Örökségünk szép diákőrei, Brüsszeltől Brüsszelig

március 22, 2016 - 13:46 | iskola, játék, Kolozsvár, Műemlékvédelem, Uncategorized kategória | Hozzászólás
Címkék: , , , , , , , , , , , , , ,

Brüsszel. Mást jelentett szombaton a kolozsvári diákoknak. Mást jelent ma.

DSC_1753_kissgabor

Annyi őszinte lelkesedést és örömöt közösségi rendezvényen ritkán látni, mint azon a pompás előadáson, amelyet a kolozsvári magyar iskolák diákjai adtak az általuk örökbefogadott műemlék épületekről. Úgy látszott, tényleg őszintén örül Horváth Anna is, hogy a közfelfogásban a lehurrogott, csömöröltető politikával egyenlőségjellel összekapcsolt RMDSZ most egy ilyen telitalálat kezdeményezést mondhat magáénak, mint az Örökségünk őrei – Fogadj örökbe egy műemléket program, amelyen talán még a legelszántabb ellenzéki sem találhat kivetnivalót. Hegedüs Csilla szerelmeket, csókokat, gyermekkori habos süteményeket emlegető és Winkler Gyula „szeretem Erdélyt, szeretem Európát” vallomásának révült elragadtatottságán nem is csodálkozom, a zsűri tagjaiként ők már tudták, hogy a diákcsapatok mekkorát alkottak az utóbbi félévben. Mert alkottak. Az elfuserált, tessék-lássék munkák országában ragyogóan megmutatták, hogyan is kell(ene) dolgozni. És milyen Európában, milyen Kolozsváron szeretnének élni.

Mi is ez a kétkarikás játék, az Örökségünk őrei? Hegedüs Csilla és Winkler Gyula kezdeményezésére született, a lényege: osztálytársakból vagy baráti társaságokból álló diákcsapatok ősszel kiválasztanak egy műemlék épületet, és fél éven keresztül azon dolgoznak, hogy azt minél szélesebb körben megismertessék, belföldön és külföldön egyaránt. A cél akár a turisztikai körforgásba bevinni a műemléket, vagy a huszonnegyedik órában figyelmeztetni annak pusztulására, mely folyamatba a közösséget is bekapcsolják, ami elsősorban a szórványban gyakorol igen értékes közösségépítő tényezőt. A féléves kampányt megyei, helyi döntők követik, nincs országos megmérettetés, hanem sok a nyeremény, főleg táborok. Bár az igazi nyeremény az út, amit a csapatok az örökbefogadás pillanatától a döntőig megtettek, és mindaz, ami a reflektorfények kihunyása után hétköznapjaikban következik.

A kampány és az előadás minden eszközt engedélyezett. Általában mindenki szórólapokon népszerűsítette műemlékét, látogatásokat vezetett csoportoknak, rajz és fogalmazásversenyeket hirdettek, filmeket forgattak, a szelfizés is divatos fogás volt, és persze a közösségi háló.

Farkas utcai templom almáspitével, himnusszal

pite

Készül Bornemissza Anna almáspitéje

A legalternatívabb bemutatót kétségtelenül az Apáczai-líceum tartotta. A kreativitás díjat is nekik adnám, no nem mintha a többi csapat ennek híján lett volna, hanem hát a semmiből mégiscsak látványosabb valamit kihozni, ráadásul hatásosan. Még nem telt el olyan túl nagyon sok idő, mióta Ruzsa Magdi mezítláb ment Európa elé, így hát még mindig szeretjük, ha így hozzák elénk az egyszerű alázatot, mint tették most a rövid fehér ruhás-inges apáczaisok: mezítlábasan a Farkas utcai templom „előtt”. Szinte nulla költségvetésből, egymásra helyezett, itt-ott festett kartondobozokból építették fel a templomot, kétméteresnél is magasabbra, ügyesen mozgatták azokat a színpadi koreográfiában. Négy gitárral énekeltek duettet, figyelemreméltó hanggal. Közösségépítésnek, de mókának sem lehetett utolsó megsütni Bornemissza DSC_1486_kissgaborAnna híres szakácskönyve alapján az almás pitét, annak rendje és módja szerint öreg almából, és filmre rögzíteni, mit mondanak a diákok a templomról (videók a Facebook oldalon). Beszélgettek érdekes emberekkel, például azzal, aki „olyan a papok között, mint a boncolóorvos az orvosok között”, de a templom restaurálásának részvevőjével is. A bemutató utáni kvízversenyen az apáczaisok lettek a legjobbak, ilyeneket tudtak Kolozsvárról, hogy mi az ájváj, hol van a Hóhérok hídja, mi a lábasház babonája, ki volt Biasini stb.

DSC_1504_kissgaborA Báthorysok nagy csapattal érkeztek, kisebbek és nagyobbak is jöttek, sőt a Kozmutza Flórából hallássérült diáktársaikat is elhívták, akik fekete pólóban, fehér kesztyűs kézzel jeleltek az előadás alatt. A jelbeszédhez a báthorysták is csatlakoztak, vagyis a közös munkának köszönhetően most már nekik is több fogalmuk van egy hallássérült mindennapjairól. Egészen élethűre sikerült embernagyságú Farkas utcai templomuk, egyik társuk élőben zongorázott a templomról költött himnuszukhoz, amelynek verselésében ugyan itt-ott a rím követelménye felülírta a ritmusét, de a szöveg igazán kedvesre sikerült. Egyedi ötlettel megrajzolták-mesélték a templom történetét, ezt a Draw my church videót is láthatjuk Facebook oldalukon. Ja, és androidra alkalmazást is készítettek örökbefogadottukról, itt letölthető. Na és ne feledjük, hogy ők voltak a verseny legkisebbjei, nyolcadikosok.

Elfuserált vasrudak a Román Színházban

DSC_1531_kissgabor.jpgA Református Kollégium csapata a Nemzeti (értsd kolozsvári román) Színházat fogadta örökbe. Na ehhez kellett egy jókora adag vakmerőség. Hiszen egy „magyar” intézménybe már a bejárás kieszközlése is egyszerűbb, több a belső ember, magyar ismerős, aki segítséget nyújthat. Az előcsarnokig így is sikerült eljutniuk, a pompás lépcsőkön Rómeó és Júlia paródiát (volt ám benne Petőfi és Arany János is meg egy túl igényes Rómeó) és hasonlóan ínyenc Hamletet adtak elő. Egész sor hazai és külföldi tévében és rádióban beszéltek a Nemzeti Színházról, Szabadkától Debrecenig és Kiskunhalastól Déváig vitték hírét, de még hollandoknak is meséltek az épületről. Facebook oldalukon előkerültek százéves előadások plakátjai, és Janovics Jenőről is beszélgettek a színház szakemberével. Humoros bemutatójukkal belakták a nézőteret is szombaton, egyszeribe „mindenféle jöttment népek” közé csöppentünk, akik leplezetlen őszinteséggel kiabálták be csípős kritikáikat az „elfuserált vasrudaknak” és „rossz fuszulykakarónak” titulált színésznőknek, de megismerkedtünk a színházigazgató Janovics Jenővel, aki fennköltet szólt hozzánk, és a szépen felépített rövid jelenetnek a csattanója is az egyik legsikerültebb volt: „A színház az mindenkié!”

Save Hotel New York

film

Villámcsődület

Azt hiszem, a leghatékonyabb médiakampányt a János Zsigmond Unitárius Kollégium folytatta. „Nagyon lehetett tudni róluk” Kolozsváron az utóbbi hónapokban, még a román sajtó is felfigyelt rájuk, egy csoportnyi magyar diákra – nem semmi (igaz, a Contit a román lakosság is sokkal inkább a magáénak érzi, mint mondjuk a főtéri katolikus templomot). Alighanem övék volt a legprofibb kivitelezés is, nem hiába vontak be szakembereket is a munkába (filmeseket, színis diákokat stb.). Azt a nyolc órányi filmanyagot, amelyből a 20 perces dokumentumfilm készült, mégiscsak nekik kellett leforgatniuk, a New York szállóhoz kapcsolódó lakossági emlékeket felkutatniuk. Fényképek és történetek, érzések és hangulatok kerültek elő. Facebook oldaluk igazi helytörténeti csemege, Save Hotel New York matricájukat hordozzák autók New Yorktól Kínáig, Afrikától Norvégiáig, de még indiai riksák is. Kampányuk csúcsa a villámcsődületük, amikor a Főtér sarkán sztárzenész megjelenésével Ercsey Feri zongorázni kezdte a New York, New Yorkot, majd harsona, trombiták, dob és énekes is csatlakozott hozzá, a könyvesbolt előtt kurtizánok legyeskedtek, miközben a pincérek egy kellemetlen vendéget alsógatyában kidobtak a szállóból az utcára, utána a nadrágját, cipőjét, bőröndjét… A járókelők fülig érő szájjal bámulták. Aki lemaradt, itt megnézhet erről egy videót.

DSC_1573_kissgaborHát körülbelül ugyanezt a hangulatot hozták az opera színpadán is. Zongorán a Szép város Kolozsvár, zöld pad, hangulatos utcalámpa, jelmezek. Bogdán Farkas az eredetinél is hitelesebb, lehengerlően őszinte rikkancsként nagyon megadta az alaphangot, és csak úgy röpködtek az elmés poénok. A látványos időutazás fokozódott: végzetes párbajt láttunk, a kontrasztoktól csak még hatásosabb deportálás-jelenetet, aranykorszakot kommunista lobogóval és egyenesen három román zászlóval a pionírindulóra táncikáló piros nyakkendősök kezében, aztán a Szabadság-cikket idézték a szálló eladásáról (nyomtatott sajtót temetők, agyonhajszolt újságírók: a csapatok gyakran idézték a korabeli napilapokat, és sokszor a DSC_1550_kissgaborSzabadságot 🙂 ), majd a háttérfüggönyön az utolsó filmkockák arról szóltak, ahogyan az angol nyelvű segítségkérő szlogent összerakják a Nyehó széteső szobáiból előkerült feliratokból. Csak jó pár perc után vettem észre, hogy a hang playbackről ment, élőben talán csak a rikkancs beszélt, és ez is előnyükre vált, nem rondított bele az előadásba a technika mikrofonokat megnyomorító ördöge.

Némafilm az Urániában

DSC_1595_kissgaborNa, utánuk lépjen színpadra valaki. A Brassai csapata az Uránia palotával csodákat művelt. A városközponttól félreesőbb, egykor botrányosan modern épületről és a kolozsvári mozizásról számtalan érdekes adatot bányásztak elő. Korabeli újságcikkeket arról, hogy felháborodtak a kolozsváriak az erkölcstelen szobrokon, így a kényes helyekre falevél került, arról, hogy a mozi hajnalán a kolozsvári közönség nem ismerte az etikettet, így nem vette le a kalapját a vetítések alatt. Megtudhattuk, hogy a palota tulajdonképpen a bevásárlóközpontok ősének tekinthető, hiszen bútorüzlet, cukrászda, húscsarnok stb. is volt a mozi mellett, az emeleten pedig luxuslakások, ráadásul sokak szerint a város első liftjét is az Urániában szerelték fel, az a lépcsőházzal együtt ma is páratlan látnivaló. A bemutatójuk sikerét bosszantóan csorbította a technika, úgyhogy az Urániában forgatott kétperces némafilmjüknek első 10 percét (mert színpadon ennyire kínos…) nem láthattuk, a Facebook oldalukon viszont megnézhetjük a teljes filmet. Senki se mondaná meg, hogy nem száz évvel ezelőtt forgatták!nema

Visszavonatozás 2070-ből

DSC_1617_kissgaborJól megmutatták nekünk az utolsóként színpadra lépők, hogy bizony sutba dobhatjuk a magyar tagozatos iskolákkal szembeni előítéleteinket (mert vannak, és még lesznek). A Ghibu magyar tagozatos diákjainak csoportja alighanem szoros versenyben lett második a JZSUK-val szemben. A kolozsvári vasútállomás várótermének falára az épület különleges történetét vetítették, máskor táncoltak a csarnokban. Üzenőfalukra ezt írta az egyik utas: „A kolozsvári vasútállomás több őszinte csókot látott, mint bármilyen anyakönyvvezető.” Színes kiadványt állítottak össze a vasútállomásról (innen letölthető), és a vonatozás illemtanát is megosztották velünk a Facebookon, így most már azt is tudjuk, hogy a vonaton nyugodtan megtarthatjuk a nyalánkságainkat, hiszen „Ha gyümölcsöt vagy bonbonokat eszünk, csak akkor kínáljuk meg útitársainkat, ha már beszédbe ereszkedtünk velük”. Pap Beáta 700 fagyispálcikából megépítette az állomás pontos mását, ezt láthattuk a színpadon is. 2070-ben vagyunk, négyfős diákcsapat utazna Nagyváradra. De véletlenül az idővonatra ültek, és éppen kétszáz évet utaznak vissza a múltba, amikor az első gőzös indult Kolozsvárról Nagyváradra, majd 1902-be, ahol éppen teljes pompájával zajlik az állomásépület avatóünnepsége. Ízletes beszédű „parasztok” kapaszkodnak fel a vonatra, nem is átallják ugyanbiza megmondani a 2070-ből érkezett leányzónak, hogy vegyen rendes ruhát magára. Csattanó párbeszédek, poénok, egy kis zónapörkölt a vasúti restiben, majd vissza a jelenbe, izé, jövőbe.

Függöny legördül, feladat elvégezve. Helyesebben, ahogyan innen látszik: feladat elkezdve. Mert ez a lendület, ez a hozzáállás és az utóbbi hónapok munkája gyökeret eresztett, energiákat mozgatott meg, lelki húrokat pendített, nem fog véget érni, nem érhet véget. Ez az intenzív élmény valamennyire mindenkit megváltoztatott, barátságokat, emberi kapcsolatokat teremtett, elindított egy fiatalt egy szakma irányába, unalmas felnőtti hegyi beszédeken túl a megtapasztalás erejével életre keltette, táplálta bennük a közös értékeinkért érzett felelősséget. És elég erős ahhoz, hogy függőséget teremtsen. Jó látni, hogy az annyiféleképpen végzetesen megnyomorított oktatási rendszerünkben mégis teremnek, megmaradnak ilyen kiváló fiatalok tucatjával, százával, és akadnak még nevelők, akik ebben mentoraik tudnak lenni.

A legjobbak díja: brüsszeli kirándulás. Teljesen mást jelentett szombaton. És teljesen másképp gondolunk rá ma. Nem ezt akarjuk. Hanem azt, ami jelen írás első és utolsó bekezdése közötti részben szerepel.

kocka

Reklámok

Kolozsvár szupertitkos vakolathadjárata

január 12, 2016 - 10:58 | Kolozsvár, Műemlékvédelem, Uncategorized kategória | 3 hozzászólás
Címkék: , , , , , ,
nyeho3

Egy ilyen fotó alapján rekonstruálni? (New York/Continental Szálló)

Az emberélet fontosabb. Első helyen áll. Téged is aggasztana, ha tudnád: a városban sétálgatva vagy sietve, a járdán lépten-nyomon fejedbe eshet egy tégla. Egy gipszszobor. Egy gyámkő. Legyen akármilyen díszes. Akármilyen régi. Bármily értékes. Akármennyire történelem. Bármennyire egyedi. Pótolhatatlan. Sorsokat, történeteket, titkokat hordozó. Hiszen minden emberélet is pótolhatatlan. Megismételhetetlen lehetőségeket, ígéreteket, megváltásokat hordoz.

A megfelelő törődés hiánya áldozatokat szed. A virág elpusztul, ha nem öntözöd. A gyermek elsorvad, ha nem szereted. A kapcsolatok megbomlanak, ha nem figyelsz a másikra. Ha soha nem keresik egymást, szétsodródnak az egykori barátok. A kopjafák eltűnnek, ha soha nem mész a temetőbe, és idegen fejfák nőnek a helyükbe. A házak elromosodnak, ha nem javítgatjuk.

Van visszaút. Van utolsó pillanat. Amikor éppen még minden visszafordítható. Megmenthető. Ha fontos neked. Nekünk. És nekik is.

Európa, a vén kontinens, tele van nagyvárosokkal, nem száz, nem ötszáz, de sokszor ezer, kétezer éves kövekkel, díszes épületekkel, emlékekkel, amelyeknek sok romboló viszontagságot kellett túlélniük, s lyukasra rágta őket az idő. Mégsem bontották el tömegesen egy öreg település díszeit. Nem tették tucatjával feketelistára Európa épített örökségét egy angol, német, olasz városban. Nem kezdték el a sérült épületeket helyrehozhatatlanul lecsupaszítani a veszélyesen meglazult „felesleges sallangoktól”. Nem. Bécs, Berlin, London, Róma tatarozott. Megmentett. Kijavított. Akár a sajátjaik voltak azok, akár a háborús határmódosításokkal örökül kapott „idegen” kultúrák emlékei, egykori uralkodó fennhatóságok által létrehozott műemlékek – mint például Kolozsvár belvárosa. Annál inkább így kellene lennie az emberiség legbőségesebbnek ítélt 21. századában, a feltétlen jólét évtizedeiben.

Az emberéletek védelmére való törekvés nem jelenthet egyet a megoldások, eszközök válogatatlanságával. Nem zárja ki a megfontoltságot. A szakmai gondoskodást. Nem egyenlő az elhamarkodottsággal. A kolozsvári önkormányzat ilyetén megoldását nem értékelhetjük másnak, mint egyértelmű kampányfogásnak. Sajnálom, de teljesen annak látszik. Választási évben egy kétségtelenül súlyos gondot azonnali megoldással kezel – többéves vérszegény kezdeményezéseket, megoldási próbálkozásokat felgyorsítva. A gyorsaság dicséretes. Az eljárás szakmaisága nulla.

Ami az épületen rozoga, azt eltávolítják. Akár a jégcsapokat – nyilatkozta egy illetékes… Azt mondják, eltávolítás előtt fénykép készül a veszélyes épületelemekről. Tényleg készül. Szerény fényképezőgépekkel, tíz-húsz méter távolságról, alulnézetből. Azt mondják, ami menthető, azt tárolják, majd rekonstruálják és visszahelyezik az eltávolított elemeket. Amire állításuk szerint még a pénzük is megvan – Romániában ez igen fontos részlet. Ha nem lettünk volna tanúi, mi zajlott műemlékileg Kolozsváron az utóbbi huszonöt évben, akkor mindezt szikrányi gyanakvás nélkül elhinnénk, nyugodtan hátradőlnénk, és örvendezve várnánk a restaurálást.

Én nem vagyok nyugodt.

Ahogy a zöldfülű komolyzenei koncertlátogató beletapsol a zeneműbe a tételek között, ugyanúgy a turista is másképpen fényképez egy épületet. A művészettörténész, az építész tudja, hogyan kell egy építészeti elemet úgy fényképeznie, hogy annak alapján élethűen rekonstruálni lehessen azt. A jelenlegi beavatkozásoknál használt módszer vitathatatlanul turistás. Nem építészeti szakemberek fényképeznek, már a fényképezés szöge sem megfelelő. Mintha csak azért történne a kattintás, hogy az erre tett ígéretet lehessen kipipálni.

Nyilatkozatából ítélve a művelődési miniszter is úgy tudja, az egyezség értelmében az építészeti elemeket meg kell őrizni későbbi felhasználás céljából. Erre is ígéretet tettek. Féltucatnyi épületből eleddig alig három darab díszítőelemet vittek el, mintha csak mintának, vagy a látszat kedvéért. A Kossuth Lajos utcai épületről csak egyetlen gyámkövet vittek, több társát leverték, mert rögzítésük meglazult, s így azok aláhullva a magasból, porrá törtek a járdán. Pedig egyébként maga a gyámkő akár jó, menthető állapotban is lehetett volna, de ezt nem tudjuk sem megerősíteni, sem cáfolni, hiszen a kosárban csak a rendelkezést végrehajtó tűzoltók emelkedtek a magasba, szakemberek sosem. Ma a Deák Ferenc/Eroilor utcában az eltávolított vakolatdarabok estükben a szobrokat is megrongálták…

Arra számítanak, hogy úgyse fogja majd senki számonkérni? Úgyis édeskevesen fognak emlékezni arra, pontosan milyen ablakkeretek, gyámkövek, feliratok, domborművek díszelegtek az épületeken, bizonyítani még kevesebben tudják majd, és egyébként sem lelnek lelkes (és esetleg kellemetlenül elégedetlenkedő) követőtáborra, hiszen az emberek az életükkel vannak elfoglalva, nem efféle közügyekkel. A hangoskodók majd elcsitulnak. És addigra a választások le is jártak. Problem solved.

Mind a mai napig nincs világos kommunikáció a városháza felől arról, hogy pontosan milyen (állami és/vagy magán) tulajdonú ingatlanokat érint a beavatkozás – erre csak a két nehezen megszerzett szerény listából nyerhetünk némi választ: magántulajdonoknál is beavatkoznak. Omlásveszélyes ingatlan minden tulajdonkategóriában akad. Százával. Gyakorlatilag szinte a egész belvárosra hasonló sors várhat akár, hiszen közel 600 javításra szoruló épületet azonosított egy korábbi listán a városháza. Bár ajánlottak a szakemberek más megoldásokat is, valóban siralmas látvány lenne, ha minden kockázatos épületet felállványoznának vagy esetleg hálóval takarnának – ezekből lenne jóval több… A „csomagolástól” nem lehetne látni a plakátokon hirdetett választási ígéreteket.

A műemléképületek megfelelő tatarozása különleges anyagokat, speciális módszereket, sajátos technológiákat igényel, ez nagyon sok pénzbe kerül, nem tehető egy lapra egy huszadik századi lakóház javításával. Annyi pénze a városnak, az államnak sem lehet, hogy minderről egyszerre gondoskodjon – főleg, hogy annyi más hiányosságról kell gondoskodnia. Mégis balkáni megoldás bírságokat ígérő törvényekkel, ugyan kedvezményes, de a magánszemély tulajdonosok zöme számára megtéríthetetlen hitelekkel, barátságtalan/vállalhatatlan feltételekkel (ingatlangarancia) és kifizetési megoldásokkal próbálni orvosolni az omladozó város gondját. Mert ugyan magántulajdon lehet az a palota, de valahol a városé is: a város arcát szépíti vagy torzítja, a város turistáit vonzza, a város összképét meghatározza. Szomorú, hogy egy város, egy ország csak ennyire képes. A magánszemély gondolkodhat a mában, a túlélésben, de a városvezetésnek távlatokban kell(ene) terveznie és cselekednie, nem választástól választásig, ráadásul mindig egy lépéssel előrébb kell(ene) járnia.

Boc listái amúgy szupertitkosak. Legalábbis mind a mai napig nem hozták nyilvánosságra, bár újságírókként ismételten kértük. A nyilatkozatokban a polgármester 43-as listáról beszél, annak semmi nyoma. Láttunk egy jegyzéket 12 Ferenc József/Horea úti címmel, és hétfőn Horváth Anna hivatalától kaptunk egy másikat 18 épülettel, ami viszont a 12-es listának csak a töredékét tartalmazza. A ma megbontott Deák Ferenc utcai épület természetesen egyik listán sem szerepel… De ez még akkor sem lenne 43. A sajtóosztály azt mondja: semmiféle jegyzék nem áll rendelkezésükre, amit megküldhetnének. A helyszínen dolgozó csapatok felügyelői sem tudnak semmiről, még óvatosabbak, ők azt mondják: a városházán reggel kapják meg az aznapi feladatot, az aznapi címet, és mindig más csapatot küldenek ki. Tiszta FBI.

Túl sok a kérdőjel, a titokzatoskodás, és túlontúl sok a rossz tapasztalat, a hanyag munka Kolozsváron. Lehet, hogy holnap a Mátyás király szülőházán találnak veszélyes elemet (no, nem a Funar táblájára gondolok, bár elég veszélyes az is…). Esetleg a Bánffy palotáról kezdik leverni a potyogásukat megelőzendő évek óta hálóval, vasrúddal rögzített szobrokat. Vagy a főtéri templomhoz nyúlnak hozzá, ott nemrég bent omlott le egy jókora darab vakolat. Mindeddig az illetékesek nem tudtak meggyőzni arról: nem történik helyrehozhatatlan intézkedés. És ha csak a 18-as listát nézzük: ott szerepel az aranyműves ház, a Hintz-patika és a Széki palota is. Elég fontosak neked? Nekünk? De mindenekfelett: nekik?

Királymese az igazságosról

január 20, 2011 - 22:34 | Műemlékvédelem, Nemzeti kisebbség kategória | 4 hozzászólás
Címkék: , , , , , ,

Hajaaaj, hol volt, hol nem volt, volt egyszer, nagyon régen egy város, amelyet kincsesnek mondottak hetedhét határon, mert kincsesnek szerették a benne lakó nemzetségek. Történt egyszer tiszta véletlenül, hogy ennek a városnak a szívében, csendes utcácska szerénypompás házában fiúgyermek született, akiből később hatalmas nagy király lett. Mátyás volt a neve, de erősen hozzá tartozott az igazságos megnevezés is. Azt tartja a szóbeszéd, hogy erősen szerette magyar népe ezt a királyt, s alighanem valami kis valóság csak megbúvik ebben, hiszen se szeri, se száma az igazságos királyról szóló meséknek, így aztán minden magyar gyermek ismeri ezt a mesebeli-valóságos királyt. No, de a valóságos királyok, ha mégoly nagy mesehősök is, egyszer csak elfogyasztják életük kanócát, s búcsút vesznek tróntól, néptől, hazától, elmennek keresni a végső igazságot.

A nép azonban nem feledte. Folyton mondták, egyre csak duruzsolták a meséket gyerekszobáról gyerekszobára, fázós vályogházban, falusi iskolában, kényelmes polgári lakosztályban, előkelő nemesi palotában. Évszázadok jöttek, évszázadok mentek, már korszaknyi idő is eltelt a Király halála óta, amikor a kincses szülőváros merészet gondolt: szobrot állíttat a harcos-tudós hatalmasságnak. Tíz évig gyűjtögették a pénzt, aztán kihirdették széles e vidéken: ki a legtetszetősebb mesterművet készíti, azé a dicsőség. Alaposan megválogatták ám a mesterművészeket, mígnem kiválasztották azt a hármat, s azok közül is azt a legegyetlenebbet, akinek neve – Fadrusz János – innentől fogva egybeforrott az igazságos királyéval. Eltelt még néhány év, és a szobor még időben elkészült.

Volt nagy öröm hetedhét országban, ki is tűzték a népünnepély időpontját, de a dolgok már akkor, száz évvel ezelőtt is olyan tehetségesen összekacifántoskodták magukat, hogy a nyármeleg szeptemberből levélhullató október lett, mire kihirdethették a szoboravatás biztos napját. Meglátszott akkor ám, hogy 400 év alatt mennyi mese hangozhatott el az igazságosról, hogy a nép mindenkoron dédelgetetten ragaszkodik a csodákhoz, hogy gyermeke-felnőttje ott nevelgeti magában a kőlevest, a kolozsvári bírót, a budai kutyavásárt, hogy majd egy nap megköszönje-ünnepelje a vélt-valós örökségajándékot. Hemzsegett a nép a téren, zászlókkal, messzi földről jöttek, a politikus, az attól népszerűbb író, a rajongott mesemondó, és volt nagy ünnepség, napokig nyüzsgött az utca és a házak és a lelkek.

Aztán csend lett. Háború lett. Országhatárokkal költözött a mozdulatlan szobor egyik világból a másikba, harmadikba, sokadikba. Kicsit elárvult. Hosszú évekre visszahúzódott a gyerekszobákba, ott is csak suttogva emlegették, de nem baj, így illik a mesékhez. Lerombolni azért senki sem merte, hát időnként új táblákat aggattak rá, hogy alibije legyen, létjogosultsága legyen, no meg így üzengették egymásnak, hogy itt most éppen ki az úr. Sokan sokféleképpen küzdöttek érte, ellene. Egyszer aztán hirtelen beleöregedett. S ez a legújabb olyan-amilyen világ tudta, hogy segítenie kell. A gyógyuláshoz pénz kellett, talán több mint a teremtéshez. Pénz, tervek, szakemberek, és idő. Olyan sok pénz, hogy néhányszor kifutottunk az időből. Sokan már aggódtak: gyógyíthatatlan ez a betegség, pusztulás lesz a vége most már bizonyosan. Aztán került pénz is, sokféle nemzet sokszínű zsebéből, került sok jóakaró doktor, s a beteg ma végre szebben virít, mint újkorában. Csak az ünnepséggel került egy kicsi gond. Mindenki máskor akarta. Kettő, három, négyféle időpontban akarta. Szerencsére azon senki sem vitatkozott, hogy kinek van inkább joga akarni… Csak azt furcsállom egy kicsit, hogy a városvezetés mintha sohase akarná.

A kincses városnak újságja is volt ám, ahogy illik, s abban ugyanbiza egyszercsak napvilágot látott egy iromány: abban mindenféle fontos ember elmondja, hogy akkor hogyan is legyen hát, mikor lett légyen az ünneplés. A kisbíró valami ilyesfélét talált mondani: neki ugyan majdnem mindegy, de ünnepeljünk már milyentes lehet, az istenért, mert ha nem, az istenadta nép megtanítja majd az urakat szőlőt kapálni, s újfent felavatja a királyszobrot. Aranyat beszélt ez az ember, vagy micsoda, de hogy, hogy nem, alig telt el három nap – ennyi szokott a mesében, na –, hát hírül adatik a virtuális világban, hogy 2011. január 20-án, semminek se az évfordulóján, pár perces villámcsődülettel (ok, flashmob! – a magyarítást a rádiós kollégáktól vettük át, nekünk tetszik :)) gyerünk a térre szobrot avatni.

Talán százan lehetünk, főleg fiatalok. Öt óra előtt két perccel szemünk elé emeljük a fehér papírlapot, rongyot, lepedőt, hogy eltakarja a szobrot. A templomtorony ötórai harangkondulásakor elhullatjuk a leplet, s megtapsoljuk a felavatott szobrot. Micsoda bolond társaság! Nevetünk. Ránézünk a szoborra. Aztán egymásra. A többiekre. Kisgyerek, magyar öregúr, modern román nagymama. Mosolyog mind a friss hó borította téren. Egy, talán fél percig tart a taps. Felvillan az a régesrégi gyermekugrató móka: melyik kezével emeli Mátyás a kardját? A lovának melyik lába van a levegőben…?

Hát, isten hozott, Mátyás, idehaza, a huszonegyedik században!… Felavattunk! Ott topogunk a latyakosodó hidegben. Valahogy mégsem akarózik elmenni. Kevés volt az a három percnyi ünneplés. Halljátok? Mégiscsak jó volna megegyezni valahogy…

 

 

Ezek csak az én mobilos fotóim, szebbek, jobbak, többen vannak a Szabadság honlapján.

Hétköznapi halhatatlanság

augusztus 22, 2010 - 06:03 | Fotók, Műemlékvédelem kategória | Hozzászólás
Címkék: , , , , , , , , , , ,
Fiatalok és idősek is kíváncsiak a temető titkaira

Fiatalok és idősek is kíváncsiak a temető titkaira

Mindannyian valamiféle halhatatlanságra törekszünk. Nők, férfiak, románok, svédek, görögök. Ültetünk egy fát, írunk egy könyvet, szülünk egy gyermeket. Jeleket hagyunk. Szeretteinknek kopjafákat, síremléket emelünk. Emlékezik rájuk a gyermekük, az unokájuk, esetleg dédunokájuk, aztán már csak a fa, a könyv marad, esetleg pár kép a családi albumban, mit néha fellapoznak utódaink, akikkel soha nem találkozhattunk. No meg a sírkő. Az emberek számára mindig fontos hely volt a temető. Nem véletlenül költöztettek el temetőt, ha építkezés közben sírokra bukkantak valahol, de arra is akadt példa, hogy felhagytak az építéssel azon a helyen. Tisztelet, áhítat, félelemmel vegyes babonaság övezte a néma csontokat. Sírrablás gyalázta néha. A XXI. században már nem vagyunk tekintettel másokra. Ma már csak saját halhatatlanságunk fontos. Pedig lassan mindenki könyvet ír, akármilyen is az, és a környezetvédelem lázában mindenki fát ültet. A másik halhatatlansága jelentéktelen. A másik könyve, a másik fája, gyermeke. Sírköve… Így hát hadd pusztuljon, vesszen, nyoma ne maradjon a gazdátlan csontoknak, semmi se tanúskodjon a sírgyalázásról, azon az egyszer két méteres hanton most kell megépítened a saját halhatatlanságodat, akárki maradványain keresztül. Pedig a halhatatlansághoz – a sajátodhoz is – elengedhetetlen a másik ember törődése: aki elolvassa a könyvedet, nem vágja ki a fádat, szereti-tiszteli a gyermekedet… (A képek rákattintva megnőnek.)


„Sóhajtson egy szivest aki itt el menyen”

Séta a 425 éves Házsongárdi temetőben

Hűs szellő enyhítette verőfényes melegben két, mintegy ötven fős csoport tett vezetett temetőlátogatást pénteken reggel a Házsongárdban, a Kolozsvári Magyar Napok keretében. A több mint négyszáz éves sírkertben Gaal György művelődéstörténész és Gergely Erzsébet, a pusztuló temető sírköveinek-kriptáinak megmentéséért létrehozott Házsongárd Alapítvány igazgatója vezette végig a vegyes korcsoportú, igen érdeklődő társaságot. Bár ezt is tervezték, román nyelvű idegenvezetésre végül nem volt szükség, ugyanis az egyetlen román részvevőnek a társa tolmácsolt. A csoportok néhány kriptába is bemehettek.

A piramis alakú Mauksch-Hintz kripta

A piramis alakú Mauksch-Hintz kripta

Bár a Házsongárdi temetőt műemléknek nyilvánították, furcsa módon a benne található sírkerteket, kriptákat egyenként nem tekintik műemléknek, s ez megpecsételi a sok évszázados, felbecsülhetetlen történelmi, művészeti, eszmei értékű sírok, kripták sorsát, megnehezíti azok megőrzését, tatarozását. A törvény igen korlátozó: sírhelyet csakis elsőfokú rokonnak lehet ajándékozni, végrendelettel, és annak érvényt is kell szerezni. Könnyebbség, hogy ma már a külföldön élők is a hazaiakkal azonos áron válthatják meg a sírokat, régebben ugyanis többezer eurós nagyságrendű összegeket kértek az országon kívül élőktől, így sokan nem váltották ki a családi sírokat. A valamilyen okból ki nem váltott régi sírokat elvileg nem lehetne bérbe adni, ha tehát ilyen sírt igényelnénk, a törvényre hivatkozva elutasítanak. Jó hazai szokás szerint viszont, ha a „megfelelő” személy igényel sírhelyet, megkaphatja, s ezzel együtt többnyire a régi sírkő is eltűnik. Az ilyen esetekről panaszt tett ugyan a Házsongárd Alapítvány, de mindeddig hatástalanul. A mentés érdekében a minisztériumhoz is fordultak már, többszáz sírhely műemlékké nyilvánítását is kérték, eredménytelenül. Addig, amíg a közigazgatás és a politika foglalkozni mer (hajlandó?) ezzel az üggyel, az alapítvány annyit tehet: összegyűjti a menthető sírköveket, tatarozza a sírhelyeket, igyekszik megismertetni a társadalommal e hely és e feladat fontosságát.

Új honfoglalás folyik itt, hiszen státusszimbólummá vált a Házsongárdba temetkezni, lehetőleg út mellé – hangzott el a látogatáson. A „honfoglalók” nemcsak a magyar sírokat nem kímélik: például a neves román író, Agârbiceanu sírjának kerítését nem tudták lefesteni, hiszen alig néhány centiméterre áll tőle az útra épített, szomszédos síremlék kerítése… Akadt már olyan sírkő is, amelyet értelmiségiek kezeiből mentettek ki. Az új sírhelytulajdonosok nem tartják fontosnak a sír előéletét, így például a Zeyk-kriptán ma már csak a román professzor neve szerepel.

„Ma nekem, holnap neked”

Gergely Erzsébet a Jósika Miklós író és Podmaniczky Júlia írónő síremlékét mutatja

Gergely Erzsébet a Jósika Miklós író és Podmaniczky Júlia írónő síremlékét mutatja

Egy vezetett temetői séta jó lépés az ilyen magatartásformák megváltoztatása felé. Pihenő a szemnek-léleknek. Élő történelemlecke, érdekes, változatos, ha mégoly fájdalmas is. Sétánk a lutheránus temetőben kezdődött, itt őrzik a Házsongárd legrégebbi, 1585-ből származó sírkövét, megmosolyogtató felirattal: „Ma nekem, holnap neked.” Mire a politikai rendszer lehetővé tette, és a társadalom oda érett, hogy a temető értékeit menteni próbálja, nagyon sok sírkőnek nyoma veszett. Akikről tudni lehet, hogy valamikor itt sírjuk volt, azok nevét őrzi a Magyar Tudományos Akadémia és a Házsongárd Alapítvány által 2002-ben állított emlékkő.

Eredeti zománc képek a kígyós Bethlen-kriptában

Eredeti zománc képek a kígyós Bethlen-kriptában

Még mindig a kígyós Bethlen-kriptában

Még mindig a kígyós Bethlen-kriptában

A Házsongárdban nyugszik a főtéri templomtorony építője, a repülő kerék feltalálója, és itt áll az I. világháborúban elhunyt kiskatona, Pista sírköve is, amely két világháborút átélt. Itt nyugszik Berde Áron, a Ferenc József Egyetem első rektora, Bartalis János költőnk, Kós Károly író, építész, és a sort még hosszasan folytathatnánk. Az arisztokrata kertben régi magyar nemesi családok nyughelyei sorakoznak, több igen megviselt állapotban. Mikók, Mikesek, Esterházyak, Csákyak, Bánffyak, Wassok, Wesselényiek… Láttuk a nemrég tisztázatlan körülmények között kigyúlt Béldi kriptát, megcsodálhattuk a kígyós Bethlen kripta eredeti zománc képeit. A Bethlen kripta a szerencsésebbek közé tartozik, hiszen családi sírhely lévén néhány éve megjavíttatták.

"Kék nefelejcs virágzik a tó partján"

"Kék nefelejcs virágzik a tó partján"

Dalszerző arisztokrata, Noé bárkája

Igazi kuriózumok, borzasztó, érdekes, furcsa történetek fűződnek az elhunytakhoz, életükhöz, haláluk körülményeihez. Tört végű oszlopszerű síremléke van Bánffy György arisztokrata nótaszerzőnek, tőle származik a „Kék nefelejcs virágzik a tó partján” kezdetű dal.

A második világháború végén hat embert mészároltak le az oroszok, Óvári Elemér családját.

A Mikó-Rhédey sírbolt

A Mikó-Rhédey sírbolt

Rhédey grófnő carrarai márvány-szobra

Rhédey grófnő carrarai márvány-szobra

A feltételezések szerint az igazi célpont Bánffy Miklós volt, akinek szerelme, Bornemissza Elemérné Szilvássy Karola az Óvári családdal szemben lakott, így az orosz támadók azt feltételezték, hogy Bánffy Miklós vele együtt az Óvári vacsorán tartózkodik. Egy másik méltánytalanság, hogy a református temetőt Bánffy Miklós adományozta a református egyháznak, a XX. század közepén államosították, ma a család bért fizet a sírhelyért, amelyet valamikor adományozott…

Rhédey Mária carrarai márványból készíttetett egészalakos szobra fekszik az alig 29 esztendősen, gyermekágyban elhunyt grófnő sírján. Férje, gróf Mikó Imre éppen Bécsbe vitte a székelyek kérését, amikor hitvese meghalt, s halálhíre a Bécsben fogott grófhoz csak fél év után jutott el.

Az alapítvány javíttatja az iktári Bethlen-kriptát

Az alapítvány javíttatja az iktári Bethlen-kriptát

A hattyús (libás) Bethlen-kripta

A hattyús (libás) Bethlen-kripta

A református egyház váltotta ki azt a síremléket, amely a temető mentsvára lehetne. A Gergely Erzsébet által „Noé bárkájának” nevezett síremlék a „hattyús” (a családban libásnak nevezett) iktári Bethlen családé volt, annak kihalása után a Bánffyaké lett. Kertjében több sírkövet őriznek már, egyfajta kőtár van alakulóban. Itt olvassuk egy feliraton: „Sóhajtson egy szivest aki itt el menyen”…

A kőtárba mentik a sírköveket

A kőtárba mentik a sírköveket

Kőtömb "Noé bárkájában"

Kőtömb "Noé bárkájában"

A temető nem kínál idegenvezetős látogatást az érdeklődőknek. Segítségünkre lehet Gaal György Tört kövön és porladó kereszten című kötete, de egy házsongárdi sétához vezetőt igényelhetünk Gergely Erzsébettől, a (004)0264-599-376-os telefonszámon.

A kedvezőtlen törvénykezés, a vandalizmus, a nemtörődömség, a mai kor holtakon és sírokon átgázoló magatartása dacára még mindig nagyon sok értéket őriz a Házsongárd. Még nem késő magunkénak érezni és menteni az utánunk érkezőknek.

*

Igaza van a húgomnak: a Házsongárd nem halottakkal van tele, hanem emberekkel, élettel, és fákkal, és történetekkel. Halhatatlanságu(n)khoz nekünk is társaknak kell lennünk.

Főtérrendezés, gyerekszájjal

április 27, 2009 - 05:34 | Gyermekek – szülők, Műemlékvédelem, Nemzeti kisebbség kategória | 3 hozzászólás
Címkék: , , , ,

Csípős reggeli iskolába igyekvés, a Főtéren haladunk át éppen. Észleljük, hogy nyugati és déli oldalát jókora részen palánkkal elkerítették. Magyarázom Ákosnak, hogy átrendezik Kolozsvár főterét, nézzük meg jól, mert ilyennek már nem fogjuk sokáig látni, és nem biztos, hogy az új arculat tetszik majd nekünk. Kiderül, hogy egészen elnézőre szoktatott ez az ultratoleráns kisebbségi politizálás, aminek köszönhetően mi, felnőttek többsége, már nem is zúgolódunk túlzottan, amiért a Mátyás szoborcsoport idestova egy éve rút deszkaállvány lécei közül szürkéllik kifelé, amiért a főtéri átrendezési tervet hagyjuk futni ebben a formájában, amelyet magyar és román szakemberek egyaránt (vélhetően nem szakmai irigységből) nem tartanak megfelelőnek, legfeljebb néha háborgunk egyet, tehetetlenül. Ám a gyermek mit sem tud a kisebbségi politizálás illendő magatartásformáiról. A Főtér már így sem tetszik neki, hiszen a szobor hosszú hónapok óta változatlanul felállványozva (várja a folyton halasztódó tatarozást). “Az úgy lesz, hogy majd mindent lerombolnak, aztán elfogy a pénz, és hosszú hetekig minden úgy marad. (Hosszú hetekig, optimista a gyerek…) Mert itt mindennel így történik.” Már számára is ennyire nyilvánvaló…??!

Működteti a WordPress.com.
Entries és hozzászólás feeds.