Keditt’s Blog

Az a bizonyos bódító illatú riszegvirág (köszönet a fotóért Krisztiánnak)

Annyi esőt jósoltak az elmúlt hosszú hétvégére, hogy komolyan feltételes módban terveztük a legkülönfélébb programokat. A péntek esti csepergés aztán végképp eltántorított a vonatos Riszeg-tetőzéstől, úgyhogy a nagy Szabadság-csapatos hajnali vasutazásra (8 óra előtt indul Kolozsvárról szerelvény) végül csak négyen vállalkoztak, a többiek megvárták, amíg konkrétabban el lehetett dönteni, mit adnak az égiek, majd személygépkocsival jutottak ki a tetőre. Bizony mi is az autósok túlságosan népesre sikeredett táborát gyarapítottuk Némileg vigasztal, hogy az átlagosnál alacsonyabb aljzatú autónkat sajnáltuk végigkínozni a hepehupagyanús ismeretlen földúton, így hát Körösfőn hagytuk, és onnan gyalogosan vágtunk neki a hegynek. Alig negyven perc alatt, nyugodt sétában ki is értünk a Riszeg-tetőre. Eddig még soha nem voltam ott. Nem is tudom, mit vártam tőle, talán semmi konkrétat. De kaptam – jót is, kevésbé jót is.

A felfelé tartó autók zajától csak néha megzavart csendben gombolyított séta hármasban, mmm, azt nem is kell ecsetelni – a „rugalmas” időbeosztásban dolgozó családosok tudják, mit jelent egy végre együtt töltött hétvége. A társaság páratlan, rengeteg ismerőssel találkozik az ember, régen látottakkal is, a nap végére már megszerveztük a saját zsákbaugrásunkat, felnőtt tojáshordozó versenyünket is, pedig annyi sört igazán nem ittunk.

Az első riszegvirágot már jó magasan, a tető közelében azonosítottuk, igaz, ott egyből egy egész domboldalnyit – azonnal rájön az ember, hogy a különleges illatot árasztó apró rózsaszín (vagy halványlila..?) ismeretlen virág csakis az lehet. És tényleg lehet valami a legendában a pásztorról, akit korántsem holmi jófajta szilvalé, hanem természetesen a riszegvirág édeskés illata bódított késleltető álomba a hegytetőn. Különlegessége ellensége is a virágnak: hiába védett, sokan hatalmas csokrokat szedtek belőlük, ki tudja hány virágot téptek ki gyökerestől örökre a dombról. Sehol egyetlen tiltó felirat, legőszintébben a gyerekeink háborodtak fel, hálistennek efféle őszinte gyerekemberhez illően eléggé hangosan is, hátha megmozdítottak valamit egy-egy csokrétás felnőttben. Nem vagyok fanatikus környezetvédő, de szívesen láttam volna a tetőről lefutó utakon valamiféle „zöld” ellenőrzést.

Fentebb aztán már egyre romlott a kép: autó autó hátán, még egészen fent a tetőn is. A bírálat önkritika is, ha nem olyan alacsony az autónk, bizony azt hiszem, az is ott lett volna Valóban kényelmesebb a pokrócot, széket, sátrat, sütőrácsot, innivalót, húst, zöldséget, kenyeret, labdát, kitudjamit nem kézben felcipelni a hegytetőre. Civilizáltságunkban annyira elkényelmesedtünk, hogy autó nélkül már kirándulni sem tudunk. És ezért inkább feláldozzuk a csendet, a friss levegőt, környezetünket, egyáltalán a látványt. Egyesek aztán egyenesen fel s alá parádéztak a tetőn, rendre minden barátjukat, barátnőjüket megsétáltatták motorjukkal, négykerekű járgányukkal, nyitott tetejű terepjárójukkal, ott szlalomozva jelentőségük, divatosságuk és ultratrendiségük teljes tudatában a pokrócok, futkosó gyerekek, falatozó majálisozók, perzselő tűzhelyek között.

Pedig a szervezők kitettek magukért. Még arra is gondjuk volt, hogy a vécéket a dombnak ne azon az oldalán helyezzék el, amerről fújt a szél… Amúgy ezek az ökovécék megérdemelnek még egy szót: ezek végre nem voltak büdösek, még úgy délután négy óra körül sem, sőt kifejezetten valami illatfélét véltem felfedezni az egy négyzetméteres alapterületű dobozban. Persze, se papír, se víz, na de hát elvégre kirándulunk, jó, hogy nem a sűrű bokrot kellett keresni. Drága mulatság, ami azt illeti, egymillió darabja, de legalább nem spórolják ki belőle azt a szert, amitől öko ez a fülke. Akit érdekel, keresse a szervezőket…

Szerencsére nem akadt dolga a mentőautónak. Nem is figyeltem, ott volt-e még késő délután. Elvileg nem mozdulhatott volna már csak azért sem, mert úgy szólt az egyezség, és azon felül meg azokért a kemény sok-sok-sok milliókért, amit kifizettek érte. Azért nem semmi egy ilyen rendezvény megszervezése (már csak a Szabadság és az Életfa közelgő gyereknapi utcai fesztiváljának előző évekbeli tapasztalataiból ítélve sem), Isten óvja mindazokat, akik ilyesmire adják a fejüket, főleg válságban.

És most még előállok én is a kritikámmal ugyebár. Mert azért Péntek Laci barátunktól számonkérjük ám majd jövőre azokat a riszegvirág tömeges szedését tiltó táblákat, amelyek elhelyezésére itt tett ígéretet. Sőt az autók távoltartására vonatkozó reményeit is. Így talán hosszú távon sikerül nem tönkretennünk azt, amiért szeretjük a Riszeg-tetőt. A mi Riszeg-tetőnket. Az enyémet. A tiedet. A mindannyiunkét. Hogy ötven év múlva is ugyanilyen szépnek láthassuk, mint ma Akár egy felhőről (bárányfelhőről, természetesen) koccintva alá…