Gyermeknap gyermekáldással

95
Fotó: Rusu Péter

A kolozsvári gyermeknap szervezői csapatának van egy ritka szerencsés születésnaposa. Az életfás anyuka és apuka lassan iskoláskorba érő Rozija egyenesen egy hamisítatlan fesztivállal ünnepli évről évre a születésnapját. Tegnap hétpróbással.

Hol a forró napsugártól, hol a csepegő-csorgó eső elől menekültünk fedezékbe szombaton, s bár az a mintegy félórás kitartó eső éppen a legzsúfoltabb időszakban érkezett, az elmúlt hetekbolond-hideg meteorológiáját tekintve tulajdonképpen szerencsésen alakult a hetedik gyermeknap időjárása. Nagyon drukkoltunk, hogy a behangolás végére a szerencsi Ciráda feje fölött fenyegető kékszürkén dagadozó fellegek tovatűnjenek, s a jelek szerint az újmódi népzene felért egy viharűző kalotaszegi harangszóval. Aztán a zenének is véget vetettek, majd összetakarítgattak és hazamentek a legények és leányok.

Amikor úgy gondoltuk, hogy vége a napnak, és már csak a pihenés maradt, akkor jött az örömsms: 3200 grammjával megszületett Szilamér Félix este 10 órakor. Nem kis teljesítmény: szerda óta erőteljes jelzésekkel készülődik, de aztán – anyukáját nem kis megpróbáltatásnak kitéve – stílusosan kivárta a gyermeknapot. A hírek szerint mindannyian jól vannak – a tehetetlenül gyötrelmes napokat megélt apuka is. Sok örömöt és egészséget a szép kis családnak! Jövőre „szabadságos” babát is ünnepelhetünk hát a nyolcadik gyermeknapon… 🙂

**************************************************************************************************
Fényképek a hetedhét országra szóló hétpróbás gyermeknapról (szervezi az Életfa Családsegítő Egyesület és a Szabadság napilap):

Rohonyi D. Iván fotói

Kiss Gábor fotói

Rusu Péter fotói
**************************************************************************************************

Nagy Johanna (balra), a "plakátrajzoló"
Nagy Johanna (balra), a “plakátrajzoló”
Délutáni bábszínház Demeter Ferivel
Délutáni bábszínház Demeter Ferivel
Bábszínház asszisztenciával
Bábszínház asszisztenciával
Ciráda, Szerencsről
Ciráda, Szerencsről
Ciráda
(Fotók: Kiss Gábor)
Reklámok

Mi az ebihalak pártján vagyunk!

Mekkora hatalmas megkönnyebbülés, hogy nincs nulladikoskorú gyermekem! Most én is tehetetlenül háboroghatnék a többiekkel együtt. Értem, miért támad sírhatnékja sok szülőnek: a hatéveseket váró kopár, sivár tanterem láttán, a félinformációkkal sebtében kiszolgált tanítók-igazgatók szemében lapuló bizonytalanság láttán, a híradók láttán. Önmagában az iskola, a megfelelő tanító kiválasztása eddig is éppen elég fejtörést okozott az első osztályba készülő gyermekek szülei számára, a nulladik most még rátett egy lapáttal. Így, ahogy elő (nem) készítették, így, ahogy elképzelték, legfeljebb annyit is ér, amennyit a neve: nullát…

Azt gondolnánk, ahogy telik az idő szabaddá vált országunkban, annál inkább fejlődik az oktatási rendszer, a törvényteremtő felnőttek annál inkább felfedezik annak hasznosságát, ha a gyermek életkori fizikai-szellemi sajátosságainak megfelelő oktatást teremtünk. Megdöbbenéssel látom, hogy egyre távolodunk attól az így már szinte romantikussá vált elvárástól, hogy olyan iskoláink legyenek, ahova a gyermekek szeretnek járni, amely nem öli ki belőlük a veleszületett természetes kíváncsiságból fakadó tudásvágyat, és amely a leghatékonyabb pedagógiai módszereket alkalmazza a buksifejek értelmes és maradandó okosodása érdekében. A „Kenjük be szalonnával az iskolát, hogy vigyék el a kutyák” elvet vallóknak üzenem: ilyen módszerek igenis bizonyítottan léteznek.

Sok évtized óta szajkózzák a szakemberek a játék fontosságát, a környezet fontosságát, az állandóság fontosságát a gyermekfejlődés során. Kell, hogy vonzó, kellemes, kuckós legyen az a terem, ahol napi x órát eltölt a gyermek, kell, hogy tere legyen, kell, hogy ugyanahhoz a tanítóhoz kötődhessen évekig. Ehelyett valami sírnivalóan nevetséges fejvesztettséggel végrehajtott reformmal lenullázzuk a legnagyobb óvodásokat, az óvónénit lecseréljük egy idegenre, akitől majd egy év múlva máris búcsút vehetnek. Mindhiába szajkózzák az alapos tudású elismert szakemberek, hogy első osztályba ne iskolásokat várjon a tanító, óvodások érkeznek majd. Süket fülek, bezárt elmék: ehelyett innovációjukért bizonyára busásan megjutalmazott valakik még egy évet ellopnak a gyerekkorból, és a tarkabarka óvodában sok mesével-játékkal-mozgással töltött utolsó év helyett a kellő fogadásukra felkészületlen környezetbe száműzik őket.

A legtöbb nulladik osztályban fehér falak között egyszínű, unalmas padok és székek állnak még ma, 4 (!) nappal a kezdés előtt. Sok helyen annyi gyereket irattak be a jónevű, népszerű iskolákból való kimaradástól tartó szülők, hogy a padoktól már játéksarok nem fér be, nem szólva a valami meghatározatlan időpontra várt állami matracokról, ahol pihenni lehetne. Minek a sok lazaság, a gyereknek kemény szigor kell, katonás rendet tanuljon, így gyarapodik – akad, aki ezt vallja.

Pedig lassan kétszáz éve írta az egyik legprecízebb tudomány, a matematika csillaga, Bolyai Farkas: „Mindenek felett játszódjon es nőjön a gyermek, a szüntelen való tanítás elnyomja a növés erejét, s az eszet mint az országút olyan meddővé teszi.” Őt idézi Vekerdy Tamás, akinek most csak az egyik könyvét ajánlanám a visszakézből reformálók figyelmébe. Gyermekek, óvodák, iskolák – ebben a zsebkötetben ugyan kicsit sokat beszél a széles körben elismert tudású szerző az egyik alternatív pedagógiáról, ám tudományos megalapozottságú általános megállapításai ettől még szilárdan megállják a helyüket, így azok is megszívlelhetik, akik nem rajongói az alternatív pedagógiáknak. Ezekből idéznék csak nagyon-nagyon keveset. A világhálón egyébként megtalálható a kötet teljes szövege.

„(…)minél tovább tartunk egy gyereket gyerek-mivoltának és életkorának megfelelő körülmények között, minél tovább tápláljuk benne az élő hitet, hogy a világ és az ember érdekes, megismerésre érdemes, annál jobban fog helytállni kedvezőtlenebb körülmények között is.”

„Az iskolába lépő kisgyerek figyelmének terjedelme 6-8-12 perc között ingadozik, lassan nő 15-17 percig, és ehhez képest neki 45 perces órákat kellene kibírnia, „jó magaviselettel”, figyelmét koncentrálva. A nagy tapasztalatú tanító nénik persze tudják, hogy az órákat megfelelően tagolni kell. Vannak, akik időnként helyükről felállítva kicsit tornáztatják vagy lélegeztetik a gyerekeket, vannak, akik énekeltetik és mindenképpen: váltogatják a tevékenységeket.”

„Mert az iskolába nem iskolás gyerek megy – hiába töltötte be a hatodik életévét! –, hanem óvodás, aki majd, nagy egyéni eltéréssel, hat- és nyolcéves kora között lassan válik iskolaéretté.”

„– Hölgyeim és uraim! Ha önöknek netán ebihaltenyészetük van és tudják, hogy ezek a kopoltyúval lélegző halacskák fejlődésük során idővel tüdővel is fognak lélegezni, s ilyenkor majd – megfelelő alakváltás után – kimásznak a szárazföldre, eszükbe ne jusson, mondjuk naponta egy-két percre, majd netán hosszabb időre kiemelni őket fejlesztés címén. Jósolható, hogy ezek a túl korán szárazföldre kerülő halacskák el fognak pusztulni! De ne is tartsák őket magas falú bádogedényben. Teremtsenek köréjük olyan kedvező környezetet, ahol a lassan, magától békává átalakuló ebihal idővel szépen kimászhat egy kellemes lejtőcskén a hívogató fűre, ha már ennek eljött az ideje.)”

Egy jó oldala mégiscsak van ennek a reformnak. Ha ez a kísérlet mégis kudarcot vallana, és jövőtől letesznek róla, talán az iskolákban ily módon feleslegessé vált állítható magasságú padokat-székeket, a valamelyest játékosabb taneszközöket, netán az akár pár perces pihenést kínáló várvavárt matracokat az első osztályok „örökölik” majd, s így akaratlanul is az iskolakezdőkhöz inkább alkalmassá válik az elsősök fogadtatása.

Talált tárgyak adventi fesztiválja

Kavargatom a születésnapi pudingot, és ott fészkelődik fejemben-ujjamban, de főként szívemben a fesztivál. Mondogatjuk, hogy azért (is) szervezzük, mert kell egy hely, ahol sajátos szokásvilágunkban megéljük az adventi készülődést, zsúfolt szupermarketeken, hajszás bevásárlásokon túl egy csendes-zsibongó közösségben örömöt kapunk, örömöt teremtünk magunknak ajándékba. Sok minden elvész, és sok minden megkerül egy ilyen intenzív helyen. Sok mindent otthagyunk, és sok mindent hazaviszünk magunkkal.

Ott maradt például egy pihe-puha állatkatáska, hátizsákocska, kabátka, női cipő, sál – a „talált tárgyak osztálya” a szerkesztőségben működik. Este, amikor vendégeink már hazamennek, mi javában takarítgatjuk az iskolát – legyen elnéző az igazgató és szegény takarító nénik, akiket a helyzet láttán ejsze nem az adventi hangulat kerít majd hatalmába holnap… Összezavarodva próbáljuk az általunk ugyan gondosan megjelölt, ám a vásári készülődés hevében áttologatott-újabbakkal kipótolt asztalsorokat a megfelelő tanterembe visszavinni – ó, kegyelem, apáczais diákok, akik hétfőn nem lelitek megszokott rovással megszemélyesített padotokat, amely pont úgy biceg a bal első lábára, ahogy illik neki… Sepregetés-pakolgatás közben fiatal pár érkezik, csemetéjük a kedvenc fogkeféjét hagyta el – nem is csoda, mindkét kezére bőven szüksége volt ám a szombati foglalkozásáradatban. Fogkefét nem találtunk 🙂 Azért körülnézhetnek. Az emeletek közötti folytonos szaladgálás közben látom az anyukát, mosolyogva mutatja fel a rakoncátlan fogkefét. Megkerült…

Örömképek. Arany pillanataink. Hallássérült óvodások táncolnak, lángocskát gyújtanak. Tordai, szamosújvári gyerekcsoportok megtöltik erőteljes hangjukkal a dísztermet, megnevettetik szenvedélyesen jó játékukkal a zsúfolt nézőteret – öt éve még talán soha ennyire zsúfoltat. Lányok cigánykereket vetnek, mások verset mondanak, éneket dalolnak a kölyöktévében, és merészségük jutalmául a felvételt szorongatják kezükben. Alkotásaikat mutogatják büszkén anyának-apának. Esetleg önfeledten együtt készítik el azokat a csodákat. Egy tevékenységben nekem is jutott időm részt venni. Gyertyát mártogattunk tucatnyian, többnyire ismeretlenek. Semmi más nem létezett abban a majd egy órában: csak a zöldes és pirosas viasszal teli bádogok, a vizes bödön, ujjaink között a simameleg viasszal hízó kanóc, és a társaink, a többi türelmetlenül türelmes, folyamatos nevetésre csiklandó öniróniával megáldott kezdő gyertyamártogató…

Találkozások új aprósággal gyarapodott ismerősökkel. Csüggedő száj, mert nem a kívánt tárgy jutott a tombolán. Kitörő öröm sokszor, nagyon sokszor a maszatos-fáradt gyerkőcarcokon. Bánatfelejtő szín az élettől megviselt ismerősök szemében. Fesztiválzáró bábos-énekes játék színészpalántáinak ölében gyermekek. Kutakodás a bűvész titkai iránt, szkepticizmus a nagyobbak részéről, de a végére róluk is fokozatosan leolvad a hitetlenség, s megadják magukat a csodának. Mert a csodákban hinni nagyon jó. Létszükséglet.

Sok minden elvész, és sok minden megkerül egy ilyen intenzív helyen. Sok mindent otthagyunk, és nagyon sok mindent hazaviszünk magunkkal… Bízom benne, hogy örökre elfelejtettük ott szomorúságunknak legalább egy töredékét, hogy sikerült egymásra figyelő időt ajándékoznunk gyermekeinknek, hogy elnéztük magunknak tévedéseinket, és újra felbukkant és megerősödött bennünk az öröm. Hogy lelkünk „talált tárgyak osztályán” végre megleltük mindazt, amiről talán nem is tudtuk, hogy elvesztettük, hogy keressük. Áldott ünnepeket!

Fotóriportokat itt láthatsz.

Játszottunk!!

Bizony. Így félúton harminc és negyven közt. JÁTSZOTTAM! És nem voltam egyedül ebben a kor-kategóriában a játékosok között. De nem ám. Volt az ugrabugráló csapatban még rajtam kívül három (!) „komoly” felnőtt. Nő is, férfi is. Az enyémhez hasonlóan „komoly”, sőt még annál is nagyságrendekkel „komolyabb” foglalkozással. Ahol nem illik bolondozni. Nem ildomos butáskodni. Leülni, amikor lábonállás dukál, felállni, amikor szunnyadni kéne, csintalan ujjbegyekkel majomfület csíptetni, nyelvet ölteni a vészesen komoly foglalkozású, súlyosan fontos emberekkel szemközt. Nem, ez igazán megbotránkoztató lenne. A főnök egyenesen pszichiáterhez vitetne.

Felnőtt éveink során mindezt aztán sikerül olyan jól beprogramozni, hosszasan gyakorolni, oly mértékű tökéletességre fejleszteni, és olyan iramú folyamatos hajszával és stresszel fűszerezni, hogy a pihenéssel együtt teljesen kitöröljük szótárunkból a játék szót. Hiába lesz saját gyerekünk, akivel játszani kellene, ezt legtöbben inkább amolyan szülői kötelességként éljük meg, s gyorsan, gépiesen letudjuk valahol a pelenkacsere és az etetés között, később meg majd úgyis eljátszik a pajtásaival, jó esetben testvéreivel. Így aztán valamikor korai-kései tinédzser korunk után többé soha nem jut eszünkbe a játszás pontos jelentése. Mi szerencsétlenek.

Pedig mindannyian a boldogságot űzzük. Csak útközben elfelejtjük, hogyan is kellene boldognak lenni. Ha észrevesszük, akkor például az apróságoktól. Az olyan nagyszerű dolgoktól is, mint a közös játék. Lehet az csak felnőttek játéka. Nekem olyan ritka szerencsém volt, hogy közel tucatnyi gyerekkel játszhattam. Énekeltünk, mindannyian, holmi butának bélyegezhető dalocskákat. Ha vesztettünk, le kellett ülnünk a kör közepére, ahol egyre gyűlt az emberkekupac, sok kéz, sok láb, sok csiklandozó kuncogás összevisszaságban. Voltunk dinnyék, ananászok, futkostunk is két mókusház között szabad odút keresve, zálogot adtunk és kiváltottuk, a király parancsára majomfület csíptettünk és nyelvet öltöttünk egymásra, magunkra, az egész világra. Ugráltunk és nevettünk. Bolondoztunk és butáskodtunk. Mégsem éreztük magunkat sem bolondnak, se butának. Sőt. Azt hiszem, csak most jött meg az eszünk igazán. Munkaügyi és egészségügyi miniszterként előírnám kötelező foglalkozásként minden felnőttnek, legalább évente egyszer, korhatárra, nemre és foglalkozásra való tekintet nélkül.

Kedvelem az egyik üdítő reklámját: fordított világot teremt, ahol a nedű hatására a felnőttek birtokba veszik a játszóteret, és csapzottan szaladnak néha a padon díszelgő üdítőből kortyolni. Az üdítőspalack mellett pedig döbbent gyerekek ücsörögnek – nagyon hasonlítanak a való világ űzötten futkosó felnőttjeire. Emlékszem arra a pár évvel ezelőtti budapesti éjszakára, amikor ránk esteledett a Hajógyári sziget hatalmas parkos zöldövezetének hosszú csőcsúszdákkal és ötletes játékszerekkel csalogató játszóterén, amiket mifelénk akkoriban hiába kerestünk. Amikor már nem vizslattak „komoly” felnőttek szabványokba kényszerítő pillantásai, akkor mertünk a gyermekek nyomába eredni: visítva felavatni a rémségesen hosszú és sötét és gyors csőcsúszdát, perdülni a szédítő iramú ufó-repülőtányéron, egy szál kötélen kapaszkodva repülni métereket. És a boldogsághormonok felszabadultak. Bennünk is, és a gyermekekben is fokozottan. Ajándékozzuk hát meg magunkat: keressük meg azt a bizonyos üdítőt, mindenki a magáét, és higgyük el legalább néha, hogy az a bizonyos reklám pontosan úgy igaz.