Játszottunk!!

július 29, 2009 at 20:40 | In Egészség, Gyermekek – szülők, Vélemény, játék | 9 Comments
Tags: , , , , ,

Bizony. Így félúton harminc és negyven közt. JÁTSZOTTAM! És nem voltam egyedül ebben a kor-kategóriában a játékosok között. De nem ám. Volt az ugrabugráló csapatban még rajtam kívül három (!) „komoly” felnőtt. Nő is, férfi is. Az enyémhez hasonlóan „komoly”, sőt még annál is nagyságrendekkel „komolyabb” foglalkozással. Ahol nem illik bolondozni. Nem ildomos butáskodni. Leülni, amikor lábonállás dukál, felállni, amikor szunnyadni kéne, csintalan ujjbegyekkel majomfület csíptetni, nyelvet ölteni a vészesen komoly foglalkozású, súlyosan fontos emberekkel szemközt. Nem, ez igazán megbotránkoztató lenne. A főnök egyenesen pszichiáterhez vitetne.

Felnőtt éveink során mindezt aztán sikerül olyan jól beprogramozni, hosszasan gyakorolni, oly mértékű tökéletességre fejleszteni, és olyan iramú folyamatos hajszával és stresszel fűszerezni, hogy a pihenéssel együtt teljesen kitöröljük szótárunkból a játék szót. Hiába lesz saját gyerekünk, akivel játszani kellene, ezt legtöbben inkább amolyan szülői kötelességként éljük meg, s gyorsan, gépiesen letudjuk valahol a pelenkacsere és az etetés között, később meg majd úgyis eljátszik a pajtásaival, jó esetben testvéreivel. Így aztán valamikor korai-kései tinédzser korunk után többé soha nem jut eszünkbe a játszás pontos jelentése. Mi szerencsétlenek.

Pedig mindannyian a boldogságot űzzük. Csak útközben elfelejtjük, hogyan is kellene boldognak lenni. Ha észrevesszük, akkor például az apróságoktól. Az olyan nagyszerű dolgoktól is, mint a közös játék. Lehet az csak felnőttek játéka. Nekem olyan ritka szerencsém volt, hogy közel tucatnyi gyerekkel játszhattam. Énekeltünk, mindannyian, holmi butának bélyegezhető dalocskákat. Ha vesztettünk, le kellett ülnünk a kör közepére, ahol egyre gyűlt az emberkekupac, sok kéz, sok láb, sok csiklandozó kuncogás összevisszaságban. Voltunk dinnyék, ananászok, futkostunk is két mókusház között szabad odút keresve, zálogot adtunk és kiváltottuk, a király parancsára majomfület csíptettünk és nyelvet öltöttünk egymásra, magunkra, az egész világra. Ugráltunk és nevettünk. Bolondoztunk és butáskodtunk. Mégsem éreztük magunkat sem bolondnak, se butának. Sőt. Azt hiszem, csak most jött meg az eszünk igazán. Munkaügyi és egészségügyi miniszterként előírnám kötelező foglalkozásként minden felnőttnek, legalább évente egyszer, korhatárra, nemre és foglalkozásra való tekintet nélkül.

Kedvelem az egyik üdítő reklámját: fordított világot teremt, ahol a nedű hatására a felnőttek birtokba veszik a játszóteret, és csapzottan szaladnak néha a padon díszelgő üdítőből kortyolni. Az üdítőspalack mellett pedig döbbent gyerekek ücsörögnek – nagyon hasonlítanak a való világ űzötten futkosó felnőttjeire. Emlékszem arra a pár évvel ezelőtti budapesti éjszakára, amikor ránk esteledett a Hajógyári sziget hatalmas parkos zöldövezetének hosszú csőcsúszdákkal és ötletes játékszerekkel csalogató játszóterén, amiket mifelénk akkoriban hiába kerestünk. Amikor már nem vizslattak „komoly” felnőttek szabványokba kényszerítő pillantásai, akkor mertünk a gyermekek nyomába eredni: visítva felavatni a rémségesen hosszú és sötét és gyors csőcsúszdát, perdülni a szédítő iramú ufó-repülőtányéron, egy szál kötélen kapaszkodva repülni métereket. És a boldogsághormonok felszabadultak. Bennünk is, és a gyermekekben is fokozottan. Ajándékozzuk hát meg magunkat: keressük meg azt a bizonyos üdítőt, mindenki a magáét, és higgyük el legalább néha, hogy az a bizonyos reklám pontosan úgy igaz.

Itt a mesterséges spermium – befellegzett a férfiaknak?

július 8, 2009 at 18:08 | In Család, Egészség, Gyermekek – szülők, Vélemény | 5 Comments
Tags: , , , , , ,

Mesterséges spermiumot állítottak elő brit tudósok. Hát ezen jót nevettem. K. jutott eszembe, amint családja férfitagjai által végsőkig felbosszantva az utódnemzést emlegeti az egyetlen pótolhatatlan férfitevékenységként… Ha sikerülne ezt is megoldani, végleg feleslegessé válnának, megszabadulhatnánk tőlük. Ejsze akkor most már – a sokat áldott-szidott női emancipáció, a technika lóhalálában történő fejlődése után – ezzel a találmánnyal teljesen pótolhatókká válnak a teremtés koronái?! Nemcsak betont keverni, autót javítani, hanem utódot nemzeni is lehet nélkülük.

Korai lenne még a megrögzött férfigyűlölők vagy a külső segítségtől viszolygó, gyermeket óhajtó leszbikus párok, a néha felbosszantott családanyák öröme. A dolognak van egy hatalmas szépséghibája. A mozgásképes hímivarsejtet őssejtből nyerték, az illető őssejtek pedig, nos… embrióból származnak. Az embrióhoz márpedig elengedhetetlenül szükséges egy hímivarsejt. Aha. Tehát, ha van egy tojásom, könnyen megoldható, hogy több tojásom legyen. Itt nevettem másodszor. Aztán megkönnyebbültem.

Egyre inkább elmagányosodó világunkban, amikor az emberi nagyságot csak annak halála után vesszük észre és értékeljük, talán van még esélyünk, amíg az utódainkat nem vásárolhatjuk meg a boltban, nem rendelhetjük meg online – mert így kénytelenek vagyunk a társas kapcsolatokra, és ki tudja, a végén még valami jó is kisülhet belőle. És ha nem is viszik ki a szemetet, nem veszik ki kezünkből a mosogatórongyot, a piszkos zoknit elhullatják a házban, azért talán mégsem írjuk ki az árnyékvilágból bosszantó-szeretnivaló férfijainkat. Mert tudunk mi házat építeni, autót javítani nélkülük, de sokkal nagyobb boldogság mindezt együtt csinálni (akár úgy is, ha mi nők, csak biztatjuk a nagy Őt…). Úgyhogy én nem igazán a tudósoknak drukkolok ebben az ügyben.

Lyra – forever

május 31, 2009 at 02:51 | In Család, Fesztivál, Vélemény, Zene | 8 Comments
Tags: , , , ,

Szombaton este, a Gyermeknap végén elkísértük a nap sztárját, a Lyra együttest vacsorázni. Még le sem ment torkunkon az utolsó falat, már igyekeztek hangszereikért. És elkezdődött a nap második koncertje nekünk. Nekik már a harmadik, mert korábban Nagyváradon zenéltek, aztán a gyereknapos kedves vendégseregnek, majd úgy tucatnyiunknak, és maguknak is, mint kiderült, sosem tudják csak úgy eltenni a hangszert egy koncert után.

Szuper volt a gyerekkoncert, ahol csak azért nem lehetett több mozgásos jelenetet bevetni, mert a kollégium tágas étkezdéjében – ahova a fránya-áldott eső miatt kényszerültünk – erre nem volt hely a teltház miatt. Ám a még akkor is folyamatos szervezői futkorászásban valahogy nem is igazán jutott el a fülemig a dal, a szöveg, hogy mélyebbről ne is beszéljek. Ugyan Bogi kolléganőm látta őket három évvel ezelőtt is, amikor szintén vendégeink voltak Gyermeknapon (akkor mi betegen ájultunk itthon), és ennek megfelelően áradozott is róluk, de valahogy sosem jutottunk el odáig, hogy sikerüljön meghallgatnom a Lyrát. Hát, mondhatom, rengeteget veszítettem. Három teljes évet, amikor nem ismertem a Lyrát. Aztán eljött ez a szombat, amikor ajándékba kaptam egy örökestét, egy kis Hervay Gizellával, Szilágyi Domokossal, József Attilával, Petőfivel, másokkal fűszerezve.

Judit olyan hihetetlen erővel énekel, hogy tisztán érthető-élvezhető minden szava-hangja a kihangosított három (!) gitár mellett, ráadásul nemhogy hamisat nem hallani tőle, de meg sem gyengül, el nem csúszik a hangja a napi már-már nyolcórásnál is hosszabb éneklés után még így hajnalban sem. Az egyik gitáros, Karcsi – sosem találnátok ki – a fizika egyik megjegyezhetetlenül bonyolult ágazatának megbecsült és elismert doktora és szaktekintélye, szinte nincs is olyan hangszer, amelyen ne tudna játszani, minden táncházas népdalt ismer, és olyan élethűen szólalnak meg ujjai alatt az amerikaiasra hangolt gitárhúrokon a bluesok, hogy az ember lánya forgolódni kezd a székén holmi idegen világsztárok után nézelődve. A másik bolondos zenész – M. Zoli – nem fér a bőrébe, ha hangszerhez nyúl, a fiatal csikó nyargal így, ha vadító illatokat érez a levegőben, a kisgyermek habzsolja ilyen szenvedélyes kíváncsisággal a világot, amilyen szenvedéllyel ő eggyé válik a hangszerével, s micsoda szólamokat művel emez újabb testrészével, megszűnik minden, csak ő van és a gitár, és ezt hallod is, érzed is – folyton meg kell rántania a képzeletbeli gyeplőt, hogy csapatban maradjon a zenéjével. Kata, aki több évtizednyi házasság után olyan szerelmes sorokat ír Cs. Zolinak, aki azokat olyan dallamokkal öltözteti fel, hogy egy ilyen csapat előadásában az embernek – félreértés ne essék: ártalmatlan félpohárnyi bor után – elakad a lélegzete, a tapsot olyannak érzi, mintha templomban adná, meg szinte eszébe sem jut, úgy elkalandozott valamerre, aztán egyre röpködőbb-remegőbb a lélegzete, mígnem az egésznapi eső már a szemén is kicsordul és csak folyik, folyik alá – legyen akár boldog szerelmes, akár reménytelenségben gyötrődő, akár sok tavasz előtt álló ifjú, akár deresedő kiábrándult. Olyannyira, hogy hajnali ötkor – álmot csalogató forró zuhany és olvasmány után – sem jön álom az ember szemére, akkor sem képes beletörődni, visszaengedelmeskedni a mókuskerékbe, hanem egy teljes gyermeknapos hajsza után blogbejegyzést ír… És vigasztalásként Lyrát hallgat az együttes honlapjáról. És már tudja: minden remek hangfelvételen túl, ezért az élő, szűkközönséges koncertélményért fog sóvárogni sokszor még.

Gyermeknapi meteorológia

május 27, 2009 at 04:52 | In Család, Fesztivál, Gyermekek – szülők | 5 Comments
Tags: , , , , ,

Három éve ilyentájt újfajta rögeszme, vírus, magatartászavar észlelhető Kolozsváron. Lehetünk úgy vagy harmincan (ötvenen? – egyszer igazán népszámlálhatnánk), akik minden előzetes figyelmeztetés nélkül hirtelen elkezdjük megszállottként követni az időjárás alakulását.

Számolgatunk, azaz inkább számítgatunk, hiszen nem egzakt tudomány a meteorológia, s kicsit úgy vagyunk vele, mint a szerelmes a margarétaszirmokkal – gyorsan megszámolja, hogy az utolsó sziromra „szeret” jusson –, valahogy mindig arra jutunk, csak sütnie kell a napnak szombaton. Miközben titokban attól rettegünk: talán inkább esni fog. Ezekben a hetekben azt hiszem, egymagunk vagyunk ezzel az óhajunkkal, hiszen a több hónapos szárazság után már a mezőgazdaságból inkább csak a kenyér drágulását érzékelő városi ember is esőt óhajt. Nem úgy a „megszállottak”.

Bújjuk a lehető összes internetes honlapot, figyeljük az előrejelzéseket, csüggedünk és reménykedünk. Az egyik helyen azt jósolják, eső lesz bőséggel, sőt egyenesen vihart mondanak, másutt még egy icipici napocskát is odabiggyesztettek, s az eső valószínűségét „csak” 60 százalékosra saccolják. Ha mindenütt esőt jeleznek is, a június elseje előtti héten csúcsosodó újfajta járvány áldozatai akkor is reménykednek. Eszükbe jut minden korábbi csalódásuk, amikor az előrejelzések még egy nappal korábban is biztosra mondták az esőt, aztán hétágra sütött egész nap. És erre nincs gyógyír. Mert az érintettek nem is akarnak meggyógyulni, hiszen ez azt jelentené, hogy már nem készülnek semmire így gyermeknap táján. Márpedig készülnek ők, és feltett szándékuk évről évre egyre több társukat megfertőzni ezzel a vírussal – ez nem is olyan nehéz, hiszen évről évre egyre többen vállalják önként és szívesen a megfertőződést. Az érintett társaság ugyanis immár harmadik éve gyermeknapi utcai fesztivált szervez Kolozsváron, és esze ágában sincs erről lemondani.

Természetesen eső esetére is van forgatókönyv, a gyermeknap akkor sem marad el, csak átköltözik, fedél alá. Csak hát a szabad ég alatt lenne az igazi. Meg aztán esőben talán akadnak majd, akik nem szívesen bújnak ki a házból. Bár jobb szórakozást nem is lehetne kitalálni egy esős tavaszi-nyári napon, mint gyermeknapozni reggeltől estig.

Ha esni fog, a fertőzöttek akkor is hálásak lesznek – sorsnak, istennek, meteorológiának –, hiszen a gazdasági válság és egyéb kedvezőtlen körülmények dacára az idén is bőségesnél bőségesebb, érdekesnél érdekesebb, változatosnál változatosabb programokkal sikerült összehozni ezt a fesztivált. Ha esni fog szombaton, végtére azért is hálásak leszünk, hiszen elmúlik fejünk fölül a szárazság réme. Mert a titok abban áll: észrevenni a rosszban is a kicsike jót, engedni szemünknek-szívünknek meglátni az apró örömöket, amelyekből igenis rengeteg van nap mint nap, de főleg a szombati gyermeknapon a Farkas utcában. Gyertek el!

Riszegeskedés a körösfői hegytetőn

május 3, 2009 at 18:45 | In Család, Környezetvédelem, Vélemény | 8 Comments
Tags: , , , , , , ,
Az a bizonyos bódító illatú riszegvirág (köszönet a fotóért Krisztiánnak)

Az a bizonyos bódító illatú riszegvirág (köszönet a fotóért Krisztiánnak)

Annyi esőt jósoltak az elmúlt hosszú hétvégére, hogy komolyan feltételes módban terveztük a legkülönfélébb programokat. A péntek esti csepergés aztán végképp eltántorított a vonatos Riszeg-tetőzéstől, úgyhogy a nagy Szabadság-csapatos hajnali vasutazásra (8 óra előtt indul Kolozsvárról szerelvény) végül csak négyen vállalkoztak, a többiek megvárták, amíg konkrétabban el lehetett dönteni, mit adnak az égiek, majd személygépkocsival jutottak ki a tetőre. Bizony mi is az autósok túlságosan népesre sikeredett táborát gyarapítottuk :( Némileg vigasztal, hogy az átlagosnál alacsonyabb aljzatú autónkat sajnáltuk végigkínozni a hepehupagyanús ismeretlen földúton, így hát Körösfőn hagytuk, és onnan gyalogosan vágtunk neki a hegynek. Alig negyven perc alatt, nyugodt sétában ki is értünk a Riszeg-tetőre. Eddig még soha nem voltam ott. Nem is tudom, mit vártam tőle, talán semmi konkrétat. De kaptam – jót is, kevésbé jót is.

A felfelé tartó autók zajától csak néha megzavart csendben gombolyított séta hármasban, mmm, azt nem is kell ecsetelni – a „rugalmas” időbeosztásban dolgozó családosok tudják, mit jelent egy végre együtt töltött hétvége. A társaság páratlan, rengeteg ismerőssel találkozik az ember, régen látottakkal is, a nap végére már megszerveztük a saját zsákbaugrásunkat, felnőtt tojáshordozó versenyünket is, pedig annyi sört igazán nem ittunk.

Az első riszegvirágot már jó magasan, a tető közelében azonosítottuk, igaz, ott egyből egy egész domboldalnyit – azonnal rájön az ember, hogy a különleges illatot árasztó apró rózsaszín (vagy halványlila..?) ismeretlen virág csakis az lehet. És tényleg lehet valami a legendában a pásztorról, akit korántsem holmi jófajta szilvalé, hanem természetesen a riszegvirág édeskés illata bódított késleltető álomba a hegytetőn. Különlegessége ellensége is a virágnak: hiába védett, sokan hatalmas csokrokat szedtek belőlük, ki tudja hány virágot téptek ki gyökerestől örökre a dombról. Sehol egyetlen tiltó felirat, legőszintébben a gyerekeink háborodtak fel, hálistennek efféle őszinte gyerekemberhez illően eléggé hangosan is, hátha megmozdítottak valamit egy-egy csokrétás felnőttben. Nem vagyok fanatikus környezetvédő, de szívesen láttam volna a tetőről lefutó utakon valamiféle „zöld” ellenőrzést.

Fentebb aztán már egyre romlott a kép: autó autó hátán, még egészen fent a tetőn is. A bírálat önkritika is, ha nem olyan alacsony az autónk, bizony azt hiszem, az is ott lett volna :( Valóban kényelmesebb a pokrócot, széket, sátrat, sütőrácsot, innivalót, húst, zöldséget, kenyeret, labdát, kitudjamit nem kézben felcipelni a hegytetőre. Civilizáltságunkban annyira elkényelmesedtünk, hogy autó nélkül már kirándulni sem tudunk. És ezért inkább feláldozzuk a csendet, a friss levegőt, környezetünket, egyáltalán a látványt. Egyesek aztán egyenesen fel s alá parádéztak a tetőn, rendre minden barátjukat, barátnőjüket megsétáltatták motorjukkal, négykerekű járgányukkal, nyitott tetejű terepjárójukkal, ott szlalomozva jelentőségük, divatosságuk és ultratrendiségük teljes tudatában a pokrócok, futkosó gyerekek, falatozó majálisozók, perzselő tűzhelyek között.

Pedig a szervezők kitettek magukért. Még arra is gondjuk volt, hogy a vécéket a dombnak ne azon az oldalán helyezzék el, amerről fújt a szél… Amúgy ezek az ökovécék megérdemelnek még egy szót: ezek végre nem voltak büdösek, még úgy délután négy óra körül sem, sőt kifejezetten valami illatfélét véltem felfedezni az egy négyzetméteres alapterületű dobozban. Persze, se papír, se víz, na de hát elvégre kirándulunk, jó, hogy nem a sűrű bokrot kellett keresni. Drága mulatság, ami azt illeti, egymillió darabja, de legalább nem spórolják ki belőle azt a szert, amitől öko ez a fülke. Akit érdekel, keresse a szervezőket…

Szerencsére nem akadt dolga a mentőautónak. Nem is figyeltem, ott volt-e még késő délután. Elvileg nem mozdulhatott volna már csak azért sem, mert úgy szólt az egyezség, és azon felül meg azokért a kemény sok-sok-sok milliókért, amit kifizettek érte. Azért nem semmi egy ilyen rendezvény megszervezése (már csak a Szabadság és az Életfa közelgő gyereknapi utcai fesztiváljának előző évekbeli tapasztalataiból ítélve sem), Isten óvja mindazokat, akik ilyesmire adják a fejüket, főleg válságban.

És most még előállok én is a kritikámmal ugyebár. Mert azért Péntek Laci barátunktól számonkérjük ám majd jövőre azokat a riszegvirág tömeges szedését tiltó táblákat, amelyek elhelyezésére itt tett ígéretet. Sőt az autók távoltartására vonatkozó reményeit is. Így talán hosszú távon sikerül nem tönkretennünk azt, amiért szeretjük a Riszeg-tetőt. A mi Riszeg-tetőnket. Az enyémet. A tiedet. A mindannyiunkét. Hogy ötven év múlva is ugyanilyen szépnek láthassuk, mint ma :) Akár egy felhőről (bárányfelhőről, természetesen) koccintva alá…

Főtérrendezés, gyerekszájjal

Április 27, 2009 at 05:34 | In Gyermekek – szülők, Műemlékvédelem, Nemzeti kisebbség | 3 Comments
Tags: , , , ,

Csípős reggeli iskolába igyekvés, a Főtéren haladunk át éppen. Észleljük, hogy nyugati és déli oldalát jókora részen palánkkal elkerítették. Magyarázom Ákosnak, hogy átrendezik Kolozsvár főterét, nézzük meg jól, mert ilyennek már nem fogjuk sokáig látni, és nem biztos, hogy az új arculat tetszik majd nekünk. Kiderül, hogy egészen elnézőre szoktatott ez az ultratoleráns kisebbségi politizálás, aminek köszönhetően mi, felnőttek többsége, már nem is zúgolódunk túlzottan, amiért a Mátyás szoborcsoport idestova egy éve rút deszkaállvány lécei közül szürkéllik kifelé, amiért a főtéri átrendezési tervet hagyjuk futni ebben a formájában, amelyet magyar és román szakemberek egyaránt (vélhetően nem szakmai irigységből) nem tartanak megfelelőnek, legfeljebb néha háborgunk egyet, tehetetlenül. Ám a gyermek mit sem tud a kisebbségi politizálás illendő magatartásformáiról. A Főtér már így sem tetszik neki, hiszen a szobor hosszú hónapok óta változatlanul felállványozva (várja a folyton halasztódó tatarozást). “Az úgy lesz, hogy majd mindent lerombolnak, aztán elfogy a pénz, és hosszú hetekig minden úgy marad. (Hosszú hetekig, optimista a gyerek…) Mert itt mindennel így történik.” Már számára is ennyire nyilvánvaló…??!

Büntetik a köpködőket!

Április 8, 2009 at 14:55 | In Környezetvédelem, Vélemény | 8 Comments
Tags: , , , ,

Kolozsvárt megszégyenítő módon az országban elsőként éppen Gyulafehérváron büntették meg az utcán maghéjakat köpködőket, cigarettacsikket, papírt, szemetet elhajítókat. A köztéri köpködés a település közterület-fenntartása elleni kihágásnak minősül, az elkövető 60-tól 120 lejig terjedő pénzbírságot kockáztat. Szép képet fest ez a romániai viszonyokról, ugyebár, nevelni kell a felnőtt lakosságot arra, hogy ne köpködjön nyilvánosan. Mégis, gratula Gyulafehérvárnak, hogy ezt felvállalja!

A magozás, a napraforgómagok héjának buszokon, utcán való szétköpködése undorító hazai hagyomány. Nosztalgiázzunk. Emlékeztek még, hajdanában minden valamirevaló „komplex” előtt állt egy-egy c…né, így utólag visszagondolva elég kétes kinézetű, piszkosszürke zsákból kis kehelyszerű fapohárral ömlesztve az egylejre napraforgómagot. Övék volt a monopólium! A boltban nem lehetett ám magot vásárolni, esetleg a piacon, vagy legfeljebb napraforgóföldes rokonoktól szerezni nyers, érett tányérokban. A hiányzó csokit, cukorkát pótoló nemzeti nassolnivaló aztán sokkal elegántosabb formát öltött, a XXI. századra már színes tasakokba költözött a tökmag is, különféle csomagolásúak közül válogathatunk a bolti polcokon, még hántoltat is kínálnak. A magos néni már rég a múlté. Bár újabb változata is megjelent: többnyire idős, fejkendős néniket látni néha, akiket a kapitalizmus szegénysége kényszerít puritán átlátszó zacskókba csomagolt magot kínálni. Amit legtöbben kifizetnek, aztán mégsem visznek el. Ettől eltekintve, a köpködés divatjának végképp a múltba kellene süllyednie.

Most, hogy belegondolok: Kolozsvárt egészen rendesen takarítják – ezen a héten a buszra várva már kétszer is fedezékbe kellett menekülnöm a kis narancssárga kefésautó porfellege elől. Talán a tiszta járdára a csikket is inkább szégyelli ledobni a jámbor városlakó, innen a tisztaság érzés. Szeretném azt hinni, hogy Gyulafehérvár helyett azért nem Kolozsvár járt elöl a köpködés büntetésének jó példájával, merthogy itt oly kulturált a társadalom, olyan civilizáltak az emberek, hogy a napraforgómag héját illedelmesen zsebükbe gyűjtik az első szemeteskukáig, netán ma már nem vetemedik senki arra, hogy a trolin, villamoson, utcán magot ropogtasson. Vagy lehet, hogy csak én közlekedem ilyen „megkímélt” útvonalakon?

A hatóságok figyelmébe ajánlom még a zsebkendő nélküli, puszta tenyérbe történő orrfújás történelmi időkbe vesző népszokását is, dívik még…, láttam…

Nemzetturista, gávárity párusszki!

Április 6, 2009 at 09:38 | In EU, Nemzeti kisebbség, Vélemény | Leave a Comment
Tags: , , , , , , , , ,

Európa minden államának többségi állampolgárait kötelező módon el kellene küldeni néhány hónapra valamely szomszédos országba, saját nemzetiségéhez tartozók körébe, kisebbségiként élni. A németek és a szlovének leutazhatnának Olaszországba, az olaszok Horvátországba, Moszkva elküldené az oroszokat Észtországba vagy Lettországba, a magyarok is választhatnának Erdély, Felvidék és Vajdaság között, a dánoknak bizonyára nem lenne kínszenvedés kis időre Németországba költözni, a lengyeleket pedig Litvániában kellene nyaraltatni legalább néhány hónapig. Kötelező katonai szolgálat helyett lenne most sokkal kecsegtetőbb, államprogramként kötelező „nemzetiségi turizmus” az inkább csak szavak szintjén toleráns Európánkban.

Hogy ez mitől lenne olyan jó? Hát először is kölcsönös kormányprogramokkal fellendítenék a turizmust, gazdasági válságban ez nem is elhanyagolható szempont. Rosszul is elsülhet, hiszen pl. az az anyaországi lengyel, aki eddig mit sem törődött a litvánokkal, esetleg elkezdene nem túl rózsás érzelmeket táplálni irányukba. Ám ez is csak első látásra rossz, megfelelő termőföldben ez a mag is hasznos gyümölcsöt hozhat: hazatérése után a „nemzetturista” aligha süllyed vissza korábbi érdektelenségébe, látóköre bővül, szempontjai gazdagodnak, többségi-kisebbségi témákban, magatartásában, a kisebbségi jogvédelem kérdésköréhez való viszonyulásában előnyösen változik. A pozitív változást pedig ezen nemzetturisták számottevő része nem csupán passzívan fogja megélni. Az üres szavak burkából kilépve tenni fog más országban élő nemzettársaiért, esetleg még a saját hazájában élő nemzeti kisebbségek érdekeiért is, de legalábbis toleranciaküszöbe feltétlenül jó irányba módosul. Talán-talán akkor nem tanácsolják majd Kolozsváron a magyarul megszólalóknak sem villamoson, sem értelmiséginek kikiáltott találkozókon, hogy beszéljenek románul. Talán-talán nem nevezik többé románnak az erdélyi magyart Magyarországon, még a bunkók sem, akiknek a határon túliak – úgy gondolom, sokkal inkább önvédelemből, mint meggyőződésből – az ilyen kijelentéseket tulajdonítják (merthogy kevésbé fáj, nem is fontos, ha „csak” egy bunkó mondja… ?!).

Persze, nemcsak ezen múlik. Civilizáltsági foktól, kultúrától is függ. Németországban a bajba került turista örül, ha rendőrt lát közeledni, mert biztosan segítséget kap, pláné, ha saját bajával a közrendet is zavarja, a rendőr a helyzet megoldásáig nem is távozik. Egy krakkói útkereszteződés kellős közepén menetképtelenné hibásodott hazai társasbusz gépkocsivezetői viszont hiába örvendeztek az érkező rendőr láttán. Mikor segítségét kérték a sem angolul, se németül, csupán kizárólag lengyel nyelven beszélő regionális márkaszervizzel kialakult kommunikációs blokád – és ezzel együtt a közúti forgalomzavar – feloldásához, segítséget nem, csak sértett méltatlankodást kaptak: „We are in Poland!” Azzal a rendőr háromszöget rendelt a kereszteződésben veszteglő busz mögé, s mint aki jól végezte dolgát, távozott. Honfitársai pedig még hosszú órákig vesztegelhettek a forgalomban a lezárt útkereszteződés miatt. Ez persze nem számít, a nemzettudatos rendőr megmondta a magáét a szemtelen külföldinek.

Bőven van még tennivaló uniós Európánkban, míg mindannyian bárhol otthon (de legalábbis otthonosan) érezhetjük magunkat benne…

Dohányozzunk! (…?)

Április 1, 2009 at 09:35 | In Egészség, Vélemény | Leave a Comment
Tags: , , , , , ,

(Megjelent a Szabadság 2009. április 1-jei számában.)

cigi2Április elsejétől ismét megdrágult a cigaretta. Az egyik szemem sír, a másik nevet. Édes párom ugyanis dohányzik, mi a fiammal viszont utáljuk a füstöt (na jó, na, a fiam „nevelésében” a pöfékelés miatti pufogásomnak nem kis része van), féltjük is apát. Aki viszont hiába fogalmazta meg idestova két éve, hogy muszáj lenne leszoknia a dohányzásról, mindeddig nem sikerült. Néhány halvány próbálkozásnál tovább nem jutottunk: néha eltelt egy-egy nap rágyújtás nélkül, aztán valami növényi cseppek is képbe léptek, de gyorsan el is maradtak. Amikor sok évvel ezelőtt a cigaretta drágulásának folyamatosan felfelé ívelő pályája elkezdődött, elhangzott ugyan egy kijelentés, miszerint amikor 70 ezer lej lesz a cigaretta, lemond róla. Igen, ez olyan régen volt, hogy akkoriban a sokzérótlan új lejről még nem is hallottunk, és a cigarettának csomagja talán alig volt 30 ezer lej. Ennek az elhatározásnak már jóval nagyobb sikeresélye lett volna, ha az államoknak nem lenne annyira fontos a cigaretta – mert minden csalóka látszat ellenére igenis rendkívül fontos.

Egyfelől hatalmas kampányok folynak az egészséges életmód népszerűsítésére, a dohányzás ellen. Uniós plakáthadjáratokat is megéltünk már. A cigisdobozokon megjelentek az elriasztó célzatú feliratok: a dohányzás káros az Ön és környezete egészségére, a dohányzás halált okozhat, impotenciát, tüdőrákot, károsítja a magzatot, válogathat a szivaros, hogy melyiket kéri a boltban. Törvények, jogszabályok születnek: ma már EU-szerte nem dohányozhatunk bárhol, néhány hónapja a hazai éttermek, kiskocsmák bejáratára is kikerültek a dohányzó/nemdohányzó feliratok, van sok füstmentes helyiségünk is. És természetesen folyamatosan emelik a cigaretta árát. No, nem egyből, csak apránként, hiszen gondolnak a szegény nikotinfüggő dohányosokra, mennyire sújtaná őket egy hirtelen például 50–100 százalékos áremelés, még a végén tömegesen dobnák el a cigarettát, felhördülne a dohányipar, és akkor miből pénzelnék az államok a hangzatos dohányzásellenes kampányokat?

Ésszel nem tudjuk felérni, mekkora összegekre rúg a cigarettára kirótt luxusadó, ami mind az államok zsebébe megy, és egy rakás nemes célra is jut belőle. Még szerencse, hogy a kábítószerben hamarabb látta meg a világ a veszélyt, mint az államkassza feneketlen pénzforrását, egyébként ma a drogozás sem lenne tilos. Mielőtt bárki felhördül, hogy a kettőt egy lapon említem: igenis alig van különbség. A cigaretta és a drog egyaránt függőséget okoz, mindkettő esetében a fogyasztott mennyiségigény a használattal folyton növekedik, mindkettő fogyasztása rendkívül káros az egészségre, mindkettő fogyasztása megterheli az egészségügyi rendszert stb. Annyiban súlyosabb a drog, hogy másként hat az idegrendszerre, és esetében azonnalibb az életveszély kockázata.

Persze röhejes lenne a dohányzásról való leszokás egyéni felelősségét az államra hárítani, csak attól az álszenteskedéstől fordul fel a gyomrom, ahogyan egyfelől szemfényvesztő módszerekkel iparkodnak nemkívánatossá tenni a dohányzást, miközben köszönik szépen, remekül megélnek belőle és belőlük, a dohányosokból. A valóságnak tulajdonképpen pro-dohányzás kampány felelne meg jobban: dohányozzon, így segíthet a rákos gyerekeken! Csak ez a fajta őszinteség persze nem nézne ki jól sem Európában, sem másutt. Úgyhogy marad az erkölcsösen elegánsnak látszó magatartás a dohányzásellenes kampányokkal.

A dohányos pedig magára vessen. Ha képtelen leszokni – ha egyáltalán akar – káros szenvedélyéről, akkor fizessen szinte észrevétlenül már két-háromszoros árat az áhított dobozkáért, s míg komoly betegség nem kényszeríti lemondásra, addig öniróniával utasítsa vissza a boltban ha kismama, a magzatkárosító hatásra figyelmeztető, ha ereje teljében lévő férfi, az impotenciakockázatra figyelmeztető feliratú dobozt…

Megszületett!

március 24, 2009 at 14:21 | In Család, Gyermekek – szülők | 6 Comments
Tags: , , , , ,

Hétfő óta kibővült a családunk. Eggyel többen vagyunk. Egy rózsás bőrű, határidőket udvariasan betartó kisfiúval. Nem itthon született. Otthon. Budapesten. Nem az enyém. Az egyetlen húgomé. Tehát egy kicsit az enyém is. Lehet, hogy ezért találom oly hibátlanul gyönyörűnek.

Ugye, tényleg gyönyörű?

Ugye, tényleg gyönyörű?

Mióta anya lettem, több mint nyolc éve, kétségtelenül érzelgősebbé váltam, a korábban egyszerű tudomásulvétellel túlélt filmek, élethelyzetek könnyen csalnak elő könnyet azóta (anyukák, ismerős?). Bár nagyon szeretem a gyerekeket, nem tartozom azok közé, akik mindenki apróságát azonnal kézbe kaparintanák, cirógatnák, ölelgetnék. Ezt az egyet most mégis összevissza ölelgetném. Lehetőleg mielőbb. És világgá kürtölném – kürtölöm is… Tudom, elfogult vagyok, és ennek a bejegyzésnek talán nem is itt a helye. Sokkal inkább az édesanya blogján. De az édesanyának most más dolga van, állítom: jobb dolga van, mint akár alig két héttel ezelőtt, gyakorló számítástechnikai újságíró korában.

Benkő Áron már az elmúlt kilenc hónapban igen közeli kapcsolatban állt az internet virtuális világával. Míg nyolc évvel ezelőtt a saját terhességem idején a kommunikáció csúcsa az email volt, addigra most csevegőprogramok egész sora tette lehetővé nemcsak az írásbeli, hanem a szóbeli kommunikációt, sőt webkamera bekapcsolásával láthattuk is egymást, a folyton kerekedő pocakot. Láthattuk az ultrahangos vizsgálatok alkalmával készült videókat, együtt, szinte élesben izgultunk végig minden szakvizsgálatot, buktatót, RH-gondokat, trombózist, az első pocakbuborékolást, névadást, az utolsó hetek számítgató várakozását.

Hétfőn hajnali sms: 15 perc! Szememből az álom utolérhetetlenül elszállt, izgatott bizsergésnek, aggodalommal vegyes örömnek adva át helyét: az egyetlen húgom rövidesen anya lesz! Hiába a fájások, indulás előtt a kismamának eszébe jutott kicserélni a „2 in 1 until…” feliratot a csevegőablakban. (Pedig tényleg nem számítógépmoly, csak szakmai ártalom!) Ezzel egy időre búcsút is intett a komputervilágnak.

A nagy baba nem túl könnyen, de méltányos időn belül világra érkezett, követhetetlenül zavarossá is tette a tegnapomat, annyi telefon, sms ment-jött mindenkitől, mindenki felé, pedig nem is olyan nagy a család. Valami tavaszi zsongás a hóviharos tegnapon, olyan forrófejűség, valami bódultság, elsőbálozók önkívületben kavargása, és még ennél is több mind-mind benne volt ebben a márciusi hétfőmben. Pedig akkor még nem is láttam. A fényképek ma érkeztek. Kedves Benkő Áron, csatlakozom csodálóid egyre népesedő táborához. Várva várom a találkozást, az elsőt, a másodikat, a sokadikat, egyre többet, az édes babaszoba-történeteket, a közös élményeket. Köszönöm, hogy ebben a tavaszodni nem akaró idei márciusban sokunkat ismét rádöbbentettél a világ, az élet csodálatos ajándékaira, örömeire. Ha már így alakult, hogy messze kell élnünk egymástól, végtelenül hálás vagyok a negatívumai miatt sokak által elítélt modernizáció kínálta lehetőségnek, annak, hogy létezik internet, számítógép, és mindezek segítségével többszáz kilométeres távolságok dacára egymás életének kiváltságos részeivé válhatunk.

Következő oldal »

Blog at WordPress.com. | Theme: Pool by Borja Fernandez.
Entries and comments feeds.