Kolozsvár szupertitkos vakolathadjárata

január 12, 2016 - 10:58 | Kolozsvár, Műemlékvédelem, Uncategorized kategória | 3 hozzászólás
Címkék: , , , , , ,
nyeho3

Egy ilyen fotó alapján rekonstruálni? (New York/Continental Szálló)

Az emberélet fontosabb. Első helyen áll. Téged is aggasztana, ha tudnád: a városban sétálgatva vagy sietve, a járdán lépten-nyomon fejedbe eshet egy tégla. Egy gipszszobor. Egy gyámkő. Legyen akármilyen díszes. Akármilyen régi. Bármily értékes. Akármennyire történelem. Bármennyire egyedi. Pótolhatatlan. Sorsokat, történeteket, titkokat hordozó. Hiszen minden emberélet is pótolhatatlan. Megismételhetetlen lehetőségeket, ígéreteket, megváltásokat hordoz.

A megfelelő törődés hiánya áldozatokat szed. A virág elpusztul, ha nem öntözöd. A gyermek elsorvad, ha nem szereted. A kapcsolatok megbomlanak, ha nem figyelsz a másikra. Ha soha nem keresik egymást, szétsodródnak az egykori barátok. A kopjafák eltűnnek, ha soha nem mész a temetőbe, és idegen fejfák nőnek a helyükbe. A házak elromosodnak, ha nem javítgatjuk.

Van visszaút. Van utolsó pillanat. Amikor éppen még minden visszafordítható. Megmenthető. Ha fontos neked. Nekünk. És nekik is.

Európa, a vén kontinens, tele van nagyvárosokkal, nem száz, nem ötszáz, de sokszor ezer, kétezer éves kövekkel, díszes épületekkel, emlékekkel, amelyeknek sok romboló viszontagságot kellett túlélniük, s lyukasra rágta őket az idő. Mégsem bontották el tömegesen egy öreg település díszeit. Nem tették tucatjával feketelistára Európa épített örökségét egy angol, német, olasz városban. Nem kezdték el a sérült épületeket helyrehozhatatlanul lecsupaszítani a veszélyesen meglazult „felesleges sallangoktól”. Nem. Bécs, Berlin, London, Róma tatarozott. Megmentett. Kijavított. Akár a sajátjaik voltak azok, akár a háborús határmódosításokkal örökül kapott „idegen” kultúrák emlékei, egykori uralkodó fennhatóságok által létrehozott műemlékek – mint például Kolozsvár belvárosa. Annál inkább így kellene lennie az emberiség legbőségesebbnek ítélt 21. századában, a feltétlen jólét évtizedeiben.

Az emberéletek védelmére való törekvés nem jelenthet egyet a megoldások, eszközök válogatatlanságával. Nem zárja ki a megfontoltságot. A szakmai gondoskodást. Nem egyenlő az elhamarkodottsággal. A kolozsvári önkormányzat ilyetén megoldását nem értékelhetjük másnak, mint egyértelmű kampányfogásnak. Sajnálom, de teljesen annak látszik. Választási évben egy kétségtelenül súlyos gondot azonnali megoldással kezel – többéves vérszegény kezdeményezéseket, megoldási próbálkozásokat felgyorsítva. A gyorsaság dicséretes. Az eljárás szakmaisága nulla.

Ami az épületen rozoga, azt eltávolítják. Akár a jégcsapokat – nyilatkozta egy illetékes… Azt mondják, eltávolítás előtt fénykép készül a veszélyes épületelemekről. Tényleg készül. Szerény fényképezőgépekkel, tíz-húsz méter távolságról, alulnézetből. Azt mondják, ami menthető, azt tárolják, majd rekonstruálják és visszahelyezik az eltávolított elemeket. Amire állításuk szerint még a pénzük is megvan – Romániában ez igen fontos részlet. Ha nem lettünk volna tanúi, mi zajlott műemlékileg Kolozsváron az utóbbi huszonöt évben, akkor mindezt szikrányi gyanakvás nélkül elhinnénk, nyugodtan hátradőlnénk, és örvendezve várnánk a restaurálást.

Én nem vagyok nyugodt.

Ahogy a zöldfülű komolyzenei koncertlátogató beletapsol a zeneműbe a tételek között, ugyanúgy a turista is másképpen fényképez egy épületet. A művészettörténész, az építész tudja, hogyan kell egy építészeti elemet úgy fényképeznie, hogy annak alapján élethűen rekonstruálni lehessen azt. A jelenlegi beavatkozásoknál használt módszer vitathatatlanul turistás. Nem építészeti szakemberek fényképeznek, már a fényképezés szöge sem megfelelő. Mintha csak azért történne a kattintás, hogy az erre tett ígéretet lehessen kipipálni.

Nyilatkozatából ítélve a művelődési miniszter is úgy tudja, az egyezség értelmében az építészeti elemeket meg kell őrizni későbbi felhasználás céljából. Erre is ígéretet tettek. Féltucatnyi épületből eleddig alig három darab díszítőelemet vittek el, mintha csak mintának, vagy a látszat kedvéért. A Kossuth Lajos utcai épületről csak egyetlen gyámkövet vittek, több társát leverték, mert rögzítésük meglazult, s így azok aláhullva a magasból, porrá törtek a járdán. Pedig egyébként maga a gyámkő akár jó, menthető állapotban is lehetett volna, de ezt nem tudjuk sem megerősíteni, sem cáfolni, hiszen a kosárban csak a rendelkezést végrehajtó tűzoltók emelkedtek a magasba, szakemberek sosem. Ma a Deák Ferenc/Eroilor utcában az eltávolított vakolatdarabok estükben a szobrokat is megrongálták…

Arra számítanak, hogy úgyse fogja majd senki számonkérni? Úgyis édeskevesen fognak emlékezni arra, pontosan milyen ablakkeretek, gyámkövek, feliratok, domborművek díszelegtek az épületeken, bizonyítani még kevesebben tudják majd, és egyébként sem lelnek lelkes (és esetleg kellemetlenül elégedetlenkedő) követőtáborra, hiszen az emberek az életükkel vannak elfoglalva, nem efféle közügyekkel. A hangoskodók majd elcsitulnak. És addigra a választások le is jártak. Problem solved.

Mind a mai napig nincs világos kommunikáció a városháza felől arról, hogy pontosan milyen (állami és/vagy magán) tulajdonú ingatlanokat érint a beavatkozás – erre csak a két nehezen megszerzett szerény listából nyerhetünk némi választ: magántulajdonoknál is beavatkoznak. Omlásveszélyes ingatlan minden tulajdonkategóriában akad. Százával. Gyakorlatilag szinte a egész belvárosra hasonló sors várhat akár, hiszen közel 600 javításra szoruló épületet azonosított egy korábbi listán a városháza. Bár ajánlottak a szakemberek más megoldásokat is, valóban siralmas látvány lenne, ha minden kockázatos épületet felállványoznának vagy esetleg hálóval takarnának – ezekből lenne jóval több… A „csomagolástól” nem lehetne látni a plakátokon hirdetett választási ígéreteket.

A műemléképületek megfelelő tatarozása különleges anyagokat, speciális módszereket, sajátos technológiákat igényel, ez nagyon sok pénzbe kerül, nem tehető egy lapra egy huszadik századi lakóház javításával. Annyi pénze a városnak, az államnak sem lehet, hogy minderről egyszerre gondoskodjon – főleg, hogy annyi más hiányosságról kell gondoskodnia. Mégis balkáni megoldás bírságokat ígérő törvényekkel, ugyan kedvezményes, de a magánszemély tulajdonosok zöme számára megtéríthetetlen hitelekkel, barátságtalan/vállalhatatlan feltételekkel (ingatlangarancia) és kifizetési megoldásokkal próbálni orvosolni az omladozó város gondját. Mert ugyan magántulajdon lehet az a palota, de valahol a városé is: a város arcát szépíti vagy torzítja, a város turistáit vonzza, a város összképét meghatározza. Szomorú, hogy egy város, egy ország csak ennyire képes. A magánszemély gondolkodhat a mában, a túlélésben, de a városvezetésnek távlatokban kell(ene) terveznie és cselekednie, nem választástól választásig, ráadásul mindig egy lépéssel előrébb kell(ene) járnia.

Boc listái amúgy szupertitkosak. Legalábbis mind a mai napig nem hozták nyilvánosságra, bár újságírókként ismételten kértük. A nyilatkozatokban a polgármester 43-as listáról beszél, annak semmi nyoma. Láttunk egy jegyzéket 12 Ferenc József/Horea úti címmel, és hétfőn Horváth Anna hivatalától kaptunk egy másikat 18 épülettel, ami viszont a 12-es listának csak a töredékét tartalmazza. A ma megbontott Deák Ferenc utcai épület természetesen egyik listán sem szerepel… De ez még akkor sem lenne 43. A sajtóosztály azt mondja: semmiféle jegyzék nem áll rendelkezésükre, amit megküldhetnének. A helyszínen dolgozó csapatok felügyelői sem tudnak semmiről, még óvatosabbak, ők azt mondják: a városházán reggel kapják meg az aznapi feladatot, az aznapi címet, és mindig más csapatot küldenek ki. Tiszta FBI.

Túl sok a kérdőjel, a titokzatoskodás, és túlontúl sok a rossz tapasztalat, a hanyag munka Kolozsváron. Lehet, hogy holnap a Mátyás király szülőházán találnak veszélyes elemet (no, nem a Funar táblájára gondolok, bár elég veszélyes az is…). Esetleg a Bánffy palotáról kezdik leverni a potyogásukat megelőzendő évek óta hálóval, vasrúddal rögzített szobrokat. Vagy a főtéri templomhoz nyúlnak hozzá, ott nemrég bent omlott le egy jókora darab vakolat. Mindeddig az illetékesek nem tudtak meggyőzni arról: nem történik helyrehozhatatlan intézkedés. És ha csak a 18-as listát nézzük: ott szerepel az aranyműves ház, a Hintz-patika és a Széki palota is. Elég fontosak neked? Nekünk? De mindenekfelett: nekik?

Reklámok

Éjjel a múzeumban – dinócsontok, legóváros, és ami hiányzott

május 22, 2012 - 06:28 | Fesztivál, rendezvény kategória | 2 hozzászólás
Címkék: , , , , , , ,

Hát, bizony elkelne némi uniós pénzecske a kolozsvári múzeumokban is. Ez még számomra is teljesen világos lett a szombati éjszakázás után, bár sajnos, olyan bőséges összehasonlítási alapom nincs: inkább csak Budapest.

Az emberekkel nincs gond, hiszen többé-kevésbé elkötelezett tudósaink is vannak (még?), lelkes múzeum-gondozók – vagy azok, akikre a szűk költségvetés szabta korlátozások miatt ez a feladat is rásózatik. A köszönetünkért hálás portás lelkendezve invitál, jöjjünk még az állattani múzeumba, mert érdemes. Igaza van, bár elkedvetlenítettek az ottani viszonyok: több vitrin sötétségbe borultan, a kiállított egyedek jónéhány darabja alaposan megviselt állapotban – a provinciális jelző szinte nevetségesen hat, inkább siralmas, mintha lyukas ruhákat öltöttek volna az utcai kirakat próbabábuira. A gyűjteményben természetesen akadnak sokkal nagyobb számban jó állapotú darabok, és igazi érdekességek is. Ez az a hely, ahova akár havonta elmehetnénk, ha a megnevezésüknél közelebbről, igazán fel akarjuk fedezni azt a sok állatfajtát. Ezúttal nem volt vezetett látogatás, nem is lehetett a sokszáz, sokezer látogatónak ezt biztosítani, ám egy szakavatott mesélővel egész biztosan rejtettebb titkokkal is gazdagodhatunk. Azért a feslett darabok után távozáskor végtelenül jólesett egy banális eleven verebet röpködni látni a Mikó kertben.

A legcivilizáltabb állapotokat a néprajzi után a tudományegyetem őslény- és kőzettani múzeumában találtuk (a káprázatosnak tetsző patikamúzeumba nem sikerült bejutnunk) – talán azért, mert az örökkévaló kőzetminták állandóan kifogástalan állapota teljes fényárban vállalható? Mondjuk, a barlangi medve csontváza itt is a szűk folyosó sötét végében árválkodott. A helyszűke általános: sem az erdélyi dinófészkeket, sem a vitrinekben kiállított fosszíliákat, csontokat nem lehetett kényelmesen megszemlélni, hiszen folyton el kellett húzódni az elhaladók útjából. Biztosan élvezhetőbb a látogatás, ha nem vagyunk ennyi rengetegen, ám az élvezhetőséghez és a kiállított darabok értékéhez akkor is kellene a nagyobb tér, még ha nem is fél falat beborító festményeket állítanak ki itt.

A schönbrunni várakozásokkal érkezőknek teljes csalódás volt a Bánffy-palota, de mi tudtuk, hogy nincs, tehát nem is számítottunk arra, hogy korabeli berendezés legyen a termekben. Ami a városhoz kötődők esetében akkor is ragaszkodást vált ki, az a máshonnan érkezőknél – még ha erdélyi magyarok is – csalódást okoz, “leírják” ezt a lepattant helyet. Már az is megnyugtató, hogy az emeleti helyiségek ezúttal látogatható, mintegy fele részében a falak és a festés állapota jó. Hogy el ne feledjük földrajzi helyünket, arról azért az egyik hófehér mennyezeten sokrétű filozofálgatásra alkalmat adó, leleményesen bosszantó fekete falfirka gondoskodik: cer variabil (változó égbolt)… Persze, rengeteg pénzzel minden bizonnyal rekonstruálható lenne az egykori bútorzat, legalább néhány teremben, s ez lényegesen emelné a hely értékét, vonzerejét, méltó is lenne hozzá és (egykori?) városunkhoz. Pénz nincs, így parlagon a palota. Egyelőre állami intézmény – a Szépművészeti Múzeum – működik benne, s csak ezért van legalább ilyen állapotban.

Jó lett volna, ha nemcsak az útbaeső kávézókban lehet megpihenni, hanem például a Bánffy palota udvarán is, jó lett volna, ha a buszok legalább éjfélig közlekednek, jó lett volna, ha a szabadtéri falumúzeum nem zár be már 5 órakor, jó lett volna, ha megnyitják a csillagvizsgálót is…

Persze, a múzeumok éjszakája inkább csak amolyan kedvcsináló, szédületes hangulatú, kavargó élmény, bár kétségtelen előnye, hogy ilyenkor az egyébként nem látogatható gyűjtemények egy részét is megnyitják. Ám semmivé lesz az axiómaszerű múzeumi csend, a nyugodt szemlélődés öröme, aki erre vágyik, máskor keresse. Az ingyenesség és a fesztiváljelleg végtelenül csábító, s bár egy-egy belépőjegy ára nem több 1-3 lejnél, e rohanó emberekből álló tömegeknek csak elenyésző része tér vissza ezután, részben azért nem, mert sok intézmény csak munkanapokon, néhány órán át látogatható, az is munkaidőben, nem ritkán előzetes időpont-egyeztetéssel. Fényképezni csak fizetség ellenében lehetne, de nem láttam, hogy bárkit igazoltattak volna, és százával villannak a vakuk, visszafogottabban kattognak-dalolnak a mobiltelefonok mindenfelé. Jó látni, hogy ultramodern életünkben azért ilyen sokan vannak, akik tudják, hogy legalább a múzeumok éjszakáján érdemes – és a lehetőségekhez, képességeikhez mérten iparkodó szervezőknek köszönhetően egyre érdekesebb – résztvenni. Még akkor is, ha olyan, amilyen. Akkor is, ha a látogatók viselkedése nagyon sokszor a kommunista sorokban tülekedőké…

 

Olvass még a múzeumok éjszakájáról:

Múzeumok éjszakája: kiábrándulástól a felfedezés öröméig

Bánffy György kormányzó otthonában fogadta a látogatókat

Iván fotói

És alant néhány az enyémek közül 🙂

Mit ér egy báró, ha fugadi?

szeptember 4, 2010 - 11:15 | interjú, Vélemény kategória | 12 hozzászólás
Címkék: , , , , , ,

Bánffy Farkassal a birtokkezeléstől a néptáncig

(Az alábbi írásom megjelent napilapomban, a Szabadságban, 2010. szeptember 4-én. Ide több fénykép fér 🙂 Zsolt fotóiból is válogattam.)

Fugad, Fehér megye. Nagyenyedtől tizenegynéhány kilométerre, a boráról és messze földön ismert borászáról (Csávossy György) híres Csombordot, a magyar népzene mindennapi szeretetéről nevezetes Magyarlapádot is elhagyjuk. Mintegy nyolcszáz lelkes román faluban haladunk, egyik útja végén oldalról érkezünk a fugadi kastélyhoz. Szemben velünk a kastélyhoz tartozó erdővel borított domboldal. Elhaladunk a hajdani személyzeti lakás mellett, ahol ma a nemsokára 29 éves báró Bánffy Farkas, a birtok kezelője lakik. A kastély – mások szerint kúria – erősen elhanyagolt állapotában is dísze a három domb határolta völgynek. A Bánffy család hat évvel ezelőtt vehette birtokába visszaigényelt tulajdonát, ám mintegy 30 ezer hektár földterületért még mindig folynak a visszaigénylési perek. A területek termelte jövedelemből futná a visszakapott családi kastélyok – műemléképületek – igen költséges teljes felújítására.

A fugadi birtokot a Bánffyak házasság révén szerezték meg, korábban a Tholdalagyaké volt. Bánffy Ferenc (1784-1839) két fia között úgy osztotta el a vagyont, hogy idősebb fia, János (1810-1873) a marosszéki Beresztelkét kapta, Dániel (1812-1886) pedig a Fehér megyei Fugadot. Kettejüket tartják a beresztelki, illetve a fugadi ágazatok alapítóinak. A fugadi születésű losonczi báró Bánffy Dánielnek Dezső nevű fia (1843-1911) Belső-Szolnok, Beszterce-Naszód és Szolnok-Doboka vármegyék főispánja, Magyarország miniszterelnöke volt. Az ő Kazimír nevű fia (1866-1922) Alsó-Fehér vármegye főispánja volt, tőle született Nagyenyeden az a Dániel (1893-1955), aki a két világháború között több mint húsz évig erdélyi birtokain gazdálkodott, majd vezető erdélyi politikusként 1940-1944 között földművelésügyi miniszter lett Budapesten. Miklós nevű fiának hét gyermeke közül az ötödik az 1981-ben született Bánffy Farkas, napjaink fugadi bárója.

A fugadi birtokot a Bánffyak házasság révén szerezték meg, korábban a Tholdalagyaké volt. Bánffy Ferenc (1784-1839) két fia között úgy osztotta el a vagyont, hogy idősebb fia, János (1810-1873) a marosszéki Beresztelkét kapta, Dániel (1812-1886) pedig a Fehér megyei Fugadot. Kettejüket tartják a beresztelki, illetve a fugadi ágazatok alapítóinak. A fugadi születésű losonczi báró Bánffy Dánielnek Dezső nevű fia (1843-1911) Belső-Szolnok, Beszterce-Naszód és Szolnok-Doboka vármegyék főispánja, Magyarország miniszterelnöke volt. Az ő Kazimír nevű fia (1866-1922) Alsó-Fehér vármegye főispánja volt, tőle született Nagyenyeden az a Dániel (1893-1955), aki a két világháború között több mint húsz évig erdélyi birtokain gazdálkodott, majd vezető erdélyi politikusként 1940-1944 között földművelésügyi miniszter lett Budapesten. Miklós nevű fiának hét gyermeke közül az ötödik az 1981-ben született Bánffy Farkas, napjaink fugadi bárója.

2002-ig iskola működött a boltíves ablakú, sok kisebb helyiségből álló ingatlanban, erről – és másról is… – árulkodnak az ábécé közvetlenül falra festett, színes rajzokkal illusztrált betűi is… Pedig a szemléltető anyag az újonnan épített iskolákban is kifüggeszthető, kartonra készítik. A két évvel

„Én fugadi vagyok” - Bánffy Farkas a magyarlapádi fiatalok körében (Fotó: Ferencz Zsolt)

„Én fugadi vagyok” - Bánffy Farkas a magyarlapádi fiatalok körében (Fotó: Ferencz Zsolt)

későbbi birtokbahelyezésig már ablakok sem maradtak, jó hazai szokás szerint minden mozdítható tárgynak lába kelt, a tető több helyen beázott. Az emeletet báró Bánffy Dániel (1896-1955), Farkas nagyapja építette 1937-ben. Az emeleti ablakok mindegyike fölött nemesi címer. Bánffy Dániel 1940-1944 között földművelésügyi miniszter volt, a világháború után már nem térhetett vissza Erdélybe, így maradt a család Magyarországon. Második feleségétől, Zichy Máriától hét gyermeke született, a legkisebb, Miklós hét gyermekének egyike az a Farkas, aki 2007-ben, a budapesti Műszaki Egyetemi képzésének befejezése után gondolt egyet, vásárolt másnap egy autót, és eljött birtokot irányítani.

Erdélyiek vagyunk – esti mese mellé családtörténet

A két oldalról lépcsőn megközelíthető főbejárat fölött latin felirat hirdeti az építkezés időpontját: 1812. A hátsó bejárat egyszerű pompája semmivel sem marad el a főbejáratétól. Az egyik szobában díszes faláda, néhány szekrény, üveglap alatt további két címer. Ezekről később kiderül, járdának valóból mentették meg, a csodával határos módon épségben megmaradt kövek szerint ezen a helyen már 1763-ban épület lehetett. Míves farácsos pad néz ki az ablakon, arra a két asztalra, amelyeket körbeül a gyűlésező magyarlapádi ifjúság, amely jó otthonra lelt Fugadon is. A szeptember elején esedékes, tavaly nagy sikerrel megteremtett falunapot szervezik. Van köztük tanár, tanító, óvónő, gyógypedagógus, pszichológus is. Bánffy Farkassal az ifjak nyilvánossága előtt beszélgetünk.

– A szüleinktől gyermekkorunk óta mindig azt hallottuk, hogy mi erdélyiek vagyunk, hogy ez volt, meg az volt, nagypapának itt volt, nagymamának ott volt, ide házasodtak, oda jártak, itt ezt csinálták, ott azt csinálták. Nemcsak a rendes esti mese járt nekünk a tévében, hanem volt egy vacsorai esti mese is, ami igazából rólunk szólt. Mikor befejeztem a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemet, másnap vettem egy autót, és lejöttem irányítani a birtokot, 2007-ben.

30 ezer hektárt kell visszaperelni

Három év alatt haladtak valamit?

– Van már tető az épületen, nem ázik, vannak ablakok és ajtók, a birtokot körülbelül megtízszereztük. A restitúciós törvény alapján vissza kellene adják a vagyont, ám ahogy a 102 éves nagynénikém megmondta, Románia utolérhetetlen abban, hogy olyan törvényeket hoz, amelyek nem jók. Vissza kellene ítéljék ezt a vagyont, aztán kitalálják, hogy mégse adják, akkor az ember perel, és úgy öt év múlva visszaadják. 2007-ben volt tíz hektár erdő és 50 hektár terület, most van 420 ha erdő, 300 ha legelő. Van még úgy 30 ezer hektár, ami visszajárna. A területek Szilágy, Maros, Hargita és Fehér megyében vannak. Én élvezem ezt a projektet, ez egy jó projekt, meg kell csinálni, megcsinálom, valahol állítanak egy kopjafát nekem… – mondja mosolyogva, általános derültséget keltve.

Mi a terv ezekkel a területekkel?

– Vissza kell szerezni őket, rendbe kell hozni, a legelőkről ki kell takarítani a bokrokat, az erdőkben létre kell hozni egy fenntartható erdőgazdálkodást. Különböző gazdálkodási módszerekkel ezt meg lehet oldani, adott klíma-, talaj- és erdőfajta alapján ezt el kell dönteni. Az épületeket konzerválni kell, amíg

Zsolt három fenti képén látszik, hogy iskola működött az épületben

Zsolt három fenti képén látszik, hogy iskola működött az épületben

nincs meg a tatarozásra a megfelelő összeg, ha sikerül az egész területet visszaszerezni, akkor egy év alatt mindent rendbe lehet hozni. Ezért is nem akarják visszaadni… Ott fent vagy öt épület van még – mutat az egyik dombra. – Vajdaszentiványon van egy másik kastély, két épület, meg egy malom.

Mi az elképzelés ezekkel az épületekkel, ha sikerül rendbetenni?

– Az alsó szinten két szobát saját célra használnánk, a többi közösségi célokat szolgálna, lesz ebédlő is, az emeleten vagy hat vendégszobát kialakítunk, hogy mindenki elférjen.

Magyarlapád, ahol az ifjúság hegedűszóra mulat

– A birtok igazgatása mellett hogyan fér meg a magyarlapádi tánccsoport irányítása?

– Nagyon csinosak a lányok… – mondja nevetve. – Egy arisztokrata származású ember ugyanolyan, mint egy vidéki származású ember. Van két lába, két füle meg két keze. Az, hogy nem közösen éltek a néppel, tévhit, amit a kommunizmus belevert az emberekbe. Az biztos, hogy nagyapám korábban kelt fel, mint akármelyik embere, ő volt a keresztapja minden egyes gyermeknek a birtokon, hogyha megdöglött valamelyik emberének a disznója, akkor ő azt visszavásárolta, mert neki kellett, hogy az az ember dolgozzon, most a munkaadónk nem fogja visszavásárolni a disznónkat, hogyha megdöglik. Akkor ők voltak a „multik”, most mások. Abban a rendszerben volt felelősségvállalás. Igenis a néppel együtt voltak. Nem hiába, hogy a helyi fiatalokkal problémáim akadnak néha, de az öregekkel soha, ők jönnek és boldogok, mesélnek és örülnek. A kommunizmusban felnőtt generáció nem érti az egészet. A kommunizmus elején fantasztikus gyorsasággal kicserélték a történelemkönyveket, és sajnos ezt 1990-ben nem tették meg, pedig igen szükséges lett volna, például azért is, hogy ne azt mondjuk 1956-ra: ellenforradalom. Felmenőim igazán együtt éltek a néppel, és közösen voltak egyek. Az, hogy én a tánccsoporttal foglalkozom, nem ezért van, mert úgy érzem, hogy nekem kell lennem a legnagyobb betyárnak. Nem vagyok profi (a legényes, amit a próbán láttunk, ennek ellentmond… – szerk. megj.), a gyerekek közül sokan jobban táncolnak, mint én, ám én többet láttam a világból, több táncegyüttest láttam, láttam, hogy egy profi tanár hogyan vezeti, tudom, mi az, amiben lehetne a táncosokat segíteni. Én nem tudok nekik új figurát tanítani, minden figurát ismernek.

Egy alkalommal idekerültem Lapádra egy táncházba, tánctábor volt éppen. Még nem tudtam táncolni, és láttam, hogy mindenki nagyon élvezi. Elgondolkoztam, hogy én miért punk-rock koncerteken ugrálok. Úgy döntöttem, megpróbáljuk a néptáncot, és megkérdeztem Budapesten a kicsi húgomat, mit szólna, hogyha elmennénk néptáncra. Kiderült, hogy ő már nagyon régóta szeretne, csak nem merte megkérdezni tőlem.

Később 9 hónapra Amerikába mentem nyelvet tanulni. Két hét után haza akartam jönni, mert életemben egy helyen volt honvágyam, ott… Annyira sületlenek az emberek, nincs kivel mit kezdeni. Az ottani barátaim adtak magyar néptáncos videokazettákat, akkor tanultam férfi táncokat, elég gyatrán, amikor hazajöttem, sokan röhögtek… Eljártam a lapádi néptánc táborokba, láttam, hogy vannak dolgok, amelyeket lehetne jobban szervezni, jobban megoldani, azokba próbáltam besegíteni (ma már ő a magyarlapádi Maros- és Küküllőmenti Néptánctábor főszervezője – szerk. megj.). Azt el kell mondanom, hogy Sipos Feri áll mindennek a háta mögött, nélkülem lehet tábort csinálni, nélküle nem.

Érdeklődnek-e a fiatalok, eljárnak a tánccsoportba?

Kastélycsendélet...

Kastélycsendélet...

– Tánctáborban négyéves kortól tanítunk. Nem mondom, hogy mindenki profi táncos a faluban, de mindenki tud valamennyire táncolni, az emberek szeretnek táncolni, és nem szégyellik. Nem tudok mondani egész Erdélyben még egy ilyen ezer lelkes kis falut, ahol 14 zenész van, és ahol a fiatalok, amikor beülnek a kocsmába, kikapcsolják a tévét, behozzák a hegedűt az autóból, és elkezdenek nótázni. Ilyen alapanyaggal igen egyszerű dolgozni.

XXI. századi báró, elfogadás és elutasítás között

Egyszer a fugadi iskolának pénzjutalmat kínált, a legjobb tanuló számára. A község polgármesterének hatására a borítékot visszaadták. Később az iskola képviselői megkeresték, támogatást kértek egy rendezvényükhöz. Ez a vegyesség jellemző a báró és a fugadi román közösség viszonyára. Akadnak, akik elfogadják, a legelőt használó szomszéd például fizetségként sajtot hoz. Akadnak lázadozók is, és sokan, akik „ufónak nézik”. Bánffy Farkasnak románul is sikerült megtanulnia, mint mondja, a szomszédoktól, az erdésztől, a fatolvajoktól…

Több címer is van a kastélyban

Több címer is van a kastélyban

Szárnyas griff a hunoktól

A kastélyban hat címert találunk, négyet az emeleti ablakok fölött (a Bánffyakét meg a családba beházasodó nemes családokét), kettőt a házban, üveglap alatt. A Bánffyaké a szárnyas griff karddal, amely még a család eredetlegendájára vezethető vissza.

– Amikor a hunokat kergették a besenyők (vagyis a hunok után kullogtak a besenyők, így mondják magyarul büszkébben), azok vezetője volt Tonuzoba. Őt a magyarok elkapták, élve eltemették, lóháton. Két fiát a hunok felnevelték, belőlük származnak a Bánffyak. Ez papíron csak a XI. századtól dokumentálható, előtte csak legendák maradtak, meg az, hogy Tonuzoba pajzsán is ez a szárnyas griff volt karddal. Ez a Bánffy címer, annyi különbséggel, hogy a grófi címeren kilencágú korona van, a bárói hétágú. A másik a Zeyk címer, Zeykfalvi Zeyk Zsuzsanna címere, aki Bánffy Ferencnek volt a felesége, ők építették az alsó szintet. A másik címer, ami ott van bent, az itt volt a földben összetörve, a kommunisták kidobták járdának és összetört, de szerencsére fejjel lefelé, így megmaradt, megtaláltuk, összerakta egy barátom, és kijött belőle a Tholdalagy és a Bánffy címer (itt azelőtt Tholdalagyak voltak, a Bánffyak házasság révén szerezték meg az egész birtokot). Az a címer 1763-ból van, tehát ahogy a műemléképítész is mondta, akkor itt már kellett lennie valaminek. A két háború között, 1932-től 37-ig nagyapám, báró Bánffy Dániel építette a felső szintet, az ő felesége volt Zichy Mária, kettőjük címere is ott látható.

Bánffy nem esküszik szőnyegen

Pókokon és denevéren kívül fecskék is laknak a kastélyban (Zsolt)

Pókokon és denevéren kívül fecskék is laknak a kastélyban (Zsolt)

A gyermekkori esti valóságmesékből újabb történet elevenedik meg:

– Volt olyan Bánffy, aki lázadást szervezett Mátyás király ellen, volt olyan, akit lefejeztek. Apafi Mihály lefejezte Bánffy Dénest, igaz, az volt a neve, hogy hírhedt Bánffy Dénes, valószínűleg nem azért, mert olyan jól viselkedett. Politikai ellenfelek voltak. Apafi megesküdött a rendeknek, hogy nem esik bántódása Bánffy Dénesnek, Teleki Mihállyal szövetkezve mégis elfogta és lefejeztette. Azóta a Bánffyak nem nevezik a gyereküket Mihálynak, ezért egy Bánffy Mihály sincs. Nem hiszem, hogy Bánffy Dénes másképp járt volna el fordított esetben. Egyébként kegyelmet kapott a császártól, de a követeket a kapun kívül tartották, amíg le nem fejezték, utána beengedték, s azt mondták nekik, hogy elkéstek. Anno Apafi Mihály azt mondta, hogy esküszik a földre, amelyen áll, de utána arra hivatkozott, hogy ő szőnyegen állt. A Bánffyak ezért nem esküsznek szőnyegen, és nem térdelnek le senki előtt. Esküvőn is olyan templomot keresünk, ahol nincs szőnyeg, vagy ha van, felhajtjuk.

Magyarország, Maros megye, Hargita és Fugad között hol is van otthon Bánffy Farkas?

– Ahogy a dal mondja, „mindenhol van egy pár jó barátom és néhány szerelmem”… Ott van a hálózsák a kocsimban. Hogy holnap hol alszom, nem tudom. Hol alszom, hol eszem, ez nekem nem probléma, megoldom. Ha sikerül visszakapni a Maros megyei területeket, akkor egy időre bizonyára oda kell költöznöm, de hétvégére mindenképpen hazajövök. Itt akarok maradni Erdélyben. Én fugadi vagyok.

*

Arisztokrácia?

Grófok, bárók. Ódon kastélyok, címerek, legendák, bálok, szerelmek, regényesség, véres csaták, példátlan hazaszeretet. Történetek a zsarnok földbirtokosról, léha, folyton mulatozó urakról, elbeszélések a népükért, embereikért, hazájukért áldozatokat is vállaló nemesekről. Szeretjük őket, rajongói vagyunk életpéldájuknak. Az ország vezetői, miniszterei, főispánjai voltak ők. Haragszunk rájuk, mert úgy véljük, a magyar történelem nagy veszteségeiért őket is, vagy elsősorban őket terheli a felelősség. Együttérzünk velük, mert embertelen bánásmódnak lettek áldozatai 1945 után. Valaki mondta egyszer: akárcsak édes anyánkat, haragunkban mégis nem tudjuk nem szeretni őket. Vitázhatunk végeérhetetlenül az arisztokrácia kapcsán, XXI. századi szerepvállalásuk, helyük kapcsán, meddő vita az. A hazatérő erdélyi nemes, a birtokkezelés „árnyékában”, ha akar, biztos pont lehet a magyarság számára, egy alvó közösséget felébreszthet, egy működő közösséget még nagyobb erővel összefoghat, támogathat, felvirágoztathat. Ettől lesz igazán méltóságos. Én az ilyenféléknek drukkolok.

Jó társasághoz kiváló környezet, de jó bor és jó lap is...

Jó társasághoz kiváló környezet, de jó bor és jó lap is...

Hétköznapi halhatatlanság

augusztus 22, 2010 - 06:03 | Fotók, Műemlékvédelem kategória | Hozzászólás
Címkék: , , , , , , , , , , ,
Fiatalok és idősek is kíváncsiak a temető titkaira

Fiatalok és idősek is kíváncsiak a temető titkaira

Mindannyian valamiféle halhatatlanságra törekszünk. Nők, férfiak, románok, svédek, görögök. Ültetünk egy fát, írunk egy könyvet, szülünk egy gyermeket. Jeleket hagyunk. Szeretteinknek kopjafákat, síremléket emelünk. Emlékezik rájuk a gyermekük, az unokájuk, esetleg dédunokájuk, aztán már csak a fa, a könyv marad, esetleg pár kép a családi albumban, mit néha fellapoznak utódaink, akikkel soha nem találkozhattunk. No meg a sírkő. Az emberek számára mindig fontos hely volt a temető. Nem véletlenül költöztettek el temetőt, ha építkezés közben sírokra bukkantak valahol, de arra is akadt példa, hogy felhagytak az építéssel azon a helyen. Tisztelet, áhítat, félelemmel vegyes babonaság övezte a néma csontokat. Sírrablás gyalázta néha. A XXI. században már nem vagyunk tekintettel másokra. Ma már csak saját halhatatlanságunk fontos. Pedig lassan mindenki könyvet ír, akármilyen is az, és a környezetvédelem lázában mindenki fát ültet. A másik halhatatlansága jelentéktelen. A másik könyve, a másik fája, gyermeke. Sírköve… Így hát hadd pusztuljon, vesszen, nyoma ne maradjon a gazdátlan csontoknak, semmi se tanúskodjon a sírgyalázásról, azon az egyszer két méteres hanton most kell megépítened a saját halhatatlanságodat, akárki maradványain keresztül. Pedig a halhatatlansághoz – a sajátodhoz is – elengedhetetlen a másik ember törődése: aki elolvassa a könyvedet, nem vágja ki a fádat, szereti-tiszteli a gyermekedet… (A képek rákattintva megnőnek.)


„Sóhajtson egy szivest aki itt el menyen”

Séta a 425 éves Házsongárdi temetőben

Hűs szellő enyhítette verőfényes melegben két, mintegy ötven fős csoport tett vezetett temetőlátogatást pénteken reggel a Házsongárdban, a Kolozsvári Magyar Napok keretében. A több mint négyszáz éves sírkertben Gaal György művelődéstörténész és Gergely Erzsébet, a pusztuló temető sírköveinek-kriptáinak megmentéséért létrehozott Házsongárd Alapítvány igazgatója vezette végig a vegyes korcsoportú, igen érdeklődő társaságot. Bár ezt is tervezték, román nyelvű idegenvezetésre végül nem volt szükség, ugyanis az egyetlen román részvevőnek a társa tolmácsolt. A csoportok néhány kriptába is bemehettek.

A piramis alakú Mauksch-Hintz kripta

A piramis alakú Mauksch-Hintz kripta

Bár a Házsongárdi temetőt műemléknek nyilvánították, furcsa módon a benne található sírkerteket, kriptákat egyenként nem tekintik műemléknek, s ez megpecsételi a sok évszázados, felbecsülhetetlen történelmi, művészeti, eszmei értékű sírok, kripták sorsát, megnehezíti azok megőrzését, tatarozását. A törvény igen korlátozó: sírhelyet csakis elsőfokú rokonnak lehet ajándékozni, végrendelettel, és annak érvényt is kell szerezni. Könnyebbség, hogy ma már a külföldön élők is a hazaiakkal azonos áron válthatják meg a sírokat, régebben ugyanis többezer eurós nagyságrendű összegeket kértek az országon kívül élőktől, így sokan nem váltották ki a családi sírokat. A valamilyen okból ki nem váltott régi sírokat elvileg nem lehetne bérbe adni, ha tehát ilyen sírt igényelnénk, a törvényre hivatkozva elutasítanak. Jó hazai szokás szerint viszont, ha a „megfelelő” személy igényel sírhelyet, megkaphatja, s ezzel együtt többnyire a régi sírkő is eltűnik. Az ilyen esetekről panaszt tett ugyan a Házsongárd Alapítvány, de mindeddig hatástalanul. A mentés érdekében a minisztériumhoz is fordultak már, többszáz sírhely műemlékké nyilvánítását is kérték, eredménytelenül. Addig, amíg a közigazgatás és a politika foglalkozni mer (hajlandó?) ezzel az üggyel, az alapítvány annyit tehet: összegyűjti a menthető sírköveket, tatarozza a sírhelyeket, igyekszik megismertetni a társadalommal e hely és e feladat fontosságát.

Új honfoglalás folyik itt, hiszen státusszimbólummá vált a Házsongárdba temetkezni, lehetőleg út mellé – hangzott el a látogatáson. A „honfoglalók” nemcsak a magyar sírokat nem kímélik: például a neves román író, Agârbiceanu sírjának kerítését nem tudták lefesteni, hiszen alig néhány centiméterre áll tőle az útra épített, szomszédos síremlék kerítése… Akadt már olyan sírkő is, amelyet értelmiségiek kezeiből mentettek ki. Az új sírhelytulajdonosok nem tartják fontosnak a sír előéletét, így például a Zeyk-kriptán ma már csak a román professzor neve szerepel.

„Ma nekem, holnap neked”

Gergely Erzsébet a Jósika Miklós író és Podmaniczky Júlia írónő síremlékét mutatja

Gergely Erzsébet a Jósika Miklós író és Podmaniczky Júlia írónő síremlékét mutatja

Egy vezetett temetői séta jó lépés az ilyen magatartásformák megváltoztatása felé. Pihenő a szemnek-léleknek. Élő történelemlecke, érdekes, változatos, ha mégoly fájdalmas is. Sétánk a lutheránus temetőben kezdődött, itt őrzik a Házsongárd legrégebbi, 1585-ből származó sírkövét, megmosolyogtató felirattal: „Ma nekem, holnap neked.” Mire a politikai rendszer lehetővé tette, és a társadalom oda érett, hogy a temető értékeit menteni próbálja, nagyon sok sírkőnek nyoma veszett. Akikről tudni lehet, hogy valamikor itt sírjuk volt, azok nevét őrzi a Magyar Tudományos Akadémia és a Házsongárd Alapítvány által 2002-ben állított emlékkő.

Eredeti zománc képek a kígyós Bethlen-kriptában

Eredeti zománc képek a kígyós Bethlen-kriptában

Még mindig a kígyós Bethlen-kriptában

Még mindig a kígyós Bethlen-kriptában

A Házsongárdban nyugszik a főtéri templomtorony építője, a repülő kerék feltalálója, és itt áll az I. világháborúban elhunyt kiskatona, Pista sírköve is, amely két világháborút átélt. Itt nyugszik Berde Áron, a Ferenc József Egyetem első rektora, Bartalis János költőnk, Kós Károly író, építész, és a sort még hosszasan folytathatnánk. Az arisztokrata kertben régi magyar nemesi családok nyughelyei sorakoznak, több igen megviselt állapotban. Mikók, Mikesek, Esterházyak, Csákyak, Bánffyak, Wassok, Wesselényiek… Láttuk a nemrég tisztázatlan körülmények között kigyúlt Béldi kriptát, megcsodálhattuk a kígyós Bethlen kripta eredeti zománc képeit. A Bethlen kripta a szerencsésebbek közé tartozik, hiszen családi sírhely lévén néhány éve megjavíttatták.

"Kék nefelejcs virágzik a tó partján"

"Kék nefelejcs virágzik a tó partján"

Dalszerző arisztokrata, Noé bárkája

Igazi kuriózumok, borzasztó, érdekes, furcsa történetek fűződnek az elhunytakhoz, életükhöz, haláluk körülményeihez. Tört végű oszlopszerű síremléke van Bánffy György arisztokrata nótaszerzőnek, tőle származik a „Kék nefelejcs virágzik a tó partján” kezdetű dal.

A második világháború végén hat embert mészároltak le az oroszok, Óvári Elemér családját.

A Mikó-Rhédey sírbolt

A Mikó-Rhédey sírbolt

Rhédey grófnő carrarai márvány-szobra

Rhédey grófnő carrarai márvány-szobra

A feltételezések szerint az igazi célpont Bánffy Miklós volt, akinek szerelme, Bornemissza Elemérné Szilvássy Karola az Óvári családdal szemben lakott, így az orosz támadók azt feltételezték, hogy Bánffy Miklós vele együtt az Óvári vacsorán tartózkodik. Egy másik méltánytalanság, hogy a református temetőt Bánffy Miklós adományozta a református egyháznak, a XX. század közepén államosították, ma a család bért fizet a sírhelyért, amelyet valamikor adományozott…

Rhédey Mária carrarai márványból készíttetett egészalakos szobra fekszik az alig 29 esztendősen, gyermekágyban elhunyt grófnő sírján. Férje, gróf Mikó Imre éppen Bécsbe vitte a székelyek kérését, amikor hitvese meghalt, s halálhíre a Bécsben fogott grófhoz csak fél év után jutott el.

Az alapítvány javíttatja az iktári Bethlen-kriptát

Az alapítvány javíttatja az iktári Bethlen-kriptát

A hattyús (libás) Bethlen-kripta

A hattyús (libás) Bethlen-kripta

A református egyház váltotta ki azt a síremléket, amely a temető mentsvára lehetne. A Gergely Erzsébet által „Noé bárkájának” nevezett síremlék a „hattyús” (a családban libásnak nevezett) iktári Bethlen családé volt, annak kihalása után a Bánffyaké lett. Kertjében több sírkövet őriznek már, egyfajta kőtár van alakulóban. Itt olvassuk egy feliraton: „Sóhajtson egy szivest aki itt el menyen”…

A kőtárba mentik a sírköveket

A kőtárba mentik a sírköveket

Kőtömb "Noé bárkájában"

Kőtömb "Noé bárkájában"

A temető nem kínál idegenvezetős látogatást az érdeklődőknek. Segítségünkre lehet Gaal György Tört kövön és porladó kereszten című kötete, de egy házsongárdi sétához vezetőt igényelhetünk Gergely Erzsébettől, a (004)0264-599-376-os telefonszámon.

A kedvezőtlen törvénykezés, a vandalizmus, a nemtörődömség, a mai kor holtakon és sírokon átgázoló magatartása dacára még mindig nagyon sok értéket őriz a Házsongárd. Még nem késő magunkénak érezni és menteni az utánunk érkezőknek.

*

Igaza van a húgomnak: a Házsongárd nem halottakkal van tele, hanem emberekkel, élettel, és fákkal, és történetekkel. Halhatatlanságu(n)khoz nekünk is társaknak kell lennünk.

WordPress.com ingyenes honlap vagy saját honlap létrehozása.
Entries és hozzászólás feeds.