fürödtünk is benne – a fenyőborította domboldal ölelésében kéklő-feketéllő tó a fényképszerű emlékek közé vonult. Uzonkafürdőn nem emlékszem, hogy fürödtünk volna…, de volt egy jelmezbálunk, ahol én voltam a … vőlegény J (vajon mi lett a menyasszonyom, Imola sorsa…?), és minden pénzünket átlátszó szikladarabra emlékeztető édességre költöttük, úgy faragták le egy nagyobb tömbből valami kalapáccsal – azóta sem láttam effélét. A két hét alatt aztán a táborigazgató velünk egykorú egyszem fiáról észrevétlenül mindnyájunkra átragadt a jóízű székely dialektus, úgyhogy két hét múlva a kolozsvári állomáson várakozó szülőknek csak úgy kellett hegyezniük a fülüket a kéttucatnyi „székely” gyermek csivitelésére.

Zabolán gyógytábor. Igen, a Mikes kastélyban… A nyolcvanas évek végére már erősen elhanyagolt épületek lépcsőit-falait koptattuk mi is méltatlanul. Kedvünkre barangolhattunk a szerencsére gyönyörűen megőrzött pompás parkban, bár akkor is csak suttogva mertük sejteni, kiknek a nyomdokain is járunk éppen – a három heti borvizes gyógykezelés alatt sokfelé elvittek, csak éppen arról nem beszéltek, hol hajtjuk nyugovóra a fejünket esténként. A táborozás netovábbjaként még tó is volt az államosított uradalomban, ahol soha nem mártóz(hat)tunk meg, de valahogy kötelezően mindennap körbesétáltuk – akárcsak a park sétányait, egykori hintók nyomában –, hát könnyen elkapta az aprónépet a romantika, és hátborzongva meséltük a rémtörténeteket vízbefúlt szerelmesekről például. Tevékenységnek a borvíz napi háromszori adagjának elfogyasztása és a hozzá tartozó szertartás mellett a szobák szépségversenye, néhány kirándulás a környéken, míg ki nem találtam egy Ki mit tud szerű tábori vetélkedőt – nnna, már akkor sem tudtam megülni a magam vackában, gondolom, nagyon kellett már valami elfoglaltság a kétnyelvű táborba… Na és volt egy régi fiú is, elvégre 14 voltam. Azóta sem jártam arra, bár most már aligha lakhatnék ott hetekig: a kastély visszakerült jogos tulajdonosaihoz, akik csodálatos szenvedéllyel hangulatos kastélyszállóvá alakították – a kivételes szolgáltatáshoz illeszkedő árak dacára júliusban szinte végig telt ház van.

Hát, röviden ennyi. Sok? Kevés? Nem tudom. Másmilyen. Ezek voltak akkor a lehetőségek, ez volt az életünk – a társadalom mintájára (mert hogyan másképp?) szerveződő táborok többségében is inkább csak az volt fontos, hogy irányítható tömegmasszát képezzenek, minél kevesebb egyénieskedéssel – bár szerencsénkre akadt egy-két csakazértis tanító –, de akkoriban nem is volt „divat” annyit foglalkozni a gyerekekkel, ennek köszönhetően több szabad játék jutott a kölköknek, de amúgy a tartalmas szabadidő fogalma ismeretlen volt: kulcsot a nyakba, és irány a grund. Nagyon kíváncsi lennék, mások (akár egykori tábortársaim) az éjszakai fogpasztahadjáraton túl még mire emlékeznek gyerekkori táboraikból…

Reklámok

Jegenye falunapok – Valóra vált a félezres katolikus közösség álma Jegenyén

október 8, 2012 - 14:44 | Fesztivál, rendezvény kategória | 3 hozzászólás
Címkék: , , , , , , , ,

Nagyon sokak érdeme, hogy Jegenye első falunapjaira kerülhetett sor a hétvégén. Alább néhány kép ízelítőül a pompás mulatságból (Terebesi Bea fotói), de a facebookon még többet találtok. A fotók alatt olvasható Ferencz Zsolt cikke (Szabadság napilap, 2012. október 8.) a falunapról.

Valóra vált a félezres katolikus közösség álma Jegenyén

Először szerveztek falunapokat Kalotaszeg Vatikánjában

Hagyományaikat tisztelő, dolgos, vendégszerető emberekkel találkoztunk hétvégén Jegenyén, az első alkalommal megszervezett falunapokon, ahol kulturális és szórakoztató programok, labdarúgó-mérkőzés és különböző foglalkozások várták az érdeklődőket, kicsiket és nagyokat egyaránt. A kétnapos rendezvénysorozatot a helyi és a megyei politikai alakulatok támogatásával szervezte meg a faluközösség és az egyháztanács, összekapcsolva a Római Katolikus Egyházközség Szent Mihály arkangyal tiszteletére emelt templomának búcsús ünnepségével. A falubeliek áldozatos munkája révén az elmúlt napokban kicsinosított kultúrotthon zsúfolásig megtelt szombaton délután, a jegenyei és környékbeli diákcsoportok bemutatkozásakor, este pedig hatalmas sikert aratott a Décka névre keresztelt Jegenyei Amatőr Színjátszó Társaság előadása. A fiatalok Szigligeti Ede A cigány című színművét adták elő. A program tegnap este, az Operettissimo együttes koncertjével zárult.

FERENCZ ZSOLT

Márton Áron püspök papszentelési beszédéből hangzott el részlet szombaton délután, a belsőleg újonnan felújított jegenyei kultúrotthonban: „Arra vagyunk hivatva, hogy hitünkkel visszahozzuk Istent a hitetlen világba. Nem az a fontos, amit teszünk, vagy mondunk, hanem az, hogy mik vagyunk. Nem a szavakkal s még nem is a tettekkel, hanem elsősorban jellemünkkel és egyéniségünkkel hatunk másokra. A szavak, még a legszentebb szavak is ijesztő üresen konganak ajkainkon, és a tettek, még a legmutatósabb tettek is a színész gesztusaiként hatnak, ha nem él bennünk Krisztus.” Ennek jegyében nyílt meg az első Jegenyei Falunapok rendezvénysorozata, amelynek esetében a szervezéssel járó teendőket Lőrincz Jenő RMDSZ-es és Szőcs László EMNP-s helyi tanácsosok felkérésére a jegenyei születésű Kondrát Csaba és kis csapata vállalta. Valóra válhatott a félezres lélekszámú Nádas-menti faluban élők régóta dédelgetett álma: hogy az ott élőknek és az elszármazottaknak alkalmuk adódjon a találkozásra, a beszélgetésre, a közös szórakozásra. Köszöntőjében Lőrincz Jenő reményét fejezte ki, hogy ez a kis csapat, amely a falunapok kivitelezését felvállalta, az elkövetkező időszakban is közreműködik Jegenye kulturális fejlődéséért. Az egeresi polgármesteri hivatal nevében Both György alpolgármester, valamint Máté András Levente parlamenti képviselő, az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének elnöke üdvözölte a szép számban egybegyűlteket.

Zsúfolásig megtelt ugyanis a Kalotaszeg Vatikánjaként emlegetett település régi-új büszkesége, a kultúrotthon, ahol pár nappal ezelőtt még a káosz uralkodott. – Azoknak a lelkes falubelieknek köszönhető, hogy ez a helyiség jó állapotba került, akik önzetlenül segítettek nekünk. Múlt vasárnap még romhalmaz volt a kultúrház belseje, szerdára viszont sikerült kitakarítanunk és felújítanunk az egészet, ellenkező esetben aligha tudtuk volna megszervezni a falunapokat – magyarázta lapunknak Kondrát Csaba programfelelős, aki egyébként a Kolozsvári Magyar Opera zenekarának tagja. Naponta ingázik Kolozsvár és Jegenye között, azt mondja, a szülőfaluja nyújtotta csend lehetőséget teremt számára a kikapcsolódásra, a töltekezésre. Hozzáfűzte: a helybeliek nagy érdeklődéssel várták a rendezvényt, hiszen jó ideje semmiféle közösségi eseményre nem került sor a településen. – Katolikus falu lévén úgy tűnik, hogy az emberek visszahúzódottabbak, de ha szóba állunk velük, épp az ellenkezőjéről bizonyosodhatunk meg: odaadók, lelkiismeretesek, vendégszeretők – értékelte Kondrát. Ezt erősítette meg Ferencz Szabolcs is, aki szintén bekapcsolódott a kultúrotthon kicsinosításába, olaszországi munkáját halasztva a projekt és a falunapok miatt.

A szombati fellépők kiválasztásakor a szervezők igyekeztek azokról a településekről csoportokat meghívni, ahol jegenyei gyerekek tanulnak: Körösfőről, Zsobokról, Kalotaszentkirályról, bár utóbbiak nem tudtak eljönni. A körösfői Kós Károly Általános Iskola és a zsoboki gimnáziumi iskola mellett a délután folyamán a jegenyei diákok is bemutatkoztak, majd a gorbói Sunlight tánccsoport és a Mákóvölgye Hagyományőrző Néptánccsoport műsorát követhették az érdeklődők. A gyönyörűen felújított kultúrotthon valóságos színházteremmé alakult estére, a támogatásként kölcsönkapott nagyszínpadi világítással, takaros, a fiatalok által készített díszlettel. A számottevő múlttal rendelkező jegenyei színjátszás tárháza újabb emlékezetes előadással bővült: a helybeli amatőr színjátszók igen találóan Décka névre keresztelt társasága (Ferencz Gábor, Kerekes Beáta, Kerekes Bálint, Szőcs István Szűcs, Fábián Mihály, Kerekes Imre P., Kerekes Annamária, Ábrahám Antonella, Kerekes Imre, Kerekes Gellért) ezúttal Szigligeti egyik legismertebb alkotásában, A cigányban alakított nagyszerűt. Kerekes Bálint kiváló énekét vastapssal jutalmazták, de szép számmal akadt még emlékezetes alakítás a színpadon, noha mindösszesen négyszer próbálták el korábban az előadást.

– A fiatalok közül néhányan megkerestek, hogy jó lenne közösen tenni valamit, ekkor fogalmazódott meg a színjátszó csoport létrehozásának ötlete. Az előző plébános vezetésével 2000-től nyolc éven át működtettük Jegenyében a nyári zeneiskolát, amely szintén nagy sikernek örvendett, de sajnos anyagi okok miatt egy idő után megszűnt. Most itt a folytatás – árulta el Kondrát Csaba. A nagy nyüzsgésben a csíkszeredai születésű Darvas Emil plébánossal is találkoztunk, aki Jegenye mellett Bánffyhunyad, Egeres gyártelep és Egeres katolikusaira visel gondot. – Ha az ember szívvel-lélekkel teszi a rábízottakat, hasznos programokkal tudja kitölteni a mindennapjait, és otthon érzi magát azon a helyen, ahová rendelték, akkor a munkájának is sikere van. Hűséges nép lakja Jegenyét, nagyon lehet őket szeretni. Tisztelem őket, ők is tisztelnek engem, és úgy érzem, ezen a mostani rendezvényen is itt a helyem, hogy érezzék: számomra is fontos – magyarázta a plébános.

Ami pedig a katolikus identitás megőrzését illeti, Darvas szerint a hétköznapokban úgy kell nevelni az embereket, hogy az a beszédükön, a magatartásukon is érződjön. – Sikerült jó baráti viszonyt kialakítanunk a gyerekekkel: a hittanórák mellett, amelyeken különösen szem előtt tartom a nevelésüket, a nyár folyamán is sokat gyakran találkozunk, teszünk-veszünk a plébánia területén. Ugyanakkor az ifjúsággal, a fiatal házasokkal és az idősekkel szemben is igyekszik a legjobbat nyújtani, Istentől kapott képességei szerint, folytatva azt a hagyományt, amely az 1600-as évek óta élteti a katolicizmust Jegenyén és környékén.

A falunapi rendezvénysorozat folytatásában este tíz órától a Sógor Duó koncertezett, majd DJ Norbhy vs. DJ Levvy szórakoztatta a közönséget. A szombat délelőtti búcsús szentmiséhez hasonlatosan, amelynek keretében esküt tett a jegenyei egyháztanács, a vasárnapi program is a templomban kezdődött, majd délután a kultúrotthonban folytatódott, ahol asztaliteniszezni, sakkozni, römizni és kártyajátékokra hívogatták az érdeklődőket. 14 órától labdarúgó mérkőzés zajlott a focipályán – a Jegenyei Labdarúgó Klub az Egeresi Polgármesteri Hivatal csapatával játszott –, s akinek még ekkor sem volt elég a jóból, az az iskolában népdaléneklésbe, néptáncoktatásba kapcsolódhatott be. A falunap az Operettissimo koncertjével zárult, amelynek keretében magyar nóták, dalok, operettek és revük csendültek fel.

A település fejlődéséért folytatott munkát emelte ki prioritásként lapunknak Lőrincz Jenő tanácsos, Both György egeresi alpolgármester pedig megígérte, hogy az elkövetkező időszakban is segítik a jegenyei közösséget, a helyi polgármesteri hivatallal közösen mindent megtesznek annak érdekében, hogy az itt élők jól érezzék magukat. Reményeik szerint még idén sikerül megoldaniuk a település aszfaltozását, s ha minden jól megy, jövőre akár már tágasabb helyszínen, az iskolában szervezhetik meg a falunapokat.

Szabadság napilap

Jegenye: zene, Décka, búcsú, falunap…

október 5, 2012 - 10:08 | Fesztivál, rendezvény kategória | 4 hozzászólás
Címkék: , , ,

Pionírtáborba vittek. Csak ide, Jegenyébe, de akkor szinte a világ végének tűnt. Emlékszilánkokat őrzök csupán. Az udvaron mosakodtunk, egy óriás sétapálcájához hasonló csőből, mint az első osztályos füzetben a pipák, afféléből folyt a víz, csapatosan körülállva pancsolódtunk. Enni az úton túl kellett. Tizenaligegynéhány évesen félelmetes volt a hálóháztól különálló épületbe, a dombra kimenni éjjel, csak ha már nagyon-nagyon muszáj volt. Ott kezdődött a végtelen erdő, amelyet képzeletünk persze szörnyűséges fenevadakkal és medvékkel töltött meg. A fák az égig értek akkor. Fenyők. Jegenyék.

Sosem gondoltam, hogy valaha még bármi közöm lesz ehhez a falucskához.

Eltelt pár évtized. Lassan körvonalazódni kezdett a világ. Számomra is értelmet nyert Kalotaszeg, és a jegenyei gyerektábor is lassan a helyére került az emléktérképen. Ma már tudom, hogy Jegenyében ragyognak a legszebben a csillagok, és ott a legszebb a szerelem… Pedig dehogy tudtam kezdetben, hogy Árpinak köze van Jegenyéhez! Aztán egyszercsak lakodalomba mentünk, éppen oda. De aztán krumplit is ástunk, és kapát is mertek a kezembe adni a jegenyei határban, volt ott derültség, amikor minden zsenge kukoricaszár áldozatául esett tudatlan városi buzgalmamnak…

Később a helyek nevet kaptak, a földek, a dombok, az erdők; rengeteg embert megismertem, volt is jókora káosz a fejemben, szemem annyi hasonlóságot vél látni a tatár hordák gyötörte egyetlen katolikus kalotaszegi falu népének orcáiban. Pironkodva bevallom, igen sokszor nem tudtam ám, melyik rokonnal beszélek is éppen, melyik archoz milyen név és mely tulajdonságok tartoznak – vagy ha tudtam, bizony rosszul tudtam… –, s előzékeny udvariassággal kiabálva magyaráztam egykor szegény megboldogult Rózsa nénémnek, holott Pupu Ilka nénémet áldotta meg a jóisten azzal, hogy ne kelljen meghallania minden hiábavaló beszédet…

Jegenye sorsa hasonló a többi faluéhoz. Fiatalja nem túl sok, keresztelő jóval kevesebb van, temetés annál több. Az egykori jegenyesoroknak hűlt helye, pár éve kivágták, megfosztották tőle a falut, hogy azért-e, mert koruk miatt már veszedelmesen töredeztek gallyai, vagy tényleg útépítés az oka, ki tudná…?

A magas hegyoldalak, dombok közt szerénykedő falu útjai szinte legendásak: ott akkor is betonút volt, amikor főúttól távolabbi magyar falu erről még csak nem is álmodozhatott. De a bánya kővel telepakolt teherautói gondoskodtak is róla, hogy a burkolat ne legyen hosszú életű. Hol jó az út, hol szörnyű, most éppen pompásan vadonatúj, észre se venni azt az óránként áthaladó néhány bányakocsit, oly csendesek a (még?) sima fekete aszfalton.

Iskolába járnak, munkába, akinek van hova, főleg a bányába, de sokan Kolozsvárra is, templomba mennek, s a mezőre, sokat, egymásnak is, segíteni. Pihenésre nem sok idő jut. Vasárnaponként ki-kiülnek a kapuba, a kispadra, bár egyre kevesebb porta előtt találni efféle lócát. A jegenyei nyelvek is népmeseszerűen működnek: a forrás, mire a falu végére ér, óceánná terebélyesedik, de számontartják egymást. A vizet még tavaly is a csorgóról, vagyis a Csorgóról hordták, meszes, és nyáron néha kiapad, de finom, van akinek a legfinomabb. Fával fűtenek, sokszor már szeptemberben begyújtanak, közel a havas, nem is igen érik be a szőlő.

Ez Jegenye és még nagyon sok minden más. Egyik nap így gördül a másikra, csendesen, szerényen, hogy a távoliak közül sokan nem is értik: hol is van ez a Jegenye? Kalotaszegen? Nem hallottak róla. Talán ez lassan megváltozik, mert sokan vannak, akik örömteljes szerencsének tartják, hogy életük éppen itt kezdődött vagy ide sodródott. Közösségi portálokon egyik jegenyei oldal a másik után jelenik meg, lassan már szinte túl sok is – de sokévi hallgatást kell pótolni. Keressétek meg hát a térképen, s hétvégén fedezzétek fel: először lesznek falunapok Jegenyében. Ahol a fák ma is az égig érnek, és még mindig legszebben ragyognak a csillagok.

Működteti a WordPress.com.
Entries és hozzászólás feeds.