Kicsit hagyomány volt ez, a vallásosságot nem jó szemmel néző aranykorszakban kicsit dacoló rendszerellenesség is, de barátságok ápolásának-megnyilvánulásának egyik módja, vagy pusztán ok egy kis eszem-iszomra. December második hetétől majdnem egy hónapon át csendültek fel a tíz emeleten visszhangzó lépcsőházi folyosón a mindenféle idegen szavak és dallamok – annyira nem voltunk polgárpukkasztóak, hogy magyarul hangosan énekeljünk karácsony előtt –, már rosszullétig hallgattuk a folyton ismétlődő kántákat. Belefurakodtak a fülünkbe, agyunkba, hogy már émelyegve ébredünk rá: éppen dudorásszuk… Énekeltek az ajtók előtt és az utcán, déltől kezdve a nap minden órájában, éjfélkor és azután, diszkréten és annál többen hivalkodó harsánysággal, beleordítva a jó hírt felvert álmodba. Hát, gondolom, rájöttél: nem voltam rajongója ezen szokásnak.

Aztán eljött a nagy felszabadulás, és a kántálások megcsappantak. Már nem volt fontos a hagyomány, s mert szabad volt, már nem kellett szembeszállni az államhatalommal, a barátokra sem jut annyi idő, s nem olyan nagy szám egy pult alatt, titkon szerzett finom ital sem, ott van minden boltban, csak pénz legyen rá. Jött egy másik szokás viszont. Falvakról beáramlott dobos-maskarás fiatalemberek csapatai járják nagy zenebonával a várost, amolyan farsangi stílusban kergetve a telet, a rosszat, s a csendességet az ember hangulatából. Igaz, ők többnyire szilveszter körül érkeznek, s produkciójuk nem tart egy kerek hónapig. Emlékszem még, hogyan próbáltam többnyire sikertelenül óvni a kisfiam álmát az ablakunk alatt ordítozók riasztásától. Aztán csitítani a tiltakozó, rémült sírást.

Nem is tudom, mikor hallottam utoljára kántálókat. Másfél évtizede legalább. Sült már a mézes, minden szippantással a készülődés csendes izgatottságát hirdette az oly sok mindenről mesélő fűszerillat, amikor felcsendült a karácsonyi dal a lépcsőházban. Ajtó nyílt valahol, s kiszűrődnek rajta a felvétel hangjai? – kifelé tapogatózva próbáltuk megfejteni a tökéletes produkció forrását. Lepergett az ajtócsukódásnyi idő, s szünet nélkül folytatódik a dal. Felfogjuk, hogy emberek énekelnek, bár még mindig alig hiszem el, annyira kidolgozott pontossággal, annyi érzéssel adják magukból. A mozgásra kivilágosodó lépcsőházban sötétség. Nem tudjuk felmérni a távolságot, de elég közel lehetnek a lakásunkhoz, talán az első emeleten. Férfi és női hangok, több szólamban, világosan, tisztán, hamisságok és felesleges rikácsolás nélkül. Diszkréten, betartva a hangerő előírt változásait. Elámulunk, tényleg. Rádöbbenek, hogy ő ilyet még sose hallott, hát Ákosnak mesélem, mi történik, miért énekelnek nyilvánosan ezek az emberek, mit is jelent a kántálás. A dal ráérősen csendül, egyre gyönyörűségesebben, egy egész kórust képzelek már el, csak suttogva kommunikálunk a mézeseink fölött, nem is annyira fontos, hogy honnan jön a dal, csak jöjjön, még ne legyen vége. Nincs is, az elsőt újabb követi, ez teljességgel ismeretlen, mégis mintha százszor hallottuk volna már. Közben megpróbáljuk kitalálni, kihez érkezett a kántáló csapat. Templomba, színpadra illő profiknak kell lenniük, de zenész nem lakik kis lépcsőházunkban, bár minden lakóját még 15 év után sem ismerem. Ez már csendesebben szól, hát megnyitjuk az ajtót, ajándékozzanak meg bennünket is a hangok. Vajon kinek énekelnek? Várom, hogy fogadják az ajándékot, hogy bebocsássa őket házába a megkántált. Sokszor csak egy szakasznyit énekelnek az adventi látogatók, a többit már a házigazda lakásában, már-már aggódom, hogy üres lakás elé hozták ezt a csodát, bár hálás vagyok, hogy még mindig nem nyílik az ajtó, s így miénk is. Kántálóink már a harmadik hosszú, szépséges dalnál tartanak, gyönyörködésünknek nincs határa. S akkor Ákos megfejti a titkot: „Lehet, hogy emberboldogítók…”
Az vagy, édesem, pontosan 11 éve (+ 9 hónapja)…

Tájfutás. Valahogy úgy voltam vele, mint Kabos Gyula szolgája, aki Hippolitot hippodromként jelenti be a vacsorázó családnak, merthogy ennek a szónak legalább van értelme. Tájkép, tájépítészet, tájszobrászat, no de tájfutás…? Mit meg nem tanul egy szülő: csemetém beállt a szomszéd Péter mellé a tájfutók csapatába. Péter már profi tájfutó, évek óta sorra nyeri a rangos versenyeket, még gipszezett törött karral is. Jó „mentora” egy kezdőnek.

Így hát egy ideje heti két alkalommal iskola után tájfutni megy Ákos is és egy jókora gyerekcsapat Árpi(ká)val, aki igazából inkább Árpi bácsi. Hétköznap ki az erdőbe, a friss levegőre, mmmm… Sorra kaptam az információkat a tájfutás nevű sportról, értettem is, nem is. Aztán kiírtak egy versenyt kezdők számára, Ákos menni akart, főleg, hogy jó mulatságnak ígérkezett az én félig viccesen, félig komolyan beígért benevezésem is. Hideg szél fújt aznap reggel, felhős is volt az ég, mégis elmentünk. A zajból ítélve legalább kétszáz gyerek lehetett a Györgyfalvi negyedi parkban, hébe-hóba felnőttekkel tarkítva. Óvodások is voltak, sőt egy legfeljebb kétéves apróság is, ők szüleiket kísérték a versenyben.

Regisztrálásképpen kaptunk egy színes kartondarabot az indulási perccel, ráírtuk a nevünket és a versenykategóriát. Aztán részletes többnyelvű magyarázatot is kaptunk a tájfutásról, no meg arról, tulajdonképpen mit is kell tennünk. Nagy színes térképen lassan értelmet nyertek a zöldek és szürkék. Megvilágosodott az ellenőrző pontok szerepe. Bizony nem kis izgalommal vártam a rajtot életem első tájfutásos próbálkozásán.

A kerítésre aggatott, tányér nagyságú különleges óra percenként megszólalt. Minden percben kategóriánként egy-egy versenyző indult egyszerre. Indulás előtt egy percünk volt arra, hogy kézbe kapjuk a kisebb térképet és az utolsó kérdéseket feltegyük. Az biztos volt, hogy a rajttól milyen irányban kell indulnunk, de a többi…

Futni kell, ez egyértelmű, hiszen mielőbb el kell jutni a célhoz, ám közben meg kell találni az ellenőrző pontokat, és ott kilyuggatni a kis kartonunkat. A felnőtt kategóriában tíz darab fehér-piros lampionszerű tákolmánnyal jelölt pontot kellett megtalálnunk. Hiába volt akkora, mint egy nagyobb fazék (khm, megszólalt bennem a háziasszony…), és hiába szerepelt a térképeinken is mindegyik, a sétányok, utak, utcácskák, ösvények, fák-bokrok, játszóterek, autók stb. szövevényes rajzából egy zöldfülő újoncnak nem is olyan egyszerű kisilabizálni az ellenőrzőpontok pontos helyét. Főleg, hogy a terepen több ellenőrzőpontot helyeztek el, mint amennyi egy-egy versenyző kartonján szerepelt, kategóriánként más-más pontokat kellett felkutatnunk. Nyomozómunka volt a javából.

Bajnoki dobogónk

Két tanács bizonyult leghasznosabbnak: 1. a térképet mindig úgy fogni (ha kell, akár „fejjel lefelé”), hogy rajta az út, amelyen éppen haladunk, pontosan szemben legyen, 2. ha összezavarodsz, menj vissza oda, ahol tökéletesen beazonosíthatod a helyedet.

A tájfutásban semmi nem véletlen: jellegfákat, bokrokat, hintákat, mindent jeleznek a térképek – micsoda munka lehet mindezt elkészíteni! Az első pontra csak pár perc után bukkantam rá, hát nem mondom, hogy éppen Kolumbusz Kristófnak éreztem magam, de valami olyasféleképpen. Szinte hihetetlen volt, hogy aztán sorra a többi is megkerült. Persze számítógépes munkába belelustult biológiám gyorsan meghúzta a féket, a tájfutásból inkább tájlépés lett, bár a végén egy kis biztatásra sikerült még egy sprintet kiszorítani. A leigazolt profi 11-12 évesek 6 perc alatt futották le a távot (persze versenyen kívül), Ákos fiam is bajnok lett (!) alig több mint 10 perccel, én “röpke” 25 perc (!) alatt jutottam célba… Nagyon jó szórakozás volt, nagy felfedezés, jó játék a térképolvasás és tájékozódás, még talán hasznos is lehet valamikor a tájfutós tapasztalat annak, aki rendszeresen űzi, szinte vágytam rá, hogy további pontokat kelljen megtalálnom. Majd következő alkalommal. De az első, az megismételhetetlen és felejthetetlen.

Hitetlenkedő ámuldozással vártam augusztus közepét: lehetséges, hogy Kolozsvárt tényleg magyar fesztivál tölti be egy kerek hétig? Hogy ehhez megszületnek a hatósági engedélyek, elmaradnak a gáncsoskodások? Hogy mindehhez előkerül a pénz? S hogy ez a páratlanul változatos, sokszínű, mindenféle korosztálynak és világfelfogásnak számtalan érdekességet kínáló program hiánytalanul létrejön?

És bizony belaktuk a tereket és épületeket, feltártuk önmagunk és a más nyelven beszélők előtt egykori és mai közösségünk sajátosságait és a vénséges falak titkait. A sok tárlatra, könyvbemutatóra, ifjúsági programra, előadásra, családi rendezvényre, válogatott neveket és különféle stílusokat felsorakoztató tucatnyi koncertre hús-vér barátainkkal együtt velünk jött Dsida Jenő és Kós Károly, ott gyönyörködött a plakátokban Misztótfalusi (s elégedetten szagolgatta a friss Szabadság nyomdaillatát – ezt nem hagyhattam ki, na…), leste a kéklő gyalui havas alkonyatát Reményik, ebben a kolozsvári éjjelben ezúttal ránk ismert Áprily, miközben Bánffy Miklós keserédesen nyugtázhatta: bár megszámláltattunk, és nap mint nap még mindig sokféle értelemben darabokra szaggattatunk, azért ezúttal nem találtattunk híjával.

Az anekdotákkal tűzdelt házsongárdi sétáról szaladtunk a bábelőadásra, a néptáncról a jurtaállításra, a könyvbemutatóról a szerkesztőségbe, valahogy megpróbálni mindezt megírni, belesűríteni újságoldalakba, majd vissza az estébe, a sűrű estébe. Mindegyre ismerősök köszöntek rád, s hogy még sziruposabb-felejthetetlenebb legyen: rám még a gyermekkorom is, hiszen régóta külföldön élő húgom a távozása óta először lehetett itthon ráérősen, pontosan azokban a napokban.

Az én küzdelmektől tépázott városomban minden belvárosi kisutca megtelt szép élettel, hangulatos történetekkel, jó mondanivalóval, oldott jókedvvel, mindenkinek egyéni emlékeivel, miközben percenként születtek az új mesélnivalók, s csak úgy fecsegtek a kövek máról, múltról, meg nem is olyan régről, s holnapról. Hazaérkeztem, végre hazaérkeztem úgy igazán.

Máris itt a következő: elkezdődött, s hétfőtől egy egész héten át reggeltől estig többszáz helyen várnak téged, csak győzd szusszal és idővel. Mindenki tucatjával talál igazán neki való szórakozást. A fölöttébb megilletődött Mikó Imrével bort kóstolgathatunk az EME-nél, és vitázhatunk a róla elnevezett tervről, politikáról és közéletről, helytörténésszel megismerhetjük a város nyilvánvaló arcait, amelyek mellett csak úgy elrohanunk a hétköznapokban, gyerekeinkkel nemezelhetünk, agyagozhatunk, játszhatunk, zenélhetünk a romkertben, válogatnunk kell a könyvbemutatók között, lesz foci-kosárlabda s egyéb sport, lecsót főzünk-kóstolunk, fesztiválutcázunk a Farkas utcában, a kőszínház közelében maratoni utcaszínház lesz sötétedésig, operánk kiváló hangjai is felcsendülnek majd, várnak a koncertek délutántól estig több helyszínen is, eljön Charlie, Rúzsa Magdi, a Kolompos, Deák Bill és Benkóék, Kistehén és TransylMania, szól gitár és hegedű is, aztán a 100 Tagú Cigányzenekar húzza le a függönyt. (Itt a program.)

Van, aki egy hét szabadságot kért, sőt hazajön a kolozsvári magyar napokra. Megértem. Mert ott mocorog, suttog, éledezik és kiabál bennünk az érzés, örökhangulat: a város mindig részünk, és mi mindig részei leszünk tagadhatatlanul, akár itt élünk, akár a nagyvilágban.

Ballagáskor, 1988-ban

Ősszel találkoztunk először, ötvennél is többen. Szeptember. Ott zsúfolódtunk össze a padokban, hármasával. Egy méter húszban három

irka, három fa tolltartó, három buksifej. Micsoda vonalak és görbék születhettek abban a néhány közös hétben… Becsengettek.

Elosztottak aztán, kétfelé. Még a tornateremből is osztályterem lett abban az évben. Pontosan hét osztályra való elsős kezdte meg akkor a tanulást. A magyar osztályok szokás szerint az utolsó betűket kapták, így lettünk mi az F és a G. Biztos megvolt a jól megideologizált oka annak, amiért aztán két évvel később úgy döntöttek, sok az a két magyar osztály, legyen mégis csak egy, s kitalálták az utcák szerinti besorolás indokát. A majdnem hatvan nebulóból sok elégedetlenkedéssel és vitával jó tucatnyit elküldtek más iskolába, mindamellett, hogy ez közelebb esett a lakóhelyükhöz. Így maradt aztán egyetlen 39-es (!) létszámú harmadik osztály, később voltunk 48-an is. A nyolcadikat sem sokkal kevesebben fejeztük be, pompás tanárokkal. Aztán szétszóródtunk. Véglegesebb búcsú volt ez, ballagási kártya, tabló nélkül, a csoportos viszontlátás előrevetített reménye nélkül. Az átkos utolsó évtizedét írtuk akkor.

Az 1979-esek első napja – egy évvel később mi nemcsak első nap ültünk így

Eltelt harminc év az első ötvenes nap óta. (Emlékeztek, akkor milyen öregeknek láttuk a harmincasokat…? ) És egyszer csak egymástól függetlenül itt is, ott is megszületett a viszontlátás iránti vágyakozás. S mert majdhogynem negyvenesen azért még tartja magát a hit, hogy számunkra nincs lehetetlen, s mert a mi korunkban már megvan a lehetetlent is legyőzni képes türelmes akarat, eldöntöttük, hogy becsengetünk az F és a G osztálynak. Több hónapnyi kutakodás, a gyűlölt iwiw, a sokáig kerülgetett facebook, emailek, telefonszámok, egyeztetések, sms-ek, táblázatok, névsorok, és így lett a helyszín Mákófalva, fantasztikus házigazdánkkal, Steve-vel, akiről azokon a bizonyos ötvenes napokon ki gondolta volna, hogy e gyerekből pap lesz, de most akárki meglássa, predesztináltnak veszi: mi is lehetett volna egyéb??! Nem kisestélyis találkozó ez. Társakkal-gyermekekkel összegyűltünk egy túlzsúfolt osztálynyian. Szakács, óvónő, fogorvos, tévéjavító, kőműves, egyetemi tanár, vegyész, eladó, szakmunkás. Szarkalábak, fejünkön a tél dere. Fekete-fehér képeket kapkodtunk el egymás kezéből, felismertük az elmosódott arcokat, felidéztük a régi barátságokat, szárnypróbálgató-félresikerült majdnem-szerelmeket, a bűnös napot, amikor a földszinti ablakon át távoztunk a bezártságból és rajtakaptak, a színdarabot, amikor a királyfi levetkőzi a medvebőrt, a tornaórát az erdő hűvösében, a mindennapi Fát, amit akkor sem tudtunk megmenteni a kivágástól, ha lekapartuk róla az erdész egyértelmű jelét, Elemér reszket a bokorját, Erwin tücskeit-bogarait, Ricsi szabadalmaztatásra érdemes puskáját, a tanító néni már alig működő legendás óráját, amit az alkalomra most is nyakába tett… Hiányzók, ti is ott voltatok velünk. És az örök hiányzók is…

No, de még mindig nagyon sok a dolgunk: az idén otthon maradtak a búcsúzáskor telefirkált pionírnyakkendők, a többi fénykép, a ballagási szalagok, az emlékfüzetek, és Ildi, a szamárinduló is elmaradt! Készüljetek

…1980-ban találkoztunk először, ötvennél is többen. Egy kolozsvári lakótelepi iskolában. A végállomásnál, a bükki erdő tövében. Az iskolába később rendőrség költözött. Ma tévéstúdió. Sic transit… life, unexpected. A lényeg bennünk él.

Marosvásárhelyen erdélyi tehetségeket is felkutatna az X-faktor. Küldik a plakátot, híranyagot. Benne büszkélkednek az első magyar X-faktor legjobbjaival, köztük a „szlovák eredetű” Takács Nikolas-szal. Így: „szlovák eredetű”. Na szegény feje! Pedig ő ráadásul már egy ideje Magyarországon él. Mégsem szlovákiai magyar, netán szlovák állampolgár, vagy urambocsá’ egyenesen szlovák…, ahogy már megszoktuk és elkönyveltük. Ez teljesen új. A vélhetően nem holmi jöttment szakemberek csapata által készített plakát szerint Nikolas szlovák eredetű. Gyökerű, származású, érted. Tudjuk persze, nem rosszindulat ez, sőt jó szándék szülte. Ráadásul valami rémlett nekik, hogy az nem ok, ha csupaszon csak annyit írnak, szlovák. Na, de így már sokkal jobb: szlovák eredetű. Ezzel már mindjárt lehet kampányolni Erdélyben, a sok román eredetű magyarnak. Irokéz eredetű. Bantu eredetű. Jupiteri. Ugyanannyi az igazságtartalma.

Szerencsére a zene – ha jó, ha rossz – nemzetközi, eredetfeletti.

Csemeténk nyelvtudásának bővítését célzó egyik módszerként, más román nyelvközeg híján a román szinkronos rajzfilmadót tűrjük el néha – így hát hallottam már román szinkront (mert ezeket inkább csak háttérzajként észlelem a konyhából-másik szobából). Edzetlen fül nem is érti a szöveget. Egyazon rajzfilmben több szereplő szövegét kínosan – és többnyire sikertelenül – változatosságra törekedve ugyanaz a hang mondja, azaz nyávogja, vakkantja, reszeli, vinnyogja, nyekergi, valami elképesztő tehetségtelenséggel és fülcsikaróan fájó kreativitástalansággal. Valahogy úgy, ahogy egy mackó felnőtt utánozná egy kisgyerek hangját. Brrr…

A friss javaslat szerencsére népszerű román színészek teljes tiltakozását váltotta ki, pedig azért jól jönne bizony az a kis plusz szinkronpénz nekik is. De ők sem tudják elképzelni, amint Jean Gabin, Al Pacino, Robert de Niro románul diskurál a tévében. Szenvedélyes tiltakozásában és megbotránkozásában egyikük egyenesen … khm… leanalfabétázta azokat a népeket, akik szinkronizálják a filmeket. Ilyen a magyar is… A külföldi filmeket magyar nyelven sem szeretem hallani, eredeti hangzásukkal ezek a filmek ráadásul idegen nyelvleckének is beillenek. Ám a magyar rajzfilmszinkron zseniális. Hangszín, tónus, hanglejtés mind a helyén van, az eredetinél százszorta jobb, mókásabb, magával ragadóbb, bár ebben sokat segítenek a szellemes szövegfordítások, amelyek sokszor szintén túlszárnyalják az eredetit. Magyarul hallottam például az oroszlánkirályt, majd később a szürkén unalmas hangzású angol változat lejátszásakor csodálkozva mentem a szobába megtudni, miféle új rajzfilmet néz a gyerek.

Annyiszor adtam hálát magamban azért, hogy itthon még nem terjedt el a szinkron divatja-szokása. Szeretem hallani a brit angol dallamát, a francia rrrrropogtatását, Almodovar spanyolját. De a honatyáinkban nem bízom…

“Azt akarod, hogy fűszoknyában hulla hoppozzak??!”

“Hogyha éhes vagy és hamar kell a jó falat,
itt a haverom, a torkodon is leszalad!
Pumbaa húsa jó, finom dagadó, ínyenceknek is mértékadó!
Jó pocakba yap yap yap
jó a Pumbaa yap yap yap
ő a disznó yap yap
tőle te is az leszel!”

A tánc volt élete-életük „jobbik” fele. Amikor rá gondoltam, mégsem a színpadot láttam, hanem az otthonukat. A csendes kertes városrészt, az emeletet. A szobában azt a bizonyos sarkot, az asztallal, ahol annyiszor fellépő ruhát varrt és plakáttervet készített. Asztal mellett a padot, amelyen üldögélve annyit beszélgettünk. A polcokat, tele sok tucatnyi gyermekük-unokájuk fényképeivel. Ezután is így gondolok rá… Bár most már – éppen a tánc világnapján – örökre a szívünkbe költözött, arra a kizárólagos, csak számára fenntartott helyre.

A májushétfő reggeli felhős-csordogálós szürkeségben ért utol a hír. Nagyon sok minden más mellett egy kiváló költő néhány verssora jut eszembe:

„Mindig a tömött, májusi felhőket szerettem:
hát megérdemelnék majd a halálomkor is egy kis esőt.
Eláznának a koszorúim, el az aranyírásos szalagok sora.
Beverne a zápor a szemetekbe is, mint nyitva felejtett
ablakok könyöklő deszkájára. Csuromvíz lenne az arcotok,
homlokotok, csuromvizes a válltöméstek és míg
szárítkoznátok hosszan hazafelé a gesztenyés úton,
én párolognék belőletek (…)”

Ahogy közeledtünk az ócskapiac felé, egyre nőtt a forgalom a járdákon és az utcán. Ez tehát nem változott. A házak kapujából zöldségeket, szilvaízet kínáltak. Odébb a járdán két gyönyörű liba, galambok és tyúkok vártak vásárlóra. A szembejövők kezében vásárfia: ki fűrészt, ki porcelántányérokat cipelt.

Az ószer dróthálóval bekerített jókora területet foglal el, felirattal is ellátták: Piata de vechituri, azaz Ócskaságok piaca. A bejáraton vaskorlátok között juthatunk be, fejenként egy lej befizetésével. Bent hatalmas nyüzsgés, az érdeklődők száma mit sem csökkent az elmúlt két évtizedben, pedig azt hittem, kényelmesen lavírozunk majd a sorok között, ugyan hányan akarhatnak itt vásárolni. Szerencsére a sár már nem a régi, nem kellett centiméterről centiméterre kerülgetni a süppedő csapdákat, hiszen öklömnyi kövekkel szórták fel az egész területet. Persze, azért jókora takarítás ráfért a csizmára, bár az összeszedett sár egy részét lemosta a terebélyes pocsolyákká olvadt hó.

Az árut közvetlenül a földre terített takarókról árulják, s bár a hajdani ószeren tekintélyes számú standot építettek, itt most legfeljebb gépkocsik motorháztetejéről, otthonról hozott asztalokról, vagy dobozokból, ládákból kínálták a portékát. Az uniós normák korában ez akár visszalépésnek tűnhet, de az az igazság, hogy az ószer „szedett-vedett” hangulatához nagyon is hozzátartozik ez az összevisszaság. Ami úgy általában jellemzi az egészet. Fehér festékkel felparcellázták ugyan a helyet, de ezek az engedetlen kövek azóta messze vándoroltak eredeti helyükről, széthordva, elmosva az egykor bizonyára éles határvonalakat.

Meglepetésemre tényleg sokkal inkább az ócskaságok vására ez, új árut csak nagyon keveset kínáltak. A viccben emlegetett, egyik felén használt vécépapírt ugyan nem láttam, de azon kívül mindent… Drótoktól számomra hasznavehetetlen vízvezetékcső-daraboknak tűnő rozsdás vasakig, bakelitlemezektől hangszórókból reklámozott cédékig, bélyegektől réginek tűnő katonai kitüntetésekig, suvickolással valamennyire rehabilitált agyontaposott csizmától félig törött műanyag játékig MINDENT megtalálhatsz itt.

Próbastand

Egy lejért vesztegetik a használt ruhanemű darabját, tömegesen turkálták is a hegyekbe tornyosuló csomókat. Terepszínű öltözet bakancstól sapkáig, kartondobozokban porcelán tányérkészletek épen maradt darabjai, lámpás rádió, kőkorszaki mixergépek, bútordarabok, hangszerek, írógép, csuprok, kerámia, különféle színű és méretű bőrdarabok, kétes értékű festmények, giccses csecsebecsék ezrével. No és mobiltelefonok százával, ahogy elnéztem, a rendőrségnek is lenne keresnivalója itt… bár egy fia egyenruhást sem láttam. A korszerűség netovábbja: próbastand is van, azaz egy áramforrás a bejáratnál, hogy ha már szavatosságot nem is vállalnak a használt elektronikai cuccokra, legalább megbizonyosodjunk róla: működőképes állapotban kapjuk meg azt a gépet.

Ma, amikor a zöldségespiac sem a régi, talán az ószer az utolsó hely, ahol alkudozni lehet – egyenesen kell! Tíz lejért már használható férficipőt is kapni. Kész mennyország annak, aki imád alkudozni. Én ugyan azt gondoltam magamról, nemhogy nem szeretek, de nem is tudok alkudozni, ám kiderült: maximálisan egy perc telt el, és az eladó akár féláron is ideadta a portékát. Mondhatom, nem megvetnivaló a sikerélmény, ami ettől a „győzelemtől” eltölti az embert

Kötelező tartozéka a vásárnak a miccs is… Sokan esküsznek rá, hogy ott a legfinomabb, bár gyanakszom, inkább azért, mert az éhes dicsérők legfeljebb egy kávét fogyasztottak otthon, vásározás előtt. Hát én a kulináris élvezeteket kihagytam, pedig még tucatnyi féle alkoholos italból is kedvemre válogathattam volna. A hajnal óta beérkezett portékásoknak elvégre kell egy kis lélekmelegítő. Ennyire részeg embert sem láttam még életemben, előbb azt hittem, hogy szegény mozgássérült (pardon, nem akarok senkit sérteni), de elég hamar kiderült, hogy a bal vállán lógó táskáját ellensúlyozandó csípőből elkanyarodott felsőtesttel folyton jobbra dülöngélt veszedelmesen kilengő súlyponttal, s minden útjába akadó kapaszkodót megragadott. Például az „éttermi” sátor gyenge alumínium lábát, amitől az egész alkalmatosság olyan ingadozásba kezdett, hogy már attól tartottam, ráborul a nyugisan lakmározókra és lángra gyúl a rácsos sütőtől.

Biztonsági őr...

Aranybánya, végtelenül furcsa populációkeveredés. Vadászkalapként akarták ránk sózni a hatalmas tollakkal díszített női kalapot, aminek csak a színe volt közös a vadászkalapéval. De végre sikerült beszereznem egy – súlya miatt akár fegyvernek is beillő – keményfa lapítót (hogy mindenki értse: vágódeszkát)! Szép, nagy darab, új, igaz, jó nehéz is, de legalább feleáron volt, mint a városban, és még az az elégtételem is megvan, hogy alkudoztam.

A portékákat elnézegetve kemény önkritikára kényszerültem: mennyi kincset elajándékoztam, vagy dobtam csak úgy a szemétre életemben! Mindent összevetve, azt hiszem, mégsem változom: megmaradok pazarlónak…

Egy egész vásári nap sem elég a millió apróság átbogarászásához, de akad, aki kijár rendszeresen, kötelező és hobbiszinten kedvelt szombati programként, és végtelen türelemmel igazi gyöngyszemeket talál. S olyan is, mint én, aki másfél óra után már szédeleg a forgatagtól, s a pokolba kívánja az egészet…