Okosvilág, buta módszerek: iskolát, másképp!!

A tanulás-tudás-felfedezés élvezetességének csodálatossága gyakorlatilag ismeretlen marad. Arra végképp nincs idő.

Reklámok

noveny

Pokoli hét volt ez mindazoknak, akik ki nem állhatják a gyerekeket: úton-útfélen a másképp iskola mámorító szabadságérzetétől még a szokásosnál is hangoskodóbb és bolondosabb kedvű ifjoncokba botlott. Aki szereti a csibészeket, annak mámorító napok ezek: gyerekcsivitelés tölti be a város utcáit, tereit, buszait, zárt ablakokon át is beszűrődik, lehet gyönyörködni kedvünkre, és töltekezni a belőlük áradó sok huncut vidámságból.

Határozottan úgy érzem, hogy a hazai magyar iskolák valahogy mindig egykéthá-ötven lépéssel előbbre jártak román társaiknál a pedagógia, nevelési módszerek, nyitottság terén. Már 89 előtt is mindig mocorgott ott valami rendszerellenesség, mindenféle gyanús gyülekezésre alkalmat adó köröket (és táncházakat, és sporteseményeket stb.) találtak ki, igazi szellemi műhelyeket, bár a gondolkodás ugye a népi demokrácia legnagyobb ellensége. A román iskolák valahogy jobban idomultak a mindenkori keretekhez. Talán éppen a kisebbségi létből fakadóan a magyarokban mindig ott szikrázott valamiféle lázadás nyugtalansága. Ami sokszor ugyan lélekölő fülemüle-pereket szül, ám többször előrevisz. Az oktatási folyamat változtatásának szükségességét is leghamarabb a magyarok ismerték fel idehaza, a Waldorf, a Montessori, a step by step alternatív oktatási módszerek mind magyar közösségeken keresztül szivárogtak be. Aztán Kolozsváron a Waldorf például a románok körében is igen népszerű lett, mára vadonatúj iskolát építettek.

Mondhatnánk akár, hogy az Iskola másképp is a magyar iskoláktól ered, hiszen mire ezt a spanyolviaszt Bukarestben felfedezték, Erdély számtalan magyar iskolája már a huszonakárhányadik iskolaheteket, iskolanapokat szervezte. De hadd ne mondjuk. Inkább örüljünk a másképp iskolával együtt járó változásoknak.

A családi pénztárt egy kicsit lecsapolja ugyan, de ez a program végső soron jót tesz a gazdaságnak. Karácsony előtt már hasznos lefoglalni a társasbuszt, hiszen ezekből még Kolozsváron sincs annyi, mint ahány osztály utazna ezen a héten (az éjjel a magyar határon olyan torlódás volt, hogy órákat vesztegeltek). Aki későn ébred, hoppon marad. A helyi közszállítás sem jár rosszul, a néhány tízezer diák, aki iskolába ingyen bérlettel jár, most jegyet vásárol, amikor az osztállyal más útvonalon közlekednek a városban. Még a perecesek, szendvicsesek is örvendezhetnek a megszaporodott vásárlópopulációnak, a kalandparkokról, paintball terepekről stb. nem is szólva. Iskolaidőben a szűk tízpercesekben nincs idő elfutni a sarki gyorskajáldáig, meg ha a szigorú portást ki is lehetne cselezni, a még szigorúbb szolgálatos tanárnak már naplóig ér a keze, és annak fele sem tréfa. Az olykor késő délutánba nyúló másképpnapokon ez is másképpen van.

Az Iskola másképpen egy kicsit felrázta az élet kötelező dolgaiba olykor belerobotosodott felnőtt társadalmat. Létrehozott egy olyan piaci keresletet, amelyre bizony elég szégyellnivaló kínálatunk volt. Poros múzeumok, zárt kapus és ami még nagyobb baj, zárt elméjű intézmények. Unott felnőttek, akiknek már nincsenek álmaik, csak elégedetlenkedéseik, nincsenek friss ötleteik, csak kifizetni való számláik, akikből rég kihalt a kreativitás igénye is, már nem akarják megváltani a világot, csak eltartani a családot. Ezt kínáltuk. A múzeumok gyerekprogramjai sok helyen még ma is többnyire árgus szemekkel leskelődő termes nénik intelmeiben merülnek ki: Vigyázz! Ne nyúlj hozzá! Ne menj olyan közel! És természetesen a mai fiatalság fölöttébb neveletlen volta miatt kötelező ciccegető fejcsóválásokban. A múzeumpedagógia ugyan még ma is gyerekcipőben jár, de az Iskola másképp nem jutott sok hazai reform, ötlet sorsára, nem akar megszűnni, és az évről évre egyre erőteljesebben megnyilvánuló piaci igény végül csak kimozdította a mamutokat az évtizedekig betokosodottnak látszó semmittevésből. Talán már restellték mindig elutasítani a programok iránt érdeklődő tanárokat, talán meglátták ebben az érdeklődésben a lehetőséget, a pár lejes belépődíjakból összegyűlő bevételen túl rájöhettek: amit ma kínálni tudnak, az azt is nagyban meghatározhatja, hogy az idelátogató gyermek felnőttként majd idehozza-e vagy sem a családját múzeumba, vásárol-e színházjegyet. A kielégítetlen igények tavaly egy másképp fesztivált is létrehoztak, de az idén már különösen gazdag és ötletes programokat kínáltak a kolozsvári színházak, múzeumok, és az évek során lassanként a komoran fontos intézmények is kitárták kapuikat, a repülőtér, a városháza is fogad diákcsoportokat. A társadalom észrevette a gyerekeket.

kemia

Ha közvetlenül a családjában még/már nincsenek is nebulók, azt azért úgy mindenki tudja, hogy gyermekek léteznek. Ha másért nem, hát azért, mert nem adják át a helyüket a buszon, hangoskodnak-lökdösődnek-szertelenkednek az utcán, csakazértis verik a labdát az ablak alatt, megkergetik a szegény macskát és lelopkodják a fáról a cseresznyét. Szóval amolyan bosszantó tényezőkként úgy léteznek valahol, néha látni őket nagy táskával a hátukon, esetleg még egy hangszert is cipelve. De tömegként a diákság népes táborával a felnőttek társadalma nem számol. Hiába vannak lassan többen, mint a dolgozók, ez a népességrész erőtlen, nincs szakszervezete, „nem számít”, sőt félkész emberkékből áll, akiket nevelni kell, vagyis amolyan folyamatos javítóintézetszerű bánásmód való neki, szabályokkal, korlátokkal, tilalomfákkal, nyesegetésekkel, sablonkérdésekre bebiflázandó sablonválaszokkal. Reggel elnyeli őket az iskolarendszer, délután a különórák, sport, tánc, majd a leckeírás otthon. Nem zúgolódnak gyermekkoruk buta megnyomorítása ellen, nem kérik számon, amikor a rendszer lassanként kiöli belőlük a természetes kíváncsiságot, nem hagy időt játszani, felesleges mennyiségű lexikális tudást halmoztatna fel velük, közben éppen a miértekre nem ad választ, pedig az lenne a legérdekesebb és leghasznosabb. Jól-rosszul tudják a koszinuszt és a cserebomlási reakciót, de nem értik, mitől működhet egy vállalkozás, hogyan kellene viselkedni egy állásinterjún. Megszokják, idomulnak vagy kamaszként lázadnak (kevés sikerrel, gyakran önpusztító hatással), a szorgalmasabbaknak-kitartóbbaknak megy a magolás, a szerencsésebbje kidolgoz valamiféle túlélési stratégiát, és túl sokan vannak azok, akik valahol 11–14 éves koruk körül eltűnnek, feladják a szélmalomharcot, menekülnének, és úgy írják le végleg eldobnivaló pokoli rosszként az iskolát, a tanulást és ezzel együtt a tudást, ahogy a rendszer leírta őket. Pedig sokszor köztük vannak az Einsteinok. Azt reméltem, mire az én gyermekem iskolába kerül, másképp lesz. Nem lett. Eltelt két évtized, és a tanterv még zsúfoltabb, mint a mi időnkben, amikor nagyon sok mindent tehetetlenül a kommunista rendszerre lehetett fogni. Néhány hete reform címén még megtoldották néhány órával a heti penzumot. Folyamatos rohanásra kényszerítik a tanárokat, főleg a vizsgatárgyakból, ahol megint nincs helye magánvéleménynek, irodalomból sem. A tanulás-tudás-felfedezés élvezetességének csodálatossága gyakorlatilag ismeretlen marad. Arra végképp nincs idő.

Az idő egyébként mintha megállt volna, az iskola nem tartott lépést a technológiai fejlődésekkel. A tanárokat nem segítik hatékonyan abban, hogy például a majd minden diák zsebében úgyis ott lapuló okostelefon ne tiltólistán legyen, hanem tehessék a tanóra élvezetes és hasznos részévé. Pedig a digitális bennszülötteknek eleve a vérében van az ehhez szükséges tudás, érdeklődésüket biztosan felkeltené a módszer, és rengeteg módszertani lehetőség van erre, a világháló is tele ilyen formában használható tartalmakkal, de nem élnek vele, nem értenek hozzá a pedagógusok. Az interaktív táblát is sokszor hiába sikerült beszerezni, sajátságos használatára senki nem tanítja meg a tanárokat. Pedig mindenkinek megkönnyítené a dolgát, diáknak is, tanárnak is. Marad hát a füzet, ceruza, tábla és kréta. A fejekben is…

tablak

Ha a gyárban dolgozol nyolc órát, és hiába van esztergapad, egy kézi reszelővel kell dolgoznod, nincs cigiszünet, nincs pisiszünet, nincs kávészünet, nincs ebédszünet, a nap végén a főnök még haza is küld néhány órára való munkát, majd másnap lehord, mert nem helyes az eredmény, és hónap végén megkapod a minimálbért, nos ott már alighanem rég lázadás tört volna ki. Sztrájk. A diákok nem sztrájkolnak. Ha el is jutnának az önszerveződésnek erre a szintjére, nem sztrájkolhatnak; amikor néhány évvel ezelőtt felvonultak, gyorsan törvénnyel tiltották meg, hogy iskolaidőben az intézményen kívül tömegrendezvényeken vegyenek részt. Befogtuk a szemtelen diákok száját, ugye. A változás igényének szervezett jelzése tehát aligha várható az iskolapadból. A felnőtt társadalomnak kell ezt a harcot megküzdenie helyettük, értük. És nemcsak az apáknak, anyáknak, akik lélekközelből látják az egész folyamatot, hanem mindenkinek. A tanároknak is. És azoknak is, akik csak a bosszantó csínytevőt látják a kölkökben. Ha egyáltalán észreveszik.

Az Iskola másképp ezért is jó: láttatja a diákokat. Talán elég erőteljesen ahhoz, hogy idővel a problémáik is látszódjanak, és a hangjukat is meghalljuk. Hogy a bölcs felnőttek megértsék, a mindennapi tanulási folyamatnak a hatékonyság érdekében sokkal közelebb kellene állnia a mindennapjaink valóságához, az életünkhöz, ahhoz az élményszerűséghez, amit ez az egyetlen hét nyújt – és hogy ezt ők maguk szorgalmazzák, a hatalmas felnőttek, akikre a gyerekek mindenhatóként tekintenek (egy ideig). És ha kell, tanárok-szülők-állampolgárok sztrájkoljanak, tüntessenek, követelőzzenek, hogy dobjuk ki már végre a régiből a kacatot, és adjuk meg gyermekeinknek azt az ajándékot, hogy boldogan kibontakozó életrevaló felnőttek lehessenek.

happy children

Gyermeknap gyermekáldással

95
Fotó: Rusu Péter

A kolozsvári gyermeknap szervezői csapatának van egy ritka szerencsés születésnaposa. Az életfás anyuka és apuka lassan iskoláskorba érő Rozija egyenesen egy hamisítatlan fesztivállal ünnepli évről évre a születésnapját. Tegnap hétpróbással.

Hol a forró napsugártól, hol a csepegő-csorgó eső elől menekültünk fedezékbe szombaton, s bár az a mintegy félórás kitartó eső éppen a legzsúfoltabb időszakban érkezett, az elmúlt hetekbolond-hideg meteorológiáját tekintve tulajdonképpen szerencsésen alakult a hetedik gyermeknap időjárása. Nagyon drukkoltunk, hogy a behangolás végére a szerencsi Ciráda feje fölött fenyegető kékszürkén dagadozó fellegek tovatűnjenek, s a jelek szerint az újmódi népzene felért egy viharűző kalotaszegi harangszóval. Aztán a zenének is véget vetettek, majd összetakarítgattak és hazamentek a legények és leányok.

Amikor úgy gondoltuk, hogy vége a napnak, és már csak a pihenés maradt, akkor jött az örömsms: 3200 grammjával megszületett Szilamér Félix este 10 órakor. Nem kis teljesítmény: szerda óta erőteljes jelzésekkel készülődik, de aztán – anyukáját nem kis megpróbáltatásnak kitéve – stílusosan kivárta a gyermeknapot. A hírek szerint mindannyian jól vannak – a tehetetlenül gyötrelmes napokat megélt apuka is. Sok örömöt és egészséget a szép kis családnak! Jövőre „szabadságos” babát is ünnepelhetünk hát a nyolcadik gyermeknapon… 🙂

**************************************************************************************************
Fényképek a hetedhét országra szóló hétpróbás gyermeknapról (szervezi az Életfa Családsegítő Egyesület és a Szabadság napilap):

Rohonyi D. Iván fotói

Kiss Gábor fotói

Rusu Péter fotói
**************************************************************************************************

Nagy Johanna (balra), a "plakátrajzoló"
Nagy Johanna (balra), a “plakátrajzoló”
Délutáni bábszínház Demeter Ferivel
Délutáni bábszínház Demeter Ferivel
Bábszínház asszisztenciával
Bábszínház asszisztenciával
Ciráda, Szerencsről
Ciráda, Szerencsről
Ciráda
(Fotók: Kiss Gábor)

Iskola másképp – égszakadás-földindulás…

Tojást írtak tavaly a negyedikesek
Tojást írtak tavaly a negyedikesek

Nyüzsgés, csivitelés, visongás, kacagás – az iskolákban és onnan „kiszabadulva” hatéves apróságok és majdnem véndiák nagykorúak egy hétre birtokba vették a múzeumokat, utcákat, tereket, autóbuszokat. Már azokon a településeken, ahol vannak terek, múzeumok, autóbuszok…

Tavaly fedezte fel a spanyolviaszt a román tanügy: iskola másként néven igen rokonszenves programot indított, amely a hazai önálló magyar tannyelvű iskolákban már egy-két évtizede iskolanapok néven fut. A dicséretes elképzelésnek azonban egész sor buktatója és hátránya is van.

Elsőre rögtön az időpont. Míg az iskolanapokat többnyire melegebb hónapokra időzítették, hogy így a rengeteg szabadtéri program kevésbé legyen kiszolgáltatva az időjárás szeszélyeinek, addig az újabb „másiskolát” a tavaszi szünet köré rendelték. Nem hallgatnak az iskolákra a döntéshozók: csakazértis erőltetik a kora tavaszi időpontot. Így aztán rendre elmaradoznak az udvarra tervezett programok, jó esetben átmentik azokat egy tanterembe, de nem mindent lehet. A bicikliversenynek például lőttek, és a villámfocit is csorgó esőben szaladgálták le a kitartó apáczais tinifutballisták, akiket a bőséges égi áldás dacára úgy kellett erőnek erejével feladásra bírni. De dugába dőltek madár-megfigyelések, botanikus kerti séták, sok-sok kirándulás.

Nem könnyű a sokféle érdeklődésű és korú fiatalnak érdekességet kínáló, változatos egész hetes programot összeállítani: természetes, hogy az intézmények sorra kísérleteznek a régi jó iskolanapok és az iskola másképp összevonásával. A Brassai talán éppen azért gondolta meg magát, és tavalytól eltérően az idén két külön rendezvényt szervez, hogy a hagyományos Brassai-hét régi jó patinás programjai ne hiúsuljanak meg sorban az időjárás miatt. Csak győzzék a szervezők – tanítók-tanárok – cérnával!

Szeretem látni városszerte a gyermekcsoportokat ácsorogni egy-egy épület előtt, a szaladgálós felnőtt hétköznapokban valószerűtlen ráéréssel nézelődnek, beszélgetnek, még így, esernyők alatt is. Pontosan tudom, mikor halad el egy újabb fészekaljnyi a szerkesztőség mellett: az emeleti irodába még a hangszigetelő kettős ablakon át is behallatszik az önfeledt zsivaj. A buszokon nem is lehet beszélni, apókáknak-anyókáknak szunyókálni sem, csak hallgatni, mit csacsognak életkorukhoz illő hangossággal gyerekek-ifjak. Délelőtt három osztálynyi gyermek maradt a megállóban, mert nem férhetett fel az eleve dugig telt autóbuszra, várták a következőt. Pedig nem telne túl nagy erőfeszítésbe egyeztetni ezen a héten a közszállítási vállalattal, és adott délelőtti időpontra megpótolni a járatok számát, főleg, hogy az iskolaprogramba amúgy is bekapcsolódó önkormányzat nagy támogatója a vállalatnak, elvileg hát „egy a gazda”.

Persze esős időben is lehet múzeumba menni, moziba, agyagozó mestert hívni és táncolni – már azokban az iskolákban, ahol elérhető közelségben van múzeum, mozi, agyagozó mester és tánctanár… De mi történik a kisebb-nagyobb, távolabbi falvakban? Ahonnan csak költséges buszozással-vonatozással lehet eljutni a legközelebbi múzeumig, bábszínházig, ahol közel-távol nincs egy pszichológus, aki mondjuk a szerelemről vagy a barátságról tartana érdekes interaktív előadást, és senki sem tud nemezelni. Egyes meghívottakat valahogyan megfizetnek az iskolák, mások ingyen tartanak előadást vagy foglalkozást abban az iskolában, amelynek egykor a diákjai voltak, vagy ahova a gyermekük jár. Hatszáz diák 1200 szülője között akadnak bizonyára érdekes foglalkozásúak is, a kicsi iskolákban kéttucatnyi szülő közt nem biztos, hogy van zenész, dietetikus, médiaszakember, kísérletező fizika-biológiatanár. A falu látnivalóit a benne lakók mind úgy ismerik, akár a tenyerüket. A mintagazdaságot már minden gyerek látta, a háziállatok is csak a betongyereknek jelenthetnek újdonságot, a „népművészeti kiállítás”, a sakk készítése és a Vasvári-múzeum Körösfőn megszokott, a bútorfestés Mákófalván szinte hétköznapi, Kidében a tájházat mindenki ismeri – semmiképpen nem esik az iskola másként kategóriájába. Színjátszó csoportjuk sincs a kicsike iskoláknak, zenekaruk, kórusuk sem, mert egész egyszerűen kevesen vannak hozzá. Ott lenne igazán kézenfekvő szabadtéri játékokat szervezni, sportvetélkedőket, minden nap mást, de ehhez is száraz idő kell, merthogy tornaterem sincs. S bár ilyen helyen a pénzzel még sokszor rosszabbul állnak, mint a nagyobb, városi iskolák, ha mégis kerül némi pénzmag, szervezhetnének egy kirándulást, és csorgó esőben meglátogathatják a marosvásárhelyi állatkertet… Bár lényegesen korlátozottabbak, lehetőségek azért természetesen vannak, ám ezek mind elsősorban (kizárólagosan…) a tanító egyéniségén, hozzáállásán, áldozatkészségén, kitartásán, fokozott leleményességén múlnak.

Milyen az iskola másként ott, ahol 10-15 diákot összevontan tanít a tanév minden egyes napján egyetlen tanító, és ezen a különlegességeket igénylő héten sem számíthat senki másra? Csak kevésen múlik, és azonnal gyötrelmes és kínos. Tanárnak-diáknak egyaránt. Így egész egyszerűen nem mennek iskolába ezen a héten, vagy odamennek ugyan, de foglalkozás híján az egész iskola unalmukban csintalankodó-hangoskodó-tébláboló diákokkal van tele, akik folyton tilalomfákba ütköznek, még inkább, mint a „rendes” hétköznapokon, amikor legalább valamelyest leköti őket a tananyag. A jó közösségi élmény helyett a diák így csak az elvesztegetett idő meddő emlékével marad, a tanár a feleslegesség frusztrációjával – és éppen a program célja hiúsul meg. Nincs felszabadultság, nincs öröm, nincs szórakozás, nem születhet meg a kötődés, az érzés, hogy az iskola nemcsak az a hely, ahol felelünk és szekundát kapunk, hanem egy egészen kicsikét az otthonunk is, ahova szívesen megyünk, és amelyhez majd felnőttként is ragaszkodnunk lehet. És ezért nagy kár manapság, amikor talán még inkább szükségünk van ilyen kis melegséges zugokra, cirógató emlékfoszlányokra életünk térképén.

Zsuzsika néni szülinapi almái

Zsuzsika nénit elég régóta ismerem. Talán úgy tíz éve. Mióta egy jó barátunk esküvőjén eljátszatta velünk a “kikérjük a vőlegényt”, bár az ifjúságnak nemigen akarózott. Akkor derült ki, hogy szinte szomszédok vagyunk.

Zsuzsika néninek mindig van egy heccelődő-mókáskodó szava a két tömbház közötti fák-bokrok útvesztőjében hancúrozó gyerekekhez. Mintha mindig mesét mondana nekik azzal a néhány mondatával is akár. Nem instruál, mint legtöbben mi, felnőttek, hanem csodákról beszél a gyerkőcöknek. Jellegzetes hangjáról azonnal megismerni. Hogy egész pontosan hol lakik, azt most sem tudom, nem is fontos. De nyáron, pontban este tíz óra után hallani lehet, amint hosszas félórákat telefonál. Gyakran összefutunk buszon, a hazafelé vezető sikátorokon. Mindig van mondanivalója. Kifogyhatatlan mennyiségben.

Zsuzsika néni már jó ideje nyugdíjas lehet, de minden érdekli, fiatalok megirigyelhetik lelkendező kíváncsiságát. Korántsem fásult, nyitott mindenféle újra, és még a változásoktól sem idegenkedik, pedig a nyugdíjas korúakra ennek inkább az ellenkezője jellemző. Néhány éve még biciklin járt. Zsuzsika néni soha nem panaszkodik, hogy beteg lenne. Nem panaszkodik a világra sem. Inkább színházba megy, rendszeresen, és erről olyan elégedett örömmel tájékoztat, mint letűnt korokban egy első báljára készülő úrilány. Rendezvényeket látogat. Mindig van tennivalója, célja. A lecsengett esemény utáni pakolgatáskor csak úgy leül a zongorához, és elkápráztat. Mindig vidámnak látszik: ha alapvetően ilyen, irigyelnivaló, ha magára erőlteti a vidámságot, hogy ne szomorítsa a többieket a nyavalyáival, akkor csodálatraméltó.

A legtöbben furcsálljuk Zsuzsika nénit. Harsány hangján nem átall az ember után kiabálni az utcán, ha úgy észleli, nem vették észre, és akkor is elmondja, amit szeretne. Zsuzsika néni nem rejti véka alá véleményét, és igen, akkor is határozottan kifejti, ha nem kérdezik tőle. Mi több: beszélgetőpartnere leginkább csak igent vagy nemet mondhat, esetleg becsúszhat egy ejnye vagy egy nahát is, de elsősorban Zsuzsika néni beszél. Biztos még sok másmilyen is Zsuzsika néni, nekem – felületes szemlélőnek – ennyit sikerült meglátnom belőle.

A Szabadság huszadik születésnapján nagy ünnepet szerveztünk a Magyar Operában. Volt köszöntő szöveg, kiállítás 1989-ről, a kolozsvári főtér két évtizednyi arcairól, sajtótörténetről, szerkesztőségről, volt tánc, volt vers, volt zene. Amikor pedig a színpadi műsornak vége … lett volna, s koccintásra-kóstolgatásra invitáltuk olvasóinkat, a nézőtérről felhangzott Zsuzsika néni jól ismert hangja. Aztán szinte azonnal kivált a sötétből Zsuzsika néni virágcsokorral integető alakja is. Nem, nem volt lámpaláza felmenni hívatlanul is a színpadra, igaz, csak az egyik csücskébe. Azt vártuk, ezúttal is elmondja a véleményét, s egy pillanatra még aggódtunk is, hiszen meghatározott időre el kellett hagyni a termet, próba kezdődött. Nem csalódtunk: Zsuzsika néni elmondta a véleményét. Talán még soha ennyire tömören és ennyire kifejezően. Vállán lógó táskájából elővarázsolt egy palack ajándék bort. Aztán egy zacskóból almákat hámozott elő, és egyenként gurította be őket a színpadra. Jelenetének ezzel véget is vetett. Érdekes, arra már nem is emlékszem, hogy közben mit mondott. Talán nem is értettem, még a második sorból sem. De a virág, a palack bor és mindennél inkább a színpadon gördülő piros-zöld almák mindent igen-igen stílusosan megérttettek. Köszönjük szépen, Zsuzsika néni!

Játszottunk!!

Bizony. Így félúton harminc és negyven közt. JÁTSZOTTAM! És nem voltam egyedül ebben a kor-kategóriában a játékosok között. De nem ám. Volt az ugrabugráló csapatban még rajtam kívül három (!) „komoly” felnőtt. Nő is, férfi is. Az enyémhez hasonlóan „komoly”, sőt még annál is nagyságrendekkel „komolyabb” foglalkozással. Ahol nem illik bolondozni. Nem ildomos butáskodni. Leülni, amikor lábonállás dukál, felállni, amikor szunnyadni kéne, csintalan ujjbegyekkel majomfület csíptetni, nyelvet ölteni a vészesen komoly foglalkozású, súlyosan fontos emberekkel szemközt. Nem, ez igazán megbotránkoztató lenne. A főnök egyenesen pszichiáterhez vitetne.

Felnőtt éveink során mindezt aztán sikerül olyan jól beprogramozni, hosszasan gyakorolni, oly mértékű tökéletességre fejleszteni, és olyan iramú folyamatos hajszával és stresszel fűszerezni, hogy a pihenéssel együtt teljesen kitöröljük szótárunkból a játék szót. Hiába lesz saját gyerekünk, akivel játszani kellene, ezt legtöbben inkább amolyan szülői kötelességként éljük meg, s gyorsan, gépiesen letudjuk valahol a pelenkacsere és az etetés között, később meg majd úgyis eljátszik a pajtásaival, jó esetben testvéreivel. Így aztán valamikor korai-kései tinédzser korunk után többé soha nem jut eszünkbe a játszás pontos jelentése. Mi szerencsétlenek.

Pedig mindannyian a boldogságot űzzük. Csak útközben elfelejtjük, hogyan is kellene boldognak lenni. Ha észrevesszük, akkor például az apróságoktól. Az olyan nagyszerű dolgoktól is, mint a közös játék. Lehet az csak felnőttek játéka. Nekem olyan ritka szerencsém volt, hogy közel tucatnyi gyerekkel játszhattam. Énekeltünk, mindannyian, holmi butának bélyegezhető dalocskákat. Ha vesztettünk, le kellett ülnünk a kör közepére, ahol egyre gyűlt az emberkekupac, sok kéz, sok láb, sok csiklandozó kuncogás összevisszaságban. Voltunk dinnyék, ananászok, futkostunk is két mókusház között szabad odút keresve, zálogot adtunk és kiváltottuk, a király parancsára majomfület csíptettünk és nyelvet öltöttünk egymásra, magunkra, az egész világra. Ugráltunk és nevettünk. Bolondoztunk és butáskodtunk. Mégsem éreztük magunkat sem bolondnak, se butának. Sőt. Azt hiszem, csak most jött meg az eszünk igazán. Munkaügyi és egészségügyi miniszterként előírnám kötelező foglalkozásként minden felnőttnek, legalább évente egyszer, korhatárra, nemre és foglalkozásra való tekintet nélkül.

Kedvelem az egyik üdítő reklámját: fordított világot teremt, ahol a nedű hatására a felnőttek birtokba veszik a játszóteret, és csapzottan szaladnak néha a padon díszelgő üdítőből kortyolni. Az üdítőspalack mellett pedig döbbent gyerekek ücsörögnek – nagyon hasonlítanak a való világ űzötten futkosó felnőttjeire. Emlékszem arra a pár évvel ezelőtti budapesti éjszakára, amikor ránk esteledett a Hajógyári sziget hatalmas parkos zöldövezetének hosszú csőcsúszdákkal és ötletes játékszerekkel csalogató játszóterén, amiket mifelénk akkoriban hiába kerestünk. Amikor már nem vizslattak „komoly” felnőttek szabványokba kényszerítő pillantásai, akkor mertünk a gyermekek nyomába eredni: visítva felavatni a rémségesen hosszú és sötét és gyors csőcsúszdát, perdülni a szédítő iramú ufó-repülőtányéron, egy szál kötélen kapaszkodva repülni métereket. És a boldogsághormonok felszabadultak. Bennünk is, és a gyermekekben is fokozottan. Ajándékozzuk hát meg magunkat: keressük meg azt a bizonyos üdítőt, mindenki a magáét, és higgyük el legalább néha, hogy az a bizonyos reklám pontosan úgy igaz.

Lyra – forever

Szombaton este, a Gyermeknap végén elkísértük a nap sztárját, a Lyra együttest vacsorázni. Még le sem ment torkunkon az utolsó falat, már igyekeztek hangszereikért. És elkezdődött a nap második koncertje nekünk. Nekik már a harmadik, mert korábban Nagyváradon zenéltek, aztán a gyereknapos kedves vendégseregnek, majd úgy tucatnyiunknak, és maguknak is, mint kiderült, sosem tudják csak úgy eltenni a hangszert egy koncert után.

Szuper volt a gyerekkoncert, ahol csak azért nem lehetett több mozgásos jelenetet bevetni, mert a kollégium tágas étkezdéjében – ahova a fránya-áldott eső miatt kényszerültünk – erre nem volt hely a teltház miatt. Ám a még akkor is folyamatos szervezői futkorászásban valahogy nem is igazán jutott el a fülemig a dal, a szöveg, hogy mélyebbről ne is beszéljek. Ugyan Bogi kolléganőm látta őket három évvel ezelőtt is, amikor szintén vendégeink voltak Gyermeknapon (akkor mi betegen ájultunk itthon), és ennek megfelelően áradozott is róluk, de valahogy sosem jutottunk el odáig, hogy sikerüljön meghallgatnom a Lyrát. Hát, mondhatom, rengeteget veszítettem. Három teljes évet, amikor nem ismertem a Lyrát. Aztán eljött ez a szombat, amikor ajándékba kaptam egy örökestét, egy kis Hervay Gizellával, Szilágyi Domokossal, József Attilával, Petőfivel, másokkal fűszerezve.

Judit olyan hihetetlen erővel énekel, hogy tisztán érthető-élvezhető minden szava-hangja a kihangosított három (!) gitár mellett, ráadásul nemhogy hamisat nem hallani tőle, de meg sem gyengül, el nem csúszik a hangja a napi már-már nyolcórásnál is hosszabb éneklés után még így hajnalban sem. Az egyik gitáros, Karcsi – sosem találnátok ki – a fizika egyik megjegyezhetetlenül bonyolult ágazatának megbecsült és elismert doktora és szaktekintélye, szinte nincs is olyan hangszer, amelyen ne tudna játszani, minden táncházas népdalt ismer, és olyan élethűen szólalnak meg ujjai alatt az amerikaiasra hangolt gitárhúrokon a bluesok, hogy az ember lánya forgolódni kezd a székén holmi idegen világsztárok után nézelődve. A másik bolondos zenész – M. Zoli – nem fér a bőrébe, ha hangszerhez nyúl, a fiatal csikó nyargal így, ha vadító illatokat érez a levegőben, a kisgyermek habzsolja ilyen szenvedélyes kíváncsisággal a világot, amilyen szenvedéllyel ő eggyé válik a hangszerével, s micsoda szólamokat művel emez újabb testrészével, megszűnik minden, csak ő van és a gitár, és ezt hallod is, érzed is – folyton meg kell rántania a képzeletbeli gyeplőt, hogy csapatban maradjon a zenéjével. Kata, aki több évtizednyi házasság után olyan szerelmes sorokat ír Cs. Zolinak, aki azokat olyan dallamokkal öltözteti fel, hogy egy ilyen csapat előadásában az embernek – félreértés ne essék: ártalmatlan félpohárnyi bor után – elakad a lélegzete, a tapsot olyannak érzi, mintha templomban adná, meg szinte eszébe sem jut, úgy elkalandozott valamerre, aztán egyre röpködőbb-remegőbb a lélegzete, mígnem az egésznapi eső már a szemén is kicsordul és csak folyik, folyik alá – legyen akár boldog szerelmes, akár reménytelenségben gyötrődő, akár sok tavasz előtt álló ifjú, akár deresedő kiábrándult. Olyannyira, hogy hajnali ötkor – álmot csalogató forró zuhany és olvasmány után – sem jön álom az ember szemére, akkor sem képes beletörődni, visszaengedelmeskedni a mókuskerékbe, hanem egy teljes gyermeknapos hajsza után blogbejegyzést ír… És vigasztalásként Lyrát hallgat az együttes honlapjáról. És már tudja: minden remek hangfelvételen túl, ezért az élő, szűkközönséges koncertélményért fog sóvárogni sokszor még.

Gyermeknapi meteorológia

Három éve ilyentájt újfajta rögeszme, vírus, magatartászavar észlelhető Kolozsváron. Lehetünk úgy vagy harmincan (ötvenen? – egyszer igazán népszámlálhatnánk), akik minden előzetes figyelmeztetés nélkül hirtelen elkezdjük megszállottként követni az időjárás alakulását.

Számolgatunk, azaz inkább számítgatunk, hiszen nem egzakt tudomány a meteorológia, s kicsit úgy vagyunk vele, mint a szerelmes a margarétaszirmokkal – gyorsan megszámolja, hogy az utolsó sziromra „szeret” jusson –, valahogy mindig arra jutunk, csak sütnie kell a napnak szombaton. Miközben titokban attól rettegünk: talán inkább esni fog. Ezekben a hetekben azt hiszem, egymagunk vagyunk ezzel az óhajunkkal, hiszen a több hónapos szárazság után már a mezőgazdaságból inkább csak a kenyér drágulását érzékelő városi ember is esőt óhajt. Nem úgy a „megszállottak”.

Bújjuk a lehető összes internetes honlapot, figyeljük az előrejelzéseket, csüggedünk és reménykedünk. Az egyik helyen azt jósolják, eső lesz bőséggel, sőt egyenesen vihart mondanak, másutt még egy icipici napocskát is odabiggyesztettek, s az eső valószínűségét „csak” 60 százalékosra saccolják. Ha mindenütt esőt jeleznek is, a június elseje előtti héten csúcsosodó újfajta járvány áldozatai akkor is reménykednek. Eszükbe jut minden korábbi csalódásuk, amikor az előrejelzések még egy nappal korábban is biztosra mondták az esőt, aztán hétágra sütött egész nap. És erre nincs gyógyír. Mert az érintettek nem is akarnak meggyógyulni, hiszen ez azt jelentené, hogy már nem készülnek semmire így gyermeknap táján. Márpedig készülnek ők, és feltett szándékuk évről évre egyre több társukat megfertőzni ezzel a vírussal – ez nem is olyan nehéz, hiszen évről évre egyre többen vállalják önként és szívesen a megfertőződést. Az érintett társaság ugyanis immár harmadik éve gyermeknapi utcai fesztivált szervez Kolozsváron, és esze ágában sincs erről lemondani.

Természetesen eső esetére is van forgatókönyv, a gyermeknap akkor sem marad el, csak átköltözik, fedél alá. Csak hát a szabad ég alatt lenne az igazi. Meg aztán esőben talán akadnak majd, akik nem szívesen bújnak ki a házból. Bár jobb szórakozást nem is lehetne kitalálni egy esős tavaszi-nyári napon, mint gyermeknapozni reggeltől estig.

Ha esni fog, a fertőzöttek akkor is hálásak lesznek – sorsnak, istennek, meteorológiának –, hiszen a gazdasági válság és egyéb kedvezőtlen körülmények dacára az idén is bőségesnél bőségesebb, érdekesnél érdekesebb, változatosnál változatosabb programokkal sikerült összehozni ezt a fesztivált. Ha esni fog szombaton, végtére azért is hálásak leszünk, hiszen elmúlik fejünk fölül a szárazság réme. Mert a titok abban áll: észrevenni a rosszban is a kicsike jót, engedni szemünknek-szívünknek meglátni az apró örömöket, amelyekből igenis rengeteg van nap mint nap, de főleg a szombati gyermeknapon a Farkas utcában. Gyertek el!